Regényem főhősnője, Barbara a jelenlegi negyvenegyedik oldalon rámered az elbeszélő-másikfőszereplőre, aki neki barátja, vagy ez nem is biztos (nem úgy értem, hogy most formálódik a fejemben, hogy mi legyen, hanem úgy írom, hogy ne lehessen tudni), és azt mondja:
Nem vagyok nárcisztikus, csak nem tabusítom az önmagamhoz való viszonyt.
Nos, ez a mondat kellett nekem, köszönöm, Barbara.
Nem tabusítom úgy a pénzhez való viszonyt, mint mások. Többé nem. Én már mindent kiborítottam ide. Pont erről ne írjak?
János mondta mindig, hogy úgy tudok mesélni az életemről, csak tényszerűen, hogy az óhatatlanul irigységet kelt. Én csak az ujjongást szeretném megosztani. Azt írják, erőt ad.
Nem tisztelem a tabukat. Örülök, és élénkek a színeim. A kellemetlenségekről meg minek beszéljünk, van elég, de nem szeretek panaszkodni, illetve belesüppedni, nem áll jól. Annyira minőségileg más ez a korszak, annak élménye, hogy létezem és nekem is lehet, hogy simán belefér az áramszünet vagy a földön csattanó, kifröccsent öregedésgátló krém. Nem szoktam már azt latolgatni, hogy jaj, de mit gondolnak. Tudom, hogy nagyon mások a beidegződéseink. Én sem így indultam, átírtam az eredetieket. Alkoholos filccel. Elmondanám, komplexusok nélkül élni / csodálatos!
Én amúgy is olyan vagyok, hogy felfelé kerekítek mindig. Például ha egy mosás kilencven perc, és nekem nyolcvanöt múlva muszáj indulnom, úgy érzem, meglesz ez, teregetéssel együtt. Egy kicsit eltűnődöm ezen, míg optimistán rakom be a narancssárga ruhákat, és már el is telt az első négy.
Egyébként érdekes ez az életmód-pénz tabu. Azt szoktuk gondolni, az emberek hivalkodnak a vagyonukkal, ájfon, rolex, audi, nyaralás. De nem, hogy igazán mire költenek, és az mennyibe kerül, meg mennyit tesznek félre, az sűrű titok. Engem érdekel ez a tabu is. Minden tabu érdekel.Mármint nem mások bankszámlája, hanem a jelenség. Mitől tabu ez? Mit takargatunk?
Él Magyarországon még mindig jómódú család, százezres nagyságrendben. Nem érzik meg a válságot. Őket sose halljuk, és ha megszólalnak, a maguk méreteiben panaszkodnak (el kellett adni az egyik nyaralót!). Látom őket gyakran, tűsarkú, parfümös anyukák az oviban meg a Szamosban, komoly, fehérrel kivarrt öltönyösök az Oxygenben vagy a Sonnenparkban, és mindig eszembe jut: ők a néma elégedettek.
Én most nem listát akarok írni, hogy milyen menőségeket vettem, ide nézzetek, hanem az egész életmódom mögötti döntéseket vizsgálom meg. A mentalitást, meg azt, hogy mihez képest olyan most, és mi a különbség.
A legfontosabb észrevételem, hogy mindaz, ami nekem a pénzzel való viszonyomban keserves volt, fejben dől el. Ez meglepett. Nem pénzkérdés, hanem a pénzhez való viszony kérdése.
Én nem vágytam elérhetetlen extrákra, amikor kevés volt. Sok most sincs, de többfelől összejön a tisztes. A nagy tanulság: akárhogy bánok vele, mindig épp van arra, amire kell, másrészt meg úgysincs, szóval ugyanaz a végeredmény, mint ha szoronganék, és akkor már legalább élvezzem. A döntés az enyém.
Ennek persze története van. Másfél szobás albérletemet anyám fizeti, én meg angol szak mellett félállásban tanítok — ebből az állapotból lett családom. Dolgoztam, sokat. Laktunk anyáméknál, aztán albérletben és házasságunk utolsó másfél évében abban az önkormányzati bérlakásban, amelyikben én most is.
Én olyan puritán voltam, de olyan. Nemhogy szenvedélyem nem volt, meg költséges hobbim, de rendes kabátom sem.
A férjemnek a leukémiája előtt volt egy másik betegsége, és azt műteni kellett. Teljesen egyedül voltam, a családom férfitagjai eltűntek, a nők megjegyzéseket tettek és rendszabályoztak. Akkor volt egy kattanás, amikor belecsúszott a kicsi a vízbe, és annyira fáradt voltam, hogy csak néztem, és nem fogtam fel, mi történik. Akkor elkezdődött egy másik korszak. A önjutalmazásé — így gondoltam akkor erre. Squashra jártam, edzővel, meg szép ruhákat vettem, beiratkoztam a Francia Intézetbe. Nem ám koktélozás, dohányzás — csodálatos, ép lélek, ép test programok! Durcás voltam, és nem érdekelt semmi.
Ma már nem vagyok durcás. Tudom, ha nincs senki, aki engem a nagy füles fotelhez kísérne, hogy gyere, pihenj egy kicsit, akkor nekem kell vásárolnom egy fotelt és karon fogni önmagam. Ez volt a döbbenet, hogy míg én álló nap kísérgetem a szeretteimet, engem nem kísér senki.
Könyvet veszek, színházjegyet, éttermi vacsorát, ruhát, élelmiszert, kozmetikumot, ökotisztítószereket. Úgy érzem magam, és úgy néznek rám, hogy megszűnt egy csomó szorongás.
Valaha voltak pénzköltési rohamaim, különösen amikor jött az anyasági támogatás vagy adóvisszatérítés. Mindig a saját kártyámról költöttem a saját számlámra érkező pénzt, és mindig bűntudatom volt, és sunyultam. Erre a bűntudatra emlékszem jól, a nem is a társamnak, hanem önmagamnak gyártott magyarázatokra. Arra a reflexre, hogy nekem nem jár, nem szabad. Ez volt a probléma, nem a pénz. Én nem is vagyok puritán. Tücsök vagyok, csak bezártak a hangyabolyba. Női dolgokat vettem akkoriban, ruhát, kozmetikumot, meg gyerekruhát, ez utóbbi túlzó szenvedély volt, a többi inkább impulzusvásárlás. Volt, hogy leraboltam a Marks and Spencert (vettem két ruhát, vagy egy felsőt és egy ruhát). Emlékszem arra a rémületre.
Teljesen elmúlt. Egyrészt, így már nem érdekelnek a ruhák. Persze, könnyű nekem, lett Goretex cipőm, szép és nagyon meleg télikabátom, jóféle rúzsom, és nem kínos töprengés az sem, ha alkalomra kell felöltözni. Nem csábítanak az arckrémek sem, már tudom, mi a jó, kitartok mellette. Jóllakik az ember. Éhes volt az ember. És nem is tudta. Éhes és irigy volt, lesett másokat, és nem is tudta. Éhes volt szépségre és minőségre, és ha hozzájut, az nagy öröm, és aki örül, az sosem feledi, hogy ez nem magától értetődő.
Menjünk még visszább. Senki nem nevelt engem öntudatra, sem anyagiasságra. Lobogó hittel kezdtem a pályámat: én nem vagyok anyagias, nem fogok érdeklődésem ellenében pénzes szakmát tanulni, zsíros állásra vadászni, multinál törekedni, eladni a lélekdarabkáimat, elbirkulni, folyton akarni valamit. Én meghúzom magamat szépen. Méltó módon, beosztással, intellektuálisan értelmes munkát végzek.
Hogy ez nem annyira apostol-hit volt, inkább önmagam lebecsülése, csak most jöttem rá.
De egyébként jól döntöttem.
Lassacskán kezdtem jó minőségű élelmiszerre átszokni, nem mindig a szokásos alsó-középkategóriát megvenni. Kávézókba, éttermekbe be-beülni. Fiatal, városi nő vagyok, és gyerekkori kirándulásra Olymposos palackban vittük a teát. Kényeztető utazásokon is gondolkodni kezdtem. És megérteni, hogy néha forintosíthatóan is többet ér az egy óra, amit általa nyerek, mint a taxira költött ezerötszáz forint. Aki ezt korábban elvitatta tőlem, akinek efféle luxus eszébe se jutott, az nem ám az élettársam vagy az anyám — az bennem élt. Igen, az anyám nevelése volt ez, meg a környezetem neked-jó-lesz-ez-is lebecsülése, és persze az anyagi függés.
De maga az anyám, bár tett néhány megjegyzést, amelyben mindig a maga idővel, pénzzel szembeni hiperpuritán attitűdje nyilvánult meg, a tőlük való elköltözésünk után nem leste árgus szemmel, mire költök. Annál inkább az anyósom, előtte mindig titkolni kellett, mi mennyi, vagy hova utazunk, és ő háromszor is észrevette Juli új babacipőjét és háromszor tett rá megjegyzést. Szeretem újabban őt, és sokat köszönhetek neki, nem azért. De ez a “te csak egyél fényt, légy láthatatlan és örüljél”, ez az egész hipokrita, szeretőt boszorkányüldöző család, a sokszor hajlított, néha el is tört idősebb nők ítélete volt, és megint ugyanaz: te ezt nem érdemled meg, neked nem jár.
