a szeretet természetrajza

Közzétéve Szerző:

Rendre azonos szerkezetű címek jutnak eszembe, volt már itt egy ilyen: az erőszak természetrajza. Így lesz ebből is sorozatféleség.

A szeretet: azonosság.

Vérség, avagy lelki rokonság, nagy igen a másikra, és súlyos elfogultság.

Ismerősnek érzem őt, és akkor ő én leszek, és nem hagyom őt-magamat, ne bántsák! Csodálom őt, szurkolok neki, el vagyok ájulva a zsenialitásától — Michael Jacksonról írok megint, de csak példa most ő, mert ugye a szeretet természetrajzáról írok.

Ami meg visszás abban, akit szeretek, azt igyekszem kontextusba helyezni, magyarázatokat keresni rá, ellenpontokat, illetve elismerni: ezt nem tudhatom, igaz-e, miért tette, mit tudom én, ez az ő dolga, hát ki tökéletes? (Ezt nem a pedofíliavádra írom, meggyőződésem, hogy az hamis.) Ami a legnagyobb rettenet, amiatt katartikus szánakozást érzek, a szó görög értelmében. Szánakozást, részvétet, megrendülést, és nem elutasítást, mert ezt a szeretetet én eldöntöttem még a legelején, és ez engem kötelez.

Én látom, hogy Michael nagyon bizarr. Amikor nekifogtam, hogy írjak róla, nagyon objektív akartam lenni. Én aztán őt nem elfogultan…!

Aztán behúzott a lénye és a története. A csodagyerekség, az arca, a testalkata, a lélegzetelállító, alkotó, formateremtő tehetség. Sok tehetséges ember van, de újító nagyon kevés. A színpadi jelenléte. Elképesztő érzéseket, motivációkat mozgatott meg tömegekben, és hónapokon át bennem is.

Én látom, hogy 1995 után igen furán nézett ki, és nem hozta a legjobb formáját a koncertjein sem. De látom az éteri, legszebb-herceg vonásait a We Are The World felvételén, a Speed Demon Moonwalk-klipjén, a Wembley Another Part Of Me koncertfelvételén. Szeretem, hogy kőkemény, egyedi, nem nyálas, hogy robbanóan önmaga, ura a színpadnak. Egy boldog ember: ott van, ahová teremtetett. Ugyanezért: egy boldogtalan ember. Jackót ugyanis kicsinálták. Egyes emberek, a haszonlesők, hiénák, a becsületes polgárok, és szimbolikus erős emberük, az ügyész Tom Sneddon, valamint a tömegmédia elképesztő folyamatai, és még ő is önmagát. Rohamos és látványos a romlás.

De én szeretném ezt a szuggesztív szépséget, diadalmaskodást látni minden későbbi fotóján, felvételén, a romlásban is. Ezt keresem kétségbeesetten. Hogy ő az, még mindig. S ha olyan már, hogy végképp nem lehet, akkor azt mondom: nem csoda, hát így szedi szét a világ az igazán kiválóakat, én sem bírnám. (Nem is bírom. Nanogrammnyi dózisait sem bírom, ismeretlen kommentelők minősítéseit. Svájci csokin élek már.)

Ezen a felvételen Diane Sawyer (ABC) faggatja Lisa Marie Presley-t, aki nem egészen három évig volt a felesége Jackónak. Rákérdez a szőkén kortalan sztárriporter: Michael Jackson? Why did you marry (utánozhatatlan hangsúly, kb. “azt a lehetetlen férget, egy rakás szerencsétlenséget, azt a bohócot, pont őt”) Michael Jackson…?

És: Sexually attracted?

http://www.youtube.com/watch?v=g0E7EfN9iGA

Csak nézek. Miért ne? Nagyon is. Szerintem ez szakmai hiba volt. Vagy inkább etikátlanság. Egyrészt azt üzeni vele, hogy a néhány szóval körülírható szexuális vonzerő múlhatatlan feltétele a házasságnak, ami szerintem nem igaz, meg aztán a vonzerő sem egyforma. Mit tudhatjuk mi, kinek mi tetszik, van, akinek másféle test tetszik, és van, akinek nem a testből indul a vonzalom. Másrészt mert Diane Sawyer felült a Jacko-gyalázó, minden furcsaságra lecsapó, azt kreatív magyarázatokkal ellátó bulvármédia szélsebes paripájára. Megnyomta nézőiben a jól bejáratott gombokat.

Lisa Marie jól reagált, őszintén, szembenézősen, híven a boldog percekhez, ugyanakkor nem tagadva, mi történt. Talán csak egy kicsit erőteljesebb fintorral, mint ami még nem önmaga megtagadása.

Egyébként, igen, látom ám, hogy nagyon is torznak, kihasználósnak, bírhatatlannak tűnik ez a házasság. Lisa mindig meghallgatta a férjét, mindenben a támasza volt, és ritkán kapott olyan egymással szemben álló, érett, teljes emberséget, amely nélkül nem házasság a házasság. A Jacko-rajongók haragszanak rá, hogy “olyan hamar feladta”, pedig nem gondolom, hogy egyik ember, pláne egy feleség a másiknak, a férjnek a terápiája lehetne, hogy egyoldalú feladatokat lehetne adni neki, és ezért sem lennék én soha nagyember felesége, noha az voltam, kétszer is. Tudom én ezt józan fejjel, becsülöm Lisát, utálom az egyenlőtlenséget. De szeretem Jackót. A meztelen embervoltát, a kínlódásait, a bukását is. Szeretem, mert emberi.

Szeretem és mentegetem, kiviszem az égő romok közül, féltem őt azoktól, akik nem értik. Vagyunk mi, Jacko és én, és vannak ők, a röhögők, a bulvárkacsák terjesztői, a meg nem rendülők. A szeretet mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy. A szeretetbe bele lehet fulladni.

DSC_2397És Jacko csak ürügy, persze. Mások ellen is lehet valakit szeretni, például egy anya a gyilkos fiát. Sőt: ki, ha én sem? Ez ilyen. A szeretet hatalmas erő. A szeretet: hamis tudat akár, mármint az igazi szeretet. A szeretet, vele maradni, pedig tudod, hogy…, a szeretet öngyilkosság. A szeretet borzalmas.

*

Itt hagyom Oprah-t is, ha már beillesztettem őt, mert őt meg tanítani kéne:

67 thoughts on “a szeretet természetrajza”

  2. “Mások ellen is lehet valakit szeretni, például egy anya a gyilkos fiát. Sőt: ki, ha én sem? Ez ilyen. A szeretet borzalmas.” Ez annyira AZ, amit az anyasagban megtalaltam es annyira megrendito igy leirva latni, h elsirtam magam. Hirtelen beleneztem a kutba es nincs alja. Megtisztito erzes. Koszonom!

