- A kevélység.
- A fösvénység.
- A bujaság.
- Az irigység.
- A torkosság.
- A harag.
- A jóra való restség.
Új sorozatomban a hét főbűnt csak apropóul használom, profán értelemben, és leírom, ami eszembe jut róla. Nem foglalkozom dogmatikai kérdésekkel, nincs semmi egyházellenesség a bejegyzésekben.
Kevélység, más néven gőg.
Kevély, gőgös, felfuvalkodó tulajdonság. Valaki magát másoknál jobbnak, istenesebbnek tartja s azért másokat lenéz.
Eredetileg tehát rátartiság a vallásgyakorlásban, életmódban is. A farizeusok gőgösek.
Hát én?
Ha már nem nyomorult, hát kevély lesz az ember: a hála, hogy milyen szerencsés, összemosódik azzal, hogy a maga érdemének, tudatosságának, munkájának tudja be mindezt, sőt, akár azzal is, hogy kárörvendően örül annak: a kevesek közé tartozik, ő aztán nem fog bedőlt hitellel, rozzant Daciával, haribóért nyafogó, hercegnős barbiért visító gyerekkel bajlódni. És akkor innen, e nagy elégedettségből, a maga kedve és erkölcsi ítélete szerint néha segít amazokon: soha nem érzi át, hogy adósa a világnak.
Örül az ember, na. Hogy nem olyan, mint ők. Sőt, már azt vizionálja, hogy őt nyomják el.
A nárcizmus, az mennyire gőg? Vagy nem gőg, és azért nincs a hét főbűn között, mert nem is bűn? Hm. Ahogy a hatásunkat lessük örökké az interneten, a megosztásokat, olvasottságot, versenyhelyezést, és ezzel megy el a nap — borzalom. Ez nem volt régen. Rajongói levelek voltak régen, autogramkérés, olvasói levelek. De ha ezt nem vesszük, mennyire egészséges az önszeretet, hol a határ? A valami más helyetti, kompenzáló, védekező önszeretet, az nárcizmus vajon, vagy hatékony terápia? Ez jusson mindig eszünkbe: a nagyon extrovertált, idegesítően sugárzó emberek belül icipici, síró kétévesek, és ezt minden visszavágás, ítélkezés nélkül mondom. Hogy ez a másik oldal. A motiváció.
Az ÉN mint létmagyarázat okvetlen gőg-e? Vagy csak akkor számít annak, ha nem érzi kínosnak, és elmeséli? A többi meg: egészséges önbizalom. (Mi az önbizalom? “Jó vagyok”? Vagy “jobb vagyok náluk”?) Gőg-e, ha tudom, hogy vagyok valaki? Csak akkor, ha nem vagyok? De ki dönti el? Úgyis rámfogják, hogy gőg. Bárkire ráfogják — akkor viszont nem érdekel. Ez, hogy a nőnek szerénynek és észrevétlennek illik lennie, rendkívül erősen béklyózó hagyomány. Úgyis mindegy, én nem vagyok nő a szemükben.
Néha azt érzem, ha visszatekintek életem gyalázatos eseményeire, hogy ha én akkor tudom, hogy több vagyok, akkor nem szenvedtem volna annyit. Hogy annyi történt csak, hogy nem értettek, nem szerették, amit én mutatok fel. És ez nem agresszív beképzeltség, csak a felismerése annak: nincs nekik arra szemük. De pont hogy fogalmam sem volt a magam szemeiről, és nagyon sebezhető voltam. És be akartam nekik bizonyítani, mert belül nem volt meg a biztonság, arra vágytam, kívülről érkezzen a megnyugtató válasz, és ettől még többet gyötrődtem. A “szegények, nem értik” gőg vagy realitás? Az igényesség gőg? Gőg-e az adekvát önértékelés, vagy csak a túlzó?
1. Elbizakodott önhittség, amely mások bántó lenézésében, megvetésében megnyilatkozó erős önteltség. Ez saját (vélt) eltúlzott különlegességéből, kiválóságából táplálkozik.
De:
2. Önérzet, büszkeség; az önmagunkba vetett hit bizonyossága.
Például Ady sokszor agresszív gőgjén nem borulunk ki.
