“én ezt mégse akarom” — az első vendégposzt

A pályázatra senki, de senki nem írt önálló művet. Jött viszont ez, B. nevű olvasómtól. Kis egyezkedés, szerkesztgetés után, mivel nem mondhatja el senkinek, elmondja hát minden kedves olvasómnak. Kérlek, tiszteljétek őt a bátorságáért.

Olvaslak, és látom, hogy nem kerülgeted a tabukat, nem akarsz mindent elsimítani, megszépíteni. Én is olyan furcsán érzem magam a sok életmódblogot nézegetve: ácsszeggel újravarázsolt komód, horgolt sapkák, kirándulások, cuki tízhónaposok, citromlekvár. Ez a kapcsolatom a külvilággal, az internet. Teljesen begolyóztam. Csak boltba járunk, meg néha anyuhoz, és hozzánk se jön senki.

Nem akarom kerülgetni én se a lényeget. Van egy kisfiam, egyedül nevelem. Az apja külföldi, és most már ki merem mondani: az a gondom, és az életem minden pillanatát áthatja ez, hogy nem tudom őt szeretni. Megszoktam, ellátom, vele vagyok, de az a fajta kötődés, amiről annyian beszélnek, meg az az őérte mindent-érzés, az nincs. Néha el is felejtem, hogy van. Nem kiabálok vele, nem bántom, egyszerűen csak nem vagyok az anyja. Olyan… mindegy valahogy. Tudom, valami erőset kellene éreznem, amit minden anya érez, de én ki vagyok rekesztve ebből mindörökre. Nem látom szépnek sem. Tudom, azt kellene mondanom, hogy ő a legszebb, de mit tegyek, ha egy közönséges kisgyerek. Van, hogy nem bírom elviselni az érintését, és szégyellem magam.

És rengeteg feladatot ad. El is látom, abban nincs hiba, mert amúgy nagyon lelkiismeretes vagyok, az voltam már gimnazistaként is. De a születése előtt és azóta folyamatosan éreztem valami kínzó hiányt. Borzalmas meghasonlásaim voltak, egészen addig, amíg fel nem ismertem: az a baj, hogy nincsenek iránta anyai érzéseim. Pedig vártam, akartam őt, az apja se ellenezte, csak nem élünk együtt. Nincsenek anyagi gondjaink. Korábban én egészen normális voltam, barátaim voltak, értelmes munkám, meg egy csomó hobbim. Mostanra bezárkóztam: egyrészt felszabadító volt kimondani, hogy ez a helyzet, ez a bajom, az anyai érzések hiánya, és nem vagyok valami érzelmi torzszülött. Egyszerűen, ahogy te írod a megbocsátásról: nem történt meg velem az anyaság. Másrészt meg szégyent érzek, nem akarom, hogy rajtakapjanak, rosszul vagyok azoktól, akik dicsérnek, érdeklődnek, adóznak az anyaságom előtt, amely egész egyszerűen nem létezik. És ufónak érzem magam: ilyen nincs. Egyetlenegy helyen olvastam valami brit tudósok-féle cikket arról, hogy egy kutatás szerint meglepően sokan nem szeretik a gyereküket, és egy véletlen teherbeesés után, a társadalmi elvárás miatt vállalják egyáltalán és játsszák végig a szerepet. Ettől egy kicsit megkönnyebbültem. És olvastam a Kevint én is, és megdöbbentő volt. Éjszakákat nem aludtam, riasztó volt a sok párhuzam, főleg Eva reakciói a csecsemőkori dolgokra. Bár én szoptattam, de abban sem volt semmi érzelem. Aztán már nem volt annyi sírás, nem voltak gondok, akkor jobban ráértem elrémülni a saját közönyömtől, önzésemtől. Nem, nem autista a kisfiam. Csak annyi van, hogy nincs benne örömem. Hogy én ezt az egészet mégse akarom. A múltkor koncertre mentem, jó későn értem oda, de boldog voltam, és belém hasított: lám, tudok én boldog lenni.

