Istenem, ezek a hirtelen divatossá vált férfiak a médiában! Azt veszed észre, hogy az összes portál, csatorna, újság őket hívja az adott témában, és azok a témák nagyon pörögnek ám. Hú, de jókat mond, ismered? Mindnek van egy gumicsacsija: a rostok és az emésztés, a bél–agy kapcsolat, a másiknak a függőségek, a harmadiknak a generációk, a negyediknek pszichiáter létére a pszichiátria kritikája, az ötödik a renitens, jó fej tanár, akit üldöz a rendszer, és megmondja, hogyan neveld a gyereked, a hatodik búbánatosan elemezgeti az oroszokat és a háborút. Az összes témát együtt nevezzük korszellemnek, de feltűnő, hogy egy-egy témának a szűk hazai nyilvánosságban csak egy-egy királya van, nincsenek azonos súlyú kihívóik.

A médiajelenlétük hatására pedig tanult, városi, a világban járó-kelő, felnőtt emberek eldobják az agyukat. Annak ellenére, hogy a szakértők nem is mondanak semmit, ami egy kicsit is elmésebb társaságban két fröccs után ne hangozna el, plusz némi “hosszmetszeti kutatás” vagy statisztika hozzá, és kész a produktum. Csupa klisé, magától értetődő állítás, butus anekdota, vagy egyenesen tévesen keretezett valóságdarabok a trendnek megfelelően: “nincs minta a férfiak előtt, hogy hogyan legyenek apák” – a minta hülyeség, legalábbis ennyire univerzálisan, de erről majd később.

A követők, akik megveszik jegyet, megnyomják a lejátszás gombot, valamiért beérik ezzel a színvonallal. Olyannyira önállótlanok, annyira akarnak valahova tartozni, vágynak a helyességük átélésére, hogy félreteszik a saját gondolataikat, és időt, pénzt, rajongást szentelnek ezeknek a szereplőknek.

A legutóbbi ilyen tartalom, amit kíváncsiságból meghallgattam, amíg elbicikliztem a nyaralóból a hipermarketig, a Hoppá! című szórakoztató műsor volt “a mentális egészség és a show határán”, vagy valami ilyesmi a szlogenje. Az előttem ismeretlen műsorvezető eléggé nem találta a szavakat, búbánatos közhelyekbe zavarodott bele, és úgy kérdezgette Steigervald Krisztiánt és Zacher Gábort, két példányát az okoskodó prototípusnak, hogy mi az összefüggés a generációk és a függőségek között.

Ők egymást is ismerik. Így tudott csacsogni a Krisztián a generációkról, kutatásokról, a saját apaságáról és a Zacher Gábor is az addiktológiáról, a szerekről a 150 fős, élő közönség előtt. Akik roppant hálásak voltak, ahogy Zacher önmagát viccessé avatva idézte fel a kamaszkori berúgását, és azt, hogy mostanában is a vécén ülve valami számomra ismeretlen játékot nyomkod a telefonján negyven percig. Az is függőség ám!

De hát mi nem az?

És azt tudtad, hogy ha átviszed a telefonodat a másik szobába, azaz nem rakod le a kezedből, az is a függőség jele? Nem? Hát mert nem is. Az annak a jele, hogy nem akarod, hogy megszakadjon a Bluetooth. A másik ok lehet, hogy nem akarod, hogy a házastársad lássa, kivel csetelgetsz annyit. A Sutyorgó tele van olyan nők problémáival, akik a férjük telefonbeli előzményeit elemzik.

Szóval nagyokat kacagtak a nézők. Most vagy az van, hogy együtt boronganak, hogy igen, a függőség aggasztó probléma, és akkor egyáltalán nem vicces, nem kéne letörni az éleit, szexivé tenni. Vagy pedig az egész egy hatalmas buli, a létezés maga, ahogy a Fenegyerekek írója például, Michael Chabon is az irodalmi világa keretének tekinti a drogokat és a piát, pont ahogy rengeteg, a 20. század második felében alkotó szerző, sőt, önálló témaként kezelik magát a szenvedélyt, Hajnóczytól Stephen Kingen át Nick Hornbyig, és egyáltalán nem erkölcsösködnek ennek kapcsán, mélyen emberinek és kikerülhetetlennek gondolják, esetleg felvázolják, hogy milyen problémákat okoz mindez az emberi viszonyokban, hogyan válnak el előbb-utóbb a felelőtlen döntések, az állandó beszívottság miatt a hőseiktől a nők.

De nem moralizálnak. Mert vagy moralizálunk, népnevelünk, tanácsokat adunk a szülőknek, meg stratégiákat, vagy pedig vállrántva röhögcsélünk, hogy ecce homo. Együtt nem megy a kettő.

A másik, ami végtelenül idegesítő, a szakzsargon, amivel főleg a Steigervald Krisztián mondta, hogy jaj, istenem, nincsenek minták, az ő nagyapja például meghalt a fronton, még mielőtt az apukája megszületett, és ha nincs minta, akkor nem tudja, mit tegyen apaként. Egyszerűen nem tudják a férfiak, hogy mit csináljanak, semmi sem jó az asszonynak. A legtöbb “pasi” lapátolja haza a pénzt, munkaalkoholista, workaholic, ami szintén függőség.

Elárulom: a munkamánia nem függőség. Kétféle munkamánia van. Az egyik a valódi, amikor a faszi ráfeszül, állandóan bíbelődik valamin, belső kényszer hajtja, hogy tökéletesítse a teljesítményét, önálló világokat alkot vagy oszlopos beosztottként remekel. Ez sem függőség, ez maga a szenvedély és a tehetség. Szomorú, ha ez ütközik más kötelezettségekkel, ha önzőnek tűnik tőle.

De nem függőség. Talán menekülés, de hogy ez úgy lenne viselkedéses függőség, mint mondjuk a gamerkedés, azt én nem hiszem.

Főleg azért nem, mert, pénzt lehet vele szerezni, és minden nagy teljesítmény így született, Karikó Katalin is így fedezte fel azt, ami szerintem nem is akkora felfedezés, de erről most nem írok.

A másik fajta, amikor a férfi folyton túlórázik, mert “munkamániás”. Holott erről szó sincs, mert csak azért lébecol a munkahelyén, vagy tologatja a fájlokat, vállal újabb fellépéseket, esetleg szeretőzik az állítólag munkával töltött időben, mert otthon nem akar lenni. Ez úgy menekülés, hogy a fasza kivan a síró gyerekkel, a felesége szétesettségével, a problémákkal, azzal, hogy ki kéne takarítani, elvinni a használt ruhákat a ruhagyűjtő állomásra, be kéne menni az oviba dekorálni a ballagás előtt.

Ezekből ő nem kér, ezek pimf, kicsinyes feladatok, neki ez nem pálya. És könnyebb “dolgozni”, és akkor a feleségének nem marad ideje se a munkájára (több pénzt keresni), se pihenni, és hűséges lesz, meg kiszolgáltatott. Ez az egyenlőtlenség nem fért bele Steigervald Krisztián látómezejébe, mert olyan hatalmas.

Régi megfigyelésem, az első gyerekem apukája mellett szereztem, hogy mindenki, akár van családja, akár nincs, pont annyit dolgozik, amennyit akar. És ha van családja, akkor azért többet, hogy ne kelljen pelenkázni, játszóterezni, jelen lenni. Ha meg nem akar, akkor sajnálni kell, hogy munkanélküli, “kiherélte a munkaerőpiac” és rágalmazni a nőt, ha ebből lelép.

Az ilyen típusú “workaholic” férfi ne keressen mentségeket, mert ő nem függő, nem sajnáljuk. Egyszerűen rátol mindent az asszonyára, akit nem szeret. Na most a Steigervald Krisztián erről a dimenzióról nem beszél, csak azt hajtogatja vicceskedve, hogy milyen nehéz a férfiaknak, akik korábban is halnak a sok függőség miatt, mert ezt látták, és nem tudják, hogyan kell apának lenni!

Dehogynem tudod. Ott a gyerek, vannak szükségletei, értelmes ember vagy, a haverjaiddal is tudsz beszélgetni.

Egy nagyobb gyerekkel ugyanúgy kell beszélgetni, mint egy értelmes felnőttel. Közben megmutatni neki a világot, ami igen könnyű: meg kell tanítani biciklizni, a prímszámokat, a madarak vonulását, körmöt vágni és rántottát sütni, a sütő ajtaja pedig forró – mindazt, amit mi felnőttként jól tudunk. Egy múzeumban elmondani, hogy a teremőr nem kiállítási tárgy például, nem kell megbámulni, és a tűzoltókészüléket sem, egyáltalán, felkészíteni a gyereket a valóságra. Ez roppant könnyű és hálás feladat, csak jelen kell lenni, odafigyelni, együtt nevetni, reagálni, megvenni neki a brokkolit és a lángost, leszedni a csúszdáról, időben elaltatni, hazavinni – és nem unni. Nem azt gondolni, hogy jaj, nekem más dolgom lenne, én szorongok ettől, meg igazából mit kezdjek ezzel. Ami maga a lustaság.

És igen, bizonyos mennyiségű pénzt meg kell keresni, és abból megvenni neki a javakat: meg kell etetni, legyen szobája, abban vele növekvő bútorai, ruhái, edzése, fejlesztése. Néha vendégül kell látni a barátait, vagy elküldeni őt másokhoz süteménnyel, üdítővel, LEGO-ajándékkal felszerelkezve, befizetni a táborait, eljárni a szülői értekezletre. És mesélni neki az életről, a saját családi történetről, és érzőn meghallgatni, kioktatás nélkül, amit ő mesél.

Kedves Steigervald Krisztián, semmiféle rejtély nincs a szülőség lényegében, és nem kell hozzá minta. Ez ordas nagy kamu. Ha nem megy, majd megmondja neked a gyámhatóság, mi lett volna a dolgod. Nem a melós, több éves önismeret a kapaszkodó, hanem a józan eszed. Az is feladat mindeközben, hogy a rátolt rengeteg feladat és a kifogásaid miatt a feleségednek ne legyen elege belőled, mert az neked lesz rossz.

Ne sajnáltassák magukat a férfiak, hogy ők korábban halnak meg, mert mindez az ő döntésük. Tudják, mit tesz az emberekkel az alkohol, az elhízás, a drog. És főleg ne borongjon Steigervald Krisztián azon, hogy a mai nőknek semmi se jó, mert, hihi (újabb konzerv) a Seychelles-szigetekre már elvitték az asszonyt, de az se elég, mert énidő kell neki meg jógára jár (ez elhangzott). Hisztis, nyafogó libát avatott a borzalmas sztereotípiákkal a feleségből, és egy szóval nem ismerte el, mennyivel többet vállal a nő kacifántos dumák nélkül, ellenben magát sajnálta. Az enyhébb gyanú az, hogy a férj simán tesztoszteron-autista, azaz képtelen a tárgyakon, elméleteken és racionalitáson túl bármit felfogni, szépséget, természetet, kapcsolódást, érzéseket. Vagyis, az apai feladatait nem látja el megfelelően, a feleségét unja és nem tekinti partnernek.

Munkamániára hivatkoznak olyan emberek, akikhez dől a pénz meg az ismertség! Semmi bajuk a világon. Ez sima lustaság, sima egyenlőtlenség. Még mindig az van, hogy egy férfi megteheti. Megteheti, hogy nincs otthon, hogy nem foglalkozik a babramunkával, beteg gyerekkel, nem érdekli a dolgok esztétikája, vagy gondoskodó, működő, gyengéd emberi volta. Ő csak finanszíroz (ha!), egyébként meg fogyaszt. Meg van sértődve, ha többet várnak tőle, és játssza a sebezhető sebzettet.

Ő otthon pihenni akar, elvonul, pornót néz, onlyfansezik és gamerkedik, barkácsol, autót szerel, meccset és gyorsulási versenyeket néz, pecázik, kütyüket rendelget – a tipikus férfiszenvedélyt űzi, amiről már sok szó esett ezen a blogon. Ahhoz volt neki minta!

És nem lesz semmi következménye. Megteheti, hogy nem elégíti ki a feleségét, hogy elvárja a ***-t, de ő nem ###, el is hízhat. Megteheti, hogy ha nem tetszik neki a felesége teste vagy modora, akkor baszogatja, vagy nem baszogatja, mert ahhoz is gyáva, hogy gyökér legyen, de nézi a neten a tökéletes testű nőket és rájuk veri ki a cerkát, vagy flörtölget a kolléganőkkel. Ezt mind megteheti egy férfi, és még mindig azt mondhatja, hogy de hát nekem nem volt normális apaképem, sajnos a függőség nagy teher, apám is poharazgatott, ez a minta. A mintával nem lehet megmagyarázni, hogy valaki például dohányzik. És a másik naiv elképzelés (itt csak felsejlett), hogy a fiúk mintája az apa (ha nincs, akkor a nincs minta, és ők nem lesznek ép emberek), a nőké az anya. Ilyenekben, mint a dohányzás, ivás. Mindenben.

Lehet a férfi alkoholista is a sok stresszre hivatkozva.

Ahogy ez a két önelégült ember egymásnak dobálta a nagy röhögcsélések közepette a labdát, olyan lapos közhelyeket mondtak, hogy nem hiszitek el.

Nincs ilyen, hogy minta. Egy felnőtt ember, főleg ha tanult, és nem egy zsákfaluban él, lát egy csomó embert maga körül, lát filmeket, olvas önsegítő könyveket és regényeket, ismer más családokat, pontosan tudja, mi a bűncselekmény, mi az elhanyagolás, ott van előtte a gyerek, és ő szépen jelzi a szükségleteit, ha álmos, ha bús, ha éhes, ha fázik – és erről még könyvek, tanfolyamok is vannak.

Az iskola is, meg az óvoda is jelzi az intézmény szükségleteit, hova kell menni, mit mikor kell befizetni. És beszélgetni bárki tud. Mondd inkább azt, hogy nem érdekel a gyereked, taszít, idegesít. Nekem ne mondja senki, hogy az apaság megugorhatatlan feladat, mert nincs minta, és ezért menekülnek a férfiak a drogba, alkoholba – és még őket kell sajnálni.

Ennyit akartam mondani, kicsit lefogyasztottam az altrite-os időmet, mert ez a bejegyzés is a hangzó szövegből leírt szöveget készítő alkalmazásban készült. Ha beleírok, ott lesz a hosszú sor, de ezt most nem tudom megoldani (apám se tudta!).

Talán sikerült mégis?