Ady Endre: A veszélyek istene
Diadalnak diadal-gyászútján
Üdvözöllek, veszélyek Istene
Tarka Isten, kit Düh méhe fogant,
Gőgöknek gőgje, nagy Gőg, az enyém.Künn csatázván, hajh, nevettelek sokszor,
Nyert csatáinknak bal osztályosát,
Balga kötések balgult frigyesét,
De ma már sejtem isteni erőd.Ha ki fölkapott vércse – lecsapáskor
S vitt gyöngéd kézzel zúgba kedvesen
Vagy Égre-dobón nyílként hajított,
Te voltál mindig, ős, bennemi Gőg.Ős, bennem Gőg, pogány őn-szerelmem,
Vércsíkos fényű, intő rendelés,
Ki kergés helyett hős célba tekint,
Ki nem magáért gőgöli magát.Ki nem magáért szereti magát
Vagy ha magáért, méltán és nagyon
Vagy bármiképpen, mindig görcsösen
Avagy bárkit is, de mindig szeret.Kinek parancsúl így parancsolódott,
De kinek nincsen más Istene, nincs,
S más hajtója telt, nagy sorsa felé,
Mint hős, kijátszott énje, Gőg-ura.Tetszett sorsomnak amarra fordulni,
Honnan jól látszik minden, ami van,
Minden, ami volt s minden, ami vár
S künnről megjöttek a belső csaták.Óh, belső csaták diadal-gyászútja,
Óh, nagy győzés a legbőszebb felen,
Óh, rendelés, te, legforróbb Titok,
Gőgöknek gőgje, nagy Gőg: az enyém.
Pontos nagyon. Pedig ez a vers nem jó egyébként, az életmű alsó harmadába tartozik a maga túlhajtott stíluseszközeivel, hapax legomenonjaival — méltán nem közismert, szinte paródia, az gondolnánk, viccel a mester. (Dóra? Boldog névtegnapot!!!)
Hogyan leplezzük a gőgöt? Vannak ilyen nagyon simulékony, kedves életmód-guruk, híres emberek, példaképek, mindenki kedvencei. Ha ők eljátsszák, nulla önreflexióval, hogy ők csak másokért, miközben eszközként használják a tömeget, amelyet mélyen lenéznek, akkor nem lóg ki a lóláb, és megdöbbentő a siker.
Leszarni a közvélekedést, a tetteim kiszámítható hatásait, az gőg? Öntörvényűnek lenni gőg? Mert akik visszahúznánk abba, amiből én ordítva rohantam ki, azok gőgösnek neveznek. Mi a gőg ellentéte? Az alázat? A megalkuvás? A józan tudatosság? Az elegem van, az én ezt nem csinálom, az gőg (ó, A., aki tegnap éjjel írtál nekem levelet!)? Légy sajnálatra méltó, aki menekül, akkor egy kicsit együttérzünk veled, de ha kiállsz, ha erősnek mutatod magad, gőgös vagy?
Én, megvallom, ez az én kevélységem, egy ideje úgy érzem, átálltam. Csendes, biztos tudat ez: már én is. Nem értettem, mitől olyanok az alkotó emberek, elválasztott tőlük valami, és az a valami nagyon hiányzott és frusztrált. Sokat rontott ez a hiány a közérzetemen és a teljesítményemen. És most… most egyszerű. Nem értelmezem félre, becsülöm túl a teljesítményemet: nem a méret számít, hanem a karakter, a jelleg. És ez olyan. És nem haragszom már a művész úrra.
Ezek rövidek lesznek, mert sokan kialvatlanságról, háztartásuk és családi kapcsolataik teljes összeomlásáról számolnak be. Nem venném a lelkemre. Meg aztán magam is érintett vagyok.
csak az olvassa. én szóltam 
Szép napot neked!
“A büszke a maga érdemét beszéli; a kevély mások érdemét lenézi.”
Megint érdekes témát hoztál.
“Hogy annyi történt csak, hogy nem értettek, nem szerették, amit én mutatok fel. És ez nem agresszív beképzeltség, csak a felismerése annak: nincs nekik arra szemük. ” Nálam az volt a baj nagyon sokáig, hogy nekem magamnak is csukva volt a szeme, leragasztották. Saját magamra volt legkevésbé rálátásom. Anyám tűzzel-vassal írtotta verselési hajlamomat, az olvasás iránt érzett vágyamat. Ma már tudom, lelki problémákat okozott nekem ezzel. Önértékelési zavart, hisz megfosztott attól, hogy egész embernek érezhessem magam. A lelki eredetű bajok, az érdeklődés elnyomása , túl a depresszión, valóságos betegségeket okozott, megbetegítette a testemet is. Ebből az örödögi körből nehéz kilépni.
Kevélység-e, hogy ma már tudom, vannak értékeim? Hogy erős vagyok és megállom a helyem, bárhová vet is a sors? Nem hiszem. Hisz a kevélységnek az a “kelléke” hiányzik belőlem, hogy lenézzek másokat.
KedvelésKedvelés
Teljesen tényszerű vagy. Az értékeid sokszor fognak ütközni azokkal, akiknek nincs, vagy tagadják, hogy neked van. És ha ez ellen felszólalsz, még akkor sem vagy kevély.
KedvelésKedvelés
Évus, nagyon jó itt, nagyon jó! (Szereted az Évust?)
KedvelésKedvelés
Csakis, honnan tudod? 😀
KedvelésKedvelés
Hát igen. A határok öntörvényű átlépése azzal jár, hogy lesz aki gőgösnek tart, te meg magaddal végre békében vagy. S ezt nem merjük megkockáztatni, hogy beképzeltnek tűnjünk. Elitistának. Ítélkezőnek. Részvétlennek a mások önfelmentő gyengeségével szemben. Nem hunysz szemet. Nem vagy jó fej. Nem vagy píszí. Mire fel? ” Honnan veszed a bátorságot? Mit képzelsz, ki vagy te? Azt hiszed, jobb vagy másoknál? Ne tetsszél már annyira saját magadnak. Milyen antiszociális vagy. Menj, játssz a többiekkel. Így nem leszel népszerű, kislányom.”
KedvelésKedvelés
De miért lenne ez a határok öntörvényű átlépése? Hisz ennek kellene a természetes állapotnak lennie! Mindegy, hogy nő, vagy férfi, az EMBERNEK szüksége van önbecsülésre. Azért kerülnek lehetelen helyzetbe sokszor a nők, mert elveszítik.
KedvelésKedvelés
Éppen ez az, hogy hol a határ, annak eldöntését a társadalom, a népítélet, a nemtudommi a maga kezébe veszi, s ha te onnan kiveszed, akkor öntörvényű vagy. A következmények súlyosak. Nem csoda, hogy inkább sikeres akar lenni a túlnyomó többség.
Mi a gőg ellentéte, tényleg? Attól függ, ki tart kit gőgösnek. És miért.
KedvelésKedvelés
“Mi a gőg ellentéte, tényleg?” De jó kéréds! Talán az alázatosság. A másik szélsőség.
KedvelésKedvelés
Szerintem az alázat, ami nem ugyanaz, mint az alázatosság. Az alázatban nagyon sok erő van, sőt, az igazi erő innen ismerszik meg.
KedvelésKedvelés
Nem véletlenül írtam alázatosságot, igen.
KedvelésKedvelés
A hét főbűnben azt nem szeretem, hogy mindegyik kimutathatóan igaz rám. Persze mindegyiknek az ellenkezője is. Már maga az, hogy létezik egy ilyen lista, címkéző magatartás.
Ha megválogatom, hogy kivel barátkozom, akkor gőgös vagyok?
Nem ismertem ezt az Ady-verset, de számomra az, hogy bevallja a gőgösséget, feloldja egy kicsit. Azt mondja, hogy tudok róla, hogy ilyen vagyok, van nekem ez a kis jellemhibám. És múlt időbe teszi, eltávolítja, mint aki számadást végez.
KedvelésKedvelés
Még inkább azt deklarálja, hogy ő (a vers énje, mármint) olyan nagy formátum, hogy a dühe, gőgje isteni, fontos erő, mitikus. Ez egy váteszvers, és a próféták, “a rettentő szavak tudói” sokszor dühösek, mert van mit ostorozni. Ezt ha fűzfapoéta írja, persze ciki, de Adytól nem, mint ahogy az sem, hogy “Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon/ taní- /tani! József Attilától.
KedvelésKedvelés
és szerinted mi tesz valakit prófétává, akitől „nem ciki”?
KedvelésKedvelés
Hát, vannak a bibliai próféták Kiválasztottak, Istennel való viszony és szerepvállalás. És vannak a váteszköltők: Petőfi, Ady leginkább. Más értelmezést most nem tudok, ez az irodalomban egy fontos szerep, azért Ady kapcsán írtam.
Van erről, úgy értem, a továbbiakról gondolatod?
