…ennek alkalmából egy kommentet hoztam a Facebookról, egy olyan felvételis poszt alól, amelyben egy bizonyos szövegalkotási feladatot boncolgattak, és valóságos szövegértési kihívás lett a feladat leírásának megértése. Kb. az volt a kérdés, hogy “ha az a feladat, hogy x állítás mellett kell két érvet hozni, akkor miért nem jó az, hogy ellene érvel a gyerek?”, és azért merült fel, mert a gyerek a próbafelvételi vagy gyakorláskor nem követte pontosan a leírást, de remélték, hogy nem baj ez, és ott is, tét nélküli helyzetben (lehet, hogy a magyartanár adott rá valami jegyet), ahogy persze mindenhol, maximális pontot kap rá. amikor a szülő a stréber és ő görcsölteti a gyerekét, ráadásul igaza sincs.

A feladat szövege egyértelmű, mint több kommentben itt aprólékosan ki is fejtették.

Az, hogy ennyien nem látják, jobban szól az ő szövegértési képességeikről, mint másról.

Sajnálni a gyerekeket nem a feladat, hanem a hozzá (nagyon) nem értők gyülekezete által keltett hisztérikus hangulat miatt kell/lehet.

Azt az országot lehet sajnálni, amelyiken ilyen alkalmakkor minden évben végigsöpör a kegyetlen oktatásról és hasonlókról szóló hangulatcunami, arról szólva például, hogy miért vonnak le pontot a bekezdések hiányáért, vagy azért, mert valaki túlír a margón, és miért pontoznak “szigorúan”.

Azt az országot lehet sajnálni, ahol örülnek, ha 25 % a kettes szintje, nem 50 %.

Azt az országot lehet sajnálni, ahol “tiszta öröm”, hogy érettségin pusztán a helyesírás miatt nem lehet megbukni, mert 8 pont a 100-ból.

Azt az országot lehet sajnálni, ahol így aztán fél óra a FB-on egy többoldalas helyesírási hibapéldatár.

Azt az országot lehet sajnálni, ahol amikor elmúlik a felvételi, és a zemberek (sic!) szó szerint visszazökkenve a napi életbe szidják a tengyelytörésig kátyús utakat, a szerelőt, aki kuplerájt hagy maga után, és amúgy félmunkát végez, ők lennének a legjobban kiakadva, ha a téli/nyári gumicserénél az első kerék után leállna a szerelő, hogy megvagyunk az elégséges szinttel (25 % elégséges), tessék fizetni, viszlát.

A 8. osztályt végzettek harmada meg funkcionális analfabéta. Ezt az országot lehet sajnálni.

Akkor lesz itt Európa, ha végre ezt az egyszerű összefüggést mindenki megérti.

Ott kezdődik, amikor a hasonló hisztik helyett a felkészülés kerül a fókuszba a követelmények fikázása és a teljesítményelvárás helyett.

Amikor magasugró versenyt rendezünk, nem limbót.

A szerző neve Rétlaki Márton, foglalkozása magyartanár.

Most lett vége az utolsó órámnak. (És milyen jó, egy belemélyedtünk a hexameterbe még péntek délután!) Kiegészítem a tegnapi posztot, most megy a Facebookra. Nekem az elmúlt másfél évben alakult ki ez a szabad életem: a délelőtt szabad, kora délután tartottam az egyénre szabott óráimat, sose éreztem soknak, sose fárasztott, csak az utazás. Minden elkeseredett fúrás ellenére (“nem akarok úgy járni, mint te” – miért, hogy jártam?, “milliókat keres”). Egy-egy viszonyban voltam családokkal, senkivel nem volt soha kopnfliktusom. Nem volt hierarchia, “sok lúd” effektus, nem indultak be a mérgező dinamikák, pletykák, sóvárgások, nem beszéltek ki a tanítónők. Általánosan bíztak bennem, szeretet tudott kialakulni, vidámság, személyes poénok, nagyvonalúság, és én is ennek megfelelően szárnyaltam. Semmit nem kellett lenyelnem, nem szóltak bele, hogyan tanítok (és miért nem a székely himnuszt!), mert csak a végeredmény érdekes, és ezt a bizalmat megelőlegezték. Nekem az is számított, hogy lazán írja a felvételit a gyerek, ne stresszeljem, magabiztos tudása legyen, és szeresse, de legalábbis ne utálja meg a nyelvtant. Minden órámon azt éreztem: ez vagyok én, pontosan, ebben vagyok otthon. És ez a feladat megtalált engem. Csillogó elméket fényesítettem, a szellem derűs igenlésében folytak az órák, és olyasmiket tudnak már hatodikosok is, hogy az kitart érettségiig. Aki egyszer megérti, mit jelent a szófaj, vagy az azonos alakúság, az már nem jön zavarba. Nagy élmény volt ez a korszak, várom a beszámolóikat (épp megszólalt a telefon!). Van olyan tanítvány is, akivel folytatjuk, mert még nem is felvételizik, vagy mert a szóbelire készül.

És elismerem, ha én lennék intézményben tanár, akkor én is neheztelnék a sejtelmesen mindentudó diákokra és az ő különtanáraikra: “majd úgyis elmagyarázza a magántanár, apám kifizeti”, és ezért nem igyekszik, esetleg szétveri az órát, vagy kekeckedik, hogy a magántanár máshogy magyarázta. De én ugyanezzel a tudással, módszertannal, attitűddel és lelkiismeretességgel tanítottam osztályban is, ahogy most. És nem léptem meg, nem maradtak el óráim. (Amennyit én szívességből helyettesítettem utazgató, betegeskedő, a mindennapokból menekülő kollégáimat! És milyen szemetek voltak utólag pont ők. Rendszeresen gúnyosan emlegette utódom a nevemet a nyolcadikosoknak, végzettségemet taglalta, feljelentéssel fenyegetőzött a gyerekek előtt.) Ahogy én tanítok, abból meg lehetne érteni tantermi órán is mindent, ha odafigyel a gyerek. Szóval én innen neheztelnék. Mert annyira általános a magántanári kiegészítés, hogy nem csak a semmit nem érő iskolai órák miatt fogadják fel, hanem reflexesen.

De mindegy is, már így alakult az oktatás: a felvételi versenyvizsga, a tét nagy, közben nem menő a nyelvtan (ami a fél vizsga!), a kollégáim többsége nem igazán tudja és főleg nem szereti (nem tartja sokra) a leíró nyelvtant. A kompetenciát mérő feladatokon pedig bőszen hergelődnek a szülők: szándékos szemétkedésnek gondolják, hogy ilyen homályos a leírás. Egy olyan feladaté, amelynek a pontját csak az okos felkészültek szerzik meg, és ezért szór a vizsga. Nem lesz mindenkinek magas a pontja, és az “amúgy nagyon okos, csak nem tanul” (értsd: szellemileg közönyös) gyerekeknek biztosan nem.

Itt jegyzem meg, felső tagozat végétől én nem tanultam soha semmit otthon. Ilyen is van. Rossz jegyeim is voltak, viszont gimnáziumba nem volt még írásbeli felvételi, később pedig annyira sikerült egy területre ráfeküdni, hogy sem a töri-, sem a matekjegy nem számított az egyetemre jutásban (sem semmi). Ami érdekelt, azt magányomban, minden éber percemben magamnak fedeztem fel.

Például ennél a feladatnál hőzöngtek a szülők: miért nincs odaírva, hogy a mássalhangzók megmaradnak. Azért, mert amit a feladat elvár, az az analógiás gondolkodás. Hatodikosoké volt a fő vizsganapon, első feladat.

Kollégáim nem mindig értik, mit nem értenek a gyerekek, akik ezt változatos okokból nem is jelzik. A húszfős gyakoroltatás sem hatékony, mert a tanárnak küzdenie kell a kortársi dinamikákkal, az adminisztrációval, emellett a vezető elvárásaival, nyalonc húzásaival, nőellenességével. Aki megteheti, ezért fizeti az előkészítőt, a magántanárt. Ez nincs rendben, nem korrekt, mert sokaknak nem telik rá, ezért is rugalmasak a díjaim, én ennyit tehetek. De ez van, és én ebből a rendszerből élek.