a bűnöst nem, csak a bűnét

Közzétéve Szerző:

Én roppantul keresztény családban nőttem fel, én értem, tisztelem ezt az egészet, de ha egy napig én leszek a belügyminiszter, igen csúnyán fogok azokkal bánni, akik ezt a címbeli, bölcsnek ható, lelkiismeretet megnyugtató szöveget szajkózzák, amelynek nagy lapulevele alatt megbújik az önjelölt ítélkezés.

Hogy ők nem ítélik el az embert. Ők szeretnek mindenkit, MÉG a homoszexuálisokat és a házasságtörőket is. Ad absurdum, azokat is, akiknek köldökpiercingjük van. A bűnöst szeretik, ők a bűnt nem szeretik, az teljesen más. Nem értjük? Ők kitűnően szét tudják ezt választani.

Nem állom meg, hogy leírjam: a bűnöm nélkül azért sokkal jobban szeretnének, legalábbis ez volna a logikus, de úgy meg nemigen törődnének velem. Nem volnék téma. Hogy a tokba veszi magának a bátorságot valaki, de tényleg, miből, honnan?, valaki, aki a saját hite szerint is, nem csak szerintem éppoly botladozó, gyarló valaki, mint én és mindenki, hogy ahelyett, hogy a bűn témáját elrendezné önmaga és az Isten között, engem minősítsen, soroljon kategóriába, rólam és nélkülem állítsa, hogy bűnös vagyok, rám erőltesse az ítéleteit, rám, aki mindebben, ami alapján ő ilyeneket mond, hangsúlyozottan nem hiszek?

Megköszönöm, keresztény és -tyén felebarátaim, de én nem leszek nektek illusztráció a sátános mesekönyvben, és ebből a ti szeretetetekből nem kérek. Vegyétek le előbb az ítélkező szemüveget, álljatok előttem úgy, csak úgy, mint én előttetek, és nézzük meg egymást valóban kíváncsian, nem kategóriákat lobogtatva, tisztelettel, minden önigazolási szándék nélkül. Az krisztusi volna. Szerenti sem kell egymást, csak látni, észlelni őt, túl a dogmákon.

33 thoughts on “a bűnöst nem, csak a bűnét”

  2. A bűn, mint annak eszköze, hogy korlátozzanak a személyes szabadságomban. Egész gyerekkorom ráment erre, hogy akármit csináltam, minden bűn volt. Majd többet nem mentem templomba és élni kezdtem. Nagyon nem voltam népszerű a tetoválásommal és az 5 fülcsimmel egyik fülemben, a fekete Metallica vagy Helloween pólómban, de nem is vágytam senki elismerésére. Azt hiszem, az volt életem leggondtalanabb, boldogabb időszaka.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Van pár anyuka ismerősöm, az egyik azóta tetováltatja magát, mióta van három gyereke, a másik mindig is fekete hajú, piercinges volt, ő úgy is maradt. Örülök, hogy őket nem érdekli, ki mit gondol.

        Kedvelés

      • Mondjuk ettől még lehetnek tökre konformisták amúgy, a külsőségek az csak egy dolog.

        Kedvelés

      • nem arról van szó, hogy az ember konformista lesz az anyaságtól, hanem hogy amint gyereked van, hirtelen nagyságrendekkel kevesebb mindent hajlandó „elnézni” neked a társadalom, külsőségekben is, viselkedésben meg hajjaj.
        és minél fiatalabb és feltűnőbb vagy (ie. térsz el a Felelős Szülőség patetikus szoborképétől), annál több szart kapsz a nyakadba.
        Szerintem egyrészt nincs olyan, hogy (egy mentálisan ép) valakit nem érdekel, hogy ki mit gondol (évus is írt erről mostanában), és ez így is van jól. És nem velem van a baj, hogy érdekel, hogy ki mit gondol és mégis úgy csinálom, ahogy jónak látom, hanem azzal a lelki reflexszel, hogy az emberek nulla rálátással, helyből méricskélni, kákáncsomótkeresni kezdenek másokon (a nőkön egyébként, szelektíve), amint gyerekük van. Egészséges körülmények között mem nekem kéne energiát pazarolnom arra, hogy leszarjam mások ítélkezését (páncélt építsek, amiről lepattan a kő – de sokba kerül egy páncéling!), hanem másoknak nem kéne idegenek dolgait helyből távolbírálni, hanem a saját meg a közvetlen hatáskörükkel foglalkozni.

