…és e sok régi, vegyes tárgy láttán – másnak mindez szemét, de nekem is – sajogni kezd, hogy milyen kaotikus az élet. Én ezt nem bírom el… hogy mennyi apróság van, volt. Főleg lelazultabb állapotaimban kínoz, félálomban, hajnalban. Nem konkrét, homályos
Sok felgyűlt, vegyes érzés, tele szeméttel. Történetek emberekkel, akik írtak nekem, akik akartak valamit. Vagy én tőlük. És olyan kellemetlen már az egész. De miért?
Csak a szép kerek történetek, elvarrt szálak, jelentőségteljes ügyek kerülnek a belső polcaimra, talán ezért.
Úgy is túlterhel mindez, hogy közben az emlékek feldolgozásával intenzív gyógyulás zajlik: ahogy belém döbben a múltam, egyre élesebben kirajzolódik, őket mi zavarta bennem. És hogy akikre igazán nehéz gondolni (hogy is állhattam szóba ezekkel a piócákkal?), azok számítók, szemetek, kicsinyesek voltak, butaságból idegenkedők, méltatlanok, kavarósak, gonoszak… olyanok, akikről ezt régebben nem hittem, nem feltételeztem. Észre se vettem… mert nem figyeltem oda. Mert az volt a kiindulópont, hogy velem van a baj. Magammal küszködtem, a saját tetteimen, indíttatásomon, jellememen tépelődtem folyton. És most látom csak, hogy ahhoz képest, amit ők műveltek, én mennyire tiszta voltam. Ha volt is elégedetlenségem önmagammal, e mocsok láttán elmúlt.
Én megbíztam bennük, ők meg gyanakodtak és vádoltak, pedig fordítva lett volna értelme. A “sétáló filozófusról”, aki az én bevételeimet firtatta, “érdemtelen a sikered”, írta, és a saját fixével virított, kiderült (a saját blogjáról), hogy életében nem adózott egy fillért sem, dührohamai vannak, alkoholista, gyógyszereken él és munkanélküli.
Szeretném, ha letisztultabb lenne (lett volna) az életem. Nem elsősorban a cuccokra gondolok most, hanem a tudatra, a lélekre. Mindarra, ami kínzott, amiken rágódtam. És az sokkal nehezebben takarítható, mint a tárgyak, a fizikai tér.
Amíg éles az elmém. Mert persze majd eltompulok én is, és akkor semmi sem fáj. Nem veszek így magamra minden apróságot akkor már. De most is olyan éles minden. Más a mocsok, és én kínzom magam.
Én bonyolítottam túl magamnak. Én éltem meg túl mélyen, intenzíven. Ugyanakkor a legértékesebb tulajdonságaim, alkotó énem is a kihegyezettségből ered.
A tárgyak és a belső érzetek összefüggenek ám: az idő begyógyítaná a fájdalmat, ha eltűnnének a helyek, a tárgyak, amelyek a múlthoz kötnek minket. A helyekről régóta akarok írni. Biciklizem a városomban, ahol egész életemben szerettem, dolgoztam és csalódtam, és a helyek fájnak, mert régi emberekhez, elmúlt szenvedélyekhez kötődtek. A Kisfaludy utcai West Balkánt lebontották a Corvin-negyed miatt, és le is tudott tisztulni szép emléknek, ami ott történt 2006 őszén. De az Alagútnál a “stricim” jut eszembe, és már száz méterekkel előtte is szorongok ettől. Nem szívesen megyek a Batthyány utcán át. Egy kávézónál az kerül a tudatomba, akihez rövid, csodálatos szenvedély fűzött 2019-ben. És ő azon ritka férfiak egyike, akivel soha semmi rossz, fájdalmas nem történt.
Zavarbaejtő, hogy nem lehet felejteni. Az indulatok, a szerelmek, a tépelődések tárgyai nem tűnnek el a semmibe, a jótékonyan szelektív emlékezet nem tompítja az éleket. Nagyon durva volt az ifjúság, és itt van nekem minden nyoma. Napló, levelezés.
Kérdezi a barátnőm, hogy egy-egy ember iránt, akit egyébként nevetségesnek tartok (és ő is), miért vagyok ilyen makacs haraggal. Az ember csak megtestesíti, mondom erre. Én az igazságtalanság és a hamisság miatt háborodom fel. Istennek szólok: ez nem ér! Szabad szólnom, nem legyintek, hogy ilyenek az emberek.
Vagy voltak a nagyhangú anyák, akik között annyit közlekedtem, és itt vannak a szórólapjaik. Logisztika, egyedül mendzselem, énidő, szeretetnyelv, ilyeneket mondtak, és olyan alacsony a szabadságfokuk, és úgy haragszom, hogy valaha elhittem, hogy közösségi lény vagyok, és közülük egy. Nem ártottak nekem (nem mind), sőt, van, akinek hálás vagyok, de mégis, az egész cukiskodó, gyógypedagógiai attitűd, “a nő mint segítő” koncepció annyira… kellemetlen. A kincstári jóindulat. Mint akit becsaptak: én őket toleráltam, odafigyeltem rájuk, közéjük akartam tartozni. (A kisgyerekes anyák amúgy is külön faj, nehéz velük szót érteni.) Vagy bloggereket ismertem el, hogy “érdekesek”, “őszinték”, jézusom, mennyi modorosság, kamu, önáltatás. Szépséges szobámban kellett volna ülnöm, kipillantva az erdőre, és csak magas kultúrával meg a saját írásaimmal foglalkozni.
Talán mert tőlük jön, hogy mindent el kell fogadni? Mit jelent az elfogadás? Azt, hogy neked nem elég már, hogy nem bántanak. Te követeled, hogy foglalkozzanak veled, negatívan tilos, tehát: ismerjenek el. Magadnak kéred az elismerést, azt, amiért nem is dolgoztál meg.
Én megelégszem. Bőven jó az is, és messze vagyunk tőle. Akik ma a HIV súlyosságát és terjedésének valódi okait maszatolják, vagy nők méhét akarják kibérelni, azok örüljenek csak a megtűrésnek. Ne tapsoljunk már az érdemteleneknek, mert még megszokják.
Engem az egó akadályoz? Már csak én vagyok jó magamnak? Ezen is filóztam. Nem. Az egóm nem akadály, hanem maga a téma és közben a cselekvő. Aki érez, aki rebben, akiben bátorság kél, aki megkönnyebbül. Aki ír. És akit kifejezek.
Nemrég is így tépelődtem, hogy elég igazságos, méltányos vagyok-e mindenkivel és bárkivel. Itt egy jellemző részlete:
“Visszaszólni annak, aki műanyag igénytelenséget kér rajtam számon (hé, nem tűnt fel, hogy én nem ilyen vagyok, és… szerintem ez gagyi is), az jogos, vagy az is csak gőg? Hogy visszaszólok, azon én már nem drámázom magammal, teljesen érthetőek, jogosak a reakcióim, a negatívak is.
Menjünk tovább. Erkölcsi tartalmat tulajdonítani kinézethez kötődő külsőségeknek, fáradozásnak, az lekurvázás? Mit gondolok valakiről, aki az én B kosaram mellé feszít, hogy de legalább nekem szép a (műtött) mellem? Mindegy, kimondom-e, de mit gondolok?”
Ez nem emberi, ezt gondolom most. Drága Éva! Így kezdődik a gyógyító levél.
Abban a posztban kétezer szóval, bonyolultan kínzod-forgatod magad, hogy te jó vagy-e. Prolizol-e, többre tartod-e magad másoknál. Amúgy a proli (jelentése kb.: igénytelen) szót te nem is használtad. De pont ekkor már rendszeresen aláztak, leproliztak sunyi nevű idegenek kárörvendve, mert magadnak vágtad a tűzifát. Akik soha el nem olvastak egy regényt, nem nézték utána híreknek más nyelven, nem voltak életükben színházban, de van műkörmük.
Nem neked kell itt magyarázkodnod. Hát hogyne tartanád magad többre? Nem tartás kérdése.
Nekik magyarázkodtam? Akik megkövetelték, hogy úgy nézzek ki jól (műköröm, fitneszvilágbajnok stb.), mint akiket ők irigyelnek? Meg vágassak nagyobb szájat? Kit zavartam ennyire?
Ez nem olyan “mindenütt azt látjuk” általános nyomasztás, mint amire poor Ági panaszkodik. Ezeket nekem címezték évuskázva, erőszakolva, hogy nekem az a bajom, nekem nagyon rossz, én búslakodom, szégyenkezem, szar vagyok.
Nem az átkaik tartalma itt a lényeg. Bármilyen lehetnék, támadnának. Hanem az én reakcióm: belsővé tettem, hogy mindenkit szeretni kell, megérteni, de legalábbis “meglátni a közös emberit”, mentségeket keresni, igazságosnak lenni, komolyan venni, ha ostoba, akkor érvelni neki, és ez felemésztette az energiáimat. Nem mertem jól érezni magam. A negatív érzeteket (ember, mondat, vélemény kapcsán) csak akkor engedtem meg magamnak, ha részletesen elmagyaráztam, mitől jogos, etikus a nézetem. Mintegy engedélyt kérve, hogy miért nem engedem be a világomba azt az embert.
Nincs erre szükség. Nyugodtan kinevetheted azt, aki vicces. Okát sem kell megmondani. Érezheted magad fölényben. Nem lenézed, hanem lent van. Kiírja a “kultúrnaplót”?… Nem kell ezt magyarázni.
2018-as az az önkínzó poszt. Olyan, mintha egy óceán lenne az akkor még és a most már között. Okostelefonom is azóta lett, csak 20-ban. És rám is hatott, jobb volt az analóg élet.
Járvány, háborúk, és a net ellepett mindent, ez a különbség. Eldurvultunk, a túlélésért megy a harc, újabb vesztes választás. Végignézni, miket hisznek el azok, akiket szerettem. Bedőltek ezeknek a kamuknak, fólia. Hirtelen mindenkinek az a legfontosabb, mit hogy lehet kapni A LIBRIBEN. Soha nem olvastál, netről rendelted! Most minden egyedülálló nagyon is örökbe akar fogadni, meg elmenni Nők 40 nyugdíjba traviként, csak mert azok pont erre hoztak törvényt. Nekem ez akkora csalódás volt, hogy nem látnak át a távolabbi barátaim ilyeneken.
És az unalomban és elakadtságban fogant, borzalmas hadjárat ellenem is akkor lett turbó. És 2019 őszén megzuhantam elég komolyan. Nem akartam elhinni, hogy létezik ilyen.
Naiv voltam, kiraktam magamat, az anyaságomat, a történeteimet, veszteségeimet, a testemet: üssétek.
De ennek a túloldalán erő van. Olyan erő, aminek a létezéséről nem tudtam. És mégis azonos azzal a sokat jegyzetelő tizenhét évessel.
Engem az gyógyít, ha megengedem a negatív érzéseket. Nem akarom lebontani a sztereotípiákat, mert minél közelebb mentem, annál inkább olyan volt mindenki, mint amilyennek elsőre látszott. Tudom, hogy kellemetlen, amit mondok, és tudom, hogy azért fegyelmezgetnek, mert ciki, hogy átlátok rajtuk és röhögök. De a röhögés mindig igazabb és emiatt vonzóbb is, mint az önsajnálat, a vérkomoly figyelemkövetelő dráma. Én többet nem mérlegelek kamukat, nem leszek tanárosan-önsegítősen megértő. Nem jár a figyelmem senkinek. Ami vicces, az vicces – ideát már ez van.
csak az olvassa. én szóltam 