KedvelésKedvelés
“sokan kialvatlanságról, háztartásuk és családi kapcsolataik teljes összeomlásáról számolnak be” – csatlakozom, engem is fenyeget ez a veszély:)
De ez már a sokadik bejegyzés, amiről úgy érzem: a legjobbkor jött.
Ez a mostani azért áll közel a szívemhez, mert kínosan megfogalmazza, miért tekerednek össze az ujjaim, ha Neked írok, vagy kommentelni próbálok.
Mert arra neveltek, hogy szemlesütve elpiruljunk a tekintélyek előtt, legyen az Apa, Férfi, Művészúr, bárki. És ezen olyan nehéz túllépni, nem találom meg, hol vannak azok a pontok a lelkemben, ahol ezeket lebonthatom.
A hamis tekintélyektől könnyen szabadultam, tinédzserkorom óta, s az egyetemen is makacsul ellenálltam néhány tanárom nyílt vagy burkolt terrorjának. Annyi erőm viszont nem volt, hogy felemeljem a szavam, pedig voltak évfolyamtársaim, akik az idegbaj szélére sodródtak.
De kitermelődött bennem valami furcsa, ami néha automatikusan bekapcsol: amolyan lábhoz dörgölődző várakozás, hogy engem is észrevegyen, fényéből rám is hulljon egy sugár annak, akit tisztelek, mert megláttam benne valami rendkívüli adottságot, tehetséget, mert úgy szól, “mint kinek hatalma van”.
És ezen a körmönfont gőgön, látszani akaráson olyan nehéz túllépni, s az a legszomorúbb benne, hogy megakadályozza a valós, érdemleges beszélgetést, éppen azért, mert az a bizonyos másik (és itt újra küzdök a nagybetű ellen) nem várja, hogy csodálatod magaslataiba emeld, nincs rá szüksége.
KedvelésKedvelés
És akkor mutatkozzam be végre. (Volt már néhány kétszavas hsz-em helyeslő felindulásból, énis-ként bejelentkezve.)
Hegyi Noéminek hívnak, 28 éves vagyok, és Kolozsváron élek, ahol sokféle(képpen gondolkodó) emberrel találkozhat, aki figyel. A micsoda különbség óta olvasom a blogot. Ami erre késztet: csak az olvassa kérlelhetetlen mércéje az írásban, gondolkodásban, kapcsolatokban, életminőségben. Feszélyez, kimozdít a komfortzónámból.
Két és fél éve vagyok házas, másfél éves a lányom, és éppen a gyermeknevelés meg a hivatás között lavírozok. Jobban mondva keresem a módját annak, hogy ne kelljen lavírozni. A férjem szerencsére partner ebben, de észrevettem én is, amit csak az olvassa sokféleképpen megír: a sodrás mindig ellenkező irányba visz, még akkor is, ha előre megfogalmaztuk, hogy miben akarunk változtatni az örökölt mintákon.
Barátaimnak azt szoktam ismételgetni: az nem lehet, hogy az anyák mind bediliztek, s tömegesen esnek depresszióba szülés után, nem: a világ hülye, nem a nők. (Még kényelmes nevet is adtak neki: gyes-neurózis, ami a helyzetet legitimálja. Azt hittem, lefordulok a székről, mikor először olvastam.) De erről miért nem beszél senki? Külföldi szerzőktől olvastam már gondolatfoszlányokat, s berlini vendégtanárnőnk is kezdeményezett ilyen témájú beszélgetést egyetemi szemináriumainkon, de a környezetemben inkább a beletörődést látom. Ezért örültem, amikor a blogra rátaláltam, s ezért kommenteltem, hogy „énis”, én is vívódom ilyeneken, és próbálok felnőttként, felelősségteljesen élni, cselekedni. Kerestem az utat az önfeladó tekintélytisztelet és az öncélú lázadás között, de nem „között” van az út, egyre inkább azt sejtem.
A legjobbkor jött az életemben ez a blog, és az írásokban az a legizgalmasabb számomra, ahogy kirajzolódnak a tágabb összefüggések, és felfeslik, hogy a környezetszennyezés, gyermekhülyítés, kulturális igénytelenség, bántalmazás és szociális érzéketlenség mögött egymáshoz közel álló gondolati sémák húzódhatnak meg.
És nem azért int felelősségre és önvizsgálatra, amit itt olvasok, mert katolikus feleség volnék vagy mi – vagy csak mindenekelőtt ember -, hanem azért is, mert tanárként a saját gyermekem mellett mások gondolkodásmódjára is hatással vagyok, és rajtam is múlik, hogy az árral fognak-e úszni, hogy miben nőnek fel.
Bocsánat a terjengősségért. Igyekszem (l. fent)
KedvelésKedvelés
Írj csak, nagy élmény, hogy itt vagy!
Köszönöm, hogy ilyen részletesen írtál a blogról!
KedvelésKedvelés
Szia!
Egy ideje – az interjú kapcsán – olvaslak, sokszor akartam is hozzászólni, de egyik-másik téma túlzottan érintett ahhoz, hogy nagyhirtelen értelmesen meg tudjam fogalmazni, mit is gondolok.
Ez viszont egyelőre csak a szellemi oldalamat izgatja. És ha nem bánod, hozzáteszem, amit én is kisgyerekként hallottam róla. Meg persze amit azóta még hozzágondolkodtam. Hátha kiegészít.
Amikor a főbűnökről tanultunk hittanból – és a gyerekkori hittanból ez és még egy másik, felszabadító gondolat maradt meg -, az etimológiához némiképp értő papunk elmondta, hogy mi is a “fő”bűn. A “fő” a régi magyarban forrást, eredetet jelentett. Mint Siófő.
A főbűn önmagában nem bűn. Csak a bűn forrása lehet.
Nem baj, ha valakinek van önbizalma, ha valaki szereti a krémest és a szexet (ezt nem így mondta), vagy haragszik arra, aki megbántja. Sőt, létezik a jó harag. Az a baj, ha ezek bűnhöz vezetnek. Ha a torkosságból túlevés lesz. Ha a dédelgetett haragból gyilkos bosszú. Ha a bujaságból a másik embert (meg)bántó szex. És ha az önbizalomból az az önhittség, ami már megnehezíti, hogy egy vitában el tudd képzelni, hogy akár a másik embernek lehet igaza, és meg sem hallod az érveit.
Az, hogy az adott tulajdonság megvan benned, jórészt ösztön, evolúciós előnyökkel, hátrányokkal. Hogy mennyire van meg benned, neveltség, egyéni leosztás, hormonháztartás is. De hogy hova vezet, döntés.
(Egyébként pont azért nem tetszett a Hetedik film. Mert ott csak három embernek volt választása a hétből, tehát pont a lényeg sikkadt el.)
KedvelésKedvelés
Igen, van ilyen sok más is : Szalafő, Körösfő, Balatonfő, ami valóban az eredésre vonatkozik, de ebbe a sorba a bűnfő illik és nem a főbűn.
KedvelésKedvelés
Igen, lehet, hogy tévedett az etimológiát illetőleg.
Vagy más a szabály a tulajdonnevekre. 🙂
Az lényeget illetőleg viszont nagyon örülök, hogy így magyarázta. Mert akkortól tudom, hogy az, hogy torkos vagyok, nem a mindenek feletti bűn, “fő!”, hanem csak egy tulajdonság, amire ügyelnem kell, ne vegye át a hatalmat felettem. (Arról nem is beszélve, hogy már akkor sejtetem, lehet még gond azzal a furán hangzó bujasággal is.)
És ez felszabadított, ugyanakkor felelősséget ruházott rám.
KedvelésKedvelés
Köszönöm a kiegészítést, érdekes! Üdv a blogon, örülök, hogy idetaláltál. Emlékszem a filmre.
(Technikai: kérlek, válassz másik nevet: egy Katánk már van az ősidőkből!)
KedvelésKedvelés
Én is megkaptam főiskolás koromban, hogy gőgős vagyok, mert a családomban már a szüleimnek, sőt a nagyszüleim felének is van diplomája. Akkor még nem tudtam, hogy ez nem gőg, sima büszkeség, ráadásul nekem természetes volt, szóval meghúztam magam, nem “dicsekedtem” vele… Jó, ez béna példa, csak arra akartam utalni, hogy ha egy kicsit is kimutatod a büszkeséged, máris gyanakodnak.
KedvelésKedvelés
“Néha azt érzem, ha visszatekintek életem gyalázatos eseményeire, hogy ha én akkor tudom, hogy több vagyok, akkor nem szenvedtem volna annyit.”
Pont erre jöttem rá én is… Megint a Patricia Evans könyvvel jövök, abban volt ez a mondat: “Rendkívüli önbecsülés szükséges annak felismeréséhez, hogy valaki lebecsül bennünket.”
