a társadalom visszavág

avagy: a Feri, amint kondole- és gazsulál

Jaj, vártátok a hajnali bejegyzést, szépen kialakult ez, hogy öthúsz és ötnegyven között jön, ahogy a csillag megy az égen, egy kis ráhagyással, mert úgy érdemes, de az élet bonyolultabb. Olyan is volt régebben, hogy a szombat kommentelőnap. Ehelyett minden nap van valami, néha lerágott csont. De jó az néha. Csak én szeretek tartalmasakat írni, igazán, telibe, nem megúszósat.

Ma kettőkor dobott ki az ágy, annyira el vagyok maradva a blogon kívüli munkáimmal. Kezd húsba vágni a felismerés: nem tölthetem a napomat azzal, hogy trollokkal vitatkozom. De még szószátyár, kotnyeles, kaján kommenteken való fejtöréssel sem. Nem tehetem ezt a gyerekeimmel, a munkáimmal, a magam jólétével (futás! szauna!), a háztartással. Senki ne haragudjon, ha nem válaszolok, ne érezze, hogy  nem fontos, és nem szedem ki azonnal a spambe került hozzászólásokat sem. Szeretek itt lenni, de nem megy mindig ugyanúgy. Mindent olvasok továbbra is, de főleg bejegyzést szeretnék írni, és általában abba alszom már bele, annyi a hozzászólás. Ami jó, nagyon, egyébként és főleg.

Most sztorizok, és kivételesen nem jelszavasban.

Az előzmény, hogy hordozni tanítok egy csöpp Futó utcai helyiségben, amelyikben mindenféle zajlik még, a párterápiától a babamasszázson és logopédián át a nevelési tanácsadásig. És egyszer, néhány hete összetalálkoztam eljövet a szomszédos tévé-, távirányító-, hifi- meg mindenféle kütyübolt előtt álló Gergővel, aki a… hm… problémás szomszédunk fia. Rámköszönt, jelentőségteljesen.

Másik idősík. Tegnap este kivittem a kutyát, a fiamat megkértem a mozgalmas nap után — oviba rohantunk Johannáért, elhoztuk a varrónőtől a kabátokat, az egyiket tisztítóba adtuk, aztán lángost ettünk és állatkerti játszóházban voltunk (a kiselefántot lekéstük, mert Lőrincnek versmondó versenye volt), trolival mentünk a Nyugatiig és be is vásároltunk –, legyen el egy kicsit a gyerekekkel, szerelje fel a faliórát, tegyen bele elemet, és vágja le a fűszernövényekről  nejlont. Nekem ez pihentető, tíz perc egyedül, kint. Meg aztán ez a dög csak nekem fogad igazán szót.

És akkor jön itt az utcában hazafelé a Sanyi. Aki Feri. Tehát az említett szomszéd, és a Gergő apja. Nem tudom, mit bohóckodok az álnevekkel, már a gyerekeimet is a nevükön nevezhetném, igazán. Hónapok óta nem láttam, csak a buszról az utóbbi két hétben, meg a kutyáját.

Előmbe áll, előtalál. Van benne a borzalmas lecsúszottsága, menthetetlen alkoholizmusa, árokbaborulós-összepisilt nadrágú rendszeressége ellenére, és még mindig egy hízelkedő, ugyanakkor valódi úriemberre valló udvariasság, túl a PET palackos boron, a borostán, a korai nyugdíj generálta értelmetlen létezésen. Essünk túl ezen a beszélgetésen, emberek volnánk mindketten, meg szomszédok. (Ezt azért írtam, mert, mint a link mutatja, ráhívtam többször a rendőröket, és nem nagyon válogattam meg a szavaimat, amikor itt gajdolt az ablak alatt.)

Azt mondja, részvéte. És sajnálja, hogy nem mondta korábban. Most biztos nagyon nehéz. Milyen kedves ember volt János, okos, kulturált, jóarcú. Mindig a jók mennek el!

Ez nagy igazság. Csak ő marad.

Teljesen korrektül kondoleál egyébként, válogatott, barátnak hitt csúcsértelmiségiek sem tették ezt okvetlenül ezen a színvonalon, vagy egyáltalán. (Milyen jellemző, ahogy ezt is osztályozom. De hogy ki emlékszik Jánosra, és kinek jutunk eszébe mi, az nagyon érzékenyen érint, és elképesztő tapasztalatokat adott.)

És hogy bírják a gyerekek. Szűkszavúan, de egyenesen felelek.

És (orbáni félmosoly) járok-e még oda a nyolcadik kerületbe? A nevelési tanácsadóba?

Hebegésnek hat a döbbenetem. A Gergő, aki látott onnan kijönni, talán az ajtót is bezárni, leadta a drótot, és azonnal megvolt az értelmezés is: nevelési tanácsadó a problémás gyerekemmel.

A Gergő, aki itt ült minálunk, és végtelenül udvariasan tőlem meg a beteg férjemtől tudakolta, hogyan lakoltathatnánk ki innen az apját végre. Meg aki hozott nekünk bőkezűen ki tudja, honnan nyomtatópapírt. A Gergő, akinek huszonegykét éves létére már sűrűsödik a szeme alatt ugyanaz a sötétedés. Aki ugyanúgy hihetetlen helyeken dolgozott, mint az apja, ahogy meséli, és haverja ügyvéd/válogatott focista/államtitkár, és aki ugyanúgy nem találja a helyét az életben.

A kis diadal, amelyet életmódunk, státusunk, reményeink különbsége ellenére érezhet Gergő és az apja, Feri. Mert otthonunk, a közös épület ellenére e téren igen nagy a különbség. És most kis mosollyal visszavág ezért: nem csak a férjem halt meg, de még nevelési tanácsadóba is hordom a kölyköm.

Micsoda különbség az is, hogy nekem nem volna szégyen az sem, neki meg igen.

Emlékszem, az egyik rendőrhíváskor részegen a fejemhez vágta, hogy azért, mert maga újságíró annál a francia lapnál, még nem kell annyira felettünk lakni! Amit szintén a Gergő kutatott ki neki, mert gúgül iz hiz frend. Bát nát hiz fádörz. Sose beszéltünk ilyesmiről, hogy ki mit csinál, nagyon tartózkodóak voltunk.

És még… ha valamivel megbántott, nézzem el neki. Ne haragudjak érte.

Nem engem, Feri. Az édesanyját.

Itt tényszerűen arról van szó, ha nem olvastátok a linket, hogy a nagy kiabálás után vérző kézzel kiszaladó anyukája láttán kihívtam a rendőröket tavaly július tizennegyedikén, aztán elment a néni látleletre (elküldtük), és ott derült ki, hogy nem könnyű testi sértés az, hanem csigolyatörés. Tulajdonképpen szerencse, mert az eleinte segítséget kérő és hálás néni később azt állította, én hazudok, nem is történt semmi. Anyagi függésben is él, egyébként. Csakhogy a súlyos testi sértést azt nem én üldözöm, hanem a magyar állam — ennyi a szerencse. Aztán még többször hívtam rendőrt, amikor nagyon üvöltött a Feri. Ne kérdezzétek, mi lett a nyomozásól: nem tudom. Nem figyeltem később, csak arra, hogy ne ordítson már a Feri, mert nálunk beteg van a háznál. Lehet, hogy nem elég a csigolyatörés — hiszen én konkrétan verést nem láttam, csak egy feldőlt komódot –, így is, ennyire következmények nélküli országban élünk.

Jaj, legyint megvetően, az anyu, annak semmi baja.

Ő tényleg azt hiszi, a erőszakosságával nekünk ártott. Amúgy minden rendben.

Ő előttem gazsulál, hogy én ne haragudjak. Miért haragudnék? Sokat cigizett az ablakunk alatt és sokat kiabált részegen, épp János betegágya alatt. Sokszor mentem le, hogy hagyja abba. Többször hívtam a rendőrséget is, amikor újra döngetni kezdte a bútorokat.

Elköszönök, rövidre zárom. Közben nagyon dühít az, amit azonnal megértettem. Hogy képzeli, hogy így kibeszél, konfabulál. És főleg: lesajnál. Egy ilyen alak. Az a mosoly!

Erős az érzelem, tehát, amíg Tappancs eltűnik a meredek lejtőn a vaddisznószag nyomában, csak állok, megvizsgálom az érzést, forgatom. Milyen magabiztosan mondtam szerdán az újságírónak, aki kérdezett, amit a rádióban is, hogy én tudom, hogy a privilegizált helyzetem, a pármai sonka nem az én érdemem, és nagyon is tudatában vagyok, hogy ez nem jár. Most meg ez a polgári felháborodás. János jóval polgárabb nálam, ízig-vérig, előbb és pontosabban értené ezt a viszonyt státusok és érzelmek között, és ő mégsem lenne ezen felháborodva.

Azt hiszem, az van benne, hogy igazából tényleg átérzem, mekkora a különbség, és valójában mennyire esetleges, és félek, nagyon félek a lecsúszástól. Meg hogy nagyon zavarba hoz, ha megtudom, hogy téma vagyok (miközben mindent elkövetek, hogy az legyek).

8 thoughts on “a társadalom visszavág

  1. Kondoleál, igen. És ilyenkor szoktak szépeket beszólni még rokonok is. Úgyhogy ha a ferijózsi teszi, azt ignorálhatod. A nagymamám (temetésén) szórásán szóltak be vagy nyolcan, hogy miért nem a családi kriptába temettük. Az első háromnak még udvariasan el tudtam mondani, hogy ő szerette volna így, hogy hamvasztás, meg Dunába szórás, a többi pórul járt, mert a nyuszika és a vasaló esete forgott fenn. Tehát kb. a “mi közöd hozzá bazdmeg, majd a saját anyádat/nagyanyádat oda temeted, ahova akarod”. Mentségemre szolgáljon, hogy fel voltam dúlva.

    Kedvelés

      • Nagyon mpatikus vagyok, úgyhogy még azt is megértem, ha valaki, aki 70+, és eddig mindenkije egy helyre volt elrekkentve, az furcsállja, ha más másképp csinálja. Próbáltuk megmagyarázni, nem értette, sajnálom. Pedig a kedvéért még a református énekeskönyv 422. énekét is énekeltünk, azóta is bőgök, ha a Titanicot nézem, de nem a Titanic miatt, hanem a nagymamám miatt.

        Kedvelés

  2. “Ha iszik is, velem például nem ordít, és érdekes, hogy most a rendőrrel sem, tehát alkohol mellett is létezik önkontroll, vagyis félelem az erősebbtől, mert a bántalmazóknak csak ilyen logikájuk van.”
    Huh, gusztustalan egy logika, de tényleg így működhet valahogy. Én is láttam már a lábán alig álló, beszélni nem tudó embert félelmében egy pillanat alatt kijózanodni és viszonylag értelmesen beszélni. Olvastam erről a jelenségről, Raszputyinnal is többször megesett a dolog (mikor részeg tivornyái kellős közepén hívatta a cárné, a vérzékenységben szenvedő cárevicshez), hogy indulásnál két oldalról támogatták, de mire megérkezett, már meg tudott állni a lábán és összefüggően tudott beszélni annyira, hogy teljesen józannak tűnt, még az alkoholszaga is elmúlt.

    Kedvelés

  3. Mi is voltunk ám nevelési tanácsadóban! Amikor majdnem elvittem középső után a gyereket iskolába. És kaptunk pár olyan pillantást pár szülőtől, akikre nézve világos volt, hogy teljesen más miatt voltak ott. Én akkoriban csak derültem rajta.

    Kedvelés

csak okos-jóindulatú írhat ide

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.