Jártam pszichiáternél, nem talált bennem semmi kórosat. Voltam pszichológusnál, beszélgettünk jó fél éven át, és leraktam azt a terhet, hogy nekem valami nagyon speciálisat kellene éreznem. Ez van, és így fogok élni. Mégis, nagyon félek, hogy sérült lesz a kisfiam, nagyon félek, hogy a hazugság akkor is köztünk van, ha én őszinte vagyok magammal. És ő kérdezgeti is: szeretsz, mami? Mit mondhatnék erre? Persze. De folyton szabadulnék. És soha nem éreztem azt, amiről annyian ujjonganak, nem töltött el melegséggel, hogy van kisfiam, és ez teljes döbbenet volt, mert én is megváltozott tudatállapotra, intuitív kapcsolatra, a teherbírásom megnövekedésére számítottam. De csak azt éreztem: nehéz. Nagyon nehéz. Lehet, hogy más is érez néha ilyesmit? lehet, hogy nem vagyok egyedül? Soha, senkinek nem beszélek erről, csak azt vették észre a rokonaim, hogy visszahúzódóbb vagyok.

Eddig a beszámoló.

Képesek vagyunk-e most nem ítélkezni? Mit gondolunk a magunk anyaságáról? Lehet, hogy annak képei alatt sem szól mindig megindító zene, lehet, hogy nem pasztellek a képek sem?

Mennyiben ösztön, mennyiben érzelem, mennyiben feladat az anyaság? Milyen arányban alkotja biológiai kötődés, “ez a dolgom” szerepazonosulás és mennyiben félelem a környezet ítéletétől? Ha szeretjük is, mit csinálunk néha a gyerekünkkel, amikor nem látja senki? El tudjuk-e fogadni, hogy egyikünk sem tökéletes, és hogy a legnagyobb boldogságtól az iszonyatig terjed az anyaság skálája? Talán B. története e kérdések átgondolására kínál alkalmat.

19 thoughts on ““én ezt mégse akarom” — az első vendégposzt

  1. Sajnos még nem olvastam a Kevin-t, de nagyon kíváncsi vagyok rá. Azt hiszem, ha nem lenne ez a folyamatos társadalmi nyomás a nőkön, hogy „szülni kell” – ami változatos formában jön elő, még a bugyuta tv-reklámok szintjén is, – akkor talán több boldogabb? elégedettebb? nő/ember lenne. Nem hiszem, hogy a posztoló hibája lenne, hogy nincs benne szeretet. Csak azt nem értem, miért vállalta a gyereket? És ez nem hibáztatás, sem ítélkezés, pusztán kíváncsiság.

    Kedvelés

  2. Akinek nincs gyereke, elképzelni sem tudja, milyen lesz, amikor lesz. Azt hisszük van róla fogalmunk, de minden elképzelésünk felborul, amikor tényleg anyává válunk.
    Ez a cukormázas, babapiskótás, rózsaszín szívecskés körítés, ami az anyaságról a köztudatban kialakult ismét egy olyan álszent hazugság, mint a szilikonmell, vagy a tökéletes, fotosopolt modellek a magazinokban. Ez is olyasvalami, ami teljesíthetetlen elvárásokat támaszt a nőkkel szemben, újabb mázsás terhet rakva a nyakukba.
    Jó lenne minél több fórumon találkozni ehhez hasonló történetekkel, hogy azok az anyák, akik történtesen nem estek szerelembe a gyerekükkel ne érezzék magukat ennyire elszigetelve. Talán kicsit megrepedhetne ennek a tabunak a burka.
    Ez a tabu, amit szinte észrevétlenül mindannyian építgetünk, mikor csak arról számolunk be, milyen csodás volt először megpillantani a gyermekünket, arról pedig hallgatunk, hogy előtte gyakorlatilag megerőszakolt a teljes kórházi rutin. Mikor a babakocsiban tologatás közben elaludt gyermeket csodálják a szomszédok, és a kérdésre, hogy átalussza-e már az éjszakát nem merem megmondani, hogy már fél éves és még egyszer sem. Vagy mikor dicsérnek, hogy milyen jó anya vagy, csak nagyokat hallgatsz arról, hogy hányszor érezted az ordító gyereket ringatva, hogy legszívesebben kihajítanád az ablakon.
    És nem mondjuk el a fiatalabb barátnőnknek, rokonlányoknak, kolleginának, hogy valójában mi vár rá egy gyerek vállalásával, hiszen nekünk se mondta senki, még anyánk se, nem illik az árnyékos oldalról beszélni. Majd úgyis megtudja! Én is kibírtam, mert ez a dolgunk, mi nők ilyen erősek vagyunk!
    Szóval köszi, B, a vallomást, neked, Éva, pedig azt, hogy közkinccsé tetted!

    Kedvelés

  3. Ez egy nagyon őszinte és csöppet sem képmutató írás, én nem érzem gáznak. A második gyerekemet nekem kb. 2 hónapig tartott megszeretnem azzal a szerelemmel, amivel az elsőt szerettem addigra. Addig is tökéletesen elláttam, nonstop vele voltam (hordozás, isz szopi, együttalvás), de meggyőződésből tettem így, a szerelemhez viszont idő kellett, na. És erről meséltem is másoknak, amikor már túl voltam rajta, és láttam több anyukán, hogy valahogy betalált, amit mondtam, nem olyan ritkaság ez. Szerintem az íróval is hasonló van, csak hosszabban elhúzódik. És nincs senki, akinek le tudná passzolni néha a gyereket, egyedül marha nehéz lehet. Meg kell osztani a napi csipcsup dolgokat is, hogy könnyebb legyen a teher. Még egy dolog jut eszembe: amikor az elsőm 3 hetes volt, és meg tudtam nyugtatni, sőt, tudtam, hogy nálam biztosan meg fog nyugodni, akkor kezdtem anyának érezni magam.

    Kedvelés

  4. Csatlakozom az előttem szólóhoz 🙂
    Nekem három van, és néha pislogok, mint a luki nyúl, hogy hogyan is lett nekem ennyi gyerekem? Akartam én ezt? Nem. Csak úgy megtörtént velem. Fantasztikusak, csodálatos mind a három, rengeteg örömet adnak, de a saját identitásomnak nem meghatározó eleme, hogy az anyjuk vagyok. És ez sokaknak furcsa, nekem meg az a furcsa, akinek nincs semmi más, csak az, hogy anya.

    Kedvelés

  5. Szerintem.
    Számomra pont a lényeget mondta ki B. Telibe talált a vallomása, mert mostanában nagyon aktuális téma számomra a szeretés mint amolyan – milyen? – emberi dolog.
    Féléves anyaként, az összeolvasottakból-összegondoltakból-és-beszélgetésekből döbbentem rá, hogy az anyai szeretet nem ösztönös adottságunk. Tanult képességünk és igényünk, melynek kialakulásához súlyos társadalmi állapot- és tudatbeli előfeltételekre van szükség: az életben maradás nagy valószínűsége (közegészség), az egyéni élet értéke… az általános jólét. A Természet élet-halál síkjára felhúztuk a halál-kerülő, szeretet-alapú Maslow-piramist.
    A Természet “szintjén” élve, ahol a halálmindennapos, a szeretet – különösen annak anyai fajtája – luxus, kockázatos és elviselhetetlenül fájdalmas, önpusztító lenne. Evolúciós zsákutca.
    Azt az érzelmi-hormonális áradást, átalakulást és energiadömpinget, amivel mi ma az anyaságot mérjük és hirdetjük, nem a bölcs és kegyetlen Természet adta. Mi hoztuk ki a magunk természetéből. Ahogy az orgazmust is. Az anyai szeretet hullámvasútját anyától elvárni nem ér! – az utód sem az orgazmustól nemződik. Erőltetni nem lehet – az orgazmust sem lehet.
    Ajándék, luxus, amit adunk-kapunk, mérünk és elvárunk, magunktól és másoktól, sokaktól.
    Mindezek tükrében tartom nagyra és ismerem el B. “népszerűtlen” érzelmeit. Az őszinteség a legbiztosabb szeretetvadász. Szerintem menni fog B.-nek.

    Kedvelés

  6. Megnéztem a Beszélnünk kell Kevinről-t filmen, döbbenetes volt (könyvben még nem jutottam hozzá, de megrendelem a könyvtárnak). Még sosem gondoltam bele, hogy egy pszicho- avagy szociopata gyereket vajon tudta-e szeretni az anyja? és most természetesen elvonatkoztatok a poszt írójától.
    Egyébként tényleg be vagyunk néha zárva a saját tornyunkba, bennem soha fel sem merült, hogy valaki ne szeretné a saját gyerekét. Nem elítélésből, hanem tényleg nem, na. Én egy csecsemőt annyira bírok szeretni, hogy akár még a másé is lehet, oda tudok lenni érte (nagy gyerekeknél más a helyzet, mások hülyegyerekeit nehezen tudom tolerálni, de az már sokkal inkább szól a nevelősdiről)

    Kedvelés

    • Pedig van ilyen, hogy valaki nem szereti a gyereket, hiaba probalja, sot olyan is, aki megoli a sajat gyereket, (akar mar a hasaban) annyira gyuloli, hogy meg ellatni sem kepes. :(:(
      Bennem az a kerdes merult fel a film nezese kozben, hogy vajon mi volt elobb? A tyuk vagy a tojas? Mert egy csecsemorol nem lehet megmondani, hogy szociopata, pszichopata, vagy mondjuk ez mar egy kovetkezmeny, a megtagadas visszautese?
      Vagy igazabol lenyegtelen, hogy nem szeret az anya, ha van a gyerek mellett valaki, aki megadja neki azt a szeretetet, es betolti a hianyzo urt, szerepet? Nem minden arva szociopata pl. (volt egy jelenet, amikor az anya betolta az epitkezesre az orditot gyereket, csak hogy ne hallja a sirasat, es megkonnyebbult, hat valami dobbenet volt szamomra, mert valoban hatalmas megkonnyebbules lehet, emlekszem, amikor az eneyem 13 oran keresztul orditott, mert fajt a hasa, kb hasonlot ereztem, mikor az apja vegre atvette, pedig en szeretem a gyermekem, megis van olyan erzesem, hogy eleg)
      Nagyon nehez volt szerintem a film, szeretni valakit ugy, hogy tudod o gyulol, es tudod azt is, hogy te sem szereted igazan, de meg akarsz felelni az elvarasoknak, mindekozben ezt csak ti ketten erzitek, a kulvilag nem sejti vagy nem akarja latni, segitseg nelkul, s a helyzet csak sulyosbodik…meg kell neznem meg sokszor, mert nem tudtam megemeszteni maig.

      Egyebkent en is koszonom a bejegyzest, hogy lehet ilyenrol beszelni nyiltan, talan segitseget is nyujthat hasnolno helyzetben levo anyak szamara.

      Kedvelés

  7. Bennem hasonló rossz érzések vannak amiatt, hogy nem tudom szeretni a csecsemőket csak azért, mert csecsemők. Csányi Vilmos könyvében olvastam (és persze tapasztalom is másokon) hogy a csecsemők és a kölyök állatok testarányai általában kiváltják a védelmező ösztönt és a jajdecuki érzést. Belőlem nem, egyszerűen nem szeretem jobban őket mint az embereket általában. Sőt, néha idegesítenek, és nem tudok mit kezdeni velük, csak ha látom az értelem csillogását a szemükben. És nem is vágyom gyerekre, pedig már rég “időszerű” lenne és a rokonok szóvá is teszik időnként, és ez zavar. Emiatt úgy érzem, mintha nem lehetnék teljes ember anélkül, hogy gyereket szülnék, illetve kreténnek érzem magam, amiért nem nyüzsgök rá őszinte lelkesedéssel egy-egy ismerős babakocsijának tartalmára, legfeljebb udvariasságból. Felmerült már bennem, hogy mi lenne, ha lenne gyerekem. Vajon tudnám szeretni? Úgy érzem, igen, de a vendégposzt írója is talán ezt gondolta, és várta, hogy bekövetkezzen a “csoda”, de nem következett be. Vajon szereti/szerette a gyerek apját? Vajon ennek mennyire van köze a nőknél a gyerek szeretetéhez?

    Kedvelés

    • Nem feltetlenul a gondoskodast, vedelmezest valtja ki a csecsemo latvanya az emberbol. (belolem sem valtjak ki ezt altalaban a csecsemok, vagyis jobban fogalmazva, nem minden csecsemo valtja ki belolem a jaj de cuki erzest, ahogy nem minden kutyat dogonyozok meg a parkban sem)
      Nemreg olvastam, hogy a csecsemo latvanya, nem csak a vedelmezo osztont ebreszti fel az emberben, hanem az agressziot is, pl amikor gyurogatjuk a babat, stb, illetve a szeretet eme kifejezesi formajat kapcsoltak ossze az agresszioval: “annyira szeret, hogy mar faj”.
      Emlekszem a mostohamamara, mindig menekultunk elole, mert allandoan csipkedett minket…nem is hittem el neki, hogy szeret, de o mondta.
      En a sajat lanyomba nem szerettem bele azonnal, meg kellett ot ismernem, elfogadnom, mint onallo szemelyiseget. Amikor megszuletett, vartam nagyon, orultem neki, szerettem, de nem ugy, ahogy most. Most ez mar melyebb, kotodessel teli, nem amolyan a “gyerekem vagy, ezert szeretlek” szeretet.