KedvelésKedvelés
hű, ez állati jó írás. különben az a durva, hogy az összes magazin azt nyomatja, hogy szerezz önbizalmat, önbecsülést, miközben a közvélekedés az önbizalmat teljes mértékben azonosítja a kevélységgel. egyszer mondja valaki azt, hogy “szerintem ezt én most jól csináltam”, csak hogy egy finom példát mondjak, és azonnal akad valaki, aki megjegyzi, hogy hihihi, jaj de kis szerény vagy. vagy próbáld női társaságban, ahol mindenki előadja, hogy mi minden néz ki ocsmányul rajta, azt mondani, hogy szerintem én egész jól nézek ki. öngyilkosság. de ezek még felszínes példák. nőként a igazi önbecsülésed van, akkor csak beképzelt picsa lehetsz, bár persze ha tényleg megvan az az igazi önbecsülés, akkor ezen felül tudsz emelkedni, természetesen feláldozva a beilleszkedést.
KedvelésKedvelés
ez főleg magyar sajátosság
KedvelésKedvelés
Nagyon vékony az a sáv, ahol ez jól tud működni, nem tér le sem az önhittség, sem egy ember (önmagam!) alulértékelése felé. (Ez talán mind a hétre igaz.)
Nagyon szerencsés környezetben élek, rendkívül jó emberek vesznek körül (úgy értem, akiket személy szerint ismerek, a közvetlen környezet, de néha még a villamosos idegenek is. A családom egy része nem ide tartozik.) Mióta a blogot olvasom, ezt még inkább megalapozottnak látom, sokszor rácsodálkozom, hol éltek sokan, milyen nehéz emberek-sorsok közt.
Ez a környezet talán kicsi részben az én érdemem, ha hiszünk ennek a bevonzás dolognak, de sokkal inkább szerencsém.
Példa:
A minap egy sürgős, és így rohamtempóban leadott munka után a megrendelőtől jött egy mail, amiben megköszönte, hogy ilyen pöpecek voltunk. Majd a főnököm rám hárította a dolgot, hogy az én érdemem. És mikor jeleztem, hogy azért lehetett volna még zökkenőmentesebb is, és hibáztam párat, akkor egyből megnyugtattak, hogy ez így nagyon jó volt, ez mindenkinél így van.
Bevallom, elsőre működött bennem is a rossz mechanizmus: minek itt körbeudvarolni egymást, benyalunk mindenhova? Aztán rájöttem, hogy ez milyen jó már: volt valami, ami jó, és erről kijelentjük, hogy jó. Adunk egy objektív visszajelzést, és ez előre visz, mert legközelebbre is tudom, mi az elvárás, és azt tudom teljesíteni. (És nem a magam übermaximalista elvárásához képest szorongok majd.)
És hasonló van a “lányokkal” is: nem ciki megmondani a másikról, hogy jól néz kis. Ahogy arról is szólunk, hogy ugyan, ideje fodrászhoz menned, mert akkor mennyivel jobban nézel ki! (Nem azt mondjuk, most milyen szarul, mert az nem is igaz.) És igen, nem ciki kijelentenem, hogy márpedig ma milyen jól áll rajtam ez ruha.
Ugyanakkor időről időre azon kapom magam, hogy elszállt velem az önbizalom: a ruha nem is áll olyan jól, mint hiszem, kissé rossz irányba vette magát a testképem, és a munkám sem végzem ám olyan jól, még ha oly’ büszke is vagyok rá.
És néha szólnak, figyelmeztetnek hibára. A közvetlen környezet vagy a nagyobb.
Amit aztán mérlegelnem kell, hiszen mérlegelés nélkül nem szabad kritikát elfogadni.
És itt jön be a kétely: vajon az önbizalmam szűri ki a kritikából a rossz szándékot, tévedést, vagy az önhittségem az igazat…
Mikor mi…
Igazi önbizalomra nekem az egyik példa, amit szintén itt olvastam: a kórházi “nem vagyok nénike” dolog. Amikor látszik az emberen, hogy van öntudata, ehhez kellő háttérismerete és egyfajta bátorsága, hogy túllépjen a kötelező(?) udvariaskodáson.
Engem nem egyszer ezért nem vertek meg nálam erősebbek – a kiállásom alapján azt gondolták, vagy civil rendőr, vagy valami jogászféle vagyok. Egyik sem. Sőt, önvédelmi ismereteim sincsenek. Csak szimplán biztos voltam abban, hogy igazam van, és tudtam, hogy jogaim vannak (mondjuk a sértetlenségre). És ez valahogy elég volt. Ahogy a kórházban is elég volt a kiállás.
És mégis, milyen könnyen átfordulhat mindkettő.
Az önbizalmammal és szúrós tekintetemmel akár agresszorrá is válhatok (minap erősen a határon mozogtam, nem is érzem jól magam tőle, még ha sokak szempontjából én is voltam a bántalmazott*…), és látunk már orvossal szemben is “jobban tudom, mit nekem az ő tanulással töltött 6-12 éve!” pácienseket, hozzátartozókat.
Talán épp erre figyelmeztet a főbűnök kiemelt szerepe: hogy nagyon érzékeny lelkiismerettel – önreflexióval lehet csak érzékelni a különbséget.
Hehe, és persze ezzel elérünk a rohadtul nem objektív mérlegeléshez, és az állandó önvizsgálódás és bűntudat érzetéhez… És szinte “katolikussá”** válunk. Ami meg megint nem kéne, hogy cél legyen. (Már a gyötrődés, a katolikusságot meg mindenki eldönti. 🙂 )
Ej, tudja fene, mi a jó…
* A középosztálybeli(nek látszó) fehér nő esete.
** Katolikusként nőtt-nevelt ember vagyok, számomra ez a Bűntudat Egyháza (mellette elismerem minden jó tulajdonságát és érdemét). Nem zárom ki, sőt tudom, hogy van még sok ilyen, akár keresztény, akár nem, akár vallás, akár nevelési módszer, ez csak egyfajta magánszimbólum. Szerintem a lényeget kifejezi.
KedvelésKedvelés
és persze ezzel elérünk a rohadtul nem objektív mérlegeléshez, és az állandó önvizsgálódás és bűntudat érzetéhez… És szinte “katolikussá”** válunk. Ami meg megint nem kéne, hogy cél legyen. (Már a gyötrődés, a katolikusságot meg mindenki eldönti. 🙂 )”
Van ebben sok igazság. A bűntudatra nevelés nagyon rossz végeredményre vezethet. Beleégetik az emberbe, hogy folyamatosan bűnös, már gyermekkorban.
http://www.poet.hu/vers/17355
KedvelésKedvelés
Ez nekem is alapélményem, és nagyon fontos, hogy leírtad, köszönöm!
KedvelésKedvelés
Igen, olyan szépen és pontosan megfogalmaztad, amit én is éreztem már. Azt hiszem, sokan voltunk ezzel így… ezért próbálunk másképp fordulni ma a gyermeke(in)khez?
KedvelésKedvelés
Simone de Beauvoirnál olvastam valamikor “Magányom néha gőgbe taszít”. Engem is. És miután ezt elolvastam, megnyugodtam. nem vagyok gőgös, csak magányos. Ez még valamikor az önmegismerési utam elején volt. Mindig kerestem magamnak egy témát, amiről elgondolkoztam jó hosszan, rájöttem a saját igazságra, jelképesen lehetett becsomagolni,felcímkézni és továbblépni. a főbűnökkel kapcsolatos saját igazság: a főbűn azért főbűn, mert avval az ember önmaga ellen vétkezik, kibillenti lelkét a harmóniából.
KedvelésKedvelés
Ez megérintett…
Legtöbbeteknek ez már érthetetlen: “elsőgenerációs” egyetemistaként a 70-es években állandó félelem, hogy egyszer kiderül…Kiderül, hogy tévedés volt, hogy alkalmatlan vagy…Hiába a maximális teljesítmény, a folyamatos sziporkázás, a társaság motorja, a nem fogyó népszerűség stb. a félelem marad. Érzed, hogy nincs harmónia, fehér foltok vannak (elsősorban a műveltségben), amit nap, mint nap próbálsz tömködni, de minél „kulturáltabb” vagy annál több, újabb és újabb hiányosságot fedezel fel magadban. A környezet ebből semmit lát, ő egy öntudatos, okos, szép lányt ismer, akinek elnézi a „tévelygéseit”, lázadásait, mert „olyan jó fej”. De te egyre jobban reszketsz…
És egyszer arra ébredsz, hogy már nem félsz, magabiztos vagy, elhiszed a visszajelzéseket, már nem kételkedsz, kiegyensúlyozott vagy…és a környezeted még „jobbnak” tart, de most már magad is így gondolod…pedig a hiányok megmaradtak, csak már nem érdekel…határozottan, céltudatosan haladsz, erős és sebezhetetlen vagy, biztosan döntesz és magától értetődőnek fogadod az eredményeket is. Nincsenek tépelődések, kínlódások, kérdőjelek, úgy véled a „megtett út” predesztinál a boldogságra.
Akkor még nem tudod, hogy ez a gőg…
KedvelésKedvelés
Ez nagyon szép komment volt.
KedvelésKedvelés
Jaj de jó! Ez most nagyon sokat segített, köszönöm!!!
KedvelésKedvelés
tényleg nagyon szép! szeretném már érezni a második felét, de hát ki nem. kevesen jutnak oda szerintem. de milyen nagyon ismerem a helyzetet! inverz módon.ha sok generációs értelmiségi családban az első vagy, akinek nincs diplomája, és szakmát szerzel, és nem kimondottan értelmiségi területen dolgozol. és rettegsz, hogy mikor ér utol, hogy kevés lettél, eltékozoltad a képességeidet /vesd össze jó képességű fehér gyerekeink/, hovatovább méltatlan vagy arra, amit a családod képvisel. hogy új szavakat szedsz össze a munkahelyen, és a családod, régi barátaid látják, és bár ugyanúgy gondolkodó ember vagy, megkérdőjelezel mindent, hogy jó volt-e úgy, ahogy tanultad, és a abszolút értékeket, hogy mitől jó az a festmény, és rossz a másik, és amikor azt kérdezed egy szép napon, hogy a zene nem attól jó-e, mert nekem tetszik, mert bennem elindít valamit, legyen bármilyen igénytelen, akkor eldőlt. /régebben ha tudtam, hogy régi barátom vagy családtagom fog beszállni a kocsiba, gyorsan olyan zenét kerestem, ami nem égő/. úgy érzed, hogy előbb furcsa egzotikum vagy az egyetemista barátaid között a blokkolóórával meg a munkavédelmi ruhával, aztán szép lassan egy kicsit bunkó, aki mégsem közülük való. a munkahelyen meg fura belvárosi úrigyerek, aki előtt nem lehet buzizni. senki nem látja ezt a frusztrációt, hogy azt érzed, sehová nem illesz, a régibe már nem, pedig gondolkodó ember maradtál, és olvasni is szoktál, az újba meg nem is akarsz, de mégis akarsz. és amikor elkezd eleged lenni, és majdhogynem direkt cigányozol a jogvédő-libsi-belvárosi barátaid előtt, a munkahelyeden meg direkt kispált hallgatsz, és elkezded úgy érezni, hogy mindenki bassza meg a fűnyíróját, az a gőg. meg a dac. ha igazán kiállsz a választásaid mellett, saját magadért, az nem. az egy olyan magas fejlődési stádium, de olyan…
KedvelésKedvelés
“szeretném már érezni a második felét, de hát ki nem.”
én már nem szeretem azt a “biztos” énem, mert, ha érthető is, hogy ilyenné vált, akkor is hamis…hiányzott belőle az alázat. A magabiztosság és az alázat egyensúlya adhat valamiféle harmóniát. Amikor rádöbbensz, hogy nem vagy “mindenható”, alig van valami amit képes vagy befolyásolni és eddig csak szerencséd volt…akkor megtapasztalod az alázatot…
KedvelésKedvelés
én inkább úgy értelmeztem a másik felét, hogy magabiztos vagy, kiállsz magadért ismered az értékeidet, nem hagyod magad megalázni és nem élsz örök félelemben attól, hogy szánalmas alak vagy. nem úgy, hogy beképzelt vagy és vered a melled, vagy hogy elfelejted, hogy szerencséd volt, és a magad érdemének tudsz be mindent, például azt is, hogy idáig juthattál. a magabiztosság és az alázat egyensúlya, igen, ez tök jó kifejezés, megragadja a lényeget. szerintem amit leírtál, vagyis számomra az nem gőg.
KedvelésKedvelés
Igen, anno én is így “értelmeztem” magam:). De ahogy csakazolvassa is írja olyan keskeny a határ az önbizalom és az önhittség között, hogy egy idő után már nagyon nehéz különbséget tenni. (simán elhiszed, hogy nemcsak matekban vagy a legjobb, hanem kötelezőnek érzed felülbírálni nagyanyád krumplis tésztáját is:)
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: a hét főbűn 5.: a torkosság | csak az olvassa
Visszajelzés: a hét főbűn 6.: a restség | az igazi. hamisítják!