Rákaptunk erre, na. Szeretjük a saját tisztánlátásunkat, az élességünket. Szeretjük jól megmondani a mi új, világos igazságainkat az új, végre megtalált szavainkkal. Hadd hallják, azért van fülük. Mit nézel? Ne nézzél. Most nézel, mi? Csak akkor szeretsz, ha nincs bajom. Ha szépen mondom. Hát nem mondom szépen. Mondom, ahogy jön, mert elegem van.
Van, hogy úgy maradunk. Hetek, hónapok telnek el, és már olyan a kapcsolat, hogy ebből állnak a beszélgetéseink csak. Nos, nem mintha nem érdemelnék meg, hát nem tökéletesek ők, hát dehogy. Sőt, igazunk van, leghevesebb vádjainkban is. Miért nem értik? Ennyire szar. Eddig jutottunk. Észbe kaphatnának. Sokkterápia.
Na de azon nincs mit csodálkozni, vagyis az nem valami non-humán, logikátlan összefüggés, ha az emberek jobban szeretnek azokkal beszélgetni, inkább keresik azok társaságát, akik nem hordják le őket, akik nem a véleményüket mondják folyton, akik türelmesek az ember bénább megnyilvánulásaival kapcsolatban is, találnak rájuk jóhiszemű magyarázatot, vagy átsiklanak felettük, nem tulajdonítanak “mert te mindig…, mert te soha…” magyarázatokat a tetteiknek, tudnak vállvonni, hallgatni, ölelni. És igen, akik dicsérnek, akik szépeket mondanak, akikkel lehet röhögni, akik nem a maguk zománcozott énképét és morális fölényüket erőltetik. Te, csak te tudhatod, ha belenézel, de tényleg, a legmélyébe: ezt csinálod-e.
Ahogy a Grand Hotel Budapestben mondja Gustave H., a feledhetetlen főszereplő: a legzsémbesebb, legelviselhetetlenebb vendég sem vágyik másra, csak hogy szeressék.
No persze, a hotel mindenes portása, teljhatalmú szolgája mégiscsak egy alkalmazott, aki szolgáltat, nem one-to-one emberi viszonyban van a vendéggel. Én aztán nem mondom, hogy ha gond van, akkor elő a csipkés fehérneműt és a szerelmes antológiát.
De mégis: ez ember melegségre vágyik, és ha van belső harca, mert ő is érzi, hogy azért ő elég gáz, akkor még inkább. Megértésre, igazolásra, jóember-identitásra vágynak a népek, ezzel szemben nem keresik a szókimondó, szembesítős, úgynevezett őszinte embereket, akik értük haragszanak, nem ellenük, még ha igazuk van, sem. Hanem esetleg elmenekülnek oda, ahol mások hajlandóak simogatni a megfáradt fejüket.
És ez a leglazább ismeretségektől az anyósunkon át a házastársunkig meg a saját kisebb-nagyobb gyerekünkig így van.
Senki se szereti, ha egyenlőtlen viszonyt teremtve — én ítélek, te vagy megítélve — csak mondják neki, milyennek látják, korholják. És ha ezt megfejelik azzal, hogy én csak a te érdekedben, hogy lásd az igazságot, mert én tudom az igazságot, akkor könnyen előfordulhat, hogy rájuk csapják az ólajtót.
Azt akarom mondani, hogy mindez az érthető reakció független attól, hogy igaza van-e annak, aki korhol, vagy sem. Ha egy emberi kapcsolat lényegileg vagy rendszeresen abból áll, hogy egyik fél szemrehány a másiknak, akkor kiszámítható reakció, ha ettől (“mert mindig csak basztatott”) a másik inkább távol tartaná magát.
Nem értik, mindegy, hogy hogy mondjuk. Igen, így válunk el, így szakítjuk meg a a kapcsolatot az anyánkkal, így veszítjük el barátainkat. Nem bírjuk, ezért ordítunk velük, vagy nem ordítunk, de kényelmetlen, amit mondunk, vagy ahogy folyton máshova nézünk, hallgatunk, bezárkózunk, és van, hogy nekik lesz elegük ebből.
Pedig igazunk van! Tényleg, mélyen. Igazunk van a basztatásaink tartalmában, és az ordításban is, mert nem értenek másból, és ezt nem lehet bírni.
Ebből sem értenek. És ez, hogy már idáig jutottunk, nem javítja meg a kommunikációt, ami, ha rajtunk múlna is, szintén lófasz volna, mert nem is azt kellene megjavítani, hanem azt, amivel igazán reménytelen baj van: a kapcsolatot, a hatalmi viszonyokat, és együtt, nem a mi nyakunkba sózva a feladatot. Á, reménytelen.
Nálunk is, az én igazán tartalmas és reszkettetően szép házasságomban is én voltam az, aki tudta, és mutattam neki. Igazam volt, ezt ő is tudta. Nem csapta rám soha. De mondtak neki mások is mindenfélét, nagyon sok salak volt a múltban, és olyan kényelmesek a játszmák. Mondtam, rongyos szájjal. Nem egészséges dinamika. Úgy volna jó, hogy közösek a célok és az értékek, nem függ senki a másiktól, mindenki felelős a maga határaiért, és aktívan tesz a másik jóllétéért is. Úgy volna jó, hogy kis tévedésekkel, esetlegességekkel — belefér — meg sok egyeztetéssel, derűvel mindkét fél tudja, hogy mi a dolga ahhoz, hogy jó legyen a kapcsolat, és nem jutnak el odáig, hogy egyiknek a másikra hirtelen, sok összegyűlt sérelem után kelljen hangosan ráborítania a visszavonhatatlant.
csak az olvassa. én szóltam 
Köszönöm, ez kijózanított… mostanában én is a ráborogatós időszakomat élem. :S
KedvelésKedvelés
Ezt a befogom a pofámat – dolgot nekem gyakorolnom kell még… De egész jól haladok. 😀
KedvelésKedvelés
Attól még leírhatod, amit gondolsz. Utána pedig odaadhatod az érintetnek, ha szeretnéd.
KedvelésKedvelés
Én viszont arról próbálok leszokni.
Nem nehéz (dehogynem): kevés ember van, akinek nálam több apróbb hibája, idegesítő dolga van és ha jönnének a kikívánkozó baszogatások, csak eszembe jut, milyen jó, hogy akad néhány ember, aki így is szeret. Mondjuk én a sárkány kategóriába tartoztam éveken át…
Részemről ez nem lenyelés vagy elfojtás, kifejezetten jól érzem magam, ha azt látom, hogy el tudom fogadni a partnerem,vagy akár egy barátom úgy, ahogy van. Nyilván nem sok kis Hasfelmetsző Jack társaságában élem a napjaimat, szóval nincs szó nagy ügyekről, de bizony az idioszinkráziák olyanok, hogy csak a sajátjainkat szeretjük, a többiekéiről hallani sem akarunk.
Aztán volt “ami-a-szívemen-az-a-számon” barátosném is; egy idő után úgy éreztem, ez afféle maszkká vált nála, beledermedt a kemény megmondócsaj szerepébe, és öncélúan bántó lett.
Nekem jólesik az építő kritika, de a sokkterápiáztatóktól menekülök.
KedvelésKedvelés
sokkterápiáztatók. hm.., engem pl ők szoktak kijózanítani. 🙂
KedvelésKedvelés
Én épp a minap tettem ki magamban a pontot egy régi barátság végére, ami sokáig a legfontosabb barátság volt az életemben, ilyenek miatt. Mert képes volt felhívni csak azért, hogy a fejemre olvassa, szerinte nem helyesen viselkedtem egy adott helyzetben. Annyi ilyen morális kioktatás volt már a részéről, már torkig vagyok az én mindig jobban tudom, mikor kinek hogyan kell viselkednie dolgokkal. Én ebből nem kérek többet, úgy döntöttem.
KedvelésKedvelés
zománcozott énkép – ez most beégett. Mostanában igyekszem nyitottabbnak lenni és beszélni magamról, az érzéseimrõl. Ez jó, de megnyitja az utat a legelképesztõbb reakcióknak. A kedvencem: “én is voltam ott/úgy/olyan mint te de aztán rengeteget fejlõdtem és megtapasztaltam és most már itt vagyok”. Halkan csattan a bicska a zsebben.
KedvelésKedvelés
De ezt is lehet mondani nem szobortalapzatról, leereszkedően, “te kis buta, majd ha ennyi idős leszel, megtudod” mosollyal. Egyik volt barátnőm kedvenc szava járása volt, hogy mindannyian ugyanazokat az utakat járjuk be, legfeljebb az állomások sorrendje változik. Ki lehet fejteni, hogy x fájdalmat én is megéltem és túléltem és elmúlt anélkül, hogy lebecsülnénk a másik fájdalmát.
KedvelésKedvelés
Erősen bólogatok. Mondjuk ritkán szoktam már megmondani, szerintem csak megfelelő mennyiségű tapasztalat birtokában kezd az ember más kárán tanulni.
KedvelésKedvelés
Jogos.
KedvelésKedvelés
Á, reménytelen.
KedvelésKedvelés
Ezt tanítani kéne az iskolában. Aktívan tenni a másik jóllétéért… imádom…
KedvelésKedvelés
Ez nem megy manapság, nagyon nem. Amit például az erpszakmentes kommunikációról írnak, ha csak a “Hidak egymáshoz” című könyvet veszem, ami nagyjából erre épül: mindneki számára megnyugtató megoldás keresése… ÁÁÁÁÁ…. leginkább illúzió.
KedvelésKedvelés
Nem nagyon tudok ehhez mit hozzátenni. Sajnos én is így jártam pontosan. Csak nálunk nem volt ajtócsapkodás és hangos megmondás. Vagy volt megmondás, csak én nem vettem észre a vakságom miatt akkor éppen ott? Inkább ez az utóbbi állítás az igaz, ha visszatekintek és megkeresem a legmélyét.
KedvelésKedvelés
Amíg együtt voltunk a kisfiam apukájával, mindig belémfojtott mindent, leginkább passzív semmibevétellel. Ha próbáltam volna megbeszélni valamit, egyszerűen nem reagált, esetleg felhangosította a tévét tüntetőleg. Nálam persze eltört a mécses iylenkor, és belenyugodtam. Egyszer-kétszer úgy kibirultam, hogy feljebb emeltem a hangom, egyik alkalommal akkora pofont kaptam, hogy a fal adta a másikat, másszor a 2 személyes kanapéba rúgott bele akkorát, hogy 2 métert repült a szobában. Ja, és az adu ász mondat, amivel belém tudta fojtani a szót: “ezt majd eszedbe juttatom!”
Bepróbálkozott ezzel a modnattal a héten is… A gyomrom megint összeugott tőle éppen úgy, ahogyan 8-9 éve is, csak ezúttal ki is rántottam magam belőle nagyon gyorsan és nem hátráltam ki. Nagyon furcsa, új és jó érzés vol térezni az erőm, bár meg is ijedtem egy kcsit “magamtól”. Mindenesetre másnap úgy beszélt velem, mint a kezesbárány…
Foglalkozáson, amikor ez szóba került a minap, azt mondta erre a terapeutám, hogy az elnyomottnak sokkal nagyobb lendülettel sokkal nagyobbat kell ugrania ahhoz, hogy meghallják a hangját; csak így tud visszakerülni a mérleg egyensúlyi helyzetbe, szóval jól csináltam 🙂
KedvelésKedvelés
Pont ezért száll le az agyamra a vörös köd, mert még mindig úgy hiszem, hogy én igazából jól csináltam a kapcsolataimat, mégis egyedül vagyok. Én mindig kimondtam, amit igaznak véltem, élesen de nem metszőn, mert úgy volt értelme, mert feltételeztem a páromról, hogy egyenlők vagyunk, és őt is erre bátorítottam. De ha láttam rajta, hogy szar napja van, tartottam a vállam, tartottam a hátam, vittem őt is rajta, simogattam a buksiját. Ehhez képest az éles megjegyzéseket visszakaptam, némelyiknek még mindig látszik a nyoma a lelkemen, a támogatást viszont egyiktől sem. Így a madzagra szánt méz elfogyott, a vitriolos tartály viszont mindig újratöltődött. Amikor már nem tudtam mást adni, csak vitriolt, én mondtam ki, hogy ennek mostantól semmi értelme, innen csak bántani tudjuk egymást, fejezzük be. És akkor is mindig én voltam a szívtelen, a kemény. Én, akinek születése óta szisztematikusan mimózásították a lelkét. Ezért is dühös voltam az exekre, mert ők is boldogtalanok és magányosak voltak a kapcsolatban, mégis nekem hagyták meg a mocskos munkát, hogy ezt ki is mondjam. Egyszerűen nem fair.
KedvelésKedvelés
Pont ebben vagyok én is…
KedvelésKedvelés
Nem bizony.
KedvelésKedvelés
Nem tudom, elolvasod-e ezt, hogy 2 nap késéssel szólok hozzá, főleg ehhez: “mert még mindig úgy hiszem, hogy én igazából jól csináltam a kapcsolataimat, mégis egyedül vagyok”… Hát én azt gondolom, hogy csomó dologban, viszonyulásban tévedtem a volt kapcsolataimban – és most én is egyedül vagyok, úgy hogy a “mocskos” munka, a vég kimondása többnyire az én részem volt… Azt hiszem leginkább abban hibáztam, hogy túl sokáig voltam türelmes, vártam a belülről jövő változásra, aztán meg nem ugyanezt kaptam cserébe, illetve a végén a türelmetlenségem gyors és határozott pontot kívánt a kapcslatban. Hát megadtam. És magamat is időnként annak a kudarcérzésnek, hogy nekem már ez sem jött össze… pedig nem vagyok annyira rossz, meg hisztis, meg kibírhatatlan, meg mittomén, sőt… bizonyos saját remények szerint nagyjából normális vagyok, már amennyire ezt bárki is kimondhatja bizton magáról… na szóval akkor… legutóbbi szakításom előtt vígasztaláséppen egy barátnőm csak azt mondta, hogy nem azzal van a baj, hogy mit tettem vagy nem, és kb. rendben is van, ahogy általában látom az épp aktuális kapcsolatom dolgát… mire én: Dehát mégse sikerül!… na ja – válaszolta – lehet, hogy a választásaiddal volt (van) a baj… És elhittem neki. Hm… Nem kisebb és nem kevesebb gondolkoznivaló ez nekem. Bár végülis nem baj. Lépés ez legalább. Eséllyel eléfele…
KedvelésKedvelés
Nekem óriási különbség van aközött, amikor valaki végre fel meri emelni a hangját, vagy éppen végre-valahára úgy kiborul, hogy kijön belőle csomó minden, meg aközött, amikor valaki nyomja felülről a süket dumát, hogy hát igen, én ezt már megéltem, és bla-bla, és te, kis hülyém, ezt még nem értheted, de bezzeg én már, és akkor most jól elmagyarázom neked az összefüggéseket.
Nem ugyanaz a “kiborult” meg az “okos” szerepe.
A másik, hogy én nem akarom elemezgetni a privát kapcsolataim szereplőit, mert ettől sérül az intimitás, és ez rögzült bennem a kiképzésem alatt. Hiába látok én meg akármit is a másikban, a másik viselkedésében, ha elkezdem osztani az észt, akkor többet nem a barátom/nőm, szerelmem, akármim lesz ő, hanem megcsúszik a kapcsolati dinamika. Kb. úgy, mint a segítős postban: aki lent van (tök mindegy, hogy milyen oknál fogva), az vagy teljesen visszahúzódik és ki fog lépni a helyzetből, vagy minden eszközt felhasznál majd arra, hogy visszajöjjön a régi pozíciójába (ez meg a “szeretlek, ha gyenge vagy” post.)
Ezért van az, hogy én keveset mondok, viszont annál többet kérdezek, és egyre inkább csak szemlélődöm, mind a magánéletemben, mind a szakmámban. Néha rá is csodálkozok pár évvel ezelőtti önmagamra, amikor mindent agyon “kellett” beszélnem, beszélgetnem.
KedvelésKedvelés
Nagyon csodállak, hogy meg tudod állni.
KedvelésKedvelés
Bringás, nekem évtizedeken keresztül krónikus szófosásom volt, és az önismereti folyamatom első pár éve is azzal telt el, hogy hazarongyoltam, és az élettársamra zúdítottam, hogy mire jöttem rá, mit ismertem fel, és akkor én mostantól így, ő meg akkor csinálja úgy, és így tovább, a végtelenségig.
Volt egy pont, amikor valami átkattant bennem, és az emberi sorsok mérhetetlen kuszasága, plusz az emberi lélek elképesztő összetettsége rögzült bennem, és azóta úgy látom, hogy a sötétszürke sáv a legszélesebb, szinte csak az van.
Hogy jövök én ahhoz, hogy egyfajta véleményt nyomassak, maximum kérdezhetek és segíthetek megértetni a másikkal, hogy miért úgy érzi és gondolja, ahogy.
KedvelésKedvelés
Nem indítasz erről képzést? Kiváncsi lennék, hogy kell csinálni.
KedvelésKedvelés
csineva, vannak és lesznek pszichodrámás csoportjaim, de más képzést én nem tervezek, és nem is lennék kompetens, tudom a határaimat
na jó, és akkor még egy dolog, bár ezt óvatosan írom csak: nem hiszek abban, hogy “erőszakmentes kommunikáció” létezik letisztult formában, vagy legalábbis úgy, ahogy azt én értelmezem
asszem, ilyenkor rántom magamra egy egész szakma haragját, de akkor legyen
KedvelésKedvelés
Ez most lehet fura lesz, de a lovakkal értettem meg ugyanezt. Igyekszel nem agyba-főbe verve megtanítani neki mindent, hogy tudj utána biztonságosan dolgozni vele, de vannak olyan helyzetek, amikor kénytelen vagy orrba vágni, mert másból nem ért vagy direkt szórakozik.
KedvelésKedvelés
Naja, de jó hogy ezt írod. Nekem sokszor volt az a benyomásom az erőszakmentes kommunikációval kapcsolatban, hogy ha elérjük benne az áhított szintet, nem marad lényeg, kilúgozódik minden, steril szavak maradnak csak, szubjektív tartalom nélkül. Ami meg az alatt van, abban van erőszak, vagy agresszió.
KedvelésKedvelés
Nem akarok általánosítani meg demagóg sem lenni – ez itt rólam szól -, de amióta megtanultam (merek) a másikkal kiabálni, és elküldeni őt a jó büdös picsába, sokkal gördülékenyebbnek érzem a kommunikációt…
(Ehhez persze nem árt, ha a másik fél nem megy el – oda, ahova küldtem : D -, hanem marad, és érteni akar.)
KedvelésKedvelés
Ez nekem is gond. Hogy ne elemezgessek. A házasságom pár évig gyakorlatilag egy terápiás kapcsolat volt, egymást gyógyítgattuk. Mióta nem tesszük, csak beszélgetünk, már van nemi életünk is. Tényleg nem lehet, csak nehéz megállni, mikor már mindent tudsz a másikról, minden rezdüléséről tudod, hogy mi van mögötte, és tudod, mikor kér segítséget. Barátaim közül egy pszichológus, a másik mentálhigiénére jár, a harmadik hipnoterapeuta akar lenni. Engem meg csak érdekel a segítő szakma, de nem kacsintgatok felé. Minden beszélgetésünk hihetetlen mély, sallangmentes, ugyanakkor nem adunk tanácsokat, inkább mi is kérdezünk. Az nagyon jó.
KedvelésKedvelés
Én még az első fázisnál tartok. Még szerencse, hogy az élettársamnak nincsenek lelki problémái, úgy ráérünk folyamatosan az enyémekkel foglalkozni!
KedvelésKedvelés
LOL
nálunk aztán úgy alakult, hogy a társam is elkezdte az önismeretet, akkor már ő is hazarongyolt a saját aha-dolgaival, aztán egy idő után meg már úgy felismertük a másik hibáit, hogy kurva nagyot szólt, és lehetett egymást a falhoz kenni, hogy ki mit vett észre a másikban, és mindig a másikról beszélni, az ő orrát nyomni bele a saját mocsarába.
Nem ajánlom, na 🙂
KedvelésKedvelés
Pedig izgin hangzik! 😀
KedvelésKedvelés
😀 valahogy igy nálunk is.
KedvelésKedvelés
“Krónikus szófosás” – ez milyen cuki! És milyen találó, magamra ismerek, de azért lassacskán bé tudom fogni a pofámat.
Van egy barátnőm, aki nagyon kedves nekem, de messze nem olyan tudatos, mint én (és nem olyan okos – ez itt irónia kérem -, és gendertémákra sem érzékeny, sokadik nekiugrása sem), ezért sokszor üti meg a bokáját, én meg pofázok neki, de legtöbbször tök feleslegesen. Meg minek… ki vagyok én? (Ja, kezemben az igazság jogara, bruhha! Újraélem a kamaszkorom, mindenki hülye, csak én nem – kis túlzással.)
Ő nagyon türelmes (meg egy tízessel idősb nálam) velem, úgyhogy megtanultam szép lassan kontrollálni ezt a megmondókényszert… Nem egyszerű.
KedvelésKedvelés
Jaj, nekem folyton pofaznom kell. En meg nem (mindig) tudom leallitani magam. Olyan jo lenne. Mondjuk anyam az egyetlen, aki ad is a velemenyemre valamit.
De egy ket (volt) baratnom, a tesoim egyaltalan nem. Bar volt, hogy kiszakadt belolem, egyszeruen kozolnom kellett. Mondtam, es nem mertem fel, hogy pl ocsem hogy van, akit kirugott a noje, es megmondtam neki, h szerintem (bar a masik ocsem es anyam is igy gondolta) kihasznalta (meg rajta kivul masokat is egyebkent..) es az ocsem ram megharagudott. Hat ez van
Sokszor, most sokadjara fogadom meg, hogy befogom… Ez most segitett kicsit, jobban ertem, hogy miert erdemes kussolni. 😀
KedvelésKedvelés
ez nagyon szimpatikus nekem, egyetértek. Nekem ez csak akkor sikerül, ha érzelmileg stabil vagyok, egyébként belefolyok és összemosódok a szerepeimmel… és akkor mondok én is, kiborulok, okoskodom is…
KedvelésKedvelés
Hú, ez érdekes, én is ilyen kérdezős, figyelős lettem mostanra… és annyira érzem a “szürke sávot”, mint még soha…..
KedvelésKedvelés
A kiborultnak igaza van. de míg mondja-mondja a panaszait, a legsajátabb határait védve, a másikban ugyanaz a reakció, a jajhagyjálmárbékén, miértkellnekemezthallgatnom, megyekodaaholszeretnek (és mehet is) zajlik, mintha nagyokos lenne. És ugyanúgy rá lehet kapni az ilyesfajta szembesítésre, számonkérésre, és sok férfit csak a gyerek tart vissza, meg a közös otthon, hogy azonnal lelépjen, valakihez, aki “kedvesebb”, vagy egyedül éljen.
KedvelésKedvelés
Aztán meglepődik, hogy a “kedvesebb” is megunja egy idő után, és rájön a pasi, hogy “minden nő egyforma”.
KedvelésKedvelés
Igen, mert a mindennapi élet sok stesszt. hoz.A nők hamarabb bepánikolnak bizonyos helyzetekben. Amíg nem volt gyerek egész kellemes jelenség voltam én is:)
A férfiak általában nem értik,hogy mi okozza a nő hárpiaságát, csak érzik,hogy rossz.
Másrészt, ha nem jövünk ki a sodrunkból nem történik semmi mozgás.Nálunk nincs papucskormány,erre se hajlamom se szándékom de ha akarok valamit egy jó hisztit kell csapnom.Megy is spontán 😀
KedvelésKedvelés
Hiszti: elég baj az.
Nálunk kicsit fordítva volt. Exem alapból hisztit csapott. Nem azért, hogy megcsináljak valamit, hanem azért is, mert szerintem a világos szőnyeg a bejárat elé, ahova az udvarról cipőben belépünk, gáz lesz. Nem meggyőzött, vagy egyéb, hanem hisztizett, hogy nekem nem fontos, ami neki jó, SOHA. Aztán egy év múlva, mikor a szőnyeg úgy nézett ki, ahogy (takarítás ellenére!) akkor bezzeg “Hát tényleg, neked volt igazad.”
KedvelésKedvelés
“A nők hamarabb bepánikolnak bizonyos helyzetekben.”
Ez nem igaz szerintem, közönséges sztereotípia, viszont minden film makacsul kihasználja mint létező jelenséget. Engem totál kiakaszt ez az állandó filmes helyzet, a vészhelyzetben bepánikoló, sikítozó nővel és a nyugodtan, higgadtan cselekvő férfival, akinek nem csak a éles helyzettel kell megküzdeni, de az őt akadályozó hisztérikával is. Az életben egyáltalán nem ezt látom. Nálunk például a férjem a pánikolós, én meg a higgadt és jó sok ismerős párnál ez a felállás.
KedvelésKedvelés
Na jó. Ne általánosítsak. Én bele esek a sztereotipiába, anyám nem. Szüleimnél apukám volt az aggódósabb.
Nálunk a férjem a hidegebb fejű.
De a női hiszti legtöbbször olyankor jön elő amikor olyan mindennapi problémák megoldásáról van szó amikről a férfi sokszor nem is tudja ,hogy léteznek. Pl a gyerek ovis,iskolás programjai egyéb házi teendők. Én ezek miatt szoktam elveszteni a fejem, mert sokszor túlterhelt vagyok,ahogy sok más nőtársam is. Lehet alkat kérdése is, nem mondom.
KedvelésKedvelés
Ez egy fontos poszt.
KedvelésKedvelés
Es mondom es mondom, es tudom, hogy igazam van, es nekem van igazam, nem a masiknak. Aztan meg bant, hogy folyton csak korholom, bocsanatot kerek. Aztan ujrakezdem. Nem birok nem sarkany lenni, nem birok engedni neki a trehanysaggal meg a ideoda ledobalt szennyessel meg az itthon rendke iranti erdektelensegevel, nem! Az en faszommal ne verje a csalant. Aztan jon panasz hogy o faradt. De nem erdekel, en is az vagyok, de megcsinalom!! Martir vagyok. Aztan leszarom. Aztan ujrakezdem. Egyszer csak jobb lesz, basszus!
Es tudom hogy szeret, mert latom rajta, hogy tenyleg igyekszik. Csak hat, amit csecsemo kora ota taplalnak bele, meg en is fenntartottam sokaig benne, nem lehet egyik naprol a masikra levetkozni. Es ezzel szemben nekem megertonek kell(ene) lennem. Nem mindig megy. Pedig amugy nem kovetelozik, nem ker szamon, ez nekem jol esik, es fontos. Csak hogy beletojik a dolgokba, meg szar.
Anyak napjara szabadnapot kertem, es nem igazan erti. Vagyis kapisgalja. 😀
De megvan a hangom, es hallatom, nem hagyom magam.
A csaladommal szemben na meg a ferjemmel szemben viszont nem lehetek terapeuta, nem , nem!! Nem szabad.
Bar amugy volt olyan, hogy az en mondatom jozanitotta ki a ferjemet a tulzott segiteni akarasabol, szoval..
Ez is olyan nehez, hogy tudjam, mikor mondhatom, mikor nem. Vagy??
KedvelésKedvelés
Nekem nincsenek bejáratott receptjeim, amúgy is ezerféle ember, ezerféle szitu. De van pár dolog, amihez próbálom tartani magam. Pl. a kiállok magamért NEM egyenlő a csesztetéssel. A másik elemzése, főleg kéretlen elemzése viszont részemről súlyos határátlépés. Álzó, ha veszek egy konkrét példát, a házimunkát, akkor kiállok azért, hogy nekem mi az ami miatt a jelenlegi felállás nem tartható fenn tovább, és így meg így szeretném, de nem megyek bele mélységekbe azzal, hogy szerintem a másik miért úgy működik, ahogy. Magamról beszélek, legalábbis igyekszem.
Jelzem, egy ideális világban a másik meghallgatná meg hallaná is, amit mondok, és elgondolkodna azon, hogy vajon ő meg miért úgy működik ahogy. Sokszor, többnyire ez nem történik meg, de akkor megint lesz egy választási lehetőségem, hogy erre mit lépek, megint van egy döntési pont. Lehet, hogy nem tartható tovább fenn a kapcsolat, nem kell mindig mindent megoldani, minden kapcsolatot tovább működtetni.
A lényeg nekem mégis az, hogy egy: nem elemzem a másikat (nincs jogom hozzá, ő egy külön világ), kettő, nem vettem magamra a kapcsolat helyrehozatalának, megjavításának, működtetésének az egész (!) felelősségét, magamért viszont igenis felelősséget vállaltam, plusz teret hagytam mindkettőnknek a szabad reagálásra.
KedvelésKedvelés
Ez a szabad reagálás fontos. Szoktam kerdezni, es nem mondja. Az az en bajom?? Nemtom. Elofordult mar velem is, hogy elnemultam, de szoltam, hogy most gondolkodnom kell. Aztan elmondtam, amire jutottam. En ezt varnam a masiktol, de nem mindig, vagy nem kapom meg.
A hatarokat neha atlepem en is. Viszont feltetelezem mindenkirol, hogy vedi a sajatjait, ahogy en az enyemeket. Pedig dehogy vedi!…
KedvelésKedvelés
Tanult rossz minta, önmagával való gyenge kapcsolat, egyben (HH könyv!) büntető jellegű, elnyomó némaság az, hogy ő nem érzi dolgának, hogy mondjon valamit. Mert jaj, nem tud, neki nincsenek szavai.
KedvelésKedvelés
Na, azt miota akarom mar!! A konyvet.
Amugy egyre jobban ert engem, neha visszaesik, kiborulok, aztan osszekapja magat.
KedvelésKedvelés
Ne:
Click to access micromachismos%20en%20hungaro.pdf
KedvelésKedvelés
Nekem is volt ilyen, és én azt hittem, olyan jól csinálom, mert a korholás után lecsillapodva leültem, megfogtam a kezét, elnézést kértem a hangnemért és higgadtan, barátságosan, megértő mosollyal az arcomon pontról-pontra elmagyaráztam, hogy néz ki az ő itthoni tevékenysége az én szemszögemből, hogy a túlterheltség egyre inkább elsárkányosít engem. Érzem, ahogy hatalmába vesz a belső hárpia, és ez nekem is szar érzés. Nem akarom, küzdök ellene de az én erőm is véges, kell nekem tőle a segítség és különben is, neki is érdeke, hogy ne házisárkánnyal éljen és így mindketten nyerünk. Ő okosan nézett a szemembe, bólogatott végig, hogy igazam van, és tényleg elhittem, hogy megértette, és megígérte, hogy majd odafigyel és velem is megígértette, hogy figyelmeztetem, ha nem veszi észre. Én optimista és boldog és szerelmes voltam, és amikor utána már ugyanaznapon háromszor is cserbenhagyott, akkor gyomorszájon éreztem, hogy már megint a falnak beszéltem, és meddig bírom ezt még, a gyerekért ki kell bírni, de fogom-e.
KedvelésKedvelés
En ilyenkor mar orditok, es nem kerek utana elnezest. 😀
KedvelésKedvelés
A magánéletemben én is fenntartom magamnak az ordítás jogát (szó szerint és átvitt értelemben is)! A segítőknek ezt nem szabad, de éppen ezért járnak szupervízióba. A kettő teljesen más, és éppen ezért veszélyes a csúszkálás az egyikből a másikba (ugyanakkor az is igaz, hogy ahogy Naja is utal rá, a segítői működésből tanulhatunk olyan dolgokat, amiket a magánéleti kommunikációnkban is hasznosíthatunk.)
KedvelésKedvelés
Igen. Most nehezebb, mert tobb mint egy eve nem talalkozom szakmai visszajelzessel, csak a ferjem van, de az nem olyan.
Nehez, pedig mar igy is eg es fold a mostani allapotom a kezdo koromhoz kepest. Mindig van hova…
KedvelésKedvelés
A férjeddel mindketten segítő szakmában vagytok, jól értem?
Kérdezhetek? Mert hasonló lesz a helyzet nálunk is.
KedvelésKedvelés
Igen, mindketten. Kerdezhetsz, persze. 🙂
orolyka kukac gmail pont com
KedvelésKedvelés
Megteheti, megteszi.
KedvelésKedvelés
Mintha a fiamról írnál. Már csak vele próbálom ezt a módszert, habár tökre nem érdemes. Két éves kora óta ő is manipulál 😀
KedvelésKedvelés
A házunk bazinagy, mindig lenne mit csinálni, úgyhogy az az egyezség, hogy mindketten csinálunk valamit mindennap. Szerencsére szeret takarítani.
KedvelésKedvelés
Azért mondod és mondod, mert rohadt frusztráló, hogy magától nem érti, és neked kell rámutatni, és ő megteheti, hogy semmit sem mondva, automatizmusokkal egy elnyomó viszonyt tartson fent, amelyben te szívsz. Tök érthető.
Szerintem, de ezt írom is, aki mindig mondja, aki felnyitja a másik szemét, az torz szerep. Ne legyél terapeuta, ez fontos elhatározás. Némán és mosolyogva lépj le anyák napján.
KedvelésKedvelés
Le fogok! 🙂
KedvelésKedvelés
Szó szerint ebben vagyok benne. Épp most csúszik át a kapcsolatom valami segítő-játszmába, mert már nem bírtam elviselni a srác bénázásait és jól megmondtam neki, hogy az én szemszögemből ő mit csinál, és szerintem miért (ennek hosszas előzménye volt, lényegében “beadtam a derekam”, mert rájöttem, hogy ez a dolog párkapcsolatilag már nem tud tovább működni, de akkor talán még tudok neki segíteni valamit). Fontos tudni, hogy itt egy folytonos REAGÁLÁSRÓL van szó a részemről, arról, hogy a másik folyamatosan megpróbálja tologatni az előzőleg világosan lefektetett határaimat, amit én persze folyamatosan védelmezek…. és ebből lesz ez. Amikor ez a játszma elkezdődött és sehogy sem akart véget érni, akkor már tudtam, hogy itt hamar el fogom én veszíteni a vonzerőmet 🙂 De most úgy tűnik, ő még játszani akar. Én már nem annyira. Számomra valahol itt a vége. Innentől óradíjat számolok 😀 (Na jó, csak viccelek. Tegyük hozzá, hogy nagy korkülönbség van köztünk az én javamra, és ez némileg magyarázza a történteket. Azért én titkon reménykedtem, hátha szerencsém lesz – nem lett.)
KedvelésKedvelés
Ismerős.
Mennyi a nagy korkülönbség?
KedvelésKedvelés
Tizenhét. (Ezentúl csak hívjatok jóságos mostohának.)
KedvelésKedvelés
Figyu, jóságos mostoha! Jól vagy? 🙂
KedvelésKedvelés
Jól-jól, éppen nagytakarítok! Ugyanitt háztartási létrát vennék jó áron.
Hát te?
KedvelésKedvelés
Én dolgozom. Kőccsön adom a htb létrámat, kinn van a folyosón, vidd el, majd visszahozod valamikor.
KedvelésKedvelés
De ugye ez nem olyan, mint ami itt van nálunk a folyosón, hogy három ember kell hozzá: egy aki rááll, egy, aki fogja, és egy, aki a túloldalon áll, hogy elsősegélyben részesítse a másik kettőt, ha leszakadnának a létra fokai. Tuti cucc. Öt éve használom függönymosáskor, most kezdett drága lenni az életem.
KedvelésKedvelés
:DDD
KedvelésKedvelés
Volt egy ilyen sztorim, ott 13 év volt a korkülönbség. De nem voltam hajlandó a segítő szerepet játszani.
KedvelésKedvelés
Én se leszek hajlandó. Csak még egy kicsit! Olyan cuki! 😀
KedvelésKedvelés
😀
KedvelésKedvelés
Ez faszántos, alamérijum és jó stabil. Csak nem magas. Ellenben egyszemélyes, nem kell hozzá egy kisebb orvosi team.
KedvelésKedvelés
Hajnalkám, közben a innen nem messziről a segítségemre siettek, egy nagyon profi létrát kaptam kölcsönbe, ezzel majd most mindent biztonságosan letörlök ami magasan van! Köszi azért!
KedvelésKedvelés
🙂
KedvelésKedvelés
Ez bennem is felmerült. Hogy óradíjat számolok. Éjszakákat beszélgettem parttalanul a férjemmel, másnap elmentem dolgozni, és totál ki voltam facsarva. Mióta tényleg fizet érte valakinek, kevesebbet akar velem beszélni a problémáiról, és bevezettük a “jó, majd megbeszélem a pszichológusommal” frázist.
KedvelésKedvelés
Ez az éjszakai lelki élet, másnap (nekem!) munka, ez ismerős.
KedvelésKedvelés
Jajjj. Én annyira sok mindent rosszul mondok, rosszkor mondom, túltolom. És hiába van igazam, vagy csak a véleményemet mondom el, hiába tudom, hogy az emberek esendőek és én is az vagyok… A párom szerint (aki rendkívül diplomatikus és neutrális mindig) néha lehetetlen nem megbántódni azon, amit mondok és ahogy mondom. Pedig igazán nem az a célom, hogy másnak azt ismételgessem, hogy én tudom a tutit és ahogy én csinálom, úgy a fasza, sem pedig az, hogy minősítsem bárki érzéseit, hitét, gondolatait. Mégis ennek tűnik, mert olyan élesen és elvágólagosan mondom, mintha egy hittérítő lennék…. Szenvedek ettől a privát kapcsolataimban és rosszabb helyzetbe kerülök a munka- vagy hivatalos kapcsolataimban.
Azt hiszem nálam ennek két eredője van. Az egyik az őszinteség és a mániám, hogy legyen igazság és igazságosság. Magammal jól vagyok és nagyon nagyra értékelem, hogy nincsenek játszmáim, ügyeskedések, manipuláció, hanem azt mondom, ami van, vagy amit gondolok. Na ez kevés munkahelyen bír működni, még ha be is fogom a szám és hallgatok. Rám van írva, hogy mást gondolok. Lehet, gyakorlatokat kéne végeznem, hogy jobban tudjak uralkodni a vonásaimon, mert ez így gáz.
A másik, hogy a zománcozott énképem én vagyok. Nagyon sok munkám van abban, hogy milyen az értékrendem, mit tudok és hogy érzek. Engem ez határoz meg, nem pedig az, hogy hol születtem, szeretem-e a pacalt vagy mi az anyanyelvem. Persze, ezek mind hatással vannak/voltak rá, de magyarul: az értékrendem én vagyok. Nem tudok mást mondani, maximum csak nem mondani tudom. A nem mondást is gyakorolni fogom! Hallgatni néha arany.
KedvelésKedvelés
Viki, én nagyon őszinte voltam világéletemben, ez volt a zászlómon is a felirat, hogy “de hát én csak őszinte vagyok”, szép magasban lobogott a zászló, menekült mindenki. Aztán egyszer drámán volt ez a témám, és fordított helyzetbe kerültem, és felrakatta a rendező velem, hogy mi történik bennem, amikor azt élem meg, hogy elkezdenek bántani. Körbebástyáztam magam párnákkal, székekkel, takaró a fejemen, hogy ne is halljam, amit mondanak. Átment nekem valami abból, amit hallottam? Egy szó sem. Pedig csak őszinték voltak.
Én akkor tanultam meg, hogy ha valaki (én is) bántva érzi magát, akkor függöny le, onnantól nagyon kevés észérv fog átmenni, a logika elseggel a fájdalom és a nem-elfogadás csúszós jegén.
KedvelésKedvelés
Ez nagyon igaz. Fordított helyzetben én sem hallom meg, hiába akar bárki segíteni. Igyekezni fogok ezt nem elfelejteni!
KedvelésKedvelés
Most azon gondolkodom egyébként, hogy nem biztos, hogy jól el tudtam én ma itt mondani, amit képviselek, úgyhogy nekifutok még1x: nem az asszertív kommunikációt és a tiszta levegőt akarom visszafogni, én továbbra is egyértelműen és világosan kommunikálok, viszont nem elemzem a másikat, és végképp nem nyomom neki a frankót őróla.
KedvelésKedvelés
A “neki a frankót róla” az nálam már csak önbizalomhiány okán se működik, ráadásul nekem kifejezetten ez a hozzáállás triggereli a tűzokádó sárkány üzemmódot, szóval az kimaradt. De az elemézést nagyon nehéz leállítani, mert magammal is folyton csinálom a depis gondolatok miatt, preventíve, hogy időben észrevegyem a közelgő hullámvölgyet meg szuicíd érzést.
KedvelésKedvelés
Nagyon nehéz olyankor, amikor lelkiszemetesládának használnak…
KedvelésKedvelés
Igen, de most feldobtál csomó magas labdát a levegőbe, mindegyiken ott van egy kérdés, olyanok, hogy: hogy kerültem olyan helyzetbe, hogy lelki szemetesláda lettem? miért hagyom? miért nem tudok véget vetni neki? akarok-e véget vetni neki? és még csomó más.
Én igyekszem nem belecsúszni ezekbe a játszmákba, nem mindig sikerül elkerülni. Ha már egyszer valaki rámzúdított valamit, akkor megkérdezem, hogy aha, és akkor most mit szeretne? Csak hallgassam meg, bólogassak együttérzően, vagy kíváncsi a véleményremre? Igen? Akkor is ha olyat mondok, ami nem feltétlenül tetszik neki? Még mindig igen? Oké.
KedvelésKedvelés
Ó, köszönöm ezt is!! Akarok akarok menni hozzad majd!! 🙂
KedvelésKedvelés
Én mostanra úgy vagyok, hogy bántódjon meg, joga van hozzá, csak mondja el, hogy megbántódott, és ne befelé füstölögjön. Engem is lehet bántani, nem puzzle darabkák vagyunk, ha össze akarjuk passzírozni az életünket, a széleken mindketten sérülni fogunk, de ha cserébe mindkettőnknek szép a kép, amit együtt alkotunk, énnálam belefér, hát nálad? Én annyit tudok tenni, hogy próbálom a véleményemet minél világosabban és logikusabban, kultúrált hangnemben kifejteni, lehetőleg olyan időzítéssel, amikor a másik fogékony rá. De hogy ne fejtsem ki soha, azt többet nem csinálom.
KedvelésKedvelés
En viszont bizonyos temakban folyton pofazok, neha ram is van baszva az ajto. De ezek kulso ugyek, a vele kapcsolatos eszreveteleim mas hangot kapnak. Nekunk magunkrol vitazni sokkal konnyebb, mint masokrol, akiket pl o folyton ved, en meg erzem, ha nem pisalok a hatarra hetente egyszer, bemasznak az ablakresen, szonyeg alatt, kuszob folott. Hogy mennyire kurvara unom a rossz zsaru szerepet.
KedvelésKedvelés
“ha nem pisalok a hatarra hetente egyszer, bemasznak az ablakresen, szonyeg alatt, kuszob folott. Hogy mennyire kurvara unom a rossz zsaru szerepet.” A számból vetted ki.
KedvelésKedvelés
Átvedlek józsaruvá, nálam csak rosszabbak lehetnek ezentúl. Ez lesz az új taktikám, ha nem kapok agyfaszt félúton és rúgom szét lendületből az idillt, amit kizárólag a kedvemért állítanak magukról.
KedvelésKedvelés
Majd rajtam kiél(esztő)ed a gyilkos vágyaidat, Pika. 🙂 Levezeted a fescót.
KedvelésKedvelés
ezt mennyire utáltam. Pl. kéthavonta beugrott szupernagyinak, hogy van nálunk is egy unoka, hívta is az exet azonmód, hogy elvinné valahova a gyereket. Az ex tudta jól, hogy nem bízzuk rá amióta egyszer az autóban hagyta a 3 éves kiscsajt az aldi parkolójában, DE NEM MONDTA VOLNA hogy bocs anyukám, nincs pálya, hanem az volt a válasz, hogy megbeszéli velem és visszaszól…. aztán így mehetett a nem.
KedvelésKedvelés
a felelősség áthárítása, vidd te a balhét.. utálom
KedvelésKedvelés
Ez a rossz zsaru szöveg nagyon mellbe talált, hányszor lett rám osztva, és hogy rühelltem, de valakinek csak meg kellett mondania a nagymamának, hogy a megkérdezésem nélkül megszervezni az én gyerekem szülinapját és minden döntést nélkülem meghozni kurvára nem segítség… és még hány ilyenem van, csak nem tudtam megfogalmazni akkor.
KedvelésKedvelés
Hát igen, most nálunk egy ilyen menet zajlik, az egyik legnehezebb terepen: A családi sasfészek a helyszín.
Jelenleg én vagyok a gonosz ellenség, aki szétrobbantja a szent családi csendéletet, bölcs sasok, pelyhes fiókák, jobb élet reményében másik hegyre költöző sascsalád, befogadó szikla. A békesség amúgy csak akkor létezik, mikor én robbantani akarok, egyébként mindenki utálkozik és sunyizik.
Így most taktikát váltottam. Meglátjuk.
KedvelésKedvelés
De hogy? Micinász mászhogy??
KedvelésKedvelés
Nahát, mintha én írnám! Ez ennyire tipikus? A szent sosemvolt családi egység, ami azóta olyan érinthetetlen, mióta beintettem, hogy leraktam a sarokköveket, miszerint mi nem azért élünk, hogy őket boldoggá tegyük, gyerekeket fôleg nem ezért szültem, a szabadidőmet/-nket számunkra élvezetes módon fogjuk eltölteni és egyáltalán, sem szolgáltató egység, sem információs iroda nem vagyok és igen, egy telefon sem fér bele. Na azóta én vagyok a magából kifordult boszorkány, pedig ők csak jót akarnak. Én is. Magamnak😃
KedvelésKedvelés
Az ékezet hiány miatt úgy olvastam, hogy “ha nem pisálok a hátára” 🙂 Aztán rájöttem, hogy az nem lehet, mert nem két “r”…
KedvelésKedvelés
Én is így olvastam 😀 Gondoltam, hát, gusztus dolga…. 🙂
KedvelésKedvelés
Viki!!! Egyem azt az elfogadó gondolkodásodat.
KedvelésKedvelés
Csajok! Most ki takarítja ki a klaviatúrámat?
Könnyesre röhögtem magam.
KedvelésKedvelés
😀 Megfontolom!
KedvelésKedvelés
😀
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: egyszer megérti | csak az olvassa — én szóltam