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Én nem gondolom, hogy a szeretet általában véve (vagy csak és kizárólag) borzalmas. Hanem azt, hogy a szeretet TUD borzalmas lenni, létezik egy ilyen – nem tudom másképp mondani hirtelen – hiposztázisa is. És amikor ezt megtapasztalom, az szédítő.
        A szeretetlenséget a magam részéről üresnek, neutrálisnak tartom. S szerintem ez az ember számára (hosszú távon) sokkal elviselhetetlenebb, sokkal pusztítóbb, mint bármilyen negativitás, negatív érzelem. Mert az legalább inger. 😦

        Kedvelés

  4. Azon gondolkoztam, hogy jogosan menti-e fel nagyanyám apámat, és jogosan követeli-e tőlünk, hogy ne hagyjuk megrohadni a szerencsétlent (ő nagyon szereti más farkával verni a csalánt, de most nem ez a lényeg).
    Anyám kínjában azt találta neki mondani (miután hosszasan lamentált a vénasszony, hogy hát akkor most apámmal mi lesz, hát biztosan rosszul szóltunk hozzá, azért iszik megint, hát segíteni kell szegénynek), hogy ha a lányod lennék, akkor is ezt mondanád? Menj vissza az alkoholistához , szolgáld ki, pénzeld, veresd magad időnként félholtra, etesd, vedd meg a cigarettáját, legyél vele kedves? A lányodnak is ezt mondanád?

    Érdekes ez, mert egyrészt egy anya szereti a gyilkos fiát is persze. De meddig terjedjen ez? Elvárhat valaki mástól önfeláldozást a gyereke érdekében?
    És ha szereti is, mi az a pont, ameddig kötelessége segíteni, és melyik ponton mondjon le róla? Vagy ne mondjon le róla soha?

    Éva, az alattatok lakó öregasszony vajon szerette a fiát? Mit élt át, amikor a szeretett fia, akit megszült, szoptatott, aki aranyos kisgyerek volt, focilabda után szaladt és kiáltott: Mama, nézd, milyen ügyes vagyok – amikor ez a fiú össze-vissza verte, akkor ő mit érzett?
    Mit érzett a szívbeteg, öreg nagyapám, amikor apám nekirontott? Mit érez szegény kisöreg, minden nap a vonaton ülve, száz betegségével, fájó lábával felcaplatva a hegyre, apámat őrizve? Lehordva, űzetve? Örökké sír, mindenen sír.

    Én mit éreznék, ha az én gyerekem lenne ilyen? De hát az én gyerekem nem lehet ilyen. És a rablógyilkos is tündéri kisbaba volt, akit ringatott és becézett az anyja.

    Felmentheti egy anya az _ilyen_ gyereket? Imádhatja így is? Befogadja, segít rajta, eltűri neki?

    És a másikat, amelyik jó, kedves és a társadalom hasznos tagja, miért nem szereti az anyja, miért löki el? A kis csecsemőt miért dobja a kukába?

    Akit szeretsz, meddig tűröd, hogy beléd marjon? Kék foltig? Csonttörésig? Halálig? Meddig ment fel a szeretet, és hol van az a pont, ahonnan már nincs felmentés…?

    Ezek jutottak eszembe.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Bennem mindig felmerül, hogy miért lett olyan egy gyerek. Nem olvastam még a Kevint, de nagyon szeretném. Szerintem ez a ritkább: hogy nincs rá válasz. A legtöbbre van válasz, és hiába felesleges már egy idő után, akkor is lehet úgy szeretni, hogy ne legyen később gyilkos, alkesz, rossz ember. Igen, van olyan, aki akkor is az lesz, ha a világ legjobb anyukája az övé. De én mindig gyanakszom, ha öreg nénik sírnak, hogy nem látogatja őket senki, pedig van családjuk.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Én apámmal kapcsolatban tudom, hogy nagyanyám például egy eszelős hülye, öt percnél többet nem lehet vele kibírni egy légtérben, és iszonyat, amiket apámmal megtett. De ez NEM MENTSÉG. Mert amiket apám velem megtett, az is iszonyat, és mégis meg tudtam maradni jó embernek.

        A miért lett olyan egy gyerek, hogy megverje a saját gyenge, öreg szüleit nálam erősen párhuzamba állítódik a de hát miért verte meg a feleségét kérdéskörrel: biztosan provokált, rosszat szólt, rossz feleség, azért.
        Úgy gondolom, hogy a gyengébbekkel szembeni fizikai agresszió olyasvalami, amire nemhogy nincs mentség, de még az okát kérdezni is egyenlő az áldozathibáztatással. Nem lehet olyan ok, ami legitimmé teszi. Nem lehet olyan történet, hogy meg akard érteni a bántalmazót. Aki rákérdez az előzményekre, az már maszatol, szerintem.

        Itt most nem a nem látogatja őket senkiről van szó, ilyen sok van, és igen, sokszor még érthető is, ha tudjuk az előzményeket. De annak, hogy nem látogatom a szüleimet, lehet olyan oka, ami legitimmé teszi morálisan azt, hogy nem látogatom őket (ez is milyen már: legitimmé kell tenni morálisan, hogy nem látogatom őket…). Bántalmazásnál nincsen ilyen.

        Másrészt nem is erről beszélek, hanem hogy előállt egy ilyen helyzet, hogy a gyerekem gyilkos, bántalmazó, alkoholista, opcionális, és mégis szeretem, kitartok mellette akkor is, ha engem bánt. Ha igen, miért, és ha nem, miért nem? Hol a határ, az egészséges határ? Van egyáltalán olyan? Ezekre keresem a választ.

        Kedvelés

      • Igazad van, tényleg nincs mentség rá. Ez nem is kérdés. Azért is írtam, hogy egy idő után felesleges az okokat lobogtatni, mert nagyjából mindenkinek van szabad akarata, és egy ponton még eldöntheti, hogy nyomorult lesz-e vagy élhető életet akar élni. Azt hiszem, én nem hagynám, hogy a gyerekem szándékosan fájdalmat okozzon nekem, mert nem az áldozat-sorskönyvet futtatom. Abban, ha valaki hagyja, szerintem ilyen program fut, sőt, még olyan is volt a családomban, hogy kiprovokálta, hogy a gyerekei bántsák, aztán megvolt a játszma nyeresége, lehetett vele dicsekedni, hogy ő mekkora mártír. Van egészséges határ, és az nem tartja be, aki nem egészséges.

        Kedvelés

    • Igen, szerette. Össze volt kötve vele, rá volt utalva, rengeteget szenvedett, és más életprogramja, alternatívája nem lévén, kényszerűen szerette. Az ő projektje volt, ővele azonosították a kudarcot, a sikert kevésbé azonosították volna. Örökbefogadott, egyébként. Az anya nem mondta volna el a bíróságon, mi történt.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • “Menj vissza az alkoholistához , szolgáld ki, pénzeld, veresd magad időnként félholtra, etesd, vedd meg a cigarettáját, legyél vele kedves? A lányodnak is ezt mondanád?” Fel kellene ezt tenni neki. Kíváncsi lennék a válaszra nagyon. Ugyanis az anyósom is hasonlókat szokott mondani a volt menyéről (miért nem tűrt tovább, nem volt azért olyan elviselhetetlen az élete, stb.). Legközelebb ha megint megjegyzést tesz, biztosan megkérdezem tőle. Bár abban biztos vagyok, hogy fordított esetben, ha a menye lett volna alkoholista és ő nem törődött volna a gyerekeivel, akkor a fiát válásra biztatta volna, ez egyértelmű.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Van olyan pont, hidd el. Amikor a bántás és a szeretet már nincs egyensúlyban, ha valaha volt is szeretet, végül már a sajnálat marad csak. És az elhatárolódás. A saját érdekünkben.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  5. Most valahogy nem tudok semmiben elmerülni.Csak az ukrán helyzet,a háború jár a fejemben.Kiakasztó,hogy a magyar média alíg foglalkozik vele,de Berki herevasalása fontos….végül is,a szeretet köt a családomhoz,igen,akármilyenek is a gyerekeim,most is csak arra tudok gondolni,hogy velük ne történjen semmi baj,hogy értük mindent.Na és arra,hogy alíg hihető,hogy a mai világban itt a szomszédban emberek halnak meg.Minden tiszteletem az ukránoké.Én képtelen lennék elengedni a fiam,aki most lett 18 éves.Kinn mindenkit besoroztak 18-tól 50-ig….nekem most ezek jutnak eszembe a szeretetről.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  6. Az én szüleim megkímélték magukat, ettől a borzalomtól, szeretetüket jósággal kellett kiérdemelni. Mondjam-e, mennyire “rossz” voltam? Nem sokat kértem belőle.
    Úgy rácsodálkoztam aztán, amikor jött valaki, aki feltétel nélkül adott, hogy ez belőlem is ugyanezt váltotta ki, ezért gyorsan össze is kötöttük az életünket. Így éltünk eleinte boldogan…. majd kicsit laposan, míg ki nem derült, hogy másnak is jut abból a feneketlen kútból, pedig akkor még nem is rosszalkodtam. Az csak később jött, hirtelen, mint egy förgeteg!
    Akkor, tőle tudtam meg, hogy a szeretet/szerelem nem érdem kérdése. Csak van és árad, nem kér engedélyt, nincs feltétele. És az sem érdekli, hogy kit bántunk vele.
    Mégis elhagytam, hogy viszatérjek a hiteshez. Nagy lecke volt, mindketten megtanultuk.

    Hanem az anyaság feneketlen és borzalmas szeretetkútja mind egy cseppig igaz.
    Tudom, vannak gyerekeim. Akik már társukat szeretik. Akkor is, ha azok nem “szolgálnak rá”, kihasználják őket, feltételekhez kötik a szeretetet, hovatovább érzelmi zsarolás is felmerül.

    És akkor az ember lánya elgondolkodik, de hosszan ám, és gyakorta, hogy azok a dedek, akiket ő borzalmasan szeretett mindvégig, hogy nem látják, amit rajtuk kívül mindenki? Hogy ez gyötrelem, ez öngyilkosság, ez pusztít, ez hamis tudat, óborzalom!
    Van ebből ébredés?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  7. ma elég erős élmény ért, és ezen gondolkozom, hogy valójában mi is az a szeretet, és meddig tűr el mindent. persze egyáltalán nem olyan durván, mint ahogy bajuszcic írta feljebb. vannak a nagyszüleim, kilencven körül, vasakaratú, kőkemény emberek, túléltek auschwitzot, rákosit, mindent, majd az egyetlen, imádott fiuk elvesztését, és még mindig bírják, még mindig kőkemények. nagyanyám napok óta szarul van, nehezen lélegzik, tüdőgyulladás, minden ma megyek át, és az egyórás vizitből nyolcórás lett, a vége kórház, ahova az istennek nem voltak hajlandók befeküdni, csak a végén azért, mert egy hasonlóan kőkemény haverjuk rábeszélte őket, amúgy én szart sem értem volna, a nagyanyám csak akkor volt hajlandó befeküdni, ha a nagyapám is, mert ő egyedül nem hagyja, inkább ott fullad meg, de komolyan. és akkor elkezd bennem ordítani valami, hogy és ha hazajönnek a kórházból, hiába szeretem őket, nem és nem vagyok képes és hajlandó huszonöt évesen, a legszebb fiatal éveimben napi négy órát időseket gondozni, utasítgatásra pattogni, takarítani, gyógyszert beadni. és együtt a családnak még pénze is volna, hogy fizessünk rendes, tizenkét órás házi ápolást, de ők persze nem hajlandók, mert ugyan, és csak nem erőszakoskodhat az ember két felnőttel, inkább a család szakadjon meg, de abból is persze én, meg apám volt felesége, mert a többieknek csak a szája jár. aztán persze jönnek a jó kis gondolatok, hogy persze egy pocsék rohadt ember vagyok, hogy ahelyett, hogy értük aggódnék, magamat sajnálom, hogy nekem mostantól kezdve ez lesz a dolgom heti tutira minimum négyszer, ha nem hajlandók beadni a derekukat, hogy fizessünk nekik házi ápolást, mert ugyan minek az.. és hogy ordítok magamban, hogy ez lett volna az egyetlen szabadnapom, amit a barátommal meg sporttal meg kajálással meg napsütéssel töltöttem volna, ehelyett nyolc órában ezzel foglalkoztam, aztán meg persze legszívesebben leköpném magam, hogy mit képzelek én, ez a kötelességem, undorító, önző szar vagyok, aki ilynkor is csak magára gondol, más is egyedül ápolja a demens idős anyját, és nem is huszonöt, hanem ötven évesen, munka, gyerekek, minden mellett, mert muszáj, hát a jó büdös kurva anyámat nekem. a szeretet azt jelenti, hogy eszembe se jutna lázadozni ezellen? vagy ez baromság? és ha azt jelenti, akkor az ezenvaló dührohamom azt jelenti, hogy nem is szeretem a nagyszüleimet? és vajon mi ebben a kölcsönösség? hol jó ez nekem? tetteke- ők valaha annyit értem, hogy az összes hátralévő évükben nekem ez legyen a dolgom? és ha nem, akkor mi van? undorító ez a méricskélés? (nyilván igen).

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Annyira, de annyira megértelek. Küldök egy ölelést.
      A betegápolás nem véletlenül lett külön szakma. Két idős, beteg ember gondozása egész embert kíván, azt is napi nyolc órában. Hosszabb távon hozzáértés nélkül belebetegszel te is.

      A szüleim kis híján rámentek, amíg súlyosan demens nagyanyámat otthon próbálták ápolni. Ez embertelenül nagy feladat, és nem vagy hálátlan, ha kimondod, hogy sok, és megoldás kell.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Én is megdöbbentem egyszer, mikor hajszolt kollégám a nyelviskolában lerogyott, majd elkezdett dőlni belőle a panasz. Másfél óráig hallgattam, mindenféle kérdés és biztatás nélkül mondta, de nem volt szívem otthagyni. Demens anyukájával élt együtt, és teljesen tönkrement az élete. Nem volt túl jó párkapcsolata, de ráment, esélye sem volt normálisan dolgozni, emberekkel találkozni, párt találni. Úgy lenullázta magát, hogy ihaj. Fájdalmas volt belepillantani az életébe.

        Kedvelés

    • Az jutott eszembe, ahogy olvastalak, hogy ha szeretnéd őket, ez mind nem merülne fel. És igen, ott a válasz, hogy miért nem annyira: tettek-e ők valaha annyit. Ha nem, akkor mégis hogyan tudnál olyan őszintén beleállni a feladatokba, mintha nem is kéne gondolkodni, mert annyira evidens, hogy megteszed. Sok rosszat írtam és gondolok anyámról, a nagyszüleimről, de most megpróbáltam beleélni magam, hogy mit tennék értük, és azt hiszem, nagyjából mindent. Mert lehet, hogy nem szerettek okosan, de hogy odarakták magukat, az biztos. Sok idő, sok energia, sok kis, közös terekben eltöltött év köt annyira hozzájuk, hogy azt hiszem, nem gondolkodnék. De ha ez mind nem lenne, mint pl ahogy anyósommal nincs ilyen, akkor nem szívatnám magam lelkifurdalással. Lehet, hogy zavaros volt, de az a lényege, hogy ha nagy aránytalanság van gondoskodás terén, akkor nem biztos, hogy elvárható a maximum. Ha ők sem tettek érted sokat, neked miért kéne aránytalanul sokat beletenned? És hol vannak azok, akikkel viszont sokat foglalkoztak? Vagy nincs ilyen?

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Nekem elég közeli és fájdalmas a téma, és azt gondolom, hogy annak ellenére, hogy a nagyszüleim rengeteget tettek értem és a szüleimért is, hosszú távon ez mégsem bírható. Iszonyú és embertelen elvárás ez, hogy ápoljanak a rokonok rendszeresen munka és magánélet mellett, a legszebb fiatalságukban, hogy van ésszerű megoldás, az otthoni ápolás szakszerű segítséggel. Ez nem azt jelenti, hogy onnantól kalap-kabát, hanem, hogy ésszerű méreteket ölt az áldozat: mondjuk napi 6 órás feladatról 1 órára változik a látogatások ideje.

        Szerintem ez nincs összefüggésben a szeretettel, miért kellene mázsás teherrel hegyet mászni, ha valaki fizetségért felviszi a csomagod. A hegyre akkor fel kell másznunk, az idős ápolás pszichés terhét úgysem tudjuk átadni.

        Kedvelés

      • A férjem nagyapja tavaly előtt, az én nagyapám tavaly halt meg. Mindketten súlyosan leépültek, elsősorban a feleségük gondozta őket, némi családi segítséggel – és majdnem rámentek mindketten. Pedig nagyon-nagyon szerették a férjüket, mindkét pár szépen élt, de borzalmas volt látniuk, ahogy egy életerős ember lassan leépül, elbutul és mindenben segítségre szorul. Párom papája az idő nagy részében már azt sem tudta, hogy ki van mellette, és volt, hogy nekitámadt a mamának, mert nem ismerte fel. Az én papámat egy percre se lehetett magára hagyni, mert különben elindult otthonról haza vagy ki a hegyre. Olyan ez, mint a csecsemős időszak, állandóan ott kell lenni, nem lehet nyugodtan aludni vagy valahova kimozdulni, fizikailag, lelkileg iszonyú kimerítő, csak itt nincs meg a remény, hogy egyszer majd megnő, hanem csak lefele vezet az út. Mindkét öreg úgy halt meg, hogy folyamatban volt az idősotthon intézése.

        Párom mamája – egyszerű, de erős, okos parasztasszony – kimondta, amikor már nem bírta, hogy “gyerekek, nem bírom egyedül a papát gondozni” – nagyon nagy erő kellett ehhez, és senkinek sem az jutott eszébe, hogy nem szereti eléggé. Az orvos is határozottan azt mondta, hogy nem lehet a mamára bízni ezt tovább. Ő elment addig, ameddig a határai tartottak, – végül ő is kórházba került – és érezte, hogy ez így nem mehet tovább. Az én nagyapám felesége szintén kórházba került, infarktust kapott, és akkor mondta ki az orvos, hogy nem, nem lehet az öreget hazaadni, mert a felesége nem bírja.

        Egy tanítványom, aki idősotthonban dolgozik, azt mondta nekem, hogy amikor az öregek otthonba kerülnek, szinte mindig javul a kapcsolat a családdal – mármint akkor, ha ennek eleve is voltak alapjai és a család rendszeresen látogatja őket. Mivel nem a családtagoknak kell őket ápolni erejükön felül, munka mellett, és az öregek nem veszítik el teljesen a méltóságukat, nem érzik úgy, hogy mindenben a családra szorulnak, hanem a látogatásokkor minőségi időt tudnak egymással eltölteni, beszélgetni, élvezni azt a kis jót, ami megmaradt. A nagyapám és szüleim korosztálya retteg az idősotthontól, úgy érzik, hogy aki odakerül, azt a gyerekei eldobták, nem akartak róla gondoskodni. Én úgy tekintek rá, hogy öregségemre az lesz a menedék, mivel gyerekem nem lesz, biztosan otthonba fogok menni, ha már egyedül nem tudok magamról gondoskodni.

        Kedvelés

      • “az öregek nem veszítik el teljesen a méltóságukat, nem érzik úgy, hogy mindenben a családra szorulnak” – de jó, hogy ezt leírtad! Nekem ez a mondat kellett nagyon.

        Kedvelés

      • Végül nálunk is az idősek otthona lett a megoldás, sajnos későn. Nagyapám belebetegedett az otthoni küszködős időszakba, el is vitte szegényt. (Pedig rajta fizikai teher nem volt, de ennyi idős korban elég volt érezni a család stresszét és látni a leépülést) Nagyanyám érdekes módon jobb állapotban van, mert szót fogad az ápolóknak, beveszi a gyógyszereit – ez otthon csak órákig tartó küzdelem után valósult meg. Nekünk is könnyebb, gyakori félórás találkozókkal sokkal könnyebb jól szeretni a mamát, és ő sem ránk haragszik a “rossz dolgok” (gyógyszerbevétel, mozgás, fürdés) miatt.
        A tapasztaltak miatt a szüleim úgy döntöttek, hogy ha egyszer lerobbannak, eladják a lakásukat és otthonba költöznek. Azt mondják, hogy ez egyszerűen nem várható el, amit ők tettek értünk, azt a gyerekeinek adjuk tovább, ne nekik viszonyozzuk.
        Anyai nagymamám találó mondása: “Olyat még nem láttam a világon kislányom, hogy a fióka etesse az öreg madarat, és ez így van jól.”

        Kedvelés

      • Ezek a történetek… nagyon megérintenek.

        Milyen okosan mondta az anyai nagymamád! És milyen szépen…

        Kedvelés

      • Igen, és ha valaki szereti a gyerekeit, unokáit, akkor el bírja fogadni a szakszerű segítséget, és hagyja élni őket. Jártam egy időben öregek otthonába, és találkoztam olyan nénikkel, akiken látszott, hogy okosak, szerető szívű szülők és nagymamák. Tele volt a polcuk az utódok fotóival, ez éltette őket. És az egyik elmondta, hazug mártíromság nélkül, hogy azért van az öregek otthonában, mert nem bírta nézni, hogy tönkremenjenek a gyerekei, ezért ő maga kezdeményezte. És tudott ezzel együtt élni, és gyakran is látogatták, mindig volt nála valaki.

        Kedvelés

      • Ne haragudj, én ezzel most nagyon nem értek egyet. Mármint azzal a részével, hogy eastern sugar nyilván nem szereti nagyon a nagyszüleit, mivel benne ilyen gondolatok felmerülnek. Szerintem ez nem szeretet kérdése. Fordítva viszont talán egy fokkal jobban az: ha szeretem a fiatal unokámat, elvárom-e tőle, hogy rám áldozza fiatal éveit, hiszen a stafétát mindig előre kell adni, vagy pedig megelégszem szakszerű fizetett ápolással és az unokám részéről rendszeres látogatással? Amely, teszem hozzá, sokkal lelkesebb és szeretetteljesebb lenne a két idős ember napi ápolásának nyűge nélkül.

        Eastern sugar, én nem gondolom, hogy nem szereted őket, és főleg azért nem gondolom, mert ezen te rágódsz és lelkiismeret-furdalásod van. Ami miatt szerintem te szenvedsz, az a szocializáció, hogy az ápolás a női rokonok dolga, és hogy felmenőinkért mindig és mindent, erőnkön felül, hiszen nekik köszönhetjük. Blablabla.

        Egy történetet elmesélek. Nagyanyám (anyai) 75 éves, még életerős, fürge eszű, imádni való, életre való csaj. Nagyapám nemcsak demens, de már pelenkázni, fürdetni, etetni kell. A házasságuk annyira rettenetesen szar volt, hogy nagyanyám a második lánya születése után, amikor már látni lehetett, hogy ebbe a kapcsolatba bele lehet szarni, elhatározta, hogy ő innentől csak a gyerekeinek él, ezt is tette. Mindent megtett értük, mindent értük tett. Nem szerette nagyapámat, akin, valljuk be, nem is nagyon volt mit szeretni.

        Ma, amikor még utazhatna (végre ingyen), mert az egészsége és a nyugdíja is megengedni, jöhetne-mehetne,unokázhatna és dédunokázhatna, mégsem teszi, mert ápol. Járna tb-alapon ápolónő, de neki nem. Inkább forgatja, mosdatja és pelenkázza a 100 kilós férjét. Virraszt mellette, mert nagyapámra néha éjjel jön rá, hogy ő ki akar mászni az ablakon. Mama nem enged oda senkit, pedig milliószor felajánlottuk, hogy kifizetjük, és hát valljuk be, nagyapámnak már mindegy lenne, mivel nincs tudatánál. De nem, ő csinálja, és kész. És nem azért, mert szereti, hanem becsületből. Nekem ez nagyon tanulságos, és kegyetlenül hangzik, de reménykedünk a családdal, hogy az öreg – akivel amúgy semennyi kapcsolatom nem volt, mert ő ilyen bottal piszkálom a gyerekeket-típus volt – minél előbb meghal, hogy mama még élhessen.

        Kedvelés

      • Uhh, ez nagyon kemény. Nagyon sajnálom a nagymamádat.

        És igen, valahogy férfirokonok sokkal ritkábban gyötrődnek ezeken a dolgokon úgy, mint pl. Eastern Sugar…

        Kedvelés

      • Bajuszcic, én is veled értek egyet, az első két bekezdést szinte ugyanezekkel a szavakkal fogalmazgattam magamban kommentolvasás közben.
        Öregpárti vagyok, hiszek az emberi méltóságban és a szeretet erejében, de a mértéken túli önfeladásban nem. Az is igaz, hogy a felmenőinek is a gyerekeiben törleszt az ember, ha már egyenlősdizünk. Sajnos az időseknek is kellene az alázatot gyakorolni, ha én nem bírom a terheket egyedül, a szerettem meg nem bírja már velem, helyettem – és bízzak már annyira benne, hogy ezt elhiggyem neki -, akkor elfogadok külső segítséget, más megoldást.
        Easten Sugar, ölellek! A házi ápolás megfelelő emberekkel és a család megmaradó figyelmével szerintem a legméltóbb feloldása egy ilyen, mindenki számára nehéz helyzetnek. Gondolok rád, rátok, hogy sikerüljön mindenkinek megnyugvást találni a vívódások közepette!

        Kedvelés

      • Mindent semmiképp sem tennék meg anyámért. Nem tenném érte tönkre az életem. És nagyon szomorú lennék, ha a gyerekeim nagy áldozatot hoznának értem, miattam kisiklana az életük. A mindent anyámért-hoz: és akkor mi lenne a gyerekeimmel?

        Kedvelés

    • Ez egy nagyon jó kérdés, amit felvetettél. Egyéni dilemma, és közben megoldhatatlan társadalmi probléma. Elöregedő társadalom, kevés gyerek stb. És nagyon sok idős ember nincs olyan rosszul, hogy kórházba menjen, “csak” folyamatos felügyeletre, ellátásra szorul esetleg évekig.
      Magyarországon még elég nagy tabu, de nyugati ismerőseim simán kimondják, hogy ők majd mennek egy öregek otthonába, nem várják el a gyereküktől az ápolást. Illetve, a gyerek nem is ott él, mert nagy a mobilitás.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Amikor anyukam, akivel elmeselhetetlenul rossz volt a kapcsolatom, akivel szinte megoltuk egymas lelket, majusban rakbeteg lett, nem volt kerdes, hogy koltozom hozza kulfoldrol haza gyermekesol, egyedulallo anyakent. Egyszeruen ugy ereztem, ott kell legyek mellette. A betegsege alatt valami szornyu fordulatot vett az egeszminden velunk. Nem volt gyilkolas, csak csend, es hagyta magat, akarta mindazt a kozelseget, amire eleteben nem volt szuksege, es amit a tortentek utan nem konnyen tudtam helyrehozni. Volt, hogy szotlanul ultunk egymas mellett orakig, mikozben patakokba folytak a konnyeim, s o csak annyit szolt: “Ne bombolj”
        Lelkiismeretfurdalas? Onmarcangolas? Rajonni, mi a szeretet? Mikor keso? Fogalmam sincs. En csak azt tudom, hogy elkepzelesem sincs, hogyan lehet igazan szeretni, hogy fogk-e egyaltalan barkit szeretni, hogy fog e a lanyom mellettem ulni szotlanul, s ha fog, en majd mit mondok neki?

        Kedvelés

      • Miért ne tudnád, hogy lehet igazán szeretni, miért lenne rossz a viszonyod a lányoddal? Most milyen a viszonyod vele? Nem lehet, hogy még mindig anyád hiteti el veled, hogy veled van a baj?

        Kedvelés

      • Nálam teljesen aktuális most ez a téma, azaz benne élek, a mindennapok része. A 84 éves nagymamám tavaly nyáron költözött fel hozzánk vidékről. Hozzánk = a szomszédos házban béreltünk neki egy leválasztott kis lakrészt, van konyha, fürdőszoba, minden, és csak egy kerítés köztünk, reggel integetünk a két konyhaablakból.
        Ő még önellátó, tehát nem kell fizikailag gondozni, a főzésbe szoktam néha beszállni, és én viszem őt orvoshoz, meg intézem az ügyes-bajos dolgait, gyógyszertár, posta, jövök-megyek a kis intéznivalóival. Viszont minden nap beülök hozzá beszélgetni, én is élvezem, imádom a társaságát, a mai napig vagány, frappáns, gyorsan vág az esze, és olyan a hangja, mint egy kamaszlánynak, és gyönyörű még most is, méltósággal öregedett meg.
        Ez idáig jól hangzik, gondolom én.
        Csakhogy. amikor beteg volt, akkor olyan elesett volt minden téren, hogy én állandóan bent ültem nála, és ápoltam. Akkor én lavóroztam, én vittem ki vécére (vagy a bilit hordoztam), én mosdattam este szivaccsal. Én ültem mellette és beszélgettem, hogy eltereljem a figyelmét a fájdalmakról, és amikor elaludt, akkor gyorsan válaszoltam a főnököm egy-két levelére, a laptop mindig nálam volt. A főnököm megértő volt, de voltak dolgok, amik nem várhattak a cégnél, voltak telefonok, amiket fel kellett vennem (egyik kezemben a kanál a levessel, amit próbáltam belétuszkolni, a fülemhez szorítva meg a telefon, és nagyon üzletiesen és full profin az előző havi teljesítési igazolásról értekeztem, közben remegett a kezem), és én abban a két hétben éveket öregedtem. Ezt most azért írtam ilyen részletesen, mert arra jutottam, hogy ezt így tényleg nem lehet. Nem lehet, mert túlmegy az ember teljesítőképességén, és azért is, mert működtetni kell egy életet, és ha én elbukok, akkor nekik még annyira sem tudok biztos pont lenni, mint idáig.
        A nagyim meggyógyult aztán, de megbeszéltük, sőt, ő kérte, hogy ha elfekvő lesz, akkor keressünk mellé valakit. Én a Hospice miatt rendben vagyok a sebekkel, a pelenkázással, a szagokkal, mindenféle testi dolgokkal, és nem emiatt kell más, hanem azért, mert fizikailag nem tudok egyszerre 3-4 helyen lenni, és ha ő magára csinál délelőtt tízkor, akkor én hiába tenném szívesen tisztába, ha a város másik végén vagyok, és csak 2-re érek haza. Egy percig nem gondolom, hogy nemtörődöm vagy érzéketlen lennék emiatt, ellenkezőleg. Engem ő nevelt éveken keresztül anyám helyett, szenvedélyesen szeretem (és viszont), miatta acélos és egyenes a gerincem – és pont ezért az utolsó percig oda fogok figyelni rá, hogy a kapcsolatunk méltósága megmaradjon, és azon belül is az ő méltósága és az enyém is.
        Nekem soha nem azt jelenti a szeretet, hogy a nevében fogcsikorgatva, arcomra ráfeszülő maszkkal, pengeszájjal csinálom, és csinálom, és csinálom, ha beledöglök, akkor is. A gyereknevelés sem ezt jelentette, és most az idős szerettem ápolása sem ezt jelenti, és úgy általában, nagyon mást jelent most már a szeretet, mint korábban. De csak az utóbbi években kezdtem ezt el helyretenni magamban, és még csak az elején tartok.
        Van bennem hála iránta, kötelességtudat is valamennyi, de nem ez a döntő. Ami inkább van, az a beleállás az élet természetes folyásába, hogy egyszer ő gondozott engem, ő pelenkázott, ő nevelt, testileg-lelkileg táplált, és most bezárul a kör, és visszafelé mennek az energiák, ennek van egy szépsége is, a terhek mellett. És van bennem tömérdek szeretet, úgy tudok ránézni az ő örömére, mint a gyerekemére. Manipulálom is, igen: megkérem néha, hogy főzzön nekünk valamit (“mert ilyet csak te tudsz”.), és akkor este vár engem a lábaskával az ajtóban, és halálosan boldog, hogy őrá szükség van még.
        A lányom is átmegy, és Dédi-palacsintát kér, és akkor ő sürög-forog, és fontosnak érzi magát, és ettől nekem kerekebb a világ.
        Azt viszont nagyon tudom, hogy mindaz, ami bennem van, azért lehetséges egyáltalán, mert én annyit kaptam tőle.

        Anyámat meg nem bírom elviselni.

        Kedvelés

      • Naja, ezt megkönnyeztem, nagyon köszönöm, hogy leírtad.
        Úgy örülök, hogy ilyen jó a kapcsolatotok, és ennyi mindent kaptál tőle!

        (Most eszembe jutott persze az én nagymamám is… Mostanában sokat gondolkodom rajta, bár jól van, önellátó.)

        Kedvelés

      • Nekem is vannak hasonló nyugati ismerőseim. Mikor először hallottam ezt tőlük 17 éves voltam és nem értettem, de mióta láttam, hogy néz ki az otthon ápolás, és mekkora teher a családnak, megértem, és magam is ezt tervezem, ha megöregszem.

        Kedvelés

    • Nalunk anyukammal az a megallapodas, hogy ha mar nem tudja majd ellatni magat, akkor oregotthonba megy es majd igyekszem surun latogatni, ami kulfoldrol nem lesz egyszeru. A nagymamam is egy szuper oregotthonban volt, alagsorban medence, hazhoz jart a fodrasz, mindenkinek kulon kis garzonja volt, stb,stb. Az oregotthon nem a remsegek haza. Anyum azt is tervezget hogy majd a baratnoivel egyutt koltoznek be, es sokat kartyaznak, meg jarnak szinhazba, moziba. Szerintem elvarni tolem hogy apoljam, egyszeruen nem fair. Az apolas egy szakma, tudom, dolgoztam oregotthonban. es nem haztartas, munka es gyerekneveles mellett kell megoldani az idosek ellatasat, gondozasat, termeszetesen a noknek, ki masnak. Easternsugar, szerintem batran mondd el hogy te ezt nem tudod vallalni, mert ez neked tul sok. Ettol meg nagyon szereted oket, boldogan latogatod oket surun, de hogy rad haruljon az apolasuk, azt nem vallalod. Reszemrol azt is felhaboritonak tartom hogy egyaltalan felmerult masokban hogy majd te apolod az oregeket.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • “Reszemrol azt is felhaboritonak tartom hogy egyaltalan felmerult masokban hogy majd te apolod az oregeket.” Én erről ugyanezt gondolom. Láttam ilyet a saját családomban is, simán bele lehet rokkanni (ahogy aritareal is írt infarktusról egy családtagnál). Ha nem is feltétlenül testileg, de lelkileg nagy valószínűséggel.

        Kedvelés

      • Nagymamám kislány koromtól, amióta magához vett, nem titkolta, hogy öregségére azt várja, hogy majd én gondozzam. Nagyon hamar felhúztam a nyúlcipőt és leléptem. Most egyedül él. Nem igaz, hogy nem szeretnék gondoskodni róla, de úgy érzem, hogy választanom kellene közte és a családom között. Természetesen a családomat választom, mert értük érzem felelősnek magam. Nagymamámért imádkozom.

        Kedvelés

      • Utólag derült ki számomra, mikor már elhoztam a fiam egy másik iskolába, hogy a fő problémát okozó tanítónőnek pont akkor kapott agyvérzést az anyukája, mikor elsős osztályt kapott, és az apukája nem ápolta, ő járt a kamasz fia és férje mellől az anyukáját ápolni. Azt láttuk, hogy ijesztően lefogyott, de azt nem tudtuk, miért. Miért annyira türelmetlen a gyerekeinkkel, miért nem lehet vele érdemben beszélni, miért annyira frusztrált. Most már összeállt a kép, de sokat rombolt az osztályon. Szerintem súlyos beteget ápoló, emberekkel foglalkozó hivatásbelieknek járna fél év fizetett szabadság.

        Kedvelés

    • Meggyőződésem, hogy a gyereknek, unokának NEM FELADATA, hogy az életét a szülők, nagyszülők gondozására fordítsa. Valószínűleg megbolondulnék, ha a gyerekeim ilyesmire adnák a fejüket. Szerencsére a szüleim sem így gondolták, illetve azt hiszem, apám sem gondolta így, de ő meghalt fiatalon, hirtelen. Anyám ugyan már 80, de szó sincs ápolásról, viszont azt mondja, hogy ha olyan állapotba kerül, akkor okvetlenül öregek otthonába akar menni.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Nagyon érdekeseket olvasok itt fent. Én is sokat gondolkodtam ezen, hogy meddig terjed az egymás iránt való elköteleződés, mi az, ami belefér a jóban-rosszban, egészségben és betegségben. Egy fél évet tavaly fél karral voltam, alig tudtam ellátni a mindennapi teendőimet, a férjem egy zokszó nélkül intézte a család dolgait. Két héttel ezelőtt elvágta az ujjait a balkezén, és teljesen kiesett az itthoni házimunkából: nem volt mosogatás, és semmi, amihez hozzászoktam az utóbbi időben. Azt hittem, hogy falra mászok. Rá kellett jönnöm, hogy az okozza a frusztrációmat, hogy hozzászoktam a segítségéhez. Voltak olyan pillanatok, amikor azt mondtam, hogy nem hiszem el, hogy így elvan, nekem a karom volt eltörve, de ennyire nem, majd éreztem, hogy igazságtalan vagyok. Egészségügyi alkalmazottként rettegek attól, hogy kiszolgáltatott helyzetbe kerüljek, ahogy attól is, hogy nekem kelljen hosszútávon gondoznom valakit. Pedig lehet, hogy elkerülhetetlen lesz. És akkor szeretnék úgy ott lenni, hogy ne érezze a másik ember, hogy terhemre van.

        Kedvelés

      • Nekem ott a határ a segítségben, ápolásban, hogy legyen, lehessen magánéletem, szabadidőm – és persze tudjam folytatni a munkám, ami anyagilag szükséges. A gyerekeim esetében nem tudom, mennyit áldoznék fel, nyilván a szabadidőmet is, munkából is annyit, amennyit a megélhetés mellett lehet.
        Férjed ujja: látod, azt mondod, azért idegesít, hogy nem mosogat, mert már természetesnek vetted. mégis segítségnek hívod, ami nem segítség, hanem részvétel a közös feladatokban.

        Kedvelés

  9. Nagyon tetszett a poszt, konnybe labadt a szemem.
    Szilagyi domokos verse jutott eszembe.
    ”
    énnekem ne mondjátok, hogy „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”, csak ennyit
    mondjatok:
    „szeresd felebarátodat hasba lőni,
    mint tenmagadat; szeresd felebarátodat gázkamrába
    küldeni, mint tenmagadat; szeresd felebarátodat villamosszékbe ültetni, mint
    tenmagadat; szeresd felebarátodat arcul köpni, mint tenmagadat; szeress felebarátodra
    atombombát dobni, mint tenmagadra; szeress felebarátod húsán hízni, mint
    tenmagadén” – :
    csak ennyit mondjatok, és akkor, bizony mondom, hiszek néktek,
    én, az ördögöcske, aki zuhantam, kényszerleszállást végeztem itt, közöttetek, ezen a rögös,
    sziklás, gödrös, ismeretlen terepen, kényszerleszállást végeztem, és tudom, hogy bele
    fogok halni.”

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  10. Megértelek Easternsugar és a többieket is! Ebben az évben láttam be, hogy a szeretet önző és feltételhez kötött, akár szüleink irányából is.
    Szüleim tőlem is valami hasonlót várnak el, mint amit Eastrensugar írt, csak testvérem és maguk irányába, olyan terheket szeretnének rám tenni és tettek, melyeket én nem szeretnék. Kb. fél éve kezdtem lerakni a felesleges pakkokat és egy hete azt mondtam NEM és letettem a terheket, azóta nem állnak szóba velem.
    Lelkiismeret furdalásom van emiatt.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  11. Én még egy sztárért sem rajongtam annyira, hogy szeressem. Tulajdonképpen nagyon kevés emberhez kötődök érzelmileg annyira, hogy azt tudjam mondani: szeretem őket. Talán a gyerekeim és a férjem. De őket sem szeretem (már) úgy, hogy elfogultan. Kaptam már hideget is meleget is ezért, sokak szerint szigorú vagyok a gyerekeimmel, de azért, amiért nekem más a mérce, mint nekik, nem jelenti azt, hogy nem szeretem őket a legjobb tudásom szerint. Ha magamból indulok ki, én szinte szeretet nélkül nőttem fel. Nagymamám szeretett elég szigorú feltételek mellett. Hála istennek nem lettem bünöző, sem egyéb. Én nem hiszem azt, hogy a szeretet mindenre megoldás. Én inkább a korrektségben és őszinteségben hiszek. Itt a blogon találkoztam először azzal a nyers őszinteséggel, ahol egyenesen lehet beszélni olyan dolgokról, amelyek a kinti világban előítéleteket/itéleteket vonnak maguk után. Éppen ezért szeretek itt lenni, mert itt vállalható az is, hogy nem hiszek a szirupos, mindent eltűr, mindent elfelejt, mindent elhisz stb. fajta szeretetben. Én már kételkedek az örökös igazságokban. Ez is elvárás, hogy valaki engem így szeressen. Ne, ne szeressenek így. Várják el tőlem, hogy korrekt legyek, de ez ne legyen egyoldalú: várhassam el én is ugyanezt. Valami ilyesmire gondolok, amikor szeretetről van szó. Szerintem a szeretet a legnehezebben tanulható érzés. Azt hiszem, hogy a szeretet ellentéte a félelem. Olvastam is valami ilyent. Ha valakit szeretünk, akkor bízunk benne. Kockáztatunk. Én már egy ideje nem akarok kockáztatni, így nem igazán bízok senkiben. Fene tudja, hogy van ez 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Aaaaa, telepátia,

      ma megnéztük moziban a Jégvarázst, és pontosan ez fogalmazódott meg bennem: “a szeretet ellentéte a félelem.” (Tudom, mélyenszántó vagyok.)

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Remélem jó helyre teszi a rendszer a válaszom 🙂 bronzérmes, pont valami hasonlón gondolkodtam, mint amit leírtál. Én úgy vagyok ezzel, hogy nem nagyon érzek szeretetet, igyekszem nem szirupozni soha. Talán a férjem az, akire ha ránézek, néha rajta felejtem a tekintetem, mikor nem látja, és eszembe jut, micsoda ajándék, mennyire nagyszerű ember, mennyi mindent megtennék érte (ez mind egyben, egy villanásban.) Persze a rosszcsontot is imádom, de háromésféléves, munka mellett eléggé leterhelő, egyáltalán nincs el egyedül, öt percre sem…. talán ott a lényeg, hogy a férjem visszaadja-tükrözi, a fiam meg még csak ritkán, és nekem kell a visszatöltés. Biztos bennem van a hiba, de nagyon megérzem, ha valami csak szívja az erőmet és nem tölt….
      Nem akarom a szüleimre fogni, de (persze van egy de) – az alaptöltéssel is lehet valami baj nálam. Ha a mostohaapám kerülne ápolnivaló helyzetbe, nem valószínű hogy egy ujjal is hozzányúlnék, és minden lelkiismeret furdalás nélkül tenném bárhova, csak ne kelljen vele foglalkozni. Anyát azért látogatnám is néha, de a furdalást ő is lerendezte anno előre. A vérszerinti apám már meghalt, rá inkább kíváncsi voltam mint szeretetet éreztem (a pszichológus szerint azért volt alkoholista és verte a -már idős – anyukáját mert nem volt férfias férfi, és ezt nem tudta elviselni magában. Öööö… hát igen, vagyis nincs mentség.) Nem tudom, a nagymamám mit tett és nem tett apám gyerekkorában, de ő még él, és látogatjuk, támogatjuk – önellátó, de ha nem lesz az, őt sem fogom gondozni. Van még két lánya, akik annyit sem néznek felé mint én, ez rájuk fog hárulni.
      Szerény véleményem szerint túl van spilázva kicsit ez a szeretet-dolog. Nagyon szép tájképek alá írnak baromságokat a Facebookon is, aztán osztja boldog-boldogtalan, mert illik (elég sokan csak elolvassák, de nem értelmezik, és közhely-hegyeket adnak tovább.)
      Szóval ha nekem nem adtak, honnan adjam vissza? Egyáltalán a férjemtől és a családjától tanulom, hogy mit hogyan kell éreztetni, kinyilvánítani, és ez ritkán nyilvánul meg szájmenésben, általában tettekkel adják a tudtomra, hogy szeretnek. Észre is veszem.
      Ami Jacko-t illeti, mindig is elkápráztatott… csodáltam. A pedofilvádakkal szerintem sem érdemes foglalkozni, egyszerűen…hogy is fejezzem ki magam… energetikailag lehetetlennek gondolom, hogy egy olyan energiákat felszabadító és átadni képes ember, vagy lény, vagy akárki, ártó dolgokra legyen képes. Gyerekeken főleg… a mai napig megemeli bennem az adrenalint a zenéje, órákig tudom hallgatni (de nem táncolás nélkül 🙂 ) nem tudom hogy csinálta de hálás vagyok neki. És a poszt is jó, elgondolkodtató, a kommentek még inkább.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • “Szerintem a szeretet a legnehezebben tanulható érzés.”

      Szerintem akkor, ha felnőtt korodban kell megtanulnod. Ha babakorban kialakul az a bizonyos ősbizalmas kötődés az anyával, akkor nem kell tanulni, jön magától. Mondom én, aki amúgy szintén nem sziruposan, ragadósan szeretek – de ez már talán inkább személyiségfüggő. Nem lógok a szeretteim nyakán, nem tűrök el mindent, viszont elég könnyen megbízom abban, akit érdemesnek érzek a szeretetemre. Később persze el lehet ezt rontani, vannak csalódások, de én ott érzem ezt az ősbizalmas muníciót, hogy újra és újra képes vagyok bízni, mindenkinek megadom az esélyt. Valóban kockázat ez, ahogy írod, és ahogy öregszem, hajlamosabb vagyok a cinizmusra, de alapvetően optimizmus van bennem az emberi kapcsolatokat illetően, és ezért nagyon hálás vagyok az anyámnak, bár nem látom őt tökéletes szülőnek.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  12. ui.: szerintem hasonló dolgok miatt divatosak manapság az egyre elrugaszkodottabb névválasztások is az újszülötteknél. Régen anyáink, nagyanyáink nevét kapták a gyerekeink, tiszteletből. Ma már se Máriák, se Erzsébetek. Talán nem véletlen, hogy próbálunk minél messzebbre kerülni 🙂 ami engem illet, a sajátomat is megváltoztattam, a keresztnevet és a családnevet is. Jól esett. Most már én én vagyok…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  13. Rendszeresen felháborodást váltok ki, mert egyszerűen nem értem, mitől lett érték a “haláláig én ápoltam”… (és most mindegy, hogy szülőről, gyerekről, házastársról beszélünk). Mert soha nem teszik mellé, hogy egy csomó mindenkinek közben elveszett az állása, tönkrement anyagilag, mentálisan, fizikailag, ráment a lakása, házassága, a gyerekei jövője, a saját egészsége. Ha mégis szóba kerül, mindig az a válasz, hogy DE megérte. És aki nem így tesz, az önző, szeretetlen, kegyetlen. Elvárás. És dühös vagyok, mert még mindig el tudnak bizonytalanítani, pedig az évek alatt – úgy érzem – racionális álláspontot alakítottam ki ezzel kapcsolatban, mégis…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .