…és amúgy miért érdekel ez az egész? Hadd károgjanak a klímáról. Járványról. A sport “káros hatásairól”. Testről, táplálkozásról. Nyekeregjenek csak, hogy melegük van és nem jutnak be szakrendelésre (tökéletesen megelőzhető, életmóderedetű) kórságaikkal!

Én nem károgok, nem szenvedek – és ha szenvednék, se kárognék.

Hanem cselekednék.

Utálom a károgást. Főleg akkor, ha lájkokért és szenteskedve csinálják. És én nem akartam úgy végezni!

De miben érinti ez az én életem?

A blogra nem a saját életem érintettsége szerint választok témát: azokból Google értékeléseket, kérvényeket, panaszokat írok. Elvibb módon érdekelnek jelenségek, ha van gondolatom. De olyasmit nem taglalok, amihez nem értek.

Megmutatom, mi megy körülöttünk, és így ti is látjátok, elgondolkoztok. Mert titeket is megtalálnak ezekkel az érvelésekkel. Szavakat, érveket szeretnék adni a józanoknak.

Mert azt biztosan tudom ma már, hogy emezek hazudnak klímáról, gyerekszülésről, jó életről, testről, járványról, emberi szükségletekről, pszichológiáról, nevelésről. Nem az a fontos nekik, amiről harsognak, nincs itt semmi közjó vagy értékrend.

A hatalmaskodás, mások leuralása a lényeg. A kompenzáció. Szellemvesztett, értékvesztett, sivár az életük.

Leszarhatnám ezt, és írhatnék a valós, okos témáimról, mint eddig. Hát nem?

Az a baj, hogy amit csinálnak, nagyon veszélyes. Könnyű rákapni a károgásra, mérsékelt, okos emberek is ráharaptak. Könnyű ellenségeket gyártani, másokat tenni felelőssé, netre költözve “részt venni az ügyekben”.

Nem sportoltnak, viszont gúnyolódtak a sporton, a tudatosságon. Nem vállaltak felelősséget, nem figyeltek magukra. Most meg melegük van…

Sokáig nem értettem, hogy az, amit hajdan baloldalnak neveztünk, és aminek őszinte, értékelvű kezdeményezéseiben én teljes szívvel részt is vettem, mindaz pár (5?, 10?, 15? 20?) éve megszűnt. Az individualista liberalizmus, az egyén felszabadítása, az önmegvalósítás eszméje, ahogy hozzánk került, eleve is hamis, és eredendően is az volt, mert önző, elkényeztetett diplomások nyervogása, akik fel akartak tűnni. Erdőn-mezőn, valódi emberekkel járok, és ezt értettem meg. Hogy nincs itt semmiféle érték, csak önzés, mások nevelgetése, lenyomása, és ez élethiányból, tehetségtelenségből fakad. Nekik a környezetvédelmük is kamu. A valódi segíteni valók, a szegények, a sérültek, vakok, a világ problémái soha nem érdekelték őket, sem az építő gyakorlatok: közösség, sport, kultúra, természet. Annál jobban a kutyacica, a szexuális csiribiri, a fogyasztói szokások, szubkultúrák, szerhasználat, médiamegjelenés. A jelszavak, a transzparensre tűzhető ügyek, a menőség, a mérőveraság.

Soha ennyi magányos, függősben tengődő szabad fiatal nem volt. Méregdrága kütyüvel a kezében panaszkodnak. A klímafegyelmezgetés pedig ma már elszakadt a nevét adó témától, a teremtett világ állapotától, víztől, földtől, hőfoktól – a valóságtól. Hogy jut eszébe a környezeten, vízen sopánkodni annak, aki kizárólag messziről importált kamukajákat mutogat? A klímajajongás ugyanúgy “balos” kötelező mutatvány, mint a színesbőrűekkel, befogadással kapcsolatos műsor és az LMBT-cirkusz. Ugyanúgy nincs köze a napi valóságunkhoz és ugyanolyan üres. Érdekes módon soha nem beszélnek kerekes székesekről. Ha van egy végtaghiányos kedvencük, ott az a téma, hogy jól néz-e ki bikiniben. Csak csiribiri tenderekről és ADHD-ról, képzelt, súlytalan problémákról. Jómódú, diplomás, magas érdekérvényesítő emberek panaszkodnak mindenhol a világ állapotáról, közben címlapokon tündökölnek, melldöngetnek állítólagos karrierjükkel kapcsolatban. Semmi problémájuk azon kívül, hogy képtelenek kitölteni értelmes tettekkel, élményekkel az életüket, és hírnévre sóvárognak.

Akár csak olyan hírnévre, hogy napi ezerötszáz IP-t érdekeljen, mit írtak, hol jártak, milyen filmet láttak, hogy telik a nyaruk. Még ez se jött össze tíz év alatt. Így lettem én az ellenség (mert húszezer).

A tömegek, akiknek szavaik és elérésük sincs, vannak viszont valós problémáik, azok meg húzzák az igát. Nem az a baj, amit csiribiri társadalomszerelők mondanak, bár vicces. Hanem hogy senkin nem segít, senkinek nem lesz tőle jobb az élete. És ha valaki nem áll be a táborba harsogni ész ugyanazon automatikusan felháborodni, tabukat kerülgetni, azt alázzák, kirekesztik. Egyébként magyarul sem tudnak rendesen.

Miért nem hagyom figyelmen kívül? Nem tehetem. Ez kultúrharc. Én őrzöm azt, amitől jól lehet lenni.

Erdőtől, verítéktől, kézírástól, európai filmtől.

Egy: én mindig itt leszek a blogon. Mindig szólni fogok, ha ferde a beszéd. Akkor is, ha nem értik. Ha torzítanak, hamisítanak, akkor én szólok. Nem azért, mert én haragszom. Azért, mert hamis, elvileg hamis, nem jó irány, és ezért írom meg.

Kettő (ez nem olyan fontos): direkt nekem üzenget némelyik sistergő, abbéli bánatában, hogy elrontotta az életét, megnyomorodott, nem jött össze a gyerek, önmegvalósítás, párkapcsolat.

Három: ezek az erkölcsi jelvényeket magukra és egymásra tűzdelő hangoskodók rosszhiszeműen és drasztikusan terelik el a figyelmet a lényegről. A céljuk a saját jóságuk hangsúlyozása, a felelősség hárítása, hatalomszerzés.

Én pedig azoknak szólok, akik még menthetők. Hogy ne magyarázatokat, mentségeket keress. Hanem csináld az életed.