a jót kell nézni

Közzétéve Szerző:

Az örök optimista üzenet, anyáink öncsalása: mindenben a jót kell nézni, nem ám keseregni! A legnehezebb helyzetekből is fel lehet állni megerősödve! Ha másra nem jók, legalább tanulni lehet az ilyen helyzetekből.

Csak nézek. És a nettó veszteség? A szív, a lélek, az életkedv amortizálódása? És örök tesztkérdésünk, ami mindent eldönt: kívánnád-e ugyanezt a lányodnak?

Én megérdemlek egy jobb életet. Mondom én. Teszek is érte.

Szerintük meg meg kell látni a jót abban, ami van. És mondják ezt a legértelmetlenebb, borzalmas ürességekre. Én nem kérdezem tőlük, nem azért mondják. Kik ők? Egy kicsit idejönnek, ittragadnak, megrendülnek. Az ember azt hinné… De nem, és az ember (a blogger) amúgy sem hisz és nem vár semmit, inkább csak ír. Aztán elmondják nekem, hogy már nem olvasnak, mert már máshogy látják az életüket. Nem olyan negatívan. A jót nézik már inkább.

Milyen jót? Ha azt nézitek, amit most jónak neveztek, akkor aztán bizonyára nem számít évek kínlódása, a sok hónap forgolódás, a “valamit mégis kéne tennem” feszítő érzése. Egy mozdulat átállítani a kapcsolót: nincs is semmi baj. Így tagad Ági és még sokan. Akkor mi zavart titeket annyira eddig? Tiszta agymosás, biztosan: mások sugalmazták, hogy az életetek nem jó, hogy meg vagytok fosztva, meg vagytok alázva. De hát megmondta a férjed is, hogy a többiek hülyítettek meg, az a te bajod.

Tényleg a saját negatív szemléleted volt a baj?

Másnak még nehezebb, mondjátok most. Én azt mondom, üdvös volna egyszer a saját életeteket kiteljesedett, elégedett emberekéhez viszonyítani. Akkor fény hullana a most kimagyarázott részletekre. Akkor felsejlene az az élet, amit megérdemeltek. A saját jobbik verziótok.

Ez a tagadás, jaj. Én megértem, ha nehéz a mozdulat, és védekezik a lélek. Mégis, mennyivel becsületesebb beismerni: nem tudok ugyan változtatni, még nem, vagy soha, de nekem szar ez, ami van, és csak ártalomcsökkentek. Nem vagyok boldog. A hazugság romboló, a tagadás gyilkol, a lélek mindig kiált végül.

Nem, az ember nem szívesen adja fel az identitását, hogy ő is a normális, jó kedélyű emberek körébe tartozik. Ha színezgeti, kiderülhet: az ő élete nem is rossz, mások a boldogtalanok, ő csak sötéten látta eddig. És hát fut a pénze után. A befektetett sok remény, érzelmi tőke, meló, várakozás után. Egy kis válaszkeresés után visszamennek az ugyanabba. Védik: ez az enyém, az én életem, engem ne sajnáljon senki, az én életem jó.

Kár volt olvasni, gondolom, csak megzavart téged ez az egész, nehéz perceket szerzett, hogy talán rólad van itt szó, nyugtalanná tett. Ezt a blogot erős emberek olvassák, és ez itt felszólító mód.

Gyakran vádolnak engem azzal a kevésbé árnyalt olvasók, hogy folyton a problémákat látom, pesszimista vagyok. Pedig engem nem hangolnak le a problémák, hanem gondolkodtatnak és aktívvá tesznek. Van erőm látni és van erőm nem alkudni.

Mert az optimizmus nem az, hogy tapasztod az omló látszatot magad előtt. Hogy jobbra is fordítható energiáiddal keservesen mázolod rózsaszínre a rozsdás felületet. Nem az az optimista, aki boldogságnak hazudja az elviselhetetlent, hanem aki képes arra, hogy lássa a helyzetét, a céljait, és ereje is van hozzá, hogy belevágjon a takarításba és építkezésbe.

Optimistának lenni sem kötelező, egyébként. Elég a józan realizmus. A boldogság sem feltétlen cél, nem. Csak épp menni bele, feltenni a kérdéseket, valamit mondani végül, azt nem lehet megúszni.

102 thoughts on “a jót kell nézni”

    • Kb. Ha már megvan a rossz tapasztalat, akkor kell ez a duma, mert akkor tényleg azzal kell valamit kezdeni. De megadóan csücslni az összes – megváltoztatható – szar helyzetben, csak mert “nem hőbörgünk” meg ne legyél már olyan negatív, mindig elégedetlen vagy… Nos, az egy ordas nagy kamu.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • “Mert az optimizmus nem az, hogy tapasztod az omló látszatot magad előtt. Hogy jobbra is fordítható energiáiddal keservesen mázolod rózsaszínre a rozsdás felületet.”
      Matifa erről amit írsz, meg amit beidéztem jutott eszembe:
      itt vergődik épp egy légy a konyhaasztalon, belerepült a mézbe, beleragadt, meg fog halni. ha valamennyire is módomban áll a sorsomat irányítani, akkor én nem szeretnék méznek álcázott ragacsban kínszenvedni, sem rozsdás felületet mázolni rózsaszínre. (már csak azért sem, mert a rozsda jól tud kinézni, a rózsaszín meg nem tetszik. :))

      pár éve egyszer elmentem egy jezsuita lelki gyakorlatra. ott volt egy gyakorlat, az volt a címe, hogy “az életcél ellenőrzése”. volt egy kérdéslista, amit át kellett gondolnunk. volt egy kérdés: “ha visszagondolsz a halálos ágyadon az életedre, akkor mit érzel?” meg voltam ütközve. azt gondoltam egy nap gondolkodás után, hogy fáradtságot és elégedettséget. ez volt a maximum akkor, amit tudtam szülni. kérdeztem a papot, hogy miért, szerinte mit lehet még olyankor érezni? azt mondta édesen vigyorogva, hogy: “pl. örömöt”. lesokkolt, másfél évig emésztettem ezt utána, mert azt gondoltam, hogy én is szeretnék majd örömöt érezni a halálos ágyamon, ha visszagondolok az életemre. addig gyúrnom kellett, hogy ilyen kép a fejemben egyáltalán lehessen, ez legyen egy választható opció, plusz hozzá igazítani a céljaimat, az életemet. macerás dolog a változás na, dehát nem éri meg?? pl. ebben a perspektívában vizsgálva?

      szóval ja, a koporsó fedél lehet hogy ugyanaz, de az érzés előtte, meg az élet folyamán, marhára nem mindegy szerintem. ez a szenvedő légy itt mellettem a mézben elég komolyan mutatja nekem ugyanezt. meghát pontosan mit lehet megúszni? az életet?
      vagy ti ezt hogy látjátok?

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • “már csak azért sem, mert a rozsda jól tud kinézni, a rózsaszín meg nem tetszik. :)”
        Ez marhajó!!!

        Kedvelés

      • de most komolyan, nem?
        elképzelem magam, van mögöttem X-szer 10 év, fekszem a halálos ágyamon, és az jön ki, hogy elbasztam. 10X elbaszott év, amit már nem tudok megváltoztatni, visszacsinálni, épp mingyá’ meghalok amúgy is. nektek ez nem rémisztő? nem motiváló?

        két fő félelmem van, az egyik, hogy a lelkiismeretem ne basztasson majd nagyon ott, a másik meg hogy ne érezzem azt, hogy elkispályáztam a lehetőséget, amit Életnek hívunk.

        Kedvelés

      • Most az jutott eszembe, hogy ha ott a halálos ágyon az jön ki, hogy elbasztam, lehet, hogy akkor se fogok parázni, főleg, ha leszarom hangulatban leszek. Mi a francnak? Ahogy írod, épp mingyá’ meghalok amúgy is, és még álljak neki görcsölni? Akkor már minek? Vagy talán utána lesz valami vizsga, hogy jól teljesítettem-e az élet nevű küldetést, és ha nem kapom meg a kettest, akkor majd valami szar helyen fogok újjászületni? Vagy az lesz a bünti, hogy nem születhetek újjá? Áh, túl bonyolult… Lehet, hogy ott már megnyugtató érzés, hogy vége van és több baromságot már nem fogok legalább csinálni, vagy az is lehet, hogy addigra már úgy leépül az agyam, hogy nem is fogok emlékezni semmire…

        Kedvelés

      • Pont ez jutott eszembe. Hogy lehet, hogy elbasztam, de legalább akkor hurrá, vége. Engem cseppet sem motivál, hogy ott és akkor örömteli legyen a visszanézés. Az viszont ezerszer is, hogy ma, holnap, holnapután, azután, stb. örömteli legyen, vagy legalább elég jó.

        Kedvelés

      • Nem is kell ahhoz halálos ágy. Elég egy halálközeli, vagy olyan helyzet, ami azzá tud válni. És igen, pont ez a leszarom érzés volt rajtam, nem pedig a mindent összeíró nagy kiértékelés.

        Kedvelés

      • A múlt héten nagyon boldog, elégedett és a fáradt voltam – most jöttem rá, mit jelent nagyban a jól végzett munka utáni édes pihenés – és az jutott eszembe, hogy a halálom előtt is pont ezt szeretném érezni. Hogy ha visszatekintek, azt tudjam mondani, hogy hát igen, kihoztam a dologból mindent, amit lehetett, a képességeim legjavát adtam, ha nem is volt minden tökéletes, de én nagyon igyekeztem, és most elfáradtam, és megpihenek. Szerintem, ha az ember ilyen tudattal áll – fekszik – a halál küszöbén, akkor arra azt lehet mondani, hogy sikeres élete volt.

        Kedvelés

      • A jezsuiták lelkigyakorlatai nagyon érdekesek lehetnek, egyszer hallottam egy jezsuita pap előadását erről, már akkor is feltűnt.
        A halálos ágyasa kérdés tök jogos, és ha az életem utolsó éveiben (ahogy te mondod) “fáradt és elégedett” leszek, az már bőven jó lesz. Az öröm, hmm. Nem lehet rossz, de gondolom, ahhoz istenhívőnek kellene lenni…

        Kedvelés

      • “halálos ágyas”, nem “halálos ágyasa” – ezt most akkor ne elemezzük ki…

        Kedvelés

      • Nekem az örömről az ugrik be, hogy tudod, hogy van tovább, és örülsz, hogy találkozol Istennel (talán nem ez a jó megfogalmazás).

        Kedvelés

      • Nekem az is jelenthet örömöt, hogy végre nyugi lesz és nem cseszeget tovább senki…

        Kedvelés

      • Ez viszont nem pozitív jel, nem? Úgy értem, hogy optimális esetben nem ennek kellene örülni…

        Kedvelés

      • Szerintem ebben nem lehet tévedni, ez beállítódás kérdése, ha ez neked nem öröm, akkor nem örülsz neki, és annyi. 🙂 Nekem meg néha ez a legnagyobb örömöm.

        Kedvelés

      • Egyébként én úgy értelmeztem a jezsuiták kérdését, hogy a halálos ágyadon minek szeretnék örülni – lehet, hogy ebben tévedek.

        Kedvelés

      • na vazz már megint… úgy értem, hogy a saját halálos ágyamon minek örülnék. Pff. Asszem ma már nem írok többet.

        Kedvelés

      • 😀 ez jó. én nem vagyok istenhívő egyébként, sőt eléggé nem túl finoman kritizálom az egyháza(ka)t is. azért mentem oda, mert ez néma lelkigyakorlat volt, tilos volt egymással/bárkivel beszélni, és nekem pont erre volt szükségem, hogy csendben legyek, lehessek magammal. napi egy órás opcionális beszélgetés volt egy atyával, a lelkigyakorlat kísérőjével, amit én kértem, mert még nem láttam ilyet, mondtam is az atyának, sőt eleve úgy mentem oda, hogy mondtam, hogy nem vagyok vallásos. az atya meg valami csúcsjófej volt, imádtuk a beszélgetéseinket, mondta utána, hogy neki ez tök fura volt, hogy nem-vallásos emberrel beszélget. megerősítette őt a saját hitében, hogy laikusnak beszélhetett a lelkéből, hogy meg kellett fogalmaznia a válaszait az én külsős kérdéseimre. mindketten erős hitűek voltunk, csak más hittel, de tisztelettel egymás hite iránt, és katartikus volt ez, mint a harmadik típusú találkozások.
        aztán másfél év múlva visszamentem, egy újabb ilyen gyakorlatra, és megköszöntem neki ezt a kérdést. nagy segítség volt ahhoz, hogy kimásszak abból a szarból amiben akkor voltam, mikor először odamentem.

        ja, nap-napután adott fel olvasnivalót a bibliából, az odavitt problémáimmal kapcsolatosan, aztán elemeztük. baromi jól csinálta, nekem segített, nem térített. ennek kapcsán viszont sokat tanultam akkor a szervezett istenhitről, a bibliáról, ami hogy úgy mondjam nem enyhítette a kritikus hozzáállásomat az egyházakhoz, sem a bibliai szövegek kritika nélküli elfogadásához. ezt most nagyon finoman fogalmaztam…

        Kedvelés

      • Ez nagyon jól hangzik! Én egy keresztény-buddhista vallásközi konferencián hallottam egy jezsuita papot előadni, nagyon szimpatikus volt, a lelkigyakorlatok és a meditáció hasonlóságairól beszélt (volt jónéhány, azzal együtt persze, hogy éppen az alapvetés különbözik), na az volt ilyen egymásra találás. El is akartam menni egy lelkigyakorlatra, de egy hívő ismerősöm szigorúan leintett, hogy nem hívőknek való… sajnálom, mert azok alapján, amiket írsz, érdekes és mély lehetett.
        Tetszik, hogy az atya inspriálónak látta azt, hogy más vagy, és főleg az tetszik, hogy visszamentél köszönetet mondani. Ha valamikor van még kedved mesélni róla, én nagyon örülnék neki! (Bár lehet, hogy ennél a posztnál kicsit off a téma).

        Kedvelés

      • Hát ma van a freudi elszólások napja… “nem nem hívőknek való”, ezt akartam írni. Tán iszom most egy kávét.

        Kedvelés

      • Nagyon érdekes lehet egy ilyen lelki gyakorlat, nem tudtam, hogy léteznek hasonlók. Kipróbálnám, bár én azt hiszem, a jelenlegi önmagammal szenvednék attól, hogy nem lehet beszélgetni. Bár lehet jó lenne, ha megtanulnám tartani azt az óriási pofámat. 🙂

        Kedvelés

      • Én is voltam már ilyenen, három nap nettó szenvedés, de át lehet billenni és élvezni a csöndet. Nagyon érdemes egyszer kipróbálni, az tuti kihoz a komfortzónádból, ahogy mostanában szokták mondani.

        Kedvelés

      • Hirlando: De jó ez, amit a jezsuita atyáról és a beszélgetéseitekrö´l írsz! Èn egyetemistaként jezsuita környezetben éltem. Kíváncsi lennék, hogy ki ez az atya: jöhet privátban is, ha kedved van megírni/nem vagyok túl indiszkrét.

        Kedvelés

      • Ó, csak nem a Tamàs atya? 85 èves jezsuita szerzetes.. Nagy arc. Minden évben tArt lelkigyakorlatot Dobogókőn

        Kedvelés

      • kiszedtem, még akkor, ne legyen a mézben, letettem az asztalra, de mit csináljak vele? tiszta ragacs. mossam meg vízzel? attól jobb lesz neki? nem tudok rajta segíteni. gondoltam, hogy agyoncsapom, ne szenvedjen, na de ki vagyok én ehhez? és milyen jogon? és neki segítenék, vagy inkább magamnak, a saját lelki békémnek? bele lehet-e avatkozni? nem helyesebb-e csak vele lenni a folyamatában? végig pörgettem én ezt, mielőtt írtam róla :(. bonyolult dolgok ezek…

        én kérek elnézést, nem vagyok derűs lelkiállapotban.

        Kedvelés

      • Mi mostanában vizet szoktunk az ilyenekre önteni, hátha sikerül kicsit lemosni… Aztán, ha nem javul a helyzet, agyoncsapom – én inkább örülnék, ha agyoncsapnának, míg szenvedek, mint hogy nézzék. Mostanában azonban efféle dolgokra nincs nálunk lehetőség, mert a macskák simán megesznek minden legyet, akár haldoklik, akár nem.

        Kedvelés

  4. mindig rádöbbenek, hol tarthatnék az életemben, mikor kiegyensúlyozott, küzdelmeken túlesett barátaimat látogatom több napig. Aztán a szívemhez kapok, hogy Úristen, 6 év, 10 év, mind ment a kukába? De nem tudom ezeket a szenvedéses időszakokat feleslegesként nézni, mert közben megértem arra, hogy felszámoljam a trutyit. Ennyi idő kellett, hogy kimondjam, hogy merjek segítséget kérni, hogy leüljek és borítsak, hogy rájöjjek, milyen lyukak tátonganak az anyaságomon, egész egyszerűen ez nekem ilyen sokáig tartott. Voltak katalizátorok a folyamatban, de utólag visszatekintve nem tudok magamra haragudni, hogy ilyen lassan kezdtem el kijönni a szarból. Míg belekerültem, az is sokáig tartott. Felszámolásához is kell még pár év, és most már gyorstalpalóban próbálom, mert egyszer meg fogok halni, előtte kéne jól élni.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  5. A másik hasonló jó tanács akkor érkezik, amikor a szarból akarsz kilépni, és azzal jönnek, hogy mégis jobb a biztos szar, mint a bizonytalan jó. A szar nem is annyira szar, mint amennyire te annak látod.
    Ja, el kellene menni valakinek szemészhez. Kérdés, hogy kinek rossza a szeme.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Nekem most volt egy ilyem megvilágosodás-pillanatom ezzel kapcsolatban – igaz, az igazi tragédiákhoz és léleköléshez képest elég piti példa, de jellemző: nemrég munkahelyet váltottam. Kicsit több, mint egy hónapja kezdtem el az új helyen dolgozni, és nem vagyok benne jó, emiatt szarul keresek, most a lakbért is nehezen nyögöm ki, sokat sírok, elég rosszul vagyok emiatt – sokszor kívánom, bár ne jöttem volna el a másik helyről, mert ott tényleg nem szerettem lenni, de legalább fix bért kerestem, és nem jutalékért dolgoztam. De nem kívánhatom mégsem, hogy bár ne jöttem volna el, mert ott nekem tízből mondjuk nyolc szempontból volt szar a helyzet, és akkor sem bírtam volna ott megmaradni túl sokáig, ha nem akartam volna váltani. Úgyhogy a biztos szar és a bizonytalan szar közül, rájöttem, se jobb a biztos szar, és bár illene úgy kívánni, hogy akkor a fix béres szart sirassam, mégsem tudom megtenni, bár most anyagilag sokkal rosszabb a helyzetem, mert ott se volt jó (de most se jó, úgyhogy a következő logikus és irányzott lépés az, hogy megint új munkát keresek szorgalmasan).

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Én is ott akarom majd hagyni, ráadásul én szerettem a munkahelyemet, de azóta (négy éve jöttem el gyerekezni) változtak is a dolgok a cégnél, és én is változtam, már nem tudnék azonosulni, nem tudnám szívvel-lélekkel csinálni. És most megérett bennem, hogy váltani fogok. Még van kb. két évem kitalálni magam. És így is, hogy ez csak egy terv, és addig sok minden történhet (és úgy állok hozzá per pillanat, hogy fog is), mások szirénája bekapcsol, és azt hallom, hogy A biztos jövedelem, A két gyerek, Nem is olyan rossz, Hát pedig szeretted. És amikor kikapcsolom a vinnyogást (szerencsés helyzet, mert alapvetően támogató a közeg, és különben is még két év alatt rájöhetek, hogy milyen szerencsés vagyok a munkahelyemmel – ezt nem mondták, de a levegőben éreztem), akkor még egy-két ötlet is elhangzik arra vonatkozóan, hogy merre indulhatnék.
        És nem értem, hogy miért kell (előbb) szirénázni, ha nincs vészhelyzet, sőt.
        (Férj nem szirénázott, tőle nem is vártam, nem is csalódtam.)

        Kedvelés

  6. Én nagyon utálom, amikor előjön, hogy “másnak még nehezebb”. Nem szabad figyelmen kívül hagyni mások szenvedését, és sokszor ez adja meg a perspektívát, amiből látszik, hogy mi a fölösleges nyávogás. De amikor minden sejtem tiltakozik valami ellen, akkor nem és nem érdekel, hogy másnak miben nehéz, egyszerűen nem releváns abban a pillanatban.
    És a folytatás (én ezt tapasztalom rendszeresen): ha sikerült valami, ha kiléptél a rosszból és eljutottál valahova, akkor – ahelyett, hogy együtt örülnének a boldogságodnak – végighallgathatod, hogy szerencsés vagy (értsd: ha jól működő kapcsolatban élsz és szereted a munkád is, amögött nincs sok-sok óra munka, kitartás, éjszakázás, várakozás, kételkedés, hanem egyszerűen szerencsés vagy) és ne feledkezz meg azokról, akiknek “nehezebb” (értsd: legyen lelkifurdalásod, mert jobbat akarsz magadnak). A nővéremmel már 15 éve így néznek ki a beszélgetéseink (bár egy ideje már csak a legfelszínesebb dolgokra szorítkozom). Ha a problémákról beszélek, akkor “másnak nehezebb”, ha a pozitívumokról, akkor “nem mindenki ilyen szerencsés”. Iszonyú romboló, leginkább azért, mert azt babonát gördíti tovább, hogy ha nincs szerencséd, akkor úgyis mindegy, és azért is, mert még magadban sem mondhatod ki, ha valami boldogtalanná tesz.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Ó, hogy én mennyit hallgattam azt a bátyámtól, hogy könnyű nekem kítűnő tanulónak, meg sikeresnek lennem, csakis az adottságaimnak köszönhetem, de majd gimnáziumban meglátom, majd az egyetemen meglátom, majd a jogsi megszerzésénél kiderül…ja, kiderült…Ha ugyanúgy befektetek egy csomó munkát, akkor ugyanúgy eredményes leszek. A legdurvább a gyerekek mellett megszerzett diplomáim, meg nyelvvizsgám volt. Az égvilágon mindenki természetesnek vette. Hiszen te okos vagy, persze, hogy sikerült. Ja, és ki a jó faszom tanult éjszakánként, meg nem aludt hetekig??? Rohadt ideges tudok lenni ezektől, pedig én tisztában vagyok a képességeimmel, de azzal is, hogy azokat tudni kell használni. Egyébként meg a legtöbbször csak simán irigyek, de azt ciki lenne kimondani.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Én a “mindenkinek megvan a maga keresztje” dumától vagyok rosszul – nehogy levegyük egymás válláról azt, nehogy elkezdj kificeregni a szarból és az össznépi szenvedésből, és nehogy azt mondd hogy jogos ha ott rosszul érzed magad…

      meg a “mindenkin annyi teher van amennyit még el tud bírni” – erről meg az öngyilkosokat felejtették el megkérdezni.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Hogy is van az a vicc, amiben a pokolbeli üstökben főnek különböző nációk tagjai, és csak a magyarokkal nincs gond, nem kell őket visszalökdösni az ügyeletes ördögnek, mert aki megpróbál kimászni, azt visszahúzza a többi….

        Kedvelés

    • Ettől a “szerencséd volt”, “neked könnyű”, “bezzeg nekem mennyire nehezebb” hozzáállással engem ki lehet kergetni a világból. Avval meg főleg, ha netán tényleg van valami gondom, akkor a másiknak egészen biztosan annál minimul eggyel nagyobb gondja van (pl. ha fáj a fejed, akkor neki egészen biztosan már legalább két napja fáj…)
      Azt látom, hogy a szüleink generációja (mármint az enyém, meg a férjemé) ilyen, és a mintát sikerült továbbadni jól – bár a férjemet már sikerült erről lenevelni.
      Nagyon nyomasztó tud lenni, ha az ember saját szülei nem örülnek a sikereinek, hanem azt kapod, hogy lám neked milyen szerencséd volt, bezzeg az XY milyen nehéz helyzetben van.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Életem egyik legmérgezőbb tapasztalata volt, mikor elhagytam az első férjem a másodikért, és a legjobb barátnőm támogatás vagy akárcsak kussban maradás helyett nekem szögezte a kérdést, hogy dehát én depressziósként miért gondolom, hogy az új pasi el fog engem viselni, a régi egész jól tolerálta az állapotomat, miért hiszem, hogy jobb lesz nekem másnál, vagy hogy egyáltalán megtűrik a betegségemet ahelyett, hogy örülnék, amiért találtam egy faszit aki így is elvisel? Olyan szarul esett, hogy Veszprémtől Budapestig végig sírtam a buszon.
      Egyébiránt az új szerelemben öt évig voltam gyógyszer nélkül többnyire tünetmentes. Akkor szültem is.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  7. “Én megértem, ha nehéz a mozdulat, és védekezik a lélek. Mégis, mennyivel becsületesebb beismerni: nem tudok ugyan változtatni, még nem, vagy soha, de nekem szar ez, ami van, és csak ártalomcsökkentek. Nem vagyok boldog. A hazugság romboló, a tagadás gyilkol, a lélek mindig kiált végül.” – Hála ezért a pár sorért!

    Mennyire fontos hogy ha szarban vagy, ne csak pillanatnyi legyen a felismerés, aztán maradj tovább, hanem lépj! Mozdulj! Változz! Ha ebben van társad, aki veled együtt lélegzik, az jó. Nekem a felismerés utáni rózsaszínre festés nem megy. Nem akarok látszatmegoldásokat. Lehet dolgozni, de építsünk újat, mást, ne ragaszkodjunk a múlthoz. Nem igaz, hogy régen olyan szép volt. Nem volt szép. Volt betegség, agybaj, anyagi csőd, halál. Francot volt az szép! Csak könnyű oda visszanyúlni és mazsolázni a szépeket. Ne hitessük el magunkkal azt sem, hogy majd mától minden a régi lesz…jaj, már csak az kéne! Majd innentől csak az optimizmus, nem nézünk a rosszra…
    De én szeretek a rosszra nézni. Motivál, segít, jelez a fájdalom. A jóba pillanatra belefeledkezni szoktam. A konfliktus a barátom. Nem keresem mindenáron, de nem kerülöm ki.
    Ez most nem könnyű út, de legalább mozgok. Az meg életjel…mert nem a szél fúj 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  8. Én azt mondom, üdvös volna egyszer a saját életeteket kiteljesedett, elégedett emberekéhez viszonyítani.

    Ezt elmormogom majd magamban az önismereti csoportokban, amikor ugyanabban a langyos öncsalásban úszó embereket figyelem.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  10. “Kár volt olvasni, gondolom, csak megzavart téged ez az egész, nehéz perceket szerzett, hogy talán rólad van itt szó, nyugtalanná tett. Ezt a blogot erős emberek olvassák, és ez itt felszólító mód.”

    mintha a Bűn és bűnhődést olvasnám.

    Még csak olvasok. Nem tudok mondani semmit, pedig van bennem valami,csak nem jön ki.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  11. engem halalra idegesit amikor valaki azt mondja hogy de masnak meg rosszabb. tehat nekem nem is olyan rossz. soha nem erdekelt hogy masnak jobb vagy rosszabb. ki nem szarja le. en magamhoz kepest vagyok jol vagy rosszul.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • “Indiában megkövezik, meg elégetik a nőket, ti meg itt a feminizmussal unatkoztok úri jókedvetekben.”
        Van benne némi ellentmondás, nem? 😛 De ez komoly érvként elhangzott a feminizmus ellen.

        Kedvelés

  12. nem a jó segge, hanem mert egyedül még nem megy..

    Tudom, hogy az időm véges, tudom, hogy boldogtalan vagyok, kitűztem a célt, hogy mikor és hogy addig mit kell tennem és teszem. Már boldogabb vagyok, van tartásom, van célom, vannak elért eredményeim. Már nem hazudok magamnak, tudom, hogy vannak jó pillanataink, de nem akarok néhány jó pillanatért évekig boldogtalan lenni.

    Ő vajon miért nem ismeri fel, hogy Ő is boldogtalan velem és nem csak én vele?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  13. Minden relatív. Néha valóban segít, ha látod a másik nyomorát, és erőt gyűjtesz, hogy tovább vonszold magad a saját kis langyos közegedben. Szerintem, a langyos a legveszélyesebb, mert beleszoksz. Fokozatosan megszokod, fokozatosan beleolvadsz a szürkeségbe, és nem veszed észre, hogy az életed semmivé lett. Nincs bátorságod változtatni, mert az ahová eljutsz, lehet, hogy még ilyen kis elviselhető megalkuvás sem lesz, mint amiben most élsz. Akkor pedig, magadra maradsz az új élethelyzetben, és a „mi megmondtuk” kórus kíséretében, szépen elkullogsz a sebeidet nyalogatva.
    Akkor már inkább húsba vágjon, és csontig hatoljon, és ilyenkor a napnál is világosabb, hogy cselekedni kell.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  15. Nekem ez egy nagyon nehéz kérdés, mert én például az anyukám egyik legpozitívabb tulajdonságának tartom, hogy mindenben képes meglátni a jót. Ezt nagyon erősen átadta nekem is, és elektrosokk jellegű volt amikor rádöbbentem, hogy ez milyen korlátozó, szarban tartó dolog is tud lenni. Én azt szoktam magamra mondani, hogy amolyan zsigerileg optimista vagyok, nem tehetek róla, fényben születtem, mindig követem, és meg is találom a legapróbb gyertyafényt is. Na most ehhez jött még egy nagyon erős ilyen jellegű neveltetés is. És cselekvő típus is vagyok. Rossz valami? Nosza, változtassunk! Ja, hogy csak a börtön falain belül rendezkedek? Na, az volt igazán sokkoló, amikor erre rádöbbentem.
    Most mi van? Józan realitás, és tervek amikért teszek. Képes vagyok rá, hogy szembenézzek azzal, amivel jelenleg nem vagyok képes megbirkózni, de bizony erősen bűzölög az életemben. Képes voltam rá, hogy azt mondjam, igen, tudom ez rossz, tudom, hogy mi lenne a megoldás, és képtelen vagyok megtenni, mert annyira félek. Ezen a ponton egy hónapig bőgtem a wécében és csak bámultam magam elé. Aztán egy reggel úgy ébredtem, hogy oké ez van, de akkor nézzük meg, hogy mit tudok tenni? Milyen megoldás az, amit képes vagyok megcsinálni? Amikor ezt kitaláltam, akkor még mindig nehéz volt szembenézni azzal, hogy a szar ami az asztalra került egy jó darabig még ott is lesz.
    Nekem egy mantrám van, amit magamra is fogok tetováltatni, ha megtettem azt amit meg kell tennem: “csak tíz év múlva ne ez a dal legyen”.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Aki magát valamire is becsüli, az nem tolja ezt a háborút is átélt nemzedéktől örökölt öncsalást, hogy hát végül is élünk, és süt a nap. Aki jót akar,aki jelentős, az mindig elégedetlen. Mint Ady Endre. Nem kell nyafogni, de tolni kell, nem nézegetni, hogy de szép. Már ha jót akarsz magadnak, és becsülöd magad annyira, hogy ne vesztegesd egyetlen életed aktív éveit lehúzó, romboló, fagyott kapcsolatban.
      Mi pöccintné be a rendszert? Egyszer csak megindul, és akkor nem érted, hogy bírtad azt úgy.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • A rendszer már bepöccent és nagyon sok minden meg is változott és aktívan cselekszem is tovább. Nekem az a nehéz, hogy akkor ott, amikor meg akartam lépni a nagyot, nem tudtam, nem mertem. Én egy gőzmozdony vagyok. Nehéz velem lépést tartani. Ez a legrosszabb az egészben, hogy hiába vannak pozitív változások úgy érzem mindig túl későn jönnek, nekem már nem számít. Itt konkrétan a másikra gondolok. Sokat számít, hogy újra dolgozom, azt a sok-sok energiát, ami bennem van le tudom kötni. Azt is fontos belátnom, hogy én sosem voltam az a társas (itt a férfi-női kapcsolatra gondolok) típus, mindig magamban pörögtem, biztosan nagyon nehéz velem élni. Azt hiszem én alapvetően magányra teremtettem.
        És bár nagyon könnyen felejtek, de vannak dolgok, amiket nem tudok és nem is akarok megbocsájtani.
        A lényeg, hogy az én mindenben a jót meglátni örökségem pozitív és én nagyon nem vagyok langyos ember, sok milliós hőfokon pörgök. Nekem az a durva, hogy mivel teremtő ember vagyok, teremtem a saját világomat is. Na itt nagyon fontos, hogy lássam a határokat.
        Én a probléma-megoldás jellegű utat szeretem és akkor vagyok bajban, ha a megoldást nem merem meglépni. Eddigi életemben egyszer volt ilyen, na elég is volt.

        Kedvelés

      • Szóval én most úgy érzem, hogy kristálytisztán látom a helyzetemet és nem pacsmagolom semmi szarral. Ez van. Elindultam egy általam járhatónak vélt úton, remélem lesz valami a végén.

        Kedvelés

      • Az en anyam pont a tied ellentetparja. Mindig, mindenben csak a rosszat, negativ vonasokat latja meg. Annyira elegem van ebbol, olyan szinten rombolo, pusztito mentalitas, hogy szamomra elviselhetetlen. Szerintem fontos meglatni a jot, kulonben minek ez az egesz, de ez ne jelentsen kritkitlansagot, tompultsagot vagy beletorodest. Viszont aki csak nyavalyogni tud, azzal en nem szivesen toltom el az idomet, mert egyszeruen kimerit es unom is. Ami most a leginkabb zavar, hogy kristalytisztan ertek mindent amit az emberek korulottem, buszon, vonaton beszelnek. Van ilyen, hogy verbalis szennyezes, egyszeruen nem tudom kizarni a tudatombol ezt a sok (gyakran csak felesleges sirankozast) negativ, sotet olykor rosszindulatu “diskurzust”.
        Azt is megfigyeltem, hogy a nyavalygos emberek a legritkabb esetben valtoztatnak valamin is az eletukben. En kerulom oket, ha lehet.

        Kedvelés

      • Óriási érzés volt eleinte Angliában, hogy egy szót sem értettem abból, amit az emberek körülöttem beszéltek. Mára megváltozott, ugyanúgy fáraszt és frusztrál, ha a mások hülyeségeit hallgatom, akaratlanul, szinte hasonló tónusban mint odahaza. Vagy épp az ellentétét, a felszínes szuperkedvességeket, amivel pont azt fejezik ki egy tizenhatperces beszélgetésben, hogy mennyire unják a másik dumáját.
        Mondjuk embernemszerető vagyok mostanában, talán ez is okozza, hogy feláll a hátamon a szőr ha idegenekkel kell érintkeznem, meg gyakran már attól is, ha ismerősökkel.
        De a panaszkodók, mindenben rosszat látók a legrosszabbak mind között. Anyám ilyen a rosszabb periódusaiban. Én azt hiszem, hogy az ilyen emberek azzal könnyítenek magukon, hogy másra tolják a szarukat, és ettől a megkönnyebbüléstől új erőre kapnak, a másik erejét felszívva mennek tovább. Az ilyen embereknek sosincsenek egyenes kérdéseik, megfigyelted már? Sugalmazni meg prejudikálni szeretnek, mártírságban retorikai olimpikonok.
        Lakatlan szigeten lakjak -e?

        Kedvelés

      • Amikor mellettem telefonál.. Brr.,.és vègig kell hallgatnom a buszon egy idegen baromságait, persze ” virágnyelven”, mertudod, nemvagyokegyedül!

        Kedvelés

      • Egyetertek veled Pika indenben. De kulfoldon en valahogy meg tudtam orizni a kivulallosagomat, mert ha nem figyeltem nem ertettem meg teljesen azt amirol beszeltek korulottem. Itthon ezt nem tudom megcsinalni. Viszont az igaz, hogy amire celoztal “small talk” sem jobb csak engem kevesbe frusztral.

        Kedvelés

  16. Az én legnagyobb csapdám volt a “jót kell nézni”.
    Egészen kicsi koromtól a jót néztem mindenhol, mindenkiben.
    Vagy így neveltek, vagy így születtem, nem tudom.
    Rengeteg bánatot okozott ez a szemlélet, és sok sérülést is.
    Most is nézem a jót, de nem kritikátlanul.
    Van olyan helyzet, amit nem lehet bírni, véget kell neki vetni.
    A “nézd a jót” szemlélettel termeli a társadalom az áldozatokat.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  17. O, mennyire rombolonak tartom az effele sotet korszakok vegen bekoszonto optimizmust.
    Hogy lehet optimista a jozan es derus realizmus helyett az, aki ennyit szenvedett? Hat onkent (es hamisan, de dalolva) csapja be inkabb onmagat? Ha o csapja be az jobb, mintha masok tennek, vagy senkisem? Mikor lett valasz a kognitiv disszonancia a nyomorra?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  18. Sosem voltam túl optimista alkat, régebben inkább az abszolút pesszimizmus volt rám jellemző, mostanra meg realista lettem. A “nézzük a jót” típusú gondolkodást akkor tudom alkalmazni, amikor mindennapi, egyszerű dolgokról van szó, amin úgysem lehet változtatni. Például ma strandra akartam menni, de nem jó az idő, már kétszer volt felhőszakadás – tök felesleges lenne most emiatt puffogni, inkább a jót nézem, és azt mondom, hogy nem gond, akkor megnézek egy jó filmet. Vagy például az eső miatt nem tudtam elindulni haza a konditeremből, de nem baj, mert amíg vártam, hogy eláll, jót beszélgettem a bolt tulajdonosával, akit már évek óta ismerek, de soha nem beszélgettünk pár szónál többet, és kiderült róla, hogy egy kedves ember, jó gondolatokkal.

    De más dolgokban nem igazán tudok hazudni magamnak, még akkor sem, ha szeretnék. Nagyon érzékeny vagyok, és ha valami nem jó, akkor nem csak lelkileg sínylem meg, hanem testileg is – sőt, fizikailag előbb reagálok, minthogy az fejben tudatosodna. Ha nem is tudok azonnal változtatni azon, ami nem jó, akkor is állandóan ott van előttem, látom, forgatom magamban, és keresem, várom a lehetőséget a változtatásra, ami eddig sikerült is, de az is igaz, hogy annyira gáz élethelyzetben még nem voltam.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  19. Sziasztok, Kira vagyok,. Rendszeresen olvasom a blogot, nagyon tetszik. Ez a bejegyzés különösen megérintett, rengetegen elkenik a dolgokat, jól becsapják magukat, aztán amikor rájönnek, hogy mily nagy kakiban éltek eddig, akkor sem akarják tudomásul venni, inkább megmagyarázzák maguknak, miért is jó nyakig benne ülni. Olyan jó meleg/biztonságos/kényelmes. Amit az optimizmusról írtál, az is teljesen igaz, kelll az a bizonyos életbátorság, amit mostanában oly sokszor emlegetnek, kell az újrakezdéshez, a jobb élethez. Dde egyszerűbb homokba dugni a fejet sajnos, és jónak mondani a rosszat is, mert hát ogy merrészelsz te boldogtalan lenni, amikor másnak sokkal rosszabb?. Bocsi, kicsit hosszú lett! 😀

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  20. …újra írok: legyen itt belőlem is valami.
    Én sem bánom annyira a rozsdát, de imádom a festék illatát (és a cipészét) egy szép mélyzöld mondjuk jó lenne. /És akkor lehetne énekelni, hogy “Zöldre van a rácsos kapu festve…”/

    Szeretek birka lenni. Nyájban menni. Azt gondolni, hogy tartozom valahova, “sodródni a(z elme) zárral”. Nekem nem sokkal rosszabb, mint neked, nem sokkal jobb, de ha mégis akkor is megértjük és elviseljük, megbeszéljük egymás problémáit, és ezzel összetartozunk, együtt vagyunk, ott vagyunk egymásnak.
    Vagyis inkább: szeretnék birka lenni, aztán amikor úgy teszek, mintha, rájövök, hogy mégiscsak mégsem vagyok én olyan. Vagy valamiben igen, de valamiben meg nem. És hirtelen nincs akinek egyáltalán elő is merném adni a problémámat. Vagy akitől elvárnám, hogy érdemben fűzze hozzá a véleményét a mondanivalómhoz. Merthát vagy birka vagy, vagy nem vagy birka. És senkinek nincs a homlokára írva a napi/heti/pillanati gondolkodásmódja. Én meg nem vagyok egy türelmes ember, hogy állandóan próbálkozzak. (Nem a kitartásomról vagyok híres.)

    Egyetértek azzal, hogy erős emberek olvassák a blogot! Nekik ugyanis -gondolom- van annyi önkritikájuk, realitásérzékük és önbecsülésük, hogy nem törik le őket ezek a felvetések.

    Én mostanában (is) olvastam pár szemfelnyitogatós így-ne-neveljük-a-gyerekünket, így-legyél-jó-ember cikket, és a falra mászom tőle, hogy a legpozitívabb hozzáállású cikkíró is, a jó meglátása mellé tesz 10 rossz példát és jó esetben is legfeljebb csak 2 jót. És utána meg elvárjuk, hogy mindenki megvilágosodjon és ezentúl csak jól csinálja! MIT, kérem szépen? A problémafelismerést? Köszönöm szépen, abban kitűnőek az orthopédusaim is! (magyarázat lásd alant)

    Gimnázium: gyógytestnevelő tanár vetítést tart az afrikai hú-de-über-egészséges-gerincű mit-érdekel-engem-melyik népcsoport velünk egykorú kamaszainak életéről. Hogy ők a fejükön viszik a korsót X kilométerig. És így ring együtt a csípőjük a vállukkal amikor sétálnak.
    Úgy kell nekik.
    De: Kell nekem ez a kijelentés/felismerés/folyamatos lebaszás 6-7-8-10-13- mostanáig (kb évente amikor találkozom anyámmal), hogy rossz a gerinced, rosszul tartod magad, miért vagy görbe stb? NEM!
    Köszönöm szépen, NEM. Akkor már inkább rózsaszínre festem a világomat és leszek látszatboldog, és nem, nem fogok azért elkezdeni jógázni, mert x, y és még z is azt mondta, hogy az jó, és “miért nem jársz?” Nem, mert nem élvezem (kipróbáltam), nem élvezném, és nem azért akarok járni rá és 6 éves korom óta ezért kirekesztve érezni magam, mert “rossz a gerincem”.

    Más: szokták még mondani azt is sokszor, hogy a probléma felismerésével már félúton járunk a megoldás felé. Baromság. Valóban segít, ha tisztában vagyunk vele, hogy pontosan mi a problémánk (ebben nagy segítség ez a blog is számomra, hogy nevet tudjak adni a dolgoknak és valóban felismerni mi micsoda) de az útra rá kell lépni a megoldáshoz, meg kell szólalni, könyvet kell kölcsönözni, ezt a blogot olvasni például stb. És ez rohadt nehéz, ha úgy érzi az ember, hogy egyedül van (írom ezt egy közösségi blogfelületen).

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  21. “üdvös volna egyszer a saját életeteket kiteljesedett, elégedett emberekéhez viszonyítani.”

    Én azt szoktam mondogatni, hogy ha van egy problémám, akkor nem segít azt mantrázni, hogy “de Afrikában éheznek”. Mert nekem itt most a sajátomat kell megoldani…

    Nekem a boldog állapot jellemzője, hogy nem méricskélek máshoz, nem töprengek, mi hiányzik, és vajon másnak is hiányzik-e, nem viszonyítok, hogy egyfelől ilyen, másfelől meg azért van benne jó, hanem itt most megvan a teljesség, és nem kérdés, megéri-e. Megéri.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  22. “A jót nézik már inkább.

    Milyen jót? ”

    A szövegeid engem vigyorgásra késztetnek először.És élvezem mert vicces.
    Kiröhögöm a világot.magamat .És megkönnyebbülést érzek.

    Nekem is azt mondta anyukám,hogy a jót kell nézni. De aztán bekövetkezett olyan pillanat amikor már nem volt mit mondani.Nem volt jó semmi.A remény halt meg utoljára, de végül meghalt apukám.
    A következő napokban bekopog egy idős szomszéd hogy van-e még eladó paradicsomunk, mert a falusi kertben termeltek szüleim azelőtt.
    Volt három óriás paradicsom a házban .Több nem volt. Anyukám előhozta őket és odaadta a szomszédnak csak úgy.

    Ez a jelenet tetszett nekem.Jó volt, ahogy anyukám mosolyogva átadta a bácsinak a kívánt paradicsomokat. Én elküdtem volna a szomszédot, de ő nem.

    Milyen örömöt érezhet az ember a halálos ágyon ? Talán, hogy megnyílik az ég…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  23. Vannak megváltoztathatatlan problémák. Akkor igenis jól jön az Afrikában éheznek és a másnak még rosszabb szöveg. Mert ezek A valódi problémák, minden más, ami az emberen múlik, és elhatározással, áldozatokkal, egyebekkel megoldható, csak nehézség. Az, hogy otthagyom-e a férjemet lakáshitel és gyerekek ellenére, nehézség, az pedig, hogy lebénultam nyaktól lefelé, probléma. Csak az elhatárolás kedvéért, mert nagyon nem jön ki a hozzászólásokból, hogy tényleg van olyan, akinek bezzeg mennyivel nehezebb.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Az. Másnak viszont valóság, ez is, meg az ezzel egyenértékű dolgok, amik nem ennyire drámaiak, de pont ennyire nem elhatározáson múlnak. Szóval önmagában nem olyan elvetendő az a jónézős hozzáállás szerintem. Bár lehet, hogy csak azért gondolom így, mert nálunk pont az ellenkezője volt divatban, így annak látom a hátrányait.

        Kedvelés

  24. Nézd a jót! Meg hogy másnak még rosszabb: teljesen rossz ez a szemlélet? Nem, szerintem is lehet haszna. Ha egyfajta megerősítésnek használjuk. Ha olyan gond van, amin nem tudok változtatni. Legyen az lebénulás, vagy egész napos eső – ezekkel együtt kell élni, és valóban, az a kérdés, hogy mit tudok így kihozni a napból, az életből. De ha arra használjuk, hogy megmagyarázzuk, miért jó nekünk a rossz – na az baj. Persze, kicsit langyos, kicsit büdös – de a mienk. Francot, amit tudok, azt változtassam, javítsam meg, tegyem magammal kompatibilissé. És ugye attól, hogy nyakig ülök a saját szaromban, semmivel nem esznek többet Afrikában, de a szomszéd agresszív barom sem fogja kevesebbet verni a családját. Tehát az én kínom szempontjából teljesen irreleváns, hogy másnak mi fáj. Próbálhatok másnak segíteni – de nem azzal, hogy magamon nem segítek.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  25. Mikor pár nappal ezelőtt először elolvastam a bejegyzést, úgy éreztem, nekem címezted , és olyan ideges lettem, hogy nem is bírtam visszajönni, de aztán égetett belül a mondat, hogy nem akarok azok közé tartozni, akikről írsz, akik inkább nem jönnek, mert jobb a látszatvalóság kiszámítható boldogsága.
    Nem hagyott nyugodni, ugyanúgy , mint a múltkori gyepes történet.
    Most elolvastam mindkettőt újra, a hozzászólásokkal együtt.
    Rájöttem, hogy mi hiányzik nekem. A hivatás. Ezt mondjuk eddig is tudtam, és nem is értem, miért kellett ezen gondolkodnom, hiszen állandóan ezen rinyálok a szűk környezetemnek, nyilván mindeninek elege van már belőle. De a körülmények miatt most nem válthatok, persze ez a jó kis kibúvó, mert persze az önbizalmam a béka feneke alatt, hiába szép az önéletrajzom, a gyakorlatban úgy érzem, nem értek semmihez, ráadásul fogalmam sincs, mi szeretnék lenni.
    De miért alakult így és tényleg így fogom leélni az életem hátralevő részét? Vagy hogy fogok rátalálni, hogy mire vagyok jó?
    Persze mindenféléket kitalálok, hogy a munkahelyen eltöltött időn kívül olyan tevékenységeket találjak magamnak, amiben örömömet lelem. De hát mennyivel jobb lenne, ha az a napi 8-9 óra is így telne.
    Szóval látom a kakis foltot, és nem is festem rózsaszínre, és mégis tolom magam előtt, és ettől nem vagyok jól.
    Az optimista szemléletről pedig az Ádám almái című film jutott eszembe 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Tegnap szőnyeget sikáltam, és kijött a fekete folt! És látod, a filmben mi lesz azzal, aki optimista? Hajrá, még sok van hátra, biztos találsz rá módot, hogy válts. Pont most néztem körül, és látom, hogy egyedül maradtam: az összes barátnőm, akikkel együtt jártunk egyetemre, pályát váltott.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  26. Visszajelzés: nem lehet kiérdemelni 2. | csak az olvassa — én szóltam

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .