Lebegő könnyűség, derű ez, hogy nincs bennem már hiúság. Se a külsőmmel, se a tehetségemmel kapcsolatban. Teljesen eltűnt, mert nagyon sok elismerést kaptam, és beteltem velük. Nem szeretem az ilyesmit.

Hanem hazug vádak tömege jött, mert Szentesi Éva begőzölt.

A hiúság azt jelenti, hogy nem tudom magam biztosan, hanem éhezem, hogy mások is, mindig új nézők jelezzék vissza, erősítsék meg, hogy fontos vagyok, szépeket mondjanak, ámuljanak még jobban, “szeressenek” (nézegessenek).

És sértődésre se hajlok.

Ez a kettő gyenge emberek sajátja, és még a tehetségeseket is elsorvasztja, önössé teszi.

Nem is őrlődöm, nagyon könnyen túllépek: oké, ez is értetlen, ellenérdekelt, vak, seggfej, hát, ez van, nem így tűnt, próbáltam egyenrangúnak kezelni, de akkor ez van. Haragudni minek, inkább aggódom. Elég szar ez neki.

Senki nem tud kibillenteni az igazságomból, magam ellen fordítani. Ez a hazug vádözön sem. Megharcoltam, kiismertem, milyen a gonoszság, és a sok döbbenetet okozó visszajelzéseknek, az őrjöngésnek, szélsőséges tetteknek is szerepük van abban, hogy már nem veszítem el az egyensúlyomat.

Szentesi Éva megint rámküldte a söpredéket, most még többen vannak, és nem olvasnak, nem figyelnek, csak tolonganak üvöltözve (ami irritálóbb: jóságosodva, hogy kérjek segítséget, remélik, a gyerekeim nincsenek a hatásom alatt, micsoda keserves életem van, senki sem szeret stb.). Nekik kívül van a vezérlésük. És élvezik, tocsognak benne, megrészegültek tőle. Ahelyett merült ebbe a szánalmas visszavágásba Szentesi, és figyeli a fehéren izzó gyűlöletet, hogy 1. a saját világára figyelne, 2. jobbakat írna, túl a nárcisztikus panaszkodáson.

A legjobb komment az estéből az én szürke életem, a futóverseny a négy fal között (ja és engem senki sem szeret!):

Még egyszer akkor, mert továbbra is így gondolom: a személyes szenvedést, a testi funkciókat nemigen lehet érvényesen megírni, mert elidegenítő, túlterhel és aki tehetségtelen, az még érzelmileg manipulál is. Ebből csak a saját az érdekes mindenkinek, a más fájdalma, gennye (a poszt kedvenc szava a végén, vagy ötször) borzaszt, viszont megkönnyebbülést vált ki, hogy “nem én vagyok az”. Kukkolás is: na, mi van vele? Ezt szeretetnek nézni súlyos önfélrevezetés. A Hasnyálmirigynapló sem a legerősebb kötet, ami mégis szép benne, az a derűje, a könnyűsége. Volt egy pont, ahol a szenvedés már Frida Kahlo naplójában is sok volt, de az napló, ő meg zseni. Ilyenből influenszeri bizniszt csinálni, marketingelni a betegséget, bevételt szerezni, az meg olyan morális defekt (és a közönség ízlésének torzulása is), amit nemsokára szégyellni fog mindenki. Ezek efemer jelenségek, hamar kifulladnak. Nem lehet a tehetségtelenséget, kicsinyességet, aljasságot azzal elintézni, hogy de én rákos vagyok.

Hazug, sötét lelkű idegenek sugalmazására végső rohamot indítottál száz hazugsággal ellenem, mert azt gondolod, el kell engem tüntetned.

Én soha nem hazudtam rólad. A nyíregyi főiskola pedig egy vicces szám.

Szentesi Éva, te hazudsz rólam. Ó, nem, én nem vagyok áldozat. De te hazudsz. Neked valakik súgnak, téged felhasználnak. Olyanok, akik nem bánják, ha kiakadsz a külsődet, párkapcsolatodat érő bírálatokon (én is bíráltam mindenfélét, csak nem ilyen színvonalon és nem ezért), annyira akarják, hogy engem eltöröljenek, végleg lejárassanak. Nekik te nem számítasz.

Én nem fogok eltűnni, nem hagyom abba az írást. Én nem vagyok áldozat.

“A bekussoltok, vagy valaki meghal” mondatról jogerős bírósági ítélet mondta ki, hogy nem idézték a kontextusát, és nem azt jelenti. Öngyilkosságra utal, a netes hajsza áldozataira (rám, nekem is volt kísérletem), ott a link: Amanda Todd.

Szándékosan csonkán idézte a feljelentő (ezt us), hogy vádolhasson. Nem neki írtam, ő jött ide kiszedni ezt a mondatot, hogy izmosabb legyen a vád. Többes számban van az ige.

Így se sikerült.

Az Egy dög című versben nincsen vízihulla (ajjaj…), az elemzésének, ami egy sorozat része volt (szöveggyűjtemény-versek mélyebb értelmezése), semmiféle összefüggése nem volt azzal, hogy a blog sok ezer olvasója közül az egyiknek a családjában tragédia történt, vagy két évvel az után, hogy ő itt aktívan kommentelt – de jellemző, hogy itt turkált a gyászban is, az első dolga volt lesni, keresni valamit, amit rámkenhet – megjegyzem, ő is értékesítette a fájdalmát, egyre mélyebbre vájta magában, és neki is súgtak azok, akik balhét akartak.

A blogon éveken át elemeztünk műveket, a célom az irodalmi műveltség és értelmezői készség fejlesztése volt. A csakazolvassa hírnevét koncepciózusan, irigységből és kavarásból befeketítették e poszt kapcsán: egykori nagy rajongók, akik 2014 nyarán teátrálisan, egymás között pletykálva távoztak és engem lehordtak mindennek, két évvel később is itt szaglászva azt állították, szándékosan célzok egy halálesetre, hogy fájdalmat okozzak az anyának, aki szintén évekig “inspirálódott” itt. Ez a vád hazug, projekción alapul, és titeket jellemez, hogy egyáltalán eszetekbe jutott. Aki nem akar itt lenni, az ne legyen itt, ne szúrogasson. Az ellenem szervezkedő nővel (a gyászoló anyával) én még jóval korábban megszakítottam a kapcsolatot, a sorsát nem követtem.

Nem tudom, hol laksz, Szentesi Éva, nem is érdekel, de kurva nyomasztó, hogy itt. Pont itt, ahol én már másfél évtizede. Mint azt közhírré tetted, nem csak fotókkal, hanem a Normafa emlegetésével. De az biztos, hogy várod, hogy majd véletlenül összetalálkozunk, és akkor mártír lehetsz, megrágalmazhatsz megint.

És tudom, hogy nem érted a szövegeimet, mert én nem hisztizem, meg vannak jelöletlen idézetek is, és sok belső utalás, neked meg magadhoz kívül nincsen máshoz türelmed. De kicsit béna, hogy nem bírod ki, hogy engem taglalj gyűlölködve, miközben egy dimenzióval odébb vagyok, és sérelmezed, hogy szabad a szövegeidet kritizálni.

Tudom, hogy nem való mindenkinek a blogom, ezért ez a címe.

Főleg ez után vicces, hogy a blogom szar: