akkora szerelem volt

Közzétéve Szerző:

Emlékeztek, amikor még úgy tudtunk szerelmesnek lenni, mint az ágyú? De nem ám kölcsönösen. Az nem is érdekes.

Ragacsos a nyár, lassan fogy a frappé, a jég helyén vízfoltok a tejszínben. Írok, olvasom a régi naplóimat, turkálok az életemben: egy történetet keresek, amelyet elfelejtettem — egyszerűen nem tudom, mi lett azzal az emberrel. Hát ez valami döbbenet, ahogy és amennyit én szerelmes voltam. Sötét verem, de tényleg.

Én úgy voltam szerelmes 12, 17, 21, de még 30 évesen is, hogy megláttam a fazont, akkor azonnal, reflexesen megírtam a forgatókönyvet, és nem az embert néztem, hanem hogy azt csinálja-e, ami meg van ott írva. A forgatókönyvet néztem, de még az ujjammal is követtem, hogy szerintem most mit kellene mondania, ha szeret, és főleg ha (kedves szavam volt:) nem hitvány.

Most újra találkoztam ifjúkorom bálványával, akivel évekig nem, és nagyon fájt, hogy nem, az egyetlen férfiszerűséggel, aki velem egykorú, a kilencedik, akit nem írtam meg még, és nem is fogok. Ültünk a Majorkában, és mondta, hogy ő mindig is tudta, hogy író vagyok, csak nagyon megnehezítette a találkozásokat, hogy mindig beleírtam őt a történeteimbe, tehát a valóságba beszuszakoltam ezt a fikciós teret, és folyton dinamikáknak, csattanóknak kellett lenniük, nem volt irgalom. Hát én lenyeltem a kávéskanalat.

Én egyáltalán nem láttam a másikat. Semmit nem tudtam arról az emberről, akibe szerelmesnek mondtam magam, és még kérdéseim, kíváncsiságom sem tudott lenni, annyira fogalmam sem volt egyrészt az énem erejéről, arról, hogy én jó vagyok, lehetek, másrészt a kölcsönösségről és a tiszteletről. A rögeszméhez ragaszkodtam évekig, és akármilyen anyagból kiszabtam az ugyanazt.

Azt hittem, neki is az a fontos, ami nekem. Ő is emlékszik arra, mit mondtam, és ha nem, nem szeret. Ő is olyan, mint én. Ő én vagyok. Jaj, nagyon szeretem ezt az önmagamat! De érdekes és fontos is ez. Semmi más nem fontos. És tíz meg ötven oldalak erről, azzal a gyerekesen merev írásommal találgattam, mit gondol rólam az, akiről nem is tudom, ki és milyen és mi lenne jó neki.

Konrad_LorenzÉn úgy voltam szerelmes valaha, hogy megláttam egy ilyen Konrad Lorenz-figurát (igen, idősebb), és mentem utána kislibaként (be ne írja a kedves olvasó kommentbe, hogy kacsa volt!!!), és ezek néha hátra is néztek, de aztán és leginkább becsapódott az ólajtó, és akkor egy tollpihe keringett a szelében, és lassan a földre hullt, és én csak álltam, a saját pihémet néztem, és ezzel telt el a sok hét, hónap, hogy néztem, csak néztem, forgattam, csodáltam, megírtam a pihét, és Konrad már rég nem is volt sehol, és én semmit nem tudtam Konradról, viszont könyvet írtam róla, én, a liba, és ha ez még mindig nem volna elég: mindeközben rendkívül felfokozott létezésben éltem, függtem az érzéstől, és tulajdonképpen boldog voltam, ettől voltam boldog.

Ezt ideje volna meghaladni most már. A viszonzatlan szerelmet, már ami nekem volt: nem is az, hogy az a férfi játszott velem, neki nem volt olyan komoly, hanem hogy úgy, ahogy kell, rám se nézett, és én ezt, amit éreztem, pontosabban: teremtettem magamnak, heroikusnak hittem, amiért egyszer jutalmat kapok… mert én sokáig és titokban, és valami hihetetlen makacssággal akkor is, csakazértis őérte voltam oda, amíg vérezni nem kezdtem, de nem is: amíg nem jött egy másik. És erre írtam én, ha emlékszik a kedves olvasó, hogy én egy katicabogárra sem tudnék úgy nézni.

Ez vajon milyen regény az ember agyában, ezt a scriptet milyen hiedelmek, alaptörténetek és defektek táplálják? Tudom, ezzel sem vagyok egyedül.

A viszonzatlan szerelem iszonyatos önzés, és minél sérültebb és fiatalabb valaki, annál hajlamosabb rá. Pedig ez nem bonyolult: aki nem néz vissza, az nem érdekes, mert neki nem vagyunk azok, aki ő nekünk, így köztünk se lehet más, csak amit mi olyan kétségbeesetten odaképzelünk. Tudom, hogy a kedves olvasó ezt már rég tudta — nekem egzotikumnak számítanak ezek a gondolatok.

Nem mondott semmit… Lelke és szíve még mindig el van zárva előlem, de miért érzem mégis ilyen boldognak magam? (Boldogan nevet)

Ti hogy voltatok szerelmesek?

120 thoughts on “akkora szerelem volt”

  4. ó jaj. és évekig és nagyon. ő minél inkább nem tudott rólam, én annál inkább szerelmes akartam lenni. dacból és makacsul. és azóta sem. sehogysem, csak vagyunk egymás mellett és hisszük, hogy ez mély. vagy ez is olyan mint az o.r.g.az.mus, csak akkor ismerem fel amikor történik?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  5. Jajj, megint egy rég elfeledett emlék!
    Középiskola, más pasija, ronda, mint Woody Allen, óóóó, meghaltam érte! Verset írtam hozzá, persze, nem adtam oda, ha ma kiadnák, akkor is letagadnám, hogy közöm van hozzá. 😀

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  6. Én egészen máshogyan. Nekem a másik volt a kérdőjel, De nem volt hozzá irodalmam, hogy megértsem. Freudot, Jungot meg amihez a szocializmus végén hozzáfértem, egyetemi jegyzeteket meg minden szart olvastam, hogy megértsem az EMBERT: (Ennek köszönhetem, hogy én még harmadik középsuli végén beültem az egyetemen pszichológia előadásokra, meg beszéltem a gyerekpszichológia akkori tanszékén valami nővel, akinek nem hogy saját gyereke nem volt, de nyilvánvalóan irtózott tőlük. Én ezért nem lettem egyetemet végzett pszichológus! És ezért iszonyú hálás vagyok a sorsomnak!) Én erőszakosan meg akartam érteni az embert. Erőszakosan mentséget kerestem minden hülye tettükre.
    – Ezt csak azért csinálta ám, mert tudod, olyan zavart az apjával a viszonya …
    (Még véletlenül sem azért, mert egy tuskó!) Minél izgalmasabb volt a “prédám” annál több pompás elméletem volt. Komplett beszélgetéseket elemeztem ki UTÓLAG, olyan igazán lépcsőházi módon, hogy ha akkor én azt mondtam volna, akkor mi lett volna.
    Párbeszédeket írtam, meg gondoltam fejben. Egészen addig csináltam ezt az ordas baromságot, míg már nem is tudtam, hogy most én terapeuta vagyok, és terápiás pinácskával sietek a segélyre szoruló aktuális idióta segítségére, vagy egy nő, vagy egy szerelmes, vagy mi …
    Egy idő után már nem is volt igényem a szerelemre. (Ó dehogynem, csak azt hittem, hogy a szerelem csak valami biokémiai szarság, mert a könyvben az Okos Bácsik ezt írták. Ezért én is kiirtottam magamból. Csak szex, és ha élvezetes, akkor az frankó. De hát állati ritkán volt jó. Másodszor. Amikor már nem volt meg a felfedezés, a valami talán lehet belőle, a talán ez a pasi majd jól szeret élményvágya.)
    Ó én azt hittem, úgy születtem, hogy jól ismerem magam. Mélyen hittem, hogy stabil vagyok és biztos. Annyira hittem! Pedig annyira ingatag voltam ám, mint egy pálcára tűzött baba a céllövöldében. Az sem állna meg a pálca végén, csak hát odatűzték. És mindenki lőhet rá. És valójában senki nem a pálcára céloz …

    Ennek a vad és erőszakos önismeret-vágynak, ennek a mélyről fakadó emberismereti igénynek nagyon-nagyon sokat köszönhetek, benne minden elferdülésnek. Mert segített, hogy felismerjem a jó és a rossz fájást. A jó fájás átjár, tisztít, gyógyul. A rossz fájás, mint a székely kutyájánál, – tudod, amelyik nyítt, mert belefeküdt a rozsdás szegbe – az olyan. Fáj-fáj, de még nem eléggé, hogy odább is menjek, csak nyíni lehet tőle. A bántalmazó párkapcsolat is ilyen.

    Most elgondolkodtam, hogyan lennék én szerelmes MA? (asztatatata má’ asszem tudom, hogyan voltam….) Hogyan volna igazán jó nekem, hogy én szerelmes legyek, és hogyan lenne az jól viszonozva? Viszem a kérdésemet, köszönettel! Még nem tudom az igazi választ rá. Csak azt tudom biztosan: nem úgy ahogyan mos van …

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  7. A felénél járok, de írnom kell, most, mert már sosem írok, ha nem írok azonnal, ahogy jön az érzés.
    Bennem van belül egy igen szenvedélyes, temperamentumos nő, sosem látszik, csak én tudom, miket művelne, ha szabad lenne és igazán, bátran kint. Na ez a nő szeretné most téged jól megszorongatni afeletti örömében, hogy mit írtál már megint, ez eszméletlen, pedig mondom, még csak a felénél járok. Töne ki belőlem a vád öröm és nevetés, az a fajta, ami a megimerés és megkönnyebbülés után jön, ahogy ez ember szabad lesz attól, amit megtudott. Öröm az ajándék, hogy ezt így leirod, elmondod nekem, öröm, hogy nem csak én, és hogy már elmúlt, múlóban, most múlik pontosan. Az jutott most eszembe: katarzis, ülök a vonaton és mindjárt sírok az örömtől és hálától, ami elborit mindezek miatt amit leírtam.
    A tollpihe! Nézni! És megírni! …. Te jóságos ég, hogy nekem ilyen az egész életem, és talán soha másról nem írtam, mint a tollpihémről. Hát mindjárt megyek is, és ánevezem a blogomat, tollpihe.hu….
    Én évek óta ostorozom magam, hogy nem figyelek eléggé a másik emberre, hogy nem veszem észre ki és mi ő, hogy nem vagyok eléggé empatikus, hogy túlságosan magammal vagyok elfoglalva, és emiatt nem nézem, nem látom a másikat. És évek óta treníozom magam, hogy figyeljek, és néha nagyon büszke vagyok, mert sikerül, de még nem mindig, és nagyon sokszor nem, egyrészt a berögzült dolgok miatt, másrészt pedig azért, mert nem hiába vágytam rá olyan szomjasan, hogy engem lásson már valaki, és így akarjon, látva; érzem, hogy sokkal könnyebb figyelni és látni, ha én is ott vagyok a másik szemében, ha rám is figyelnek, engem is látnak!
    Így szerettem én is. Így mentem férjhez. Kevesen értik, amikor elmesélem a kérdésre, hogy miért váltunk mi el, mi volt a baj végül is házassáunkkal: az, hogy nem láttuk egymást. Nagyonfiatal voltam, öntudatlanul kezdtem felnőtt játékba, és azt sem tudtam mi a bajom. De neki is voltak problémái, egyrészt elhallgatta, másrészt nem figyeltem rá. Egymás mellett magunkra maradtunk olyan gondokkal, amelyeket nemhogy egymásnak, de magunknak sem tudtunk megfogalmazni.
    És igen, a beteljesüetlen vágyak, kamaszlét, ami pont így jó, mert nem ő a lényeg, hanem én, és a vágy, és a szenvedés.
    Olvasom még.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Ó, Levena, ebből meg kell gyógyulni, de ez nem előírás, inkább úgy írom: meg fogsz gyógyulni. Az nem lehet, hogy az embernek az egész élete abból áll, hogy lóg az érzelmen, az a minden, ez tartja éleben, nem csinál semmi mást, vagy amit csinál, az egyáltalán nem érdekli. A ember legyen erős, derűs, legyen tele fontos élményekkel, jutalmazza magét, ne meneküljön mindig, ne legyen ennyi minden szégyen, tudjon jól tölteni időt önmagával, és tudja már, ki ő, ő lássa meg magát, ne arra vágyjon, hogy más meglássa. És ha eljut idáig, akkor, akkor egyszer csak kényszer, elvárás nélkül, minimális sérülésveszéllyel képes kíváncsian fordulni más felé, nem elvárni, nem beleképzelni, nem kapaszkodni, nem úgy örülni a félmosolynak, mint majom a farkának, csak úgy élvezni a találkozást, lenni… nem lesz olyan heves és kétségbeesett, de igaz lesz. Hogy ezt tömegesen éljük át, és ide harmincas éveink második felében jutunk el, annak megint rendszerszintű oka van, és nagyon szomorú.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ez egyszerűen hangzik, hogy meg kell erősödni, de hamár vígan elvagyunk, és nem szívjuk kék fejjel a férfiak adagolócsövét (!!!), az ki is iktat egy csomó érdeklődőt, akinek az egója pont ezt igényli, és akiknek minden önállóság gyanús. Talán pont az ifjúkori bálványainkat.

        Kedvelés

      • És annak, hogy ide egyáltalán eljusson az ember, még ha csak a harmincas éveinek második felében is, feltétele az azt megelőző húsz év szívás? El lehet kerülni egyáltalán? Vagy csak én vagyok ilyen hülye, hogy hiába van – nektek köszönhetően – módom látni, mi van, mégis csak a saját fájdalmamnak hiszek? Bár annyit azért megteszek, hogy legalább valami kéregfélét növesztek közben, biztos, ami biztos. Csak az meg attól is véd, amitől nem kellene.

        Kedvelés

    • Az önismeret nagyon fontos ahhoz, hogy másokra is tudj figyelni (ahogy önmagam szeretete és elfogadása nélkül nem tudok mást szeretni, elfogadni). Nem véletlen, hogy mostanában már egyre inkább elvárás a segítő foglalkozásúak (lelkészek, szocmunkások, pedagógusok) felé az önismeret valamilyen szintje, önismeret foglalkozás, képzés. És persze erősíti egymást a kettő. Minél inkább ismerem magam, annál nyitottabban tudok mások felé fordulni, és ahogy a többieket ezáltal eg tudom jobban ismerni, az az önismeretben is segít.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Csatlakozom,mintha rólam írtatok volna..én sem láttam őket,csak magamat, a férjemet sem,mi is ezért váltunk el. Most életemben először látom a másikat, de ez csak úgy megy,hogy nagyon figyelek, próbálok figyelni és ő nagyon partner ebben, szól,ha nem figyelek rá,mert tudja,mikor nem és ő lát engem,és ez is segít.
      Valóban, ehhez az is kell,hogy lássam végre magamat, ez is lassanként alakulgat. Én 30 vagyok, szerintem még nagyon az elején,de a párom idősebb tőlem (a férjem is az volt,de csak korban)és sokat tanulok tőle magamról is, igazi tükör nekem.
      Én is írtam régen naplókat, de úgy szégyelltem magam ezért,hogy sokat már elégettem.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  8. Mennyire jó már a kép és az egész Lorenz-metafora!
    Belegondoltam, és kicsit csodálkozom magamon, hogy nem annyira volt jellemző rám a viszonzatlan szerelem, hanem inkább a másik válfaja, a másikba fejest ugrás. Egyszer már kitörtem így a nyakam, de a merülés és csobbanás valami fantasztikus érzés, érzelmi orgazmus. De azt hiszem, lehetséges olyan szerelem is, amikor valakivel egyszerre, egy alakzatban repülsz, ugyanoda. (Azt hiszem, mára kimerítettem a költői képeket!)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  9. Én csak egyszer. Egyetem alatt. Megtaláltam azt a pasit, aki teljesen, mindenben más volt, mint én: egzotikus volt. A normalitással köszönő viszonyban sem volt. Eredetinek gondolta magát, szerintem ilyen kilencvenes évekbeli hippi volt, úgy is élt. Végigfutott a hideg a hátamon, ha megláttam. Mikor elment az erkély alatt, otthagytam érte csapot-papot, neki meg eszében sem volt velem lenni. Minden szempontból méltatlan volt. Az volt életem egyik legmélyebb gödre önbecsülés szempontjából. Aki hozzám való lett volna, rá se néztem, neki úgyse fogok kelleni. Az egzotikumról is tudtam, hogy nem fogok neki kelleni, de az legalább tiszta volt. Néha elpötyögtetett kis reményeket, hónapokig abból éltem. Egy kis kocsmázás, egy kis szigeti romantika, egy kis furcsán megírt levél, egy mozi, egy sapkában ideadott karácsonyi ajándék, és egyszer megkérdezte, hogy szedek-e fogamzásgátlót. Mondtam, hogy nem. Mondta, hogy kezdjem el. Én meg elkezdtem. Egyszer sem szerelmeskedtünk!!!!

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Hogy ezeket (mert van egy ilyen csoport, jaj, de sokkal találkoztam) én annyira tarkóncsapnám szívlapáttal, hát mi ez a kurválkodás?! Hülyít, fürdőzik a rajongásodban, nézegeti magát a tükrödben, húzkodja a mézesmadzagot. Bocsánat a kirohanásért, épp van egy friss élményem.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Nekem is van ilyen élményem, meg (fiú)barátaimat is láttam ilyen helyzetben, amit te írtál le. Eddig az volt a képem, hogy nők gyakrabban csinálják ezt a “kacérkodást”, lehet, hogy tévedek.
        Igen, fürdőzik. Segít építeni a nagyon is ingatag önbizalmát.

        Kedvelés

      • Nem biztos, hogy tévedsz, naná, hogy mi is csináljuk. (Vagy inkább úgy mondom, én csináltam, bár nem hiúságlegyezgetésből, inkább félelemből – nem mertem többet engedni.) És nekünk is jár érte ugyanúgy a szívlapát. Én igyekeztem nagyon, hogy kinőjem ezt a játszmázást. Most az “igen” az jelentős részben valóban “igen”, nem pedig “talán”.

        Kedvelés

      • De mekkora különbség van a “szedjél hormontablettát”, meg a kacérkodás között… Ez tényleg igazi szívlapát kategória, roncsold a szervezeted a kedvemért…

        Kedvelés

      • Azért is borzasztó, mert a tabletta az szerintem a hosszútávú, stabli kapcsolatokban szokott előkerülni. Tehát nem is egy kósza numerával hülyített, hanem mindjárt az elköteleződéssel.
        Mondjuk az én friss élményem is egyből a “költözzünk együtt külföldre” szintről indult. Mondom, szívlapát.

        Kedvelés

      • Egyértelmű, hogy ki volt a hülye, és nem ő. Értelmes, huszonéves lány voltam, és csak magamat hibáztathatom, hogy ekkora liba lettem, mikor feltűnt a színen.

        Kedvelés

      • Én egy naplót írtam az egyik plátóinak…Kedves … ! Kezdtem minden nap, és nem fogytam ki az érzéseim részletezéséből kb. 1 éven keresztül. Aztán kijózanított a kedves, de voltak még epizódok a történetben, igaz, napló már nem. Büszkeség is van a világon!

        Kedvelés

      • Én “szép” verseket írtam. Olyanokat, hogy az Egyeskő oldalából is könnyeket fakasztott volna, ha az elneveti magát… A szerelemmel egyszerre minden költői talentumom is odalett 🙂

        Kedvelés

      • Én csak egyet írtam, de az oly csudás lett, hogy órákig bírtam bőgni rajta a meghatottságtól. 😀

        Kedvelés

      • Egyszer voltam így szerelmes. Elég volt egy életre. Én is teleírtam a nevével egy kockás (négyzethálós) füzetet. A vicc az, hogy a férjem neve is ugyanaz. Biztos “bevonzottam” az újabb Balázst.