        Kedvelés

      • És nem ülnek le a földre a tescopénztár után, hogy játszanak a gyerek kindertojásjátékával 🙂
        Nagyon jó ez a cikk amúgy 🙂
        Egyébként kisvárosban elképesztő, hogy milyen megmondószabályozók vannak mindenütt, mióta Pesten lakunk egy éve, arányaiban sokkal kevesebb az ilyen zaklatás… vagy a gyerekeim nőnek… vagy az arckifejezésem lett kevésbé derűs 🙂

        Kedvelés

      • Tetszett. Különösen ez: “Nem epilálnak, de nem is szőrösödnek.” Sőt az az érdekes, hogy néhány ilyen elvárást magamon is észrevettem. Emlékszem, gyerekkoromban ránk szóltak, hogy a szívószállal ne fújjunk buborékot a pohárba. Konkrétan ezt mondták, hogy “Ne malackodj!” És annyira megtanultam ezt a mondatot, hogy mire a kishúgom is abba a korba lépett, már én szóltam rá. Vagy a másik, hogy ne hagyd a pult szélén a poharat, mert juj, leesik! Megdöbbentő folyamat, ahogy az ember fokozatosan saját anyjává válik.

        Kedvelés

  5. Van igazság abban amit mondasz, a keresztény tanítás is ez lenne, persze sokan nem jól követik. Én se szeretem a házmesternénis álszentkedő megbotránkozást. A kereszténységben két szélsőség van ennek kapcsán: rigorista-janzenista farizeusi szigor, és “minden mindegy, nehogymá bárki megmondja nekem” antinomista laxizmus. A kettő közti arany középutat megtalálni, és azon is maradni, nos nem egyszerű 🙂

    A janzenisták csinálták tökéletesen azt a típusú részvétlen-szeretetlen magatartást, hogy ugyan formálisan minden parancsot betartottak, de hiányzott szívükből az irgalom és a szeretet. Róluk mondták, hogy “kívülről olyanok, mint az angyalok, belülről mint az ördögök”.

    Jézus mondta: “Ne itéljetek, hogy ne itéltessetek.”

    A katolikus kommentár így interpretálja a kérdéses szavakat:
    “Krisztus nem a törvényes itéletet tiltja, hanem a megitélést a mindennapi életben, midőn felebarátunk hibáját szeretetlenűl gonosznak és büntetésre méltónak mondjuk. Vannak rosz cselekedetek, úgymond sz. Ágoston, melyek jó szándékból történhetnek. Ki itélhet azokról más, mint az Isten? – A keresztény ember tulajdon hibáit tartja szemei előtt, nem pedig máséit; hacsak mint előljáró nincs hivatva itélettételre.”

    “Természetesen az elöljárónak és bírónak igenis szabad, sőt kötelessége ítélni és büntetni. Csak a vakmerő és szeretetlen ítélet van tiltva. A keresztény felebaráti szeretet mindenkit jónak tart, míg az ellenkezőre nincsen elég oka; mindent jóra magyaráz, míg csak lehet. A szeretet nem gondol rosszat, mondja Szt. Pál. (Kor. I. 13,5. sk.) A vakmerő ítélet mindig a szeretet ellen vét. Mindenesetre kisebb baj, ha az irgalmasságban tévedünk, mint a szigorúságban és szeretetlenségben. Isten dolga az ítélet, nem a miénk, kik kérdés, jobbak vagyunk-e. (Róm. 2,1.) És ha igen, akkor is Isten kegyelméből vagyunk, amik vagyunk (Kor. I. 15,10.) és nem tudjuk, nem buktunk volna-e el hasonló kísértések és körülmények közt. S mikor az Isten irgalmas, mi, gyarló emberek, legyünk-e szigorúbbak nála?! Az igazi szentek engedékenyek mások iránt, csak maguk iránt szigorúak; épen ellenkezőleg a farizeusok. (V. ö. a házasságtörő nő esetét. Ján. 8,3-11.) Azonban a vakmerő ítélet tilalma nem zárja ki ismeretlen emberekkel szemben az óvatosságot, sem a testvéri feddést, nem követeli, hogy a bűnöket tűrjük és elnézzük. Legyünk szelídek, mint a galambok, de okosak, mint a kígyók. (Máté 10,16.)”

    Ez pont erről szól: http://www.gotquestions.org/Magyar/szeret-bunos-gyulol.html

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Vicces, a galambok mint a szelídség jelképei, holott a valóságban eléggé agresszív állatok. Hm, talán éppen ezért tényleg találó a posztban szereplő, ítélkező és bűnöst kiáltó “felebarátainkra” 🙂

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  7. féltik a rendjüket, amiről azt gondolják, hogy tradicionális és örökkévaló. miközben az (városi) polgári és csak 100-200 éves. vö. nő mint passzív háztartásbeli, férfi mint aktív pénzkereső. kis társadalomtörténeti és jelenkori szociológiai kutatással viszont kideríthető, hogy ez többségében nagyon nem így volt és van (paraszti, munkás és harmadik világbeli családok, ahol mindenki keményen dolgozik – hát mondja nekem valaki hogy a vízhordás, vagy a kézzel mosás finom nőies munka. persze a legtöbb helyen mégis a férfi a döntéshozó) magabiztosan, de utána nem nézve jól megmondják a tutit, miközben pl. a bűn kire tartozik? akit “személyesen” zavar, tehát Istenre és a bűnösre, nem másra. Legalább ismernék rendesen a maguk által választott kultúrát…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Az eredmény közel sem hasonló, mondja a perinatális pszichológia, de többrétegű hasonlatnak szántam.

        Kedvelés

      • Engem bántott kicsit, mert ezt nem mindig választhatja meg az ember, hogy hogy szeretne szülni, és ítéletet véltem hallani a szavaidból. Valamint ez most nekem érzékeny téma. Van, aki annak is örül, ha programcsászárral vagy akárhogyan sikerül. De nem akarok belelátni többet a hasonlatodba, csak jó, ha ilyen kérdésekben tekintettel vagyunk a kevésbé szerencsésekre is.

        Kedvelés

  9. Most olvastam el az utóbbi négy cikket, és teljesen megdöbbentett az egész. A katolikus mennyasszony hozzáállása a férfi és női szerepekhez ( hánynom kellett tőle, mint oly sok kommentelőnek) de egyes kommentelők hozzáállása is az egész kereszténységhez, amit az ilyen dogmák miatt el kell utasitani.

    Én kereszténynek vallom magam, és sajnos az itélkezést megkaptam keresztény körökben is – túl rövid szoknyában mentem a templomban, elváltam, újra férjhez mentem, ha minderre képes voltam, hogy merek bemenni egyáltalán még a templomba stb – és megkaptam nem keresztény körökben is – mikor mondom, hogy keresztény vagyok, egyből betesznek egy dobozban, ami kb olyánná tesz a szemükben, mint amilyen a katolikus mennyasszony. És később ezek az emberek ( ha van alkalmuk rá) elcsodálkoznak rajta, hogy voltak férfiak az életemben, hogy nemcsak keresztény irodalmat olvasok, hogy tudok vitázni, hogy van karrierem, hogy tudok jól kinézni ha akarok stb.
    Mert számomra a kereszténység rólam és Istenről szól. És a belső viaskodásaimról a másokhoz való viszonyulásomban. ( megbocsáthatok-e neki, elfogadjam vagy nem, hagyjam magára mert megérdemli, vagy mégsem).

    “Vegyétek le előbb az ítélkező szemüveget, álljatok előttem úgy, csak úgy, mint én előttetek, és nézzük meg egymást valóban kíváncsian, nem kategóriákat lobogtatva, tisztelettel, minden önigazolási szándék nélkül. Az krisztusi volna. Szereti sem kell egymást, csak látni, észlelni őt, túl a dogmákon.”
    Igy fogalmaznám meg én is a végkövetkeztetését ennek a négy cikknek.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Csatlakozom, szerintem a keresztények egymástól szenvednek legtöbbet ilyen ítélkezés miatt, “kifelé” általában ma már kevésbé figyelhető meg ilyen hozzáállás (a 19. században ez borzalmasan erős volt). Ítélni egyébként mindenki ítél, a dogmatikus keresztény éppúgy, mint a fundamentalista liberális (utóbbi pl. a konzervatív nézeteket valló embertársait). Az a kérdés szerintem, hogy kiben mennyi lelkierő, tartás, intelligencia, szeretet van, hogy felülemelkedjen a saját erkölcsi vagy egyéb ítéletein, és hogy meg tudja-e mégis látni, el tudja-e fogadni azt a másik embert, akiről az ítélete szólt. Ez erősen kultúrafüggő is egyébként: nekem sokkoló volt pl. egy évnyi Franciaország után hazatérni, és érzékelni, hogy míg ott nem dobnak a kukába mindenestől, ha valami nem tetszik benned, addig itt még a könyvtári ruhatáros néni is mélységesen és messzemenően elítél mindenestől (és ezt ki is fejezi), ha le van szakadva a kabátod akasztója. Én úgy látom, hogy nálunk ez amolyan zsigeri szokás keresztényeknél és nem keresztényeknél egyaránt.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • A keresztény menyasszonyhoz én is hozzászóltam, lehet, hogy az általam leírtakat is az egész kereszténységről alkotott ítéletemnek érezted. Ha így van, sajnálom.
      Nekem nem attól van valakivel bajom, hogy hívő, vagy vallásos, ateista, vagy bármi, hanem ha fundamentalista és rá akarja kényszeríteni a környezetére az értékítéletét és viselkedésmintáit.

      És azért “keresztény rend” kerül szóba, mert itt élünk. Izraelben biztos az ortodox zsidóktól, a Közel-Kelet más részein a muszlimoktól állna égnek a hajam. Mifelénk az a szokás, hogy a nőket elnyomó álláspontot igen sokszor bújtatják krisztusinak nevezett köntösbe.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  10. Én úgy gondolom, hogy van a “bűn”, amit elkövetnek emberek, és megítélhetjük őket érte- főleg, ha semmi közünk nincsen hozzájuk. Viszont ha közelebb lépünk az egyes emberhez, elkezdjük érteni, akkor sok dolog más értelmet nyer. Én olyan helyen dolgozok, ahol elég sok bűn fordul elő, ítélkezhetnék naponta ötször, mégis jól érzem magam, szeretem a bűnösöket, sok szempontból a fejlődésemet szolgálják. Azok, akik nincsenek a közelükben,semmit nem látnak belőlük, csak a bűneiket. Így könnyű nekik rövidre zárni, megítélni és leírni őket.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  11. Ó. Nagyon ismerős ez az érvelés, és érdekes módon nekem is egy keresztény barátnőm mondta. De ez olyan, mintha azt mondanám, hogy szeretem a romákat, csak a bőrszínüket meg a kultúrájukat nem, vagy szeretem a zsidókat, csak a származásukat meg a vallásukat nem. És nekem természet adta jogom, hogy ezt az ellenérzést úton-útfélen hangoztassam, mert felebarátomat szeretem, csak a bűnt gyűlölöm, azt viszont kötelességem gyűlölni, mert Jókeresztény vagyok. Uhh.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .