Olvasni tudtok-e még?

Szoktatok-e?

Ezeket az én szövegeimet végigolvasni…? Nem sok, nem zavaros, nem fárasztó? Van hozzá elég idő, elmélyülés, szándék, türelem?

Én elég világosan írok-e?

Komolyan és önkritikusan kérdezem. Én Krasznahorkait, Nádast, Joyce-t is igyekszem. El ne butuljak! Habár, egyre inkább csak több órás várakozáskor, hosszú buszúton olvasok komoly szöveget. Ha a Nyugatinál leszállok, akkor pedig szórakoztató (ám intellektuális, brit!) krimit (már a negyedik részt, a lilát).

Külön téma, nem ide való, hogy miért és hogyan fontos a világos, tömör fogalmazás, és miért (hogyan!) nem lehetek én egyszerű, mert az primitív volna (megírtam, itt van:

innen most, nyissz, kivágom).

Megpróbálom akkor ezt a témát egyszerűbben megírni, folyamatosan fogom nézni mondatonként, hogy érthető-e, arra tart-e, amit terveztem.

Először volt az, kezdi a blogger a gondolatmenetét lényegretörően, hogy “bizonyos témákról többet kellene beszélni”, tudniillik a médiában, a közéletben.

Nem egészen értem, hogy akkor miről kéne kevesebbet – mert ebből ez következik. A HVG például 68 oldal, és ha megtelik a Sok Fontos Témával, akkor mi legyen? Netes híroldal főoldalán sem lehet egyszerre, teszem azt, 30 hírnél több. De legyen, beszéljünk többet, mindenről, amire ezt mondják (olyan ez is, mint “az iskolában kéne tanítani!” Negyvenkilenc tantárgynál tartunk).

Amúgy, na, mégis: miről kevesebbet? Engem nem zavarna, ha nem szólna ennyi és ilyen hosszú cikk az új Toyoták sebváltójáról. Focisták adásvételéről. Vagy meleg férfiak sirámairól, akik az árvaház kerítése mellett sírnak a kocsiban, hogy nem húzhatják szét azokat az apró farpof engedi őket örökbe fogadni a kormány. A Call Of Duty videojátékról sem kéne ennyit írni, teljesen érdektelen.

Beszéljünk többet a kis létszámú, szenvedő csoportokról, ezt mondják. Elég szó volt már a nagyokról. Ezek kiaknázatlan, felderítésre váló témák, kattintást lehet velük elérni.

Pedig volna más elhallgatott ügy is! Hogyan csökkentsd a munkahelyen a fingórohamaidat? Ez elég szégyenteljes, eléggé tabu, elég fontos. Kik és miért kezdték a szcientológiát pont most közterületen reklámozni?

Mivel kezeld az amputált csonkodat (ez vonzóan kevés embert érint, de ők legalább biztosan áldozatok)? Hogyan titkold el a házasságtörést és pucold le a telefonodról az érzéki cseteléseket? Milyen pózban feküdj le aludni részegen, hogy ne fulladj meg a hányásodtól?

Ezek helyett valami kényelmes életű csiribirinek a különleges nehézségéről, amihez lehet ideológiát, politikai célt, eu-s pályázati pénzt kapcsolni a sokszínűség jegyében.

Poliamória, például – ez bonyolult elnevezése annak, hogy unod a férjedet. Ne legyen tabu! Ne ítélkezzen senki a nő fölött, akiről eddig senki nem tudta, nem is firtatta, hogy poliamór kapcsolata van-e (jaj, ez nem ilyen egyszerű: HIERARCHIKUS POLIAMÓRIÁBAN ÉL).

Egy kis fölényeskedő bonyolítás: amit mindenki gondolt amúgy is: biztos nehéz a féltékenységgel mit kezdeni, ez tök egyértelmű, de mondtátok, hogy nem úgy van, mindenki intelligens, érett, meg van beszélve, és most megint jön valaki, hogy “tévhit, hogy nem érzünk féltékenységet, mert dehogynem, kihagyva érzem magam”. (Ennyi erővel lehetne sunyin, hagyományosan szeretőzni, mennyivel izgalmasabb!)

A következő lépés az lett, hogy ezek a témák tabuk, tehát nem csak érdekesek, és nem csak segítség a szenvedőknek, ha közlünk róla információt, hanem a tabu káros, és ha káros, akkor küzdenünk ellene erkölcsi feladat.

Következésképp mindenki, Akinek Van Valamije, Amit Szégyell, áldozat és a furcsa nünükéje jó ügy. Ő a bigottság áldozata! Őt bántják. Lehet, hogy a nünükéje a pedofil hajlam, amiről ő nem tehet. Vagy ő nem érintett, dehogy! De azt gondolja, a gondolatokról nem tehet senki (dehogynem). És mindig nőként szólunk, hogy EZ UNDORÍTZÓ, ilyenek iréányéába ne akarjátok puhítani a fiatalságot, tényleg mindenhonnan ömlik a mocsok. Én legalábbis nem értem azokat a nőket, akik ezeket védelmezik.

Tabu, tessék:

Ő áldozat, őt Trump és Orbán bántja (egy tegnapi tünetőről beszélek, ott kommentelt az egyik szervezőnél), és akkor őt nem érheti vád. Ha őt bántják, az azt jelenti, hogy ő nem bántott, ő nem felelős, ezt fel se szabad vetni. Az áldozat már hős. Bátor, mert átélte. Bátor, mert beszél róla. Az már téma, tud mesélni, mi pedig nem tudunk semmit és ha nem tetszik az agenda, akkor ítélkezünk, gyűlölködünk, részvétlenek vagyunk.

Mindegy, hogy gyász, vagy rák, vagy ilyen durva perverzió, mint ez a Szabó Előd nevű, végtagcsonkokat és lógó melleket a testére fotókat kompiláló férfi – ez ugyanaz a működésmód. Figyelmet akar teljesítmény nélkül, büszkén mutogatja a baját, másrészt levédi magát: senki nem kérdezheti meg, hogy te végül is mit csinálsz, miért vagy ilyen öntudatos, és miért nem rejtőzöl el egy kanapé sarkába, és sírsz száz hónapon át magzatpózban, takonytól fuldokolbva, amiért ilyen vagy, ezzé tetted magad – és még másokat vádolsz…? Én vagyok a bigott meg a részvétlen?

Kedvet kaptak a tömegek, és mindenki rágyúr, hogy legyen valamije, ha meg nincs, akkor a kis enyhe izétörténetét, esti üveg sörét előadja függőségnek, a második pasiját meg izgalmas szexuális életnek. Lehetőleg idegeneknek és a Facebookon kell erről vég nélkül mesélni (ez a Nemanya bloggere).

Így teszi érdekeltté a tabutörés a wannabe-t, és mivel rájött, hogy nem gond a nulla teljesítmény, a saját gondolat hiánya, tudja, hogy vele interjúkat fognak csinálni, és fontoskodhat az oldalán, cserébe azért, mert az igazi életét annyira elbaszta. És MINDIG lebuknak végül.

Ezért romboló elhinni, hogy “segíteni a szenvedőknek”, “tabut törni” jó ügy: lézengő tehetségteleneket érdekeltté teszi abban, hogy rontsák az amúgy is siralmas életüket, ők végig tiszták, jóságosak maradtak, és a kingák és angélák lincseléseket szervezhetnek a neten.