        Kedvelés

    • Nahát, az első találkozásunk után a férjem is napokig mondogatta a nevem a párnájába. Én modern lány voltam, a gugliba ütögettem a nevét napi százszor.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  11. Előkerültek nálam is a naplók a nyáron. Az első, 1999-ben írt kötetemet olvastam át néhány nappal ezelőtt. Akkor is szerelmes voltam. Mióta az eszemet tudom szerelmes vagyok…Igen, óvodában kezdődött, két évig tartott, és azért lett vége, mert ő évvesztes volt, így távolodtunk el egymástól. De nem örökre. Később egy baráti társaságunk lett, és máig az egyik legjobb barátom ő, tényleg semmi más, én sem neki. Olyan ez, hogy nagyon biztos az alapunk, akkor is, ha nem futunk össze minden héten.
    Aztán kisebb szerelmek, és két hosszú félig-meddig plátói. A második nagyon igénybe vette az érzelemtűrő képességem. És ezek igenis szerelmek voltak. Nem csak jól néz ki, jó fej érzésekből táplálkozók, hanem szerelmek. Mert szerintem ez az érzés nem korfüggő, az érzés megéléséhez szerintem nem kell élettapasztalat, nem kell egy bizonyos kor. Amihez kell, az a párkapcsolat fenntartása, hullámvölgyeinek helyén kezelése, tartalommal feltöltése. Na, ahhoz igen.
    A plátóik után 16 éves koromban egy hosszú, több szakítással tarkított 7 éves kapcsolatot kezdtem, ami a szexet leszámítva a középszerűség mezején halt kiszáradásos halált.
    Aztán megismerkedtem a férjemmel, első pillanatban szerelem, fantasztikus beszélgetések, akkor is, most is, sosem unatkozás vele, azóta kiegyensúlyozott vagyok, persze vannak időszakok, mikor kibillenünk, de idáig mindig visszataláltunk.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  12. Így, ahogy te, kábé. Kísértetiesen hasonlóan.
    Nulla tudással az illetőről, a saját hagymázas illúzióimban, és így-így, bizony, végtelen mennyiségben teremtettem a forgatókönyveket, istenem, ha regényötletem lenne annyi, már rég Márquez lennék. Szelídült már a dolog bennem, nem hagyom magam belelovalni dolgokba, aztán persze belelovalódok, csak lassabban és kevésbé, de azért pont annyira, hogy teremjenek a vérzivataros írások.
    Van most egy megkezdett bejegyzés a blogomon, kb. azt mondja: “az én szerelmem nem nemes növény, inkább, mint a dudva, megterem bárhol és még öntözni se kell.” Ez kb. össze is foglalja a jelenséget, aztán majd egyszer, ha lesz erőm, meg is írom.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Erről jut eszembe, hogy nekem egy olyan ötletem támadt, hogy írjuk meg a történetet mindketten (én megírtam volna a reménytelen szerelemes vonalat, neki maradt volna a bevehetetlen vár szerepe). Mindezt Mircea Eliade Maitreyi című regényének a hatására találtam ki. Azóta is áldom az eszem, hogy nem álltam elő ezzel az ötlettel.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  13. A prózai valóság engem hamar kitud józanitani a fenenagy szentimentalizmusból.Utána már eléggé eröltetettnek érzem, ha mégis megpróbálom újra megragadni ,csapdába csalni a felvillanó érzést. Volt olyan eset ,amikor nem tudatosan,de azt átszottuk ,hogy a másik fél az elérhetetlen,a mácsó,én meg otthon szenvelgek, és várom a találkozásainkat.Valameddig tetszett ez a fajta lelkiállapot,amit még fokoztam is zenehallgatással ,filmnézéssel.(Az angol beteg.Mi más?:)) Emlékszem arra a délutánra amikor a fák alatt,egy kifejetzetten ebből a célból kölcsönzött, szerelmes versekkel teli kötetet olvastam, ekkép teremtve meg újra és újra magamnak őt.:)

    Sokszor a saját illuzórikus elképzeléseinket vetitjük ki szerelmünk tárgyára,ezért értelmetlen hajhászni mindenáron. De mégis mi ez az őrület ami hatalmába keriti ilyenkor az embereket, még ha az sokszor nem is kölcsönös,egymást inspiráló szerelem?
    A sámánok úgy tartják ,hogy a kéj isteni eredetű, a szerelem az égi ajándék,tulajdonképpen az otthon ,az elvesztett egység utáni vágy.Nekem ez tetszik,megmagyarázza azt a szenvedélyt,amit mindenki szeret/szeretne átélni.

    „kőnek, halnak a víz nem otthona,

    mert mindig itt van, s nincsen itt soha,
    kőnek kő, halnak hal, s nekem te vagy
    az otthonom, ha minden elszalad.”

    Markó Béla: A panta rhei éjszakája

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  14. Igen. Én 20 Ő 30. Fekete haj, kreol bőr, mindehhez kék szemek, folyékony latin nyelvismeret (még káromkodni is tudott) és a gitár mintha élne a kezében. Minden este levelet írtam neki, amit soha nem küldtem el, de akkurátusan megcímeztem és leragasztottam. Soha nem mondtam el neki, és táncoltam az esküvőjén.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Húú ez a pasi ilyen nyalókásan hangzik. Egészségtelen, de édes lenne nyalogatni 🙂 – és az a plátói féle, akitől megtartóztatja magát az ember 😉

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Mondjuk pont hölgy volt az illető, én ugyanis fiú vagyok 🙂 De olyan bombázópilóta-kék szemekkel azóta sem találkoztam. Mintha mindig a láthatár mögé nézett volna egy kicsivel.

        Kedvelés

      • atyaég! most annyira meglepődtem! próbálom elgondolni, hogy csak a szöv. környezet miatt volt annyira természetes, hogy te egy nő vagy, vagy tényleg ennyire korlátolt vagyok:) na jó, de azért gitár, latin, káromkodás, érted, ki gondol itt egy lányra, hehe.

        Kedvelés

  15. Olyan ez a plátói szerelem, mint egy kórság, az első tinédzserkori időszaktól kezdte folyamatosan elszívta az életerőmet, pedig azt hittem, értelmet ad a mindennapjaimnak. Szerettem én már meleg fiút, a legjobb barátnőmet, valaki olyat, akivel egy szót se váltottunk soha, egy másikat, akinek a barátnőm kellett, én meg önfeláldozóan segítettem nekik összejönni és szétmenni. Egy pillanatig sem vártam, hogy bármelyikük is észre vegye bennem azt a csillogást, ami értelmet adott a számomra mindennek. Nem hittem benne, hogy bármelyiküket is megérdemelném, ezért odaadtam a testemet (a szüzességem kivételével) játékból-vágyból mindenkinek, aki kérte, csak az érzelmeimet szerettem volna megtartani magamnak olyan – én akkor még azt hittem – tisztán.
    Huszonévesen már profi voltam, nem kellett a könnyű, a viszonzott, a valódi, belementem hát olyan helyzetekbe, ahol a másik ember néhány hétig vagy hónapig ragaszkodott hozzám (szerelmet túlzás lenne emlegetni), én pedig módszeresen feszegettem a határokat, egyre mélyebbre engedtem őt, megmutattam minden csúnyaságot magamban, és folyton monitoroztam, hogy még mindig, még mindig, még mindig kellek-e neki. Lassan megtörtek, belefásultak, szabadultak volna, én meg egyre szerelmesebb voltam beléjük, mert az egyoldalú és önző őszinteséget összekevertem az intimitással. Nyomot hagytam ezekben az emberekben, sajnáltak engem, és utólag már tudom, hogy azt várták, hogy idővel majd átszakad bennem valamilyen gát, és vagy meggyűlölöm őket, vagy elkezdünk végre egy igazi kapcsolatot. Aztán persze mind magamra hagytak, én meg még évekig gyűjtögettem magamban minden kis emléket, érzés-szikrát, ami velük kapcsolatos. Akkor tudtam elengedni őket, ha jött más.
    Egy éve jött valaki, aki feltétel nélkül szeretett, én pedig nem hiszek a feltételnélküliségben. Magamat és őt is pótolhatónak gondoltam. Óriási fájdalmat okoztam neki azzal, hogy nem tudok maradéktalanul kilépni ebből a rendszerből, egy részemet amputálnom kellene magamból miatta, és megtenném, ha volnának hozzá eszközeim, mert ezt az embert elfogadom és tisztelem annyira, hogy megtanuljam kölcsönösen, őszintén, jól szeretni őt.
    Köszönöm, hogy van ez a hely, és vannak a gondolataid, amelyek másban is gondolat-csírákat ültetnek el.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Meleg fiút én is (bár egyikükről sem tudtam akkor, csak utólag), olyat is, akivel sosem váltottunk egy szót sem, és igen, Cyrano-effektus is volt. És hálás vagyok a blognak a “jé, te is?!” igen gyakori érzéséért, akkor is, ha sokszor szomorú, fájó, rossz a közös élmény.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • “…folyamatosan elszívta az életerőmet, pedig azt hittem, értelmet ad a mindennapjaimnak”
      Szépen irod. Szerencsére aki erre a felismerésre jut,az jó esetben kijózanitónak találja a helyzetét.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Nekem 15 éve, 34 éves koromban “jött valaki, aki feltétel nélkül szeretett, én pedig nem hiszek a feltételnélküliségben. Magamat és őt is pótolhatónak gondoltam. Óriási fájdalmat okoztam neki…” (lilllimarleen)
      Együtt vagyunk most is. Azért lettem rá nyitott 15 évvel ezelőtt (egyébként ismertük egymást, szellemi kapcsolatunk volt azelőtt), mert akkor határoztam el, miután az aktuális, az addig legmagasabbra csapó lángolásban épp porig égtem (válással végződő gyerekvállalásos szerelem) hogy nekem ez az önemésztő lángolásérzés kapcsolatban nem kell többet. Nem hamuvá égett porként szeretnék sodródni a szélben, hanem élni szeretnék, egyedi formával bíró faként, akinek az ágaiból tüzet (is) lehet csinálni. Aki a munkájával gyújt tüzet, nem maga ég el.
      Bocsánat, elfelejtettem bemutatkozni, pedig új vagyok. Már régóta olvasom a blogot, szeretem, ezért otthon érzem magam benne. Nagyon jók vagytok.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Kicsit megkésett válasz, de most úgy érzem, fontos erre reagálni: én most úgy érzem, hogy azok a lángolások, amiket egyoldalú és gyötrődő kapcsolatokban éltem meg, sehol sincsenek a mostani tapasztalatokhoz képest. És ez nem csak pozitív értelemben igaz, mert ezekre a mostani felismerésekre (tehát hogy hiba van az érzelmi életemben, bántom a legfontosabbat azzal, hogy rossz tapasztalatok tonnáit cipelem a vállamon, és ami először óvatosságnak és logikus viselkedésnek tűnt, az gyávaság és egy gyönyörű lehetőség előre halálra ítélése volt) könnyebben rámehet a lelkem, mint a korábbi fel- és ellobbanásokra.
        Tizenöt év viszont téged biztosan igazolt, megtaláltad a módot, hogy erős maradj, de kötődni is tudj valakihez, aki ezt megérdemli. Jó ezt hallani, hogy valakinek sikerült az, ami előttem áll.

        Kedvelés

    • Atyaisten, de ugyanaz az élményünk… Nemrég elolvastam a 90-es évek végén írt naplóimat és hol elborzadtam, hol nevettem magamon… A plátói szerelmek és az általuk adott energiabombák, azok vittek végig az egyetemeken. Soha olyan tehetséges nem voltam a szakmámban, mint amikor ilyen szerelmek fűtöttek. És soha olyan labilis nem voltam.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  19. erről a témáról ma is fájdalmas írni. ezért ma nem is fogok mesélni erről 🙂 viszont a hiedelmek-szkriptek témában anno sokat agyaltam. azt hiszem, ott kezdődik a probléma, amikor egyedül nem is jó nekünk, nem lehetünk “teljesek” meg boldogok, csak a tökéletes jobbik felünkkel, és akkor erre hegyezzük ki az életünket: megtalálni, megtartani. amilyen borzalmas kiindulás, olyan nagyon népszerű. pedig egyfajta érzelmi halálos ítélet, szerintem.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Szüleim több, mint 40 évig éltek együtt. Édesanyámat tavasszal elvitte a rák. Édesapám azt mondja: Mi egyek voltunk/vagyunk. Az hogy ő elment, nem azt jelenti, hogy fél ember lettem, hanem nem létezem nélküle.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • sztem itt két meglehetősen különböző dologra alkalmazzuk ugyanazt a metaforát. az rendben, hogy egyik, másik, együtt, egyek, fele-fele-egész stb. de azért valahogy össze kellett dolgozni, és biztos vagyok benne, hogy nem úgy, ahogy azt fönt leírtam. részvétem, viszont a kiindulást és végeredményt nem lesz jó összekeverni, szerintem.

        Kedvelés

      • Igen, ahogy elküldtem, rájöttem, hogy félreérthető lesz, hiszen csak generálta bennem a hozzászólásod azt, amit leírtam, de nem ugyanarról van szó.

        Kedvelés

      • Nekem egyébként ezekkel eleve bajom van, hogy: “kiegészítjük egymást”, “megtalálta a párját, mint zsák a foltját” “rád is vár valaki, valahol, aki pont hozzád illik” . Ránk is sokszor mondják, hogy milyen jól összeillünk, mert amit én nem, azt ő igen , és fordítva. Pedig jobb lenne, ha amit én igen, azt ő is igen. Az egészben az a becsapós, hogy ha tényleg a másik felemet keresném, akkor magamat eleve kevesebbnek értékelem.

        Kedvelés

      • Mi sokáig azt gondoltuk, hogy milyen jól kiegészítjük egymást. Most, hogy elváltunk, úgy látom, hogy annyira különböztünk, hogy nem is tudni, mit kerestünk egymás mellett annyi ideig. Mégis, pontosan emlékszem azokra az érzésekre, meg ki is mondtam, mondtuk, hogy a másik a jobbik felem.

        Kedvelés

    • Ha még most is fájdalmasan érint, és nem megmosolygod az akkori „rajongó”énedet, akkor az nem jelenti azt ,hogy még mindig a rabja vagy valaminek ? Tudsz így örülni annak, ami a jelened,vagy hiányérzeted van ? Csak úgy kérdezem…Lehet azért ,mert bosszantanak azok a férfiak ,akik nem tudnak szabadúlni a nagybetűs nő emlékétől.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • nem akarom másokra kenni, ha valakit “nagybetűsítek”, mindenesetre az ide vezető lelki beállítottságaimtól nem tudok fájdalommentesen és túlvagyokrajta-lazázással beszélni, őszintén legalábbis nem. rabja voltam mindig is mindenfélének, és azon dolgozom, hogy tudjak örülni, meg ne aggódjam-szorongjam szét magam, meg másokat. nem könnyű, és nem tudom, mikor jutok el a végére, ha egyáltalán. de nem hibáztatom a bálványaimat, nem tehettek ők arról, ami az én fejemben már kialakult.

        Kedvelés

  20. Igen, igen, ilyen volt, szinte pont ilyen. Én tizennégy, ő huszonnyolc, hetedikben meg nyolcadikban tanított. Naplóztam veszettül, könyvet is írtam volna, sőt, már el is kezdtem, amikor még folytak az események. Mert hát voltak azok is, nem volt elég a tétlen álmodozás, tennem kellett valamit. mi diákcsíny volt, azt mind végigjátszottam vele, már rosszul volt, amikor meglátott a folyosón. Az osztály meg végig asszisztált mindent és marha jól szórakozott.Előre forgatókönyveztem mindent, az ő reakcióit, az enyéimet, de persze semmi sem jött be az előre elképzeltekből. A végén, mikor szerelmet vallottam neki, olyan gorombán elküldött, hogy másfél évig nem találtam a helyem. Azóta sem fájt talán úgy semmi, mint az akkori széttépett vágyaim. Érdekes módon ez maradt meg a legjobban, a vergődés, ma már rá se néznék a fickóra, ha találkoznánk, de a fájdalom még mindig él.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Az nem jutott eszedbe, hogy egy tanárt kvázi kibeleznek, ha egy tanítványával “kikezd”? Pláne gyerekkorúval? (gimiben tanítók megúszhatják, ha pl. elveszik feleségül… az én magyartanárom is így járt anno az ősidőkben, de sokáig bélyeg volt rajta a dolog)
      Nem csodálom, hogy goromba volt – bár nem így kellett volna megoldania – de simán el tudhatta képzelni, hogy bosszúból majd jól bevádolod (tekintve a rengeteg korábbi diákcsínyt), és nem fogja tudni bebizonyítani a vétlenségét.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  21. Visszaástam. Belém (utólag derült ki, volt hogy 10 év múlva) sokan voltak nem viszonzottan szerelmesek. Nekem talán ha egy pasi volt, aki nem volt meg, pedig én akartam. (Gondosan átraktam a barátzónába, ahogy ma mondják)

    Régebben kicsit lesajnáltam az ilyen plátóis csajokat, akik rajongnak, évekig álmodnak valami fickóról. Már értem mi ez – de nem volt meg az érzés sose, csak már elfogadom, hogy van ilyen. Már nem tartom zúzósnak, cikinek, lúzernek. Sőt … az talán lúzerebb volt, ahogy én odadobtam magam, egyértelműen, ha úgy éreztem.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  22. Az én fejemben élt egy romantikus forgatókönyv.
    Eljön a Nagy Ő, akit rögtön felismerek, valami érdekes helyen megismerkedünk, jellemére nézve pedig lángoló, mint a fiatal Petőfi, bölcs, mint az idős Tolsztoj, és olvasott, mint Szerb Antal. Természetesen azonnal átlátja ő is, hogy én vagyok neki az igazi, a kapcsolat hamarosan házasságba torkollik és boldogan nevelgetjük gyermekeinket. Már egy palotát is emeltem képzeletemben kettőnknek.
    Szerencsém volt, mert elég hamar eljött valaki, akiben megtalálni véltem mindezt, és elég hamar szólt, hogy ő nem kér a palotából, köszi, nem ez a forgatókönyve. 22 évesen kaptam egy akkora pofont, amiből sok időbe telt felállni, de azóta másvalaki lettem. Javamra vált. Azóta látom az embereket, és látom, hogy másféle forgatókönyv szerint is lehet boldognak lenni.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Szerintem is. Viszont az valahol hízelgő, hogy megjelenik valahol valami, és más valakik arra asszociálnak, hogy ha regény, és bántalmazás, akkor csak ő írhatta :). Közben fejlődtek ott is az események (mármint isolde-nál), és kiderítették, ki a valódi író. Ettől függetlenül érdemes elolvasni a linkelt blogot, nagyon kemény és megrendítő.

        Kedvelés

  24. Mindig nős, vagy komoly barátnős, így garantálva a szenvedés. Nem áll nekem ellen, de csak használ. Jól szórakozik, mintha én is. Nem tudja, hogy epekedve várok, hogy bízom, hogy hátha… hónapokon keresztül tudom, érzem, hogy engem szeret, csak…. és soha nem tudom befejezni a mondatot. A legnagyobb ebben a kategóriában egy görög isten. Addig sem és azóta sem láttam ilyen szépet. Bármennyit vártam rá, télen 3-4 órát a ház előtt. És most irulva-pirulva, de vettem a fáradtságot és előkerestem a régi-régi spirálfüzeteket. Idézet: “…..láttam, amint sóvárogva még egyszer visszapillant rám az ajtóból, majd szomorú kutyatekintettel mosolyt kényszerít gyönyörű arcára és hazamennek a nővel. Tudom, hogy bármi történik az éjjel, ő engem fog látni maga előtt….” :):):)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Ez a nagyondurva verziója annak, hogy “biztosan velem akarna inkább lenni, de hát szegénynek annyi dolga van!” Mostanában naponta verem ki a fejemből a hasonló gondolatokat. Hova tűnik ilyen gyorsan az a józan és önmagáért felelősséget vállaló felnőtt nő, aki vagyok???? Áh.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ez pontosan így van. De sajnos az igazság néha fáj egy kicsit és nehéz vele szembenézni. Most pl. már egy napja szomorkodom emiatt. Nekem az volt a nagy ugrás, amikor először végigszomorkodtam valami ilyesmi miatt a napot, amely lehetővé tette, hogy utána ne depressziózzak, önostorozzak és sóvárogjak hónapokig, hanem egyszerűen csak továbblépjek. Nem rossz módszer, ajánlom 🙂