      Kedvelés

  8. jaj, de nehéz!
    viszont csak nem lehet tétlenül nézni ezt a kongó ürességet, kell valami útat találni a szeretet felé. elindulni lassan, apró lépésekkel befelé, magunkba, megkeresni és nevén nevezni nemcsak azt, hogy éppen mi van (illetve nincs), hanem azt is, hogy miért van ez így és hogyan lehetne jobb. megtanulni megbocsátani magunknak, másoknak, és végül szeretni, végtelenül szeretni.
    kedves B., jó útat, mint mindannyiunknak!

    Kedvelés

  9. Furcsa, hogy ilyen kevés visszhangot váltott ki ez a bejegyzés. Persze jó régi.

    Nem csodálkozom. Mindig sok gyerek volt körülöttem, szerettek velem lenni, én imádtam “babázni”, fantáziadús és fáradhatatlan voltam a barátnőm rengeteg gyerekeivel, ahogy születtek sorjában, bébiszitteltem hivatásszerűen, voltam napokat, egyedül kettővel idegen környezetben is – és még így is azt mondom, hogy amíg nincs az embernek saját gyereke, addig fel sem lehet fogni, hogy mivel jár anyának lenni. És hogy mi mivé alakul, az annyi mindentől függ, a körülményektől, a többi szereplőtől, az én összes gyerekkori nyavalyámtól, meg még a gyerektől is, és satöbbi.
    Nem biztos, hogy rosszabb a gyereknek egy hűvös, de megbízható, kiszámítható anya, mint egy olyan, mint én. Nekem aztán vannak anyai érzéseim dögivel, imádom őket, elfogult vagyok – de teljesen labilis, nem tűröm a monotóniát meg a folyamatos terhelést, kiakadok attól, hogy ez mennyi munka, mivel jár fizikailag is, sokszor robbanok – így érzelmi hullámvasútban ülünk, és ez lehet, hogy rombolóbb. És nem, nincs intuíció, és nem ad szárnyakat, nem növeli a teherbírást, sőt erodálja minden nap, és ha nincs töltődés, akkor baj van, és márpedig baj van. Hiába van meg a nagy érzés, de rengeteget kell (kéne…) dolgoznom rajta, hogy működőképes és elfogadható szintű anya legyek, és ne ártsak nekik.

    Kedvelés

    • barátnőm=barátnőim (és rokonaim), mielőtt lett saját gyerekem, 24 éven át folyamatosan voltam gyerekközelben, változó intenzitással, de igen gyakran napi szinten.

      Kedvelés

  10. Ó, egek csak most olvasom ezt. Merre járhat a szerző?
    Ember- és anyatársként, csak úgy innen a kávésbögre mellől nekem erre alig van más alkalmas válaszom, mint az, hogy nagyon, nagyon sajnálom; ez borzasztó lehet (bár ezzel is lehet csak annyit mondtam, hogy _nekem_ borzasztó volna).
    A szokásos “én most mégiscsak az internet előtt ülök” pozícióm ennél egy picivel kívülállóbb szemszög, és a kávésbögre mellett toronyban áll az irodalom (a szak- meg a nem szak-) – olvastuk a brittudós-cikket, a szerző meg én, és a helyzetével nyilván akkor sincs egyedül, ha a vallomásának ez a megrázó őszintesége szinte páratlan. És lehet hogy többen vannak hozzá hasonlóak mint gondolná. Lehet, hogy könnyebb lenne mindegyiküknek, ha megszólalnának többen. Lehet hogy az anyaságuknak szóló dicséretekből is több erőt tudnának meríteni, mert ezt a munkamennyiséget, én mindig azt hittem, csak úgy lehet egy teljesen kiszolgáltatott emberi lényért letenni az asztalra, ha az emberben bekapcsol az a valami. Aztán később olvastam mindenfélét, és kiderült, hogy nem, de azóta azt gondolom, hogy tényleg sok szempontból ezek a szülők az igazi hősök, akikkel a csoda nem történt meg (vagy “még” nem, mert olyan is van köztük, aki utóbb elandalodva beleszeretett a hat-nyolc-tízévesbe), és mégis nap mint nap élik az alapvető (nem csak keresztény) etikát, ami azt tanítja hogy a szeretet az igazából cselekvés.
    Merre járhat a szerző? Ölelés és mindenféle jókívánság neki, ha valaha erre vetődik (vagy egy sorstársa).

    Kedvelés

olvasd el, amire reagálsz!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.