Dobozok. Sok, és nagy.

Majdnem két hete itthon vagyok. Egyszer voltam színházban, egyszer ügyintézni és dokinál. Sokat fekszem.

A Body Battery nem ment 75 fölé. Érzékeli a kis kütyü! Látszik a délutáni alvás is:

 

De itthon sportolok, mindent, ami nem tilos. Naponta. Így néz ki térképen, amikor járkálok a lakásban két órán át. Általában 20-30 perceket szoktam, és lábsúllyal, vagy súlyzókat (vállazok, bicepszezek közben). Erősen félreméri a távot (nem ekkora a lakás), be-beröpített az elnök asszonyhoz, de a lépésszámot és a pulzust jól mutatja. Kiviszem a szemetet, csak egy szabály van: nettó a mérés, nem állok le.

 

Hideg is volt, mert a termosztátban lemerült az elem. Maci vette észre. Most szép feketék újra a kiírások rajta. Jellemző, hogy nekem nem tűnt fel.

Olvastam rengeteget, írtam is; a szokásosnál többet főztem, mostam, serénykedtem, aludtam. És alig költöttem pénzt. Szusirendelés, csokivásárlások ellenére.

Szombaton begördült hozzánk az egyik tesóm, és elhozta a régi holmijaimat a szüleim házából. Tizenhat dobozban. Részben anyám cuccait is, például természetgyógyász magazinokat a kilencvenes évekből, neki ajándékozott, unokákat tartalmazó fotóalbumot (főleg a testvéreim gyerekeivel). Az aranydiplomáját, kiváló dolgozó kitüntetését és munkakönyvét. Nem tudtak vele mit kezdeni, nem volt szívük kidobni, gondolom. “Húgom mint lerakat”, ez régóta van, Az Elgörbült Krumplinyomó Ajándékba immár a legendáriumban szerepel (Maci ezt nagyon viccesnek tartja, “gondolták, te olyan recicling-lány vagy”). Kedélyes az én családtörténetem. Amiről nem beszélünk, na, arról én beszélek.

Ez hiányzik még ide, sóhajtottam. Még mindig van (2011, az ideköltözés óta) bent is több dobozban áll a könyv. Ami sokat elárul arról is, szükségem van-e ezekre (de köztük vannak Jánoséi is).

De hát én mostanában nem szorgoskodtam a szülői házban, ők meg sürgetnék. Így jártam. Csak ugye hagyományosan nehéz a viszonyom a tárgyakkal, a felgyűlésükkel, és ez nagy mentális teher… jé, jövök rá, a fél net emiatt ADHD-sként szerepelget és avatja hőssé magát. Fú, de utálom, amikor apró, humorral kezelendő jellemzőkből lesz a különlegesség-történet!

Simán kupis vagy. -Ok. Nem ADHD-s. Nekem is neuralgikus a viszonyom a cuccokkal. A nagy ökóság, hogy én harminc évig is hordok egy ruhát, és a konyhai eszköz nem dekoráció, hanem használati tárgy. A határidőnaplók üres lapjai jók lesznek jegyzetelni. Sokan vagyunk, akiknek ez a hajlama (neveltetése? idegrendszere? ízlése?), és ez különböző mértékig keseríti az életet. Van, hogy enyhül, de el nem tűnik.

Én meg tudlak nyugtatni. Ha felgyűltek a cuccaid, és otthonos a tér, azt csak annyit jelent, hogy

1. nem vagy náci. Náci az, aki feszülten magyarázza, hogy rend, tisztaság, aki nem, az nem ember. Közben MI KÖZÖD?, ez nem enteriőrmagazin, hanem az én életem. Ami fölött így akar kontrollt. A náci nagyon szeretne bántani, fegyelmezgetni, papolni, ezért kell a tök privát otthonomon kötözködnie (vagy kitalált pszichés betegségeket nekem, és azokon csóválja a fejét). Én őt nem hívtam ide, nem akarom neki eladni a lakást, nem kértem a tanácsát, és nem hiszem, hogy jobb az ízlése a lamináltpadlós létezésében, sőt. Ez a típus retteg, hogy ki mit szól, ha egy fotón a háttérben látszik a porszívó. Ezért szól be a képemre. Ez különösen akkor vicces, ha róla pontosan tudod, hogy akárhova veti a sors, neki is a kupi, kreatív hobbik félresikerülményei és azok szemete töltik meg a teret.

2. Sima nőgyűlölet. Valaki túl sok életmódmagazint lapozgatott, és ráderőszakolja azt, amire ő vágyik. Teljes félreértésben van atekintetben, hogy mire van igazán szüksége az embernek, mennyi meló a gyerekeid és önmagad puszta életben tartása, hozzá az állásod. Van pofája számon kéregetni, közben ő a) egyedülálló, b) eltartják, c) nála is kupi van, d) egy nő takarít utána. Mindenkit és bárkit lehet a lakásával basztatni – ha akarod. A Facebookon egy mindent egyedül toló anyuka keres pszichológust, mert a csecsemő annyira lefoglalja, hogy “képtelen rávenni magát a napi (!) takarításra”. Jézusom, hol élnek ezek? A férje elvárja az igényes otthont. Ezt a szót többnyire a legostobább, műkörmös típus használja. És fotók is vannak, hogy öt éve még istenes volt a helyzet, de akkor is basztattak (vagy én magamat), hogy nincs rend. Relatív ez. Egy biztos: soha nem elég a házimunka, soha nem elég ízléses az otthon, és mindig a nő csinálja, annyit, amennyit bír.

(Hol a 2019-ben felgyűlt szemét? Azt valaki kivitte. Na, ki? És hol a lányom másodikos matekkönyve…? Na ugye.)

3. A sótlan emberek egyetlen erénye a “rend”. A kupi jelenti, hogy színes az életed, és vannak érzéseid. Például egy amszterdami múzeumbelépőt, a gimis legjobb barátnőddel folytatott vaskos levelezést, a hét éve futott félmaraton rajtszámát is őrizgeted, nem beszélve a gyerek első írásfüzetéről és anyák napi agyagborzalmáról. A náci meg nem. Neki nem rajzolt senki, nem volt múzeumban és futni sem. Ül az üres lakásban, a csillogó polcai között, és jól lenéz.

4. Bőségtudat. Azért van kupi, mert nem kellett kétévente költöznöd, a tök jó holmidat fájó szívvel kihajigálnod, nem gyulladt ki és nem dohos a lakás (úgy könnyű kidobni a cuccokat). Nem raktak ki az albérletedből. Illetve: elég nagy a tér. Ha nem férsz el, majd kidobod.

Remélem, segítettem. De a kurva anyjukat már.

Mindenesetre lassan számolom fel a dobozok tartalmát. Megrendítő és megterhelő a múlt, nem bírok el egyszerre sokat. A 12 éves koromban forgatott eszperantó nyelvkönyv látványa! Az első OKTV pályamunkám kézírásos vázlata, jegyzetei 1992-ből. Fájdalmasnak érzem most azt a golyóstollat.

Nők Lapja flekkív. Erre írógéppel kellett, de a hárdkórok kézzel írtak.

Egy kis nyelvfilozófia, ez már komoly folyóiratba ment, másodéves koromban írtam. Némi szellemeskedéssel, illetve: föltűnően, jézusom!

Egyszerre “akkor még…” és “akkor is már!” érzés ez a sok régi papír. Rémisztően naiv, kezdetleges az egész, másrészt meg ugyanaz voltam hajlamaim szerint, aki most vagyok. Az a megszállott és hiú szépírás! – és úgy örülök, hogy annyit gyakoroltam, ezer meg ezer oldalak vannak teleírva, és az mind a kezemben, agyamban van. Okossá, türelmessé, érzékennyé és ügyessé tett.

Hogy tudtunk mi otthoni számítógép, Word és net nélkül negyven-hetven oldalas beadandókat írni, kétszáz darab szabályos hivatkozással, teljes szakirodalommal? Úgy, hogy folyton könyvtárban ültem, és rengeteg időt, papírt és írószert fogyasztottam. Nagyon komoly szakma volt régen a könyvtárosság, az én fiatal bölcsészéletemben rendkívül fontos szerepe volt.

Például nem kellett addig sem otthon lenni. Én mindig 8-ig, zárásig maradtam.

És az osonás! Amikor már készre kellett írni A Művet, a tesóm akkori barátnőjének munkahelyén, az ő kulcsával éjjel, titokban öntöttem végső formába, “vittem gépre”. Az egy jó fej csaj volt, nagyvonalú (akinek a kicsi keze volt). Viszont a szadisták (meg anyám) nyomasztottak, hogy bezzeg az aktuális barátnők milyen csinosak, agilisek, én meg szerencsétlen, elvont bolond egyetemista vagyok. Ez persze nem a barátnők bűne. (Hogyan leng a sors ingája; mire mondom, hogy az idő igaz, miből gyógyulok én. Mára a szadistáknak lett pokol az életük.)

Szóval éjjel használhattam az irodát, hajnalig, és ezért osontam. A számítógép felbúgott, mint egy erőmű, tíz perc kellett, hogy bemelegedjen, és az a szag! Hevültek a ventillátorban a porszemek. Mindez nyolc villamosmegállóra a házunktól. Képzelhető, milyen hozzáértéssel és színvonalon kezeltem én a kompjútert. (Nem is értem, hogyan mertem sokkal később egy ilyen bonyolult üzembe belevágni, mint a wordpress.) Koncentrálni, belemélyedni, azt nagyon tudtam, ha nem a mindennapi favágás volt, mert abba sosem (ez is TIPIK ADHD!!!). Egy különösen kétségbeejtő, határidőközeli pitymallatkor elszállt egy hatalmas fejezet, sehogy nem tudtam visszaállítani, és akkor felhívtam a lelki segélyszolgálatot, az iroda telefonján, hogy én most nagy válságban vagyok. Mit hittem? Vicces beszélgetés volt, így utólag. Lebeszéltek a kétségbeesett lépésről. Újraírtam az egészet, még talán jobb is lett. Tömörebb. (És hányszor szállt el még komplett fejezet, poszt életemben, és írtam újra makacsul!) Volt, hogy nem is mentem haza, elment az utolsó villamos 23.35-kor, a szőnyegpadlón aludtam. Mert a határidő! Nem buktam le soha amúgy.

Tudományos pályafutásom e zsenge korszaka mocsaras vidék, gépfegyveres bozótharc volt tehát, a kor cédulás-flekkes technikája révén mindenkié, aki ezzel próbálkozott. Az írás, pláne a szakirodalomra hivatkozó, tudományos igényű írás teljesen más skilleket igényelt, mint a mai, és valódi kitartást. Leleményt, erős akaratot, mondandót, heroikus kezdeményezést. Ez nem boomer szöveg, ez tény. már a túlélés is emberfeletti volt, hát még a győzelem: a kész mű, annak megjelenése, sikere! Ma meg a szakdolgozók (a buszon hallottam nemrég egy hisztit) mit nyígnak, hogy nem megy, nem tud mit írni. Mindenki hibás, főleg a tanár, aki “nem ér rá” (ennek a lánynak még hibás volt a családkedvence, szimuláns, agyontutujgatott öccse is). Közben nekik, hogy nem becsülik meg, a kezükben van a számítógép (telefon), hordozható a laptop, kellemes kávézókban tud naphosszat írni-könyvtárazni… azt hiszem, ezt sóvárogtam volna ebből a jövőből, ha akkor megmutatják. Csak annyira drága a kávézgatás. Ma bármi összeollózható, össze is ollózzák (külön védelem van kitalálva a plágiumkereső ellen), bérben megíratható, vagy az AI megírja. És mégis nyávognak. Mert ADHD, ő nem tud belekezdeni. Csak buta vagy és ötlettelen. Nem tudod teljesíteni az egyetemi követelményeket. (“Beragadt” diploma a nyelvvizsga hiánya miatt! Az is nagy műsor volt.)

Remélem, meglesz az érettségi bizonyítványom, mert ebben a tanévben felvételizni fogok (nyugdíjasokat az iskolapadba!).

…Egy olcsó cipő dobozában gimnáziumi órai levelezések hajtogatványai. Henivel, Tafival, Évával, Strinyákkal. Felszabadultak voltunk, nyerítő csikók. Tabutlanok.

A múlt köd és homály, eloszlik, megfakul, ritkán találkozunk vele. Teljesen máshova keveredünk, kidobjuk a tárgyakat, elfelejtjük a neveket. És akkor könnyű olyannak sejteni a múltat, mintha akkor még minden olyan más lett volna, ahogy a fiatal arcunk, testünk annyira más, mint a mai, úgy az élet is teljesen más. az emberek, a gondolataink,  tudatunk. De a hajlamaink, az alapvető érzéseink nem változnak akkorát. Csak a pontos mértékek és részletek kiestek az emlékezetből, összefolynak. Viszont az elhomályosodásra nincs mód, ha megvannak a dokumentumok, és meg is nézed őket. Akkor ott van a húszéves éned, keményen szembesülsz, mikben voltál, vannak ám kazetták is, beszélgetések.

Zavarbaejtő látni, hogy mennyi minden volt akkor, történések, szavak, indulatok, vélemények. Emberek voltak fontosak, akiknek ma a nevét is nehezen idézem fel. Másrészt meg örülök, hogy már akkor is azt voltam, aki ma. Nem volt ciki. Csupa megnyilvánulhatnék, intellektus, vágy és erő. Átláttam a hamisságon, például az egyik tanár komolykodó, kompenzálós fontoskodásán.

És ez a blog is ilyen. Néha meglepődöm három éve írt posztok újraolvasásakor, mert azok is kiesnek az agyamból. Jé, akkor már egyszer rájöttem, elküldtem már a halál faszára ugyanazt az embert, nem frissek ezek a felismerések, amiket mostanában mondogatok. 

(folytatom majd)