        Kedvelés

  25. Erősen törtem a fejemet, de nem tudok viszonzatlan szerelemre visszaemlékezni. Egy volt kollégával egyeztünk meg, hogy bár kölcsönös a vonzalom, jegyese van és nem borítaná, én meg nem bolygattam, és bele se hagytam magamat pörögni. Nős emberek kimaradtak, akit akartam, azt meg megszereztem magamnak. Nekem a kudarcélményeim inkább a kapcsolatok minőségéhez kapcsolódtak, egyszerűen fogalmam nem volt sokáig, hogy működnek, pedig elég mélyen megéltem a szerelmet, ami annyira gyakran nem volt, és olyan meglátom és égi fények, illatok vagy zene, na az csak kétszer. A nem értésből aztán lett is elég nagy katyvasz, így férjhez sem mentem végül. Mire rájöttem hogyan működne amit szeretnék, arra is rájöttem, hogy erre egyszerűen nagyon kevesen vállalkoznak. Nagyon-nagyon kevesen.
    A posztról Alanis Morrissette Precious Illusions c. száma jutott egyébként eszembe.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  26. erre is csak emlékezetből (megint lemaradtam az olvasással 😦 )
    nekem is minden igazi szerelmem ilyen reménytelen, ilyen önző volt, viszonzás nélkül és fájtak, nagyon, évekig. és néha még álmodom velük.
    minden esetben szépen elképzeltem és megfogalmaztam az aztán soha be nem következő párbeszédeket, jeleneteket, érzéseket, amivel csak magamat hergeltem bele a kelleténél sokkal jobban.
    így utólag azt gondolom, hogy borzasztóan unatkoztam.

    aztán amikor megismertem a férjemet, ő is ilyennek indult, de kölcsönös lett és ez a kapcsolat végre nem a szenvedésről és a viszonzatlan vágyakról szól, hanem az örömről és a kölcsönösségről, meg a közös tervekről és együttlétezésről. remélem, így is marad.

    hősiesen bevallom, egy időben néztem a mindenféle dél-amerikai sorozatokat. ezeknek a narratívája pont az ilyen reménytelen eseteken alapszik, csak ott a 178. rész végére a férfi rádöbben, hogy mégis csak az addig hiába epekedő nő kell neki.
    az általam ismert férfiak egyszerűen nem építettek fel ilyen történetet és nem gondolnak rá, hogy mi lett volna, ha. pedig lett volna rá lehetőségük.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  27. Az elején én is így, de hát máshogy nem is lehet az ember a saját tanárába… szünetekben az óriás táblázatot lestem a tanárinál, hogy hol volt órája éppen, mert akkor “véletlenül” arra sétálok, csak hogy láthassam. Még töri faktra, töri felvételi-előkészítőre is csak azért jelentkeztem (nem akartam ebből felvételizni), hogy legyen ürügy… de persze semmi reakció, csak a rideg évszámok…. meg ugye közben volt is valakim. Így egy idő után bedühödtem, és mindenféle rossz tulajdonsággal ruháztam fel, csak hogy könnyebb legyen megutálni. (Pl. bebeszéltem magamnak, hogy tanár létére csak azért vannak ilyen jó cuccai, mert tuti, hogy sznob, meg ilyenek). És aztán később, mikor újra találkoztunk, túl az iskolán, túl egy menyasszonyon/vőlegényen, kiderült, hogy mégsem plátói volt, csak elvből nem merte viszonozni, a körülmények miatt, és akkor végre… Szóval nálunk végül jól sült el, és a barátnőim valószínűleg utálnak a tündérmesés sztorink miatt, de nekünk tényleg így alakult!
    Bocsánat, ha még nem mutatkoztam be, csak Éva ismer, talán ezért maradt el. Neki is tanítványa voltam (úgy néz ki nálam ez valami fura kötődés…), és nagyon szeretem az írásait, nagyon sokat ad, sokszor világgá kürtölném! Egyébként 30 felé közelítek (ó), 8 éve a fent említett “plátói” szerelmemmel. Lányunk 5, fiúnk 2 és fél éves. És tavasszal jön a folytatás! Sziasztok!

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • De látod, 8 éve boldog, szóval, van, hogy jól sül el. Te jól vagy? Olyan pikírt vagy egy ideje. Nehogy megharagudj rám, én bírom a stílusod, mindig érdekel, amit írsz.

        Kedvelés

      • És mi ezen a pikírt? Felnőttként egy tizenévesbe úgymond szerelmesnek lenni meglehetősen bizarr. Nyilván a 24 még határeset, de a 16 akkor is gyerek. Nagy különbség van a 16 és a 19 között, bár még az utóbbi is technikailag tizenéves.
        Örülök, hogy boldogok természetesen, nem erről van szó.

        Kedvelés

      • Arra is volt példa (női tanár, fiú tanítvány), ugyanebben az iskolában… és jól néznek ki! 🙂 Az ő esküvőjükön találkoztunk “újra”, azóta náluk is kétgyerekboldogság!
        Egyébként korban nem volt olyan durva, én voltam 16, ő meg 24, pályakezdő.

        Kedvelés

      • Igen, pont akartam írni, hogy ez egy ilyen iskola :D, és mindenki nagyon intelligens meg komolyan vallásos is közben, szépen nyomják, meg elitizmus van, semmi fertő.

        Kedvelés

  28. Kedves Éva, köszönöm a beengedést 🙂

    Hogy én hogy tudtam szeretni? Betegül, fizikailag,, s közben szinte semmi szexuális vágy nem volt benne, mégis elállt tőle minden porcikám, és előbb fantáziáltam arról, hogy fogok vele oltár elé vonulni talpig fehérben, mint arról, hogy megcsókol.

    Gyönyörű volt, érdemes volt érte megszületni. Pedig viszonzatlan maradt, a mai napig kicsit bizsereg körülöttünk a levegő, 30 éves elmúlt, egy barátnője volt mindössze, s ha rám néz, mintha sütne a szeméből, hogy sajnálja, hogy nem próbáltuk meg annak idején.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • 27 évesen, 1998 márciusában írtam a naplómba:
      Szerelmes vagyok, betegesen és reménytelenül. Ilyet még életemben nem tapasztaltam. Ez az az érzés, amitől a szűzek elsápadnak és holdfényben a tóba ölik magukat, amitől emberek megnémulnak egy életre, vagy remetésegre adják fejüket.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • és már késő? találkoztam tíz évvel később egy korai szerelmemmel. amikor együtt jártunk fel sem merült bennem, hogy több is lehetne, minthogy csókolózunk és kézenfogva cibáljuk egymást. (én 16 ő19.) na és tíz év múlva megkérdezte, hogy később miért nem mentünk tovább. nekem eszembe sem jutott, pedig összefutottunk itt-ott, meglepődtem az ötleten, de nem lett volna ellenemre. ha hamarabb szól és nem akkor, amikor már nős és gyerekei vannak.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Igen, láttam, hogy nekem szól 🙂

      A te történeted is eléggé kemény… főleg a zárómondat 😕

      Ami a miénket illeti, nehéz dió amiatt, hogy nekem közben volt több pár- és még több szexuális kapcsolatom, ez a fiú meg neveltetésében nagyon katolikus (amúgy nem csőlátó meg ítélkező, de glom élete nőjének mégiscsak elképzel valamilyet… ugyebár). Pedig 16 éves koromban tökéletes lehetett volna minden. Még az anyukája is kedvelt, pedig az anyukája eléggé erős akaratú (…és akkor most ezt gondoljátok tovább, jó? Igen, megvan mindenkinek a háttér és a fiatalember jelleme. Ugye? )

      Azóta valahogy mindig rosszkor találkoztunk. Vagy nem mert többé próbálkozni. Most meg már késő, olyan szempontból, hogy úgy érzem, megtaláltam az Igazit.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • “Most meg már késő, olyan szempontból, hogy úgy érzem, megtaláltam az Igazit.” meg ha ő vallásos, akkor már a te múltaddal szóba sem jöhetsz. 🙂 tényleg, okozott már valakinél feszültséget, hogy a párkapcsolat során derült ki, hogy ő tapasztaltabb (múltja van!) mint a férje?

        Kedvelés

      • Jó kérdés, nálam pl. sosem illetve minimálisan – max. az első együttlétig.

        Gyakorlott liliomtipró vagyok (nem volt még annyi pasival dolgom, ahány ujjam van, de ebből csak négy volt, akinek nem én voltam az első vagy max. a második :)) és rendíthetetlenül hiszek az őstehetségben :)))))

        Kedvelés

  30. csak tudnám, hogy mi a tököm történt veled
    hol vannak ezek a fényes írások, miért ez a rácsavarodás erre az egész asztrosagára és…
    na mindegy
    egyébként szép csaj vagy, barackszínű, érdekes meg minden, ne aggódj, aki lecsúnyáz, az általában haragból teszi, én is, meg néha nagyon zizinek tűnsz

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Az történt, te csúnya, hogy egyedül állok a szélviharban, és hallgatom távolról azok ugatását, akik azt hiszik, jobbak nálam, és helyettem akarják tudni az én életemet.
      Szóval te még mindig itt olvasgatsz, és — eemkázok — vannak bejegyzések, amelyek tetszenek, ez például, és szeretnéd, ha lennének ilyenek még?
      Kíváncsi lennék, te mekkorára morzsálódnál a gyűlöletözönben és egy testi sértés áldozataként, azokban a napokban, amikor kis híján levegőbe repült az otthonod az egyik szomszéd beszámíthatatlan öngyilkos felelőtlensége és a fölötte lakó pébépalackhasználata miatt, három gyermekeddel és egy élet munkájával, amit ebbe a kéróba beleöltél, meg úgy, hogy minden nap hörögve lesik és kommentálják minden, de minden megnyilvánulásodat, és egyedül tolod a hétköznapokat, és anyád csak kioktatni hív fel. Lenne-e kedved borsót ültetni, erdőben futni, mackós képeslapot írni a szomszédodnak csak úgy, megtalálni azokat, akiknek igazán szükségük van a segítségre, meg még naponta egy bejegyzést.
      Tudom kb., milyen vagyok, de engem nem nagyon érdekel a külső, sokkal inkább a jó közérzet.
      A hasonló érzékenységeket a regényembe írom, amelyet ősszel bizonnyal megtalálsz a könyvesboltok polcain.
      Hasonló írások mostanában:
      korrumpálja a fény, ez is milyen nap, önéletralyz, a reggel, a délelőtt, normálisék, életem leghevesebb szeretője
      De ambícióm másféléket is írni, nekem mindegyik szövegfajtám okés, másnak viszont egyik vagy másik csak.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • huhh, hogy én mekkorára morzsálódnék? én már vszínűleg valamelyik idegosztályon lennék. (vagy ha nem, akkor azért nem, mert már vigyázok magamra, mint az erdei vad. odébbrebbenek… no mindegy, ez én vagyok.)

        anyukád olyan lehet, mint az én apukám volt. ők így tudnak szeretni. a hiba nem a te készülékedben van! de ezt te is tudod.
        a lánygyereknek járó ridegtartás… ezt ők valahonnan felszívták a kapillárisaikkal abból a környezetből, ahol felnőttek. nem? mi meg szenvedtünk, mint állat. ők nem értik… vagy ki tudja.

        nem is tudom, van-e ennél nehezebb kő. és kell a csönd, a leltár, és szép lassan a helyére kerül majd minden, de ez idő, sok idő, jaj.

        vigyázz magadra, Éva. ❤

        Kedvelés

    • ez nekem miért tűnik furcsa és rosszindulatú kukucskálásnak?
      hogy amikor kirohanunk és kiállunk akár egy komment, akár egy megosztás erejéig és láttatni akarjuk azt a valóságot, ami agymos és manipulál, hogy akkor azt azért csináljuk, mert velünk történt valami.

      nem, nem történt szerintem másokhoz képest különösebben semmi. vagy történt, de egyenes derékkal bírjuk és csináljuk.

      és nem azért állunk ki, és nem azért konzekvens Éva a saját történeteiben és kiállásaiban, mert “történt valami”. hanem azért, mert kinyitja a szemét, és megfogalmazza azt ami a probléma.

      ez a kukucskálós hozzáállás, meg majd az idő begyógyítja, ez olyan mamókás, meg olyan kötényes, ami majd eltakar. és majd az idő elhozza a jótékony szellemi restséget, és akkor majd nekünk jó lesz.

      nem, nem lesz ilyen. ilyen értelemben nekünk nem lesz jó, bármennyi idő is telik el.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  31. Visszajelzés: miért nem keresel valakit | csak az olvassa — én szóltam

Hozzászólás a(z) flyingbride bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .