a sok resztli

Jaj, le kéne tudni tenni. Elengedni, megválni tőle, kidobni, átfesteni. Magam mögött hagyni. Elköszönni. Törölni. Továbblépni, kiüríteni, újat kezdeni.

Szoros ujjal fogom én az életem darabjait.

Olyan nehéz ez nekem. Nálam minden úgy marad, mindig azt hiszem, az vagyok még, aki tegnap és két éve. Miért marad rajtam ennyi minden?

Valaki talált egyszer a zebrán egy csőrös poharat, gyereknek való. Lila. Elhozta nekem. Azóta itt van. Most az (új) mosogató szélén. Mi, de mi gátol meg, hogy kidobjam a picsába? Dávid féléves kora óta pohárból iszik.

Fel tudni ismerni, hogy a rénszarvasos pólót én többet már nem. Ez biztos. Hiába a hűség, a megszokás, az emlék, a rénszarvaskultusz. Hiába a hajlam a következetességre: de hát egyszer már szerettelek, akkor mindig szeretlek. Hiába az ökológiai szempont, s az öntudat, hogy hordok én tíz-tizenkét éves ruhákat is. Nem köt, hogy ez nekem tetszett valaha, ha már nem. Főleg, hogy nem vettem fel két éve és főleg, hogy abból a fiókból túlcsordulnak a pulcsik.

Feladni, abbahagyni, ami nemszívmelengető időtöltés, nem épít, nem igazán esik jól. Ahogy fiókban a hely, az idő kell az új vagy a nagyobb hangsúlyt kérő régi tevékenységre. Vár még annyi minden, nekik is jusson. Megérezni, fülelni mindig, és arra menni, ami jó, ami a legjobb. Nem bután kitartani az elmagányosodó alt szólamban. Igen, lelépek én is, nem vagyok hűséges. Álljanak csak sorba ajtóm előtt a különböző izgalmas időtöltések, én vagyok a fontosabb, nem a dolgok, s majd válogatok.

Szokás, kedvenc étel, táplálkozási meggyőződés, hajfestési szokás, bőrápoló rigolya, bármi. Mégis eszem fehér cukrot. Persze marad a Clinique, s erre valahogy büszke vagyok, én még mindig csak ezzel, én megtaláltam a nekem legjobbat.

Hitek, ideológiák, elvek. Egy részük kognitív torzítás, legfőbb ideje szembenézni vele, leszámolni. És az a sok “én aztán soha” — a mondat erősebb, mint az aktuális helyzetem. Az én gyerekeim nem néznek rajzfilmet, ezt elég sokáig tartottam. Most már igen, és akkor mi van?, semmi nincs. Tévé sincs, nem is lesz, de a Rózsaszín párduc igazán vicces, a Menő manó meg egyenesen zseniális. Nem kell ideologikusnak lenni, az is szép emlékké tud válni, hogy a fehér fotelben ültek összebújva, szív alakúra vágott almagerezdeket teszek eléjük, és egy kicsit legalább nyugalom van a megannyi széttört zsírkréta meg “Dávid megszúrt egy bottal” után. Nincs bűntudatom.

Lőrinc idézi fel hajdani borzadásomat a mindenféle mesterséges édességektől, rágótól, szénsavas italtól. Nagyon élesen emlékszik a kettesben töltött évekre (2004–2007). Én ilyen voltam? Azért ma is a slow foodra és a minőségre szavazok, de már megrántom a vállam, becsülettel elfelezzük a dupla Snickers-t, és az arcunkba toljuk. Nem ártott neki, míg kicsi volt, ez a vegytiszta egészségesétel-mániám, ma is tudom, mi káros, de már nem téma. Vagy: nem tudtam volna elképzelni a robotgépet, mert én kézzel verem a habot. Hátha most majd el tudom. Vagy mást. Az Illyt is el tudtam végül, és milyen jól tettem, pedig drága és nem gazdaságos.

El tudni köszönni közösségtől, és nem hirtelen, és nem indulatból, hanem mert lejárt, másfele megyünk, egyedül jobb, megváltozott.

Embertől. A legnehezebb nagy fájdalmak nélkül megérteni, hogy a heves barátság sem örök. Már máshol van, ő a tegnapi énemet szerette. Megyünk elfele egymástól. Elköszönni, egymás szemébe nézni. Nem összeveszni, ajtót nem bevágni, és nem elárulni. És lehet csak távolodni is, nem kell igen-nemre építeni a világomat. Ha fontos volt, a nagy zsongásban úgyis halljuk még egymást, nem kell ahhoz nekünk közel ülnünk.

Letenni, megsimítani, megérteni, ami belőle megérthető, bólintani, és menni tovább. Az emberi lényegről mindenféle lehántható, és le is hámlik. A végén és lényegileg mindig egyedül vagyunk úgyis mindenben, úgy megyünk tovább, a tárgyak, szokások, ideológiák, közösségek, emberek nem részei a személyiségünknek. Csak mint hínár a búvárruhán.

57 thoughts on “a sok resztli

  1. Azt hiszem, ezt sokszor el kell mondani magunknak, következetesen, minden életszakaszban (így mondják, nem? életszakasz)
    És még így is nehéz. Már ami. Vagy már aki.

  2. Jaj! Az utolsó két bekezdés is! Szanaszét szaggat! Hogy ebben mi minden van! Nekem nem ment/megy fájdalom nélkül… Anyám halála után dominóelv-szerūen dõltek be huszon-/tizenéves barátságaim. Egyszerre jött minden. Hogy lehet ezt fájdalom nélkül viselni?

  3. Ecce homo! Az én központú ember, akinek egy szilárd pont van az életében: saját maga. Nem mondtam, hogy önző vagy! Sőt – jó embernek tartalak. Csak ön-központú vagy. Nálam ezen a helyen Isten kell álljon. Csak sajnos nagyon könnyű őt letaszítani a trónjáról. Mert nem ragaszkodik hozzá. Úgyis tudja, hogy az övé lesz. Magának teremtette. De ettől én még lehetek elveszett gyerek. Sose legyek! Attól tényleg félek. Ámen

          • Gondoltam, nem válaszolsz, Éva. Úgyis fanatikus vagyok, hiába győzködnél. (Nem, ezt nem én gondolom magamról, hanem szerintem te.) No, szövegértés. Nem kérdezted, de azért elmondom.
            1. Ez egy novella. Kis történet, melyben belső történést mesélsz el. Rettentő prózaian ezt a címet adnám neki: “Eljutottam A-ból B-be” A is, és B is te vagy.
            2. A történet elején még értetlenkedsz és szinte sopánkodsz nosztalgikus önszeretettel (most nem negatív fogalom, aki magát nem szereti, mást se tud) miért ragaszkodsz dolgokhoz értelmetlenül, mi ez a leragadás, merevség és statikusság benned? A nosztalgikus önszeretet forrása, az, hogy érzed, hogy valami jó emléke köt ezekhez a dolgokhoz, ami örömet okozott egykor.
            3. Aztán lépsz tovább és szemléled belső tájaid. Mivel ez valódi szemlélődés, ezért amit nézel, azzá válsz. És kiderül, hogy már kész az Új Éva. (Nem biblikus értelemben.) Szemrevételezed az életed, és sorra kiderül, hogy mennyi mindentől el tudtál már szakadni, együtt élsz a Változással, korunk nagy varázsigéjével: ami nem kell, menjen! Vagy megyek én; akár hosszú barátságokról is kiderülhet, hogy nem élethosszig tartanak. (Én itt rendültem meg igazán.) Statikus univerzumod átalakul egy teljesen mássá, folyamatosan változóvá. Az egyetlen szilárd pont te vagy benne. Mert az írásod magabiztos, erőt sugároz, mint a vezérhajó, ami a nyílt tengeren halad, és bár nem látszik a cél, és minden inog, rendületlenül halad előre. Úgy tűnik van célja, követ valamit. Talán egy térképet, vagy egy apró rádiószignált, ami jelzi a partot elől, egy csillagképet az égen, de nincs eltévedve, vagy legalábbis nem látszik rajta. Egyedül ezért nem tűnik totális káosznak az, amiben vagy – mikor eléred B-t, új önmagadat.
            4. Egyedül a közvetlen hozzátartozóidat nem említed a novellában. (Vagy számomra teljesen hangsúlytalanul.) Ők vagy megbízhatóan stabilak, vagy lélekben iszonyúan messze vannak. De tudom, hogy nincsenek, mert már olvastam tőled róluk.
            Ecce Homo: a Ma emberideálja.

            • Zoltán te hol írsz?
              Szeretnék olvasni tőled, mert a fiam most tanul a műfajokról, és gyakorolnunk kellene a műelemzést. Évát nem ilyen értelemben olvasom. A gondolatai érdekelnek.

              • http://www.ferfiaklapja.hu – de óvatosan, mert van 18+ – os tartalom is. Bár nem pornó, de szerintem az gyerkőcnek nem való. Fel van tüntetve a 18+, de inkább tedd át Wordbe, vagy mentsd el másképp, gyerkőc egyedül ne keresse fel az oldalt. Vagy legyen vele valaki, aki válaszol a kérdéseire, bár egy – két cikk kortól függően még lehet annyira nem aktuális neki, hogy tényleg csak árt a korai érdeklődés megnyitásával.

              • Hú, most jut eszembe Eső, ott inkább filmeket szoktam elemezni, irodalmat annyira nem. Inkább férfi-női emancipációval kapcsolatos könyvbeszámolókat írtam párat. Viszont azok nem regények, inkább spirituális útmutatók a kérdésben. Esetleg beszélgessek Kicsi Esővel műelemzésről? pl a facén, Toplak Zoltán – ként vagyok fenn.

                • Köszönöm.
                  Beleolvastam írásaidba.
                  Bár másképp látod a világot mint Éva azért nem értem mi okod van támadó magatartásra,mert ő se vall veled ellentétes dolgokat csak másképp ír.

                  A fiamat nehéz rávennem a munkára semmi esélyem vele a facen. Kösz a felajánlást.

            • Édes szívem. Bizony, nem ülök itt egész nap, sőt, ma sok helyen voltam, és jó volt nekem. Ellenben kérlek, ne téríts a blogon, nekem ez olyan, mint holokauszttúlélőnek a horogkereszt, és ha azt hiszed, viccelek: NEM VICCELEK. Te olvastad a gyehennát, miért csinálod ezt, hogy lehetsz ilyen érzéketlen? Inkább lájtpornós komment, mint ez a mai elsőd, ez valami borzalom, és az ámen a végén… na. Én sem akarlak bántani, de túlélő vagyok, úgy raktam össze a lelkem darabokból, a rám erőltetett, gyerek- és emberellenes dogmák alól szedegetve az alkatrészeit. Hogy lehet, hogy pont keresztényként nincs ennyi
              empátiád.
              Egyébként az ájtatos szöveg bejön a csajozásnál?

              • Ez a félreértelmezett, dogmatikus, ál”kereszténység”. Kereszténykonzervatívék képtelenek felfogni, hogy a kereszténység egy erősen baloldali, megértésen, elfogadáson, valódi szereteten (mint ideológián) alapuló szekta volt eredetileg, az alapító szándéka szerint. Ha hiszünk a Bibliának, akkor ebből következik, hogy Isten szándéka szerint is.

    • Zoltan, kire is mondtak, hogy ecce homo? Ez itt pejorativ akart lenni? Mert annak vicces. Nagyon konnyu beleveszni, vagy magunkat beleringatni abba, h Isten all az elso helyen, es elfoglaljuk magunkat buzgo hitelettel, onostorzassal, predikalassal es templomba jarassal, de kozben elhanyagoljuk sajat emberi utunkat es fejlodesunket (amit isten nekunk azert, hogy – szerintem legalabbis). Azt gondolom, Isten mar OK, de nekunk embereknek meg van hova fejlodnunk. Peldaul az elengedes-megtartas tengelyen sem art kialakitanunk egy jo kis egyensulyt. Kinek hangsulyos ez a tema az eleteben, kinek mas a fontosabb. Ha tobben foglalkoznanak sajat belso egyensulyteremtesukkel (lasd fent) ahelyett, h masokkal mindenfele istenek neveben “szent” haborut vivnak, talan tenyleg elhetobb lenne a vilag. Es ki tudja, talan a te istenedet is ez teszi boldogga.

  4. Királyok ezek a borítók. Csupa szín és Élet. Hű, mikor először itt jártam, az a sápadt nap a sötét égbolt közepén… ez a még tart a remény, és nem estem a mély kútba érzés…. Most sokkal jobb.

  5. Azért az meglehetősen rossz érzés, mikor az egyik távolodik, s tudja, érzi, a másik pedig ebből nem fog fel semmit. Olyankor az ember perverz fantáziával színezi a jövőt, a találkozót, véletlen összefutást, tökmindegy, amikor a másik majd megérti és de rossz lesz neki. Pedig tökre nem is.
    Aztán meg úgy sem lehet élni, hogy nem ragaszkodunk, kötődünk, pedig nekem tetszene.
    Tényleg, vajon az évek múlásával az emberek nagyobbik része megtanul kevésbé kötődni vagy ellenkezőleg, jobban s jobban ragaszkodik mindenhez és mindenkihez? Egyénfüggő vagy létezik erre valamilyen tendencia?

    • Szerintem egyenfuggo. Bar ahogy oregszem en is jobban kotodok biznyos dolgokhoz, de ez meg mindig nem eri el a nagy atlagot. Ezzel szemben egyre erosebben erzem, minel tobb dolgom van es ezaltal felelossegem, hogy korlatoz a szabadsagban. Persze lehet, hogy ez is hulyeseg. Valahogy bennem orokosen ellentetes iranyu erzesek mozognak, szerencsere jol kezelem meg.

      • Bennem mintha kifejlődött volna egy egészségesebb távoltartási mechanizmus, amit azért igyekszem öntözgetni, ápolgatni, efféle. De ja, csatlakozom a nyesegetők klubjához.

  6. Állati nehéz, pedig ahogy öregszem érzem, egyre kevesebb cucc kéne, egyre kevesebb gondozgatnivaló, kevesebb takarítanivaló tér. Többször írtam posztot hogy maguk alá temetnek a dolgok, főleg a gyerekcuccokkal nehéz.

    Pedig van rá stratégiám, hétvégén a bababörzén árultam, elment vagy 13-14 db izé legalább, viszont vettem kilencet. Mondjuk 14 db használhatatlan helyett 9 db használható. Három rég kinőtt ünneplő helyett két hordható ruha, egy kinőtt kiscipő és egy kinőtt görkori helyett egy fűzősbakancs, egy kopogós fekete ünneplőbalerina. Kismillió harangozós nadrág (tán 6-7 darab) helyett két normális felső meg egy jó nadrág a kölköknek.

    Ami nem ment el, nagyrészt megy egy nagy dobozba, irány az Igazgyöngy Alapítvány. Nóriéknál mindig van lelkes gazdája a kinőtt pörgősszoknyának, póniscipőnek, felesleges alsósfüzetnek, tévedésből megvett farmernek.

    Amúgy keveset veszek úgy, hogy rövid időn belül kudarcnak bizonyul, vannak 20 éves cuccok is a ruhatáramban, mégis sok. És sok a munka, hogy elkerüljön a háztól, hiszen elég spórmanci-ökoizé vagyok ahhoz, hogy használhatót nem vágunk a kukába. Fotózva felrakni az adok-veszek csoportba. Papírba rejteni a dobozt, hogy egyben érjen le Berettyóújfalura. Egy egész délelőtt a börze asztala mögött. Rokonok-ismerősök megkérdezése: nem kell egy szatyor gyerekholmi?

    És én is kapok. Néha nagy áldás, egy nap alatt kaptam cipőt, mikor a Kicsi kinőtte az egyetlent, és tél végén csak hócsizma állt a szekrényben. Egy zsáknyi cucc a nagyra nőtt unokatesóktól. Aztán egy része valahogy nem jó. Az áll, foglalja a helyet. Visszaadjam? a feleakkora lakásába? eladjam, és neki az árát (az jó, csak ugye nagy meló….) továbbadjam, szamár a végállomás?

    Miért nem használjuk mostanában a kenyérsütőt, egy ideig majd mindennap nyígattuk? De jó, hogy óvónő ismerős elvitt egy bazi nagy láda üres bébiételes üveget, hogy fellélegzett a pince, mikor kivágtam a nekem nem kellőket! Ezt a futóbringát mikor engedi a Kicsi, hogy elpasszoljam végre? Ez a sok mesekönyv, nem rossz egyik sem, csak tíz év alatt nem érünk a végére, főleg ha a kedvencek néha hetekig kitartanak, egyedül.

    Ha idejönnének mind azok, akiknek kell ez a sok limlom és vinnék, boldogan, a felét adnám én ingyér is, de az ingyér is meg kell dolgozni, még én fizetek érte, sokszor. Tényleg az a megoldás hogy nem kell megvenni – én egész jó vagyok ebben, kivéve pár kézműves-vásárt (de azok picikék, amiket ott veszek), közvetlen családtagok már nem annyira.

    Az emberek, kapcsolatok, az más – ott nem érzem, hogy hömpölyög negyvenöt év hordaléka. Valahogy nem változtam annyit, vagy mi. Vagy ők változtak velem. Aki lemaradt, sokszor észrevétlenül maradt le, elkopik, eltűnik, lassan – és öregeknél nagyon kell figyelnem arra, hogy ez ne legyen így. A koszorút már hiába viszem.
    Rossz a nagy ház, mert annyi minden hever szerteszéjjel. Jó a nagy ház, elrejti azokat, amiket se kidobni, se használni nem tudok éppen, aztán néha jön valaki, néha éppen én, hogy mégiscsak kell az.

    • Egesz jol allok. Nalam keves a kacat a butor is keves az egyik szobaban csak egy agy es egy konyvespolc, na ez is tulzas. Minden atlathato. Ruhataram pont annyi amennyi kell, semmi felesleg. husz eves ruhaim a kedvencek igazan. Minoseguk kifogastalan, fazonuk szaz ev mulva is vallalhato. Sosem kovettem a divatot a retrot utalom, ha az van divatban inkabb nem is vasarolok.
      Az atlaghoz kepest keves targy vesz korul, ami van arra vigyazok. Asszem, barmit magam mogott tudok hagyni, kiveve a macskamat es talan az automat sem szivesen most mar, mert rajottem, hogy imadom vezetni, ami egyben el is szomorit mert egy ujabb beklyo. Kezitaskaval utazom, emiatt masok mindig kirohognek viszont en gyors vagyok es konnyu, raadasul mar megtapasztaltam, hogy valojaban nagyon keves dologra, targyra van szuksegem.

    • Én régen voltam nagyon gyűjtögetős, mindenhez ragaszkodós típus. Aztán mikor a férjemmel összeköltöztünk, kiderült, hogy ő is ilyen, és ha nem változunk, akkor nagyon hamar maga alá temet minket a kacatok tömkelege. Azóta mindketten fejlődtünk egy kicsit, most már sokkal inkább kiszanáljuk, ami nem kell, de még mindig van hova fejlődni… Sok ruhám van, sok-sok évesek, némelyik már nem is jó rám, de tartogatom, hogy majd belefogyok – néha tényleg sikerül – vagy úgy vagyok vele, hogy hátha még felveszem. Amiről tudom, hogy már nem kell, azt elvisszük a szeretetszolgálathoz, vagy elajándékozom, de még így is sok minden áll a szekrényeimben. Sok dolgot őrizgetünk a múltra való tekintettel, vagy azzal a felkiáltással, hogy még jó lesz valamire, régi teástermosz, az első együtt vásárolt, immár lyukas lábos és társai, de észrevettem, hogy egyre határozottabban szabadulunk meg a tönkrement tárgyaktól.

      Érdekes, hogy az emberi kapcsolataim szavatosságának lejárását sokkal hamarabb észreveszem. Régen ez nem volt így, de idővel megtanultam, hogy még az intenzív barátságok sem mindig tartanak örökké – ha valakinek vége, akkor vége, továbblépek.

      • Anyukam is pont ilyen, vagy meg ilyenebb. Mikor hazakoltoztem es egyben tole el a cuccaimmal, pakolaskor nagy lelkesen felkialtott, “lanyom, most aztan kiaszanalunk mindent” jo, gondoltam, rajtam aztan nem fog mulni…mi lett belole? Ugy kellett konyorognom neki, hogy 30 eve nem viselt szarokat eltuntessuk. Mindenre az volt a valasz, hogy az meg jo lehet port toroli, az a lyukas zacsko meg jo lehet valamit tarolni, az a gumigyuru valami tonite vagy mi es ha elromlik valami tomites, jo lesz az meg…esigytovbb. Hajthatatlan maradtam es meg igy kb. az ot/ tiz szazalekat dobtuk ki annak amit en eredetileg gondoltam.
        Aaaa…de anyu mentsegere szoljon, hogy ok nagyon szegenyek voltak es szerinte valamire mindig jo valami, nem szabad semmit elherdalni. Ertem ezt is. De az a sok szar kacat, nem birnam elviselni.

    • Rajtam tárgyfelhalmozás tekintetében rengeteget csiszolt, hogy egy évig “szatyorból éltem”. (Heti két-három napot anyámnál, kettőt a kedvesnél, kettő-hármat a régi “otthon”. Mindenhol csak minimális holmim volt, úgyhogy rájöttem, hogy így is lehet. Sőt, hogy én kifejezetten szeretek így. Sajnos az ember olyan, hogy magának nagyon visszafogott, de ha meglát bármit, ami szerinte jó lenne nekem, akkor az azonnal kell. (Bár már kezdi elfogadni, hogy ilyenkor azt mondom: “De hát már van szépcipőm/kabátom/ruhám stb., térjünk vissza a dologra, ha leszakadt rólam a meglévő…”)
      A helyzet miatt ugyanekkor az emberi kapcsolatok is szelektálódtak. És ha látom és értem az okát, akkor még annyira sem fáj, mint a hátrahagyott három tűsarkú cipő. Mert van egy negyedik, ami a legszebb, legkényelmesebb, és mindig velem marad.

  7. Én olyan gyűjtögetős voltam.
    Nemkidobós.
    Azt hittem, ez az életem: a tizensok év rénszarvasos pólói, félfülű nyulai, gyerekrajzai.
    Meg is töltötték a házat.
    Aztán sitty-sutty eltűntek mind, házastul.
    Én meg nem tűntem el; így aztán kiderült, hogy mégsem ők voltak az életem.
    Úgyhogy már nem gyűjtögetek.

  8. Olyan bátran és higgadtan szanálok még az emberi kapcsolataimban is, lassan meg kéne tanulnom a lelkemben is ugyanezt tenni. Kidobni egy zsák félelmet és szorongást, amit már nem használok semmire,de így mégis jelen van és csak egy kis ösvényt hagy nekem, amin mászkálok fel-alá. Na majd holnap. De holnap tényleg. Ma sosem merem.

  9. Ezt most kellett megírnod, hogy én elolvassam…

    Mindig egyedül. Ezt mindig mondom, és most itt állok a rémületes közepén a ki nem dobott kacatjaimmal: az életemmel.
    És kapaszkodnék kétségbeesetten, pedig búcsúzni kell. Mert így nem mehet, máshogy meg nem lehet.
    Jó lenne tudni, hogy én én vagyok nélküle is és a tárgyaim nélkül is. Néha tudom is, de most nagyon nem.
    Kiáltanám, mondanám, suttognám, hogy “Segítség!!”, de hát mindig egyedül…

  10. És a fordítottja? Hogy semmihez nem ragaszkodom igazán? Tárgyaktól könnyű szívvel szabadulok, nincs érzelmi töltet, nem ott van. Emberi kapcsolatoktól is tudok, nem haraggal, szépen, de azt magamban sokáig forgatom. De vajon nem védekezés ez? Engem nem hat meg az első babám, se a gyerekem kórházi karszalagja, nincs lepréselt virág, se koncertjegy. Az emlék, az élmény kristálytisztán tárolt és előhívható érzésekkel együtt, de nem kell hozzá tárgyi eszköz. Régi magamat is rendre levedlem, könnyű léptekkel sétálok át elveken, meggyőződéseken, lejárt szavazosságú szokásokon. Azért mostanában eltűnődöm, benne vagyok-e én az életemben velőig, vagy csak a nézőtérről figyelem a drámát. Azért szokott fájni…

  11. Nekem meg az jutott eszembe erről is írásról, hogy egyszerre tud ijesztő lenni, ha belegondolok, hogy minden elmúlik és megváltozik és az, hogy ugyanígy marad. Ha tehetném, néhány évente költöznék. Akkor talán nem lenne annyi holmi. Ez a ruha volt rajtam az első találkozáson. Ez a köntös, mikor szültem. Az esküvői cipő. A lányom levetett gipsze. Ajándékba kapott biszbaszok tömkelege. A pulóver meg sír a sarokban: “Ne dobj ki, anyukádtól kaptál!” Érzelmi terror, amit a tárgyak művelnek.

    • A tárgyak érzelmi terrorja… tetszik így. 🙂 Volt, hogy kitettem egy-egy ilyen tárgyat, aztán az emléke sokáig kísértett. Álmodtam vele, felidéződött az illata, tapintása, ilyesmi. Ha ilyen élénken emlékezem, nem is kellenek a tárgyak, nem igaz?

    • Erről a “tárgyak érzelmi terrorjáról” szól Bródyjancsi örök nótája:

      “A rongybaba csak porfogó, ott hever az asztalon,
      a lelke már az égbe szállt, de eltemetni nem tudom.

      Nem ketyeg az óra sem, törékeny szíve megszakadt,
      a kis tükör, homályosan, de őrzi még az arcokat.
      Egy régi dal a szalagon, már több a zaj mint a jel,
      De néhanap, ha felteszem, a szívemet szorítja el.

      …filléres emlékeim, oly drágák nekem
      kidobni őket nincs erőm, mind értéktelen,
      filléres emlékeim, oly drágák nekem,
      ők tudják mennyit ér
      az életem.”

  12. “Első pillantásra paradoxnak, sőt cinikusnak tűnik, hogy az a szomorúság, amit a magunkfajta akkor érez, ha kiszolgált nadrágját vagy pipáját a szemétbe dobja, baráti kötődéseivel rokon forrásból ered. Ha arra gondolok, hogy milyen érések kavarogtak bennem, amikor eladtam régi autómat, társamat számtalan szép, élménydús utamon, ki kell jelentenem, hogy ezek az érzések minőségileg ugyanolyanok voltak, mintha régi barátomtól búcsúztam volna el.”

    Konrad Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne

  13. Kicsit talán fura, de én arra vagyok büszke, hogy búcsút tudtam mondani a hobbimnak és a szeretett honlapomnak, amikor úgy éreztem, hogy már nem azt jelentik számomra, amit kéne. Pedig előtte évekig nagyon sok erőt és energiát fektettem beléjük, és tulajdonképpen az a honlap és a fordításaim voltak az egyetlenek, amelyekre büszke voltam addigi életem során – annak ellenére, hogy már megvolt két diplomám és munkahelyem is volt. Mégis úgy éreztem, azok nem számítanak, hiszen csupán kötelességtudatból tanultam és jártam egyetemre, és megélhetési kényszerből dolgoztam – a mangafordítások és a weblap viszont a saját akaratom termékei voltak, azért lettek, mert én akartam, hogy legyenek, és mert boldog voltam, ha velük foglalkozhattam. Nem túlzás, de soha előtte nem voltam olyan boldog, mint azokban az években, és azt hittem, nem is tudnék máshogy élni.

    Nagy szerelemmel, mámoros alkotási lázban hoztam létre a weblapot és fordítottam a mangákat, és sokszor úgy éreztem, hogy én és ők egyek vagyunk – de egyszer csak elmúlt ez is, és nekem új dolgok felé kellett fordulnom. Annyira egyértelmű volt, hogy ezt kell tennem, hogy simán megtettem, még úgyis, hogy mindig sírnom kellett, ha arra gondoltam, hogy abba fogom hagyni és tudtam, hogy vannak emberek, akiknek fájdalmat okozok ezzel, és azt is tudtam, hogy barátokat fogok elveszíteni miatta. Mindeközben nem éreztem úgy, hogy elvesztegettem az időt, amit rájuk szántam, és nem bántam meg semmit, sőt boldog voltam, hogy volt egy ilyen időszaka az életemnek, de egyben tudtam, hogy lejárt, és most más következik. Azt remélem, hogy a többi változás is így jön majd a későbbiekben, és megtanultam valamit, amit egy barátnőm írt le nagyon szemléletesen a blogján, most őt idézem:

    “Nem vagy azonos a papírjaiddal, a bankszámláddal, a lakásoddal, a pároddal, a ruháiddal, a baráti köröddel, a hobbiddal, és semmivel, amiről azt gondolod, hogy jellemző rád és az ismertető jegyed. És ha azt hiszed, nincs nehezebb, mint másokkal megértetni, hogy ne általánosítsanak és skatulyázzanak be téged, tévedsz. A legnehezebb saját magadat kiemelni az önazonosítások skatulyáiból.”

    • Mélységesen egyetértek veled Arita. Én is sok jó dolgot hátrahagytam az életemben. Helyet kell csikarnunk az új dolgoknak is .
      Lehet olvasni a munkáidat?
      Már kezdtem érdeklődni a mangákról, mert nekem ismeretlen volt a terület, nyilván.Még írtál előbbi hozzászólásaidban róluk azóta léteznek nekem 🙂

  14. Visszajelzés: a lányom | csak az olvassa — én szóltam

  15. Visszajelzés: elégeti a naplóját | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s