El ne felejtsem: ökoszempont. Gyerekruha-adományok. Jó lesz az még, nem kell új. Megjavíttatjuk, de legalábbis félretesszük. Agyoncsomagolt árut nem veszünk. Autó, dehogy! Ezt is őrzöm. Varrónő és tisztítószalon, karbantartott ruhák. Nincs mosogatógépem.
János nem volt semmi jónak elrontója, csodálkozott, magától nem fizetett volna ilyenekért és ennyit, néha csóválta a fejét, jöttek belőle az érvek, de felujjongott, ha minőséggel találkozott, miközben hozta ugyanazokat a reflexeket otthonról. Aggódott, hajszálvékonyra szelte, beérte vele és bénán nézett ki. Felöltöztettem lassan. Lett arckréme is, én használom. Néha lenyomott egy “mi lesz így velünk” szólamot. Minden iránt gyanakodott, aztán mindennek örült. Élete végén megláttam a szemében, hogy vannak ilyen extra ötleteim nekem, amelyek túlzónak tűnnek és pénzbe kerülnek, de az élet értelme valahogy pont általuk tud megnyilvánulni. “Mindig beleviszel engem ilyen kockázatos ügyekbe, aztán mindig kiderül, hogy igazad volt.” Ezt mondta.
Ezekre emlékszünk életünk utolsó napjaiban, nem a hajszálvékony kenyérszeletre és a kölcsönnyaralóra Zamárdiban. Mint az erdei lakás, vagy Ráspi bora, egy-egy utazás, meg a bambuszbicikli. Senki nem csinálná, és csak ennek van értelme.
Egy rendes kabát, annak a könnyűsége, hogy lehet nekem is egy rendes kabátom. Igen, drága. De ez a szó kikopott valahogy a tudatomból. Meg kellett szokni, hogy a minőség ennyibe kerül. Nem pazarlás, hanem más szemlélet. Ennyi az ára, mert ennyire jó, és ez a minőség betölt, és ha megveszem ezt a cipőt, nemhogy nem kell okvetlen másik, de eszembe se jut évekig, hogy venni kéne.
Nekem az a legnagyobb életminőségváltozás, hogy nincs az a kontroll, amitől a boldog családokban élők is szenvednek, az az örök firtatás, az aggály, amit oly természetesnek éreznek, hogy észre sem veszik. Kívül sincs, és bennem sincs többé, és ez mégsem ragadtat túlzásokra. Nincs, aki lesse és véleményezze a döntéseimet, megkeresem és megkapom azt a pénzt, amiből élünk, és nem félek a jövőtől, ellenben egyre szikrázóbb ötleteim vannak.
Eléggé meg is rökönyödöm, ha turkálnak a pénztárcámban. Kompenzálok, persze, engem nem vittek a szüleim Spanyolországba, sose voltam korábban Kolozsváron színházban, nem volt megtakarításom, meztelenszauna-napjaim és bambuszparketta a konyhában.
Egyébként tudom, János nem értené és nem is élvezné a Sunny Bunnyt, sem Illyt ennyiért. De én élvezem. Ránézek — itt a képe –, és azt mondom, te nem élveznéd, de én élvezem. Mosolyog.
Az változott meg, hogy nem érzem magam lehúzva. A kismagyar lelkialkat, kevés pénze lévén, aggódik, lesben áll, át ne verjék, és kineveti a turistát meg az újgazdagot, hogy hagyja magát megkopasztani: kilencezer forint egy vacsoráéééért? Holott a külföldi, hacsak nem valami rémületes csehóba ült be, hanem mondjuk a TripAdvisorral vagy legjobb éttermek-rangsorral döntött, nem érzi magát lehúzva: úgy érzi, fizetett és azért kapott valami minőségit. Vagy valamit, amit nehéz forintosítani, ilyen az egyedi dizájnú ékszer például — hát mennyibe kerül az ötlet, az anyag újszerű megmunkálása, a szépség?
Csak a létminimumon élők érzik magukat lehúzva. Vagy azok, akiknek a reflexeik hasonlóak, jóval több pénzzel is. A reflex az érdekes, nem a pontos jövedelem. Szórod a pénzt — ki mondja ezt? Mihez képest? A tekintet az érdekes, ahogy önmagunkra nézünk.
Persze hogy mi a jó a sok pénzért, ahhoz helyismeret kell. A hentesnél élelmesnek kell lenni. Ehhez képest, el se tudtam képzelni, van olyan hentes, amelyiknél minden hússzelet gyönyörű, és nincs toll a tepertőben. Igen, drága. Az a drága, hogy biztos lehetsz benne, hogy itt nem lesz kisszerűség, blokk is van mindig. Sokba kerül, de hibátlan, amit kapok, és annak ennyi az ára, és ez valami általános hangulattá tud nőni, olyan, mintha itt Budapesten Németországban élnék. Ettől persze el is szakadok a realitástól. De azzal a realitással, amelyben olcsósággal rángatnak, ahol a jóljárás mohó szaga terjeng, s ahol azt ordítják a plakátok az arcomba, hogy engem az árral meg lehet fogni, nem akarok találkozni.
Ki mondja meg, gőgös hivalkodás-e nagy borravalót adni? A szolgálatkészséget fizetem meg, vagy őszintén megbecsülöm a (minőségi) munkáját? Hát a bajban levőnek ismeretlenül utalni, az mi?
Drága ruháimat szívesebben hordom, miközben teljes természetességgel szoktam a tízéveseket meg a férjem egykori holmijait is. És meg nem mondom, az anyaguk jobb-e ezeknek a drágábbaknak, a varrásuk, vagy divatosabbak eleve, vagy a színük oly friss-e vagy csak az a merőben szubjektív érzésem, hogy ennek becse van. Anyagias Bika vagyok, ezen mindig hüledeztem, és lám, kiderült vénségemre, mit jelent.
Kiderült az is, hogy mennyivel könnyebb az élet egy hosszú távon ápolt bőrrel. Ha rendszeresen radírozom, akkor tiszta, és akkor nem érzem magam szörnynek smink nélkül sem. Vagy: nem kell pótcselekvésből mindenféle cicoma közérzetjavításnak. Meg a hajszín, meg az egész.
Sokan igényelnek tanácsokat tőlem. Nem szeretek tanácsot adni, nem vagyok szakember, és nem ismerem az olvasó egyedi életét, meg visszás is valahogy. A nagyonnincsre és a férjtől való függésre nincs válaszom. Csak valami érzést, hangulatot, szempontot szeretnék megfogalmazni, és bőven elfér mellette más érzés, hangulat, szempont is.
Abban viszont biztos vagyok, hogy amire azt szokás valami általánosnak tűnő konszenzussal mondani, hogy azért nem, mert drága, az nagyon sokszor nem pénz dolga, hanem kultúráé. Egyrészt a kontroll, a félelem, hogy mit szól a férjünk, anyánk, másrészt kincstári pesszimizmus, aggodalmasodás, kismagyar mentalitás, jaj, nem lesz ez jó, és még öngyűlölet is, bizonytalankodás, vívódás.
Én úgy lettem vele, hogy nagy levegő, nagy fejes, aztán fröccsen. Nem szoktam tétovázni. Sok olyan kiadás van, ami igenis befektetés, és hosszú távon mutatkozik meg, mennyire jó döntés volt. Ilyen a bambuszbiciklim például. Gondolom, már kiderült volna ennyi idő alatt, ha ez az attitűd valami zsákutca, eladósodtam volna, vagy a megtakarításaim apadtak volna el. Nem ez történt.
Az emberek nem egyformák persze, fenchurch is írja, hogy őt hidegen hagyja a hedonizmus, nem lesz mindenkinek sorozatos orgazmusa a dán dizájner ökoapartmantól, mint nekem. De hogy a vágyaid örökös frusztrációjában élj, vagy minden magadra költött ezrestől bűntudatod legyen, az bizonyosan nagy tékozlás. A lelked erodálódik tőle. Akármire költesz, tedd könnyű szívvel.
A mamamin a közös rendelésekkor meg az egymás hordozója/akármije mustráknál, hosszas csevegéseknél fogtam úgy a fejem, mint a fejlécképben a férfiú. Egyrészt mindenki betartotta az íratlan játékszabályt, tehát nyílt irigykedés és leszólás nem ment, másrészt olyasmik derültek ki félmondatokból, hogy rá kellett ébrednem, mélységes mély a “nekem nincs, másnak miért van, miből telik rá, nekem is legyen, mindegy, mi, de ugyanolyan” kérdéskör kútja. Voltak az újítók, a jómódúak, akik behozták az újdonságokat, és voltak a követők, akik rettegtek, le ne maradjanak, és beálltak a sorba. Lassan az üde, alternatív szemlélet, a kötődés és az elvek helyét átvette a tárgyhalmozás, egymás majmolása és a kapcsolódó érzelmek. Erről folyt a csevej álló nap. Ezt viszont, bármilyen szépek és minőségiek voltak is a tárgyak, nem viseltem jól.
Milyen jó lenne csak örülni a magunk és a másik örömének. A minőség drága, a hibátlan cézársaláta, az iparművész fülbevaló, a jó ruha, a kompromisszum nélküli kávé, az intelligens mosógép drága, de ha van tíz jó ruhám, színes, magam választotta, jól kinéző, meg egy télikabát, amit öröm fölvenni, akkor egyszeriben nem érdekelnek többé a kirakatok, meg hogy más mit hord. Az ezek bűntudatmentes igénybevételével járó életérzés (mert megérdemlem) pedig egyenesen megfizethetetlen.
csak az olvassa. én szóltam 
Köszönöm!
KedvelésKedvelés
Nem panasz, nem ellenvélemény, csak az én életem: ha megveszem, mindig számolnom kell azzal, hogy fizetés előtt egy hétig koplalunk. Akkor inkább nem veszem meg. Sőt, ami van, azt is szelektálnom kell, mert kiszorítanak a tárgyak a lakásból. De jó, hogy te megtaláltad önmagad. Én még keresem 🙂
KedvelésKedvelés
A legkevésbé tárgyhalmozásról van szó. Igen, sajnos, a nagyon kevés pénzre ez nem válasz. Arra nincs válasz.
KedvelésKedvelés
Igen, pont ezt akartam írni, hogy én is tudom, hogy mi a jó, mi a szép – azt hogy mi a konkrét minőség, azt nem nagyon, én sokáig ott tartottam, hogy a márkás és minőségi meg a drága az a C&A és társai – és hogy miért drága, ami ilyen, és miért éri meg megvenni. Azt is tudom, hogy miért jó utazni, feltöltődni – de hiába tudja az ember, ha egyszer NINCS, ha az alsó középkategória is ünnep. Egyébként én soha nem gondoltam, hogy nekem nem járnának jobb dolgok, csak nem jutott rá.
KedvelésKedvelés
Én is sokáig úgy tudtam, hogy a minőségi és márkás a C&A, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy a kisvárosban, ahol születtem csak kínai bolt volt, ahhoz képest meg ugye tényleg jobb. Pécsett viszont volt pláza, na ez volt a luxus, a drága, az elérhetetlen, amit mindig kis lenézéssel emlegettünk otthon, én meg különösen, mert kamaszkoromban minden voltam, csak ideális fogyasztó nem (lsd: nagypaparuháim és kalapjaim). Egyetemistaként Budapestre kerülve teljesen megzavart az árubőség, jó pár év kellett, mire meg tudtam különböztetni az közepesen drága közepesen szart és a jót.
KedvelésKedvelés
Én már nagy rutinnal figyelem, hova tudok minimális befektetéssel eljutni, milyen minőséget tudok kevés pénzből is megvenni, csak ehhez más szemlélet kell. Kell szem az ingyenes, de színvonalas gyerekprogramokhoz, időt ahhoz igazítani, hogy melyik múzeum mikor ingyenes a családosoknak, barátaim meghívásait elfogadni, szép helyekre eljutni, és ha nincs semmi, akkor a Budai hegyekben kirándulni, oda kivisz a BKV. Mivel proli családban nőttem fel, nem zavar ez a szemlélet, mert közben nem érzem, hogy nekem rossz lenne, sőt, felmenőimhez képest sok vad dolgot engedek meg magamnak. Egyszer még síelni is voltunk!
KedvelésKedvelés
Olyan kedvesen és intelligensen írsz az életetekről!
KedvelésKedvelés
Kockázatvállalási hajlamod ellenére hihetetlen tudatosság árad felém. Megint azt élem át, hogy az önfelismerés a valódi szabadság, és mennyi predesztináló sallangtól kell megtisztítani magunkat . Nagyon igazad van. A pénzzel való viszonyom amolyan vállrándítós, olvasván az írásodat, rájöttem, hogy tök mindegy, milyen színvonalon élek éppen, sosem érzem elégnek, mindig korlátozásnak fogom fel a rendelkezésemre állót, és mégis mindig valahogy megoldom, összejön, megteremtem. Természetesen az adott egszisztenciális helyzet falai közé igazított vágyakkal, de tudom, tágítható és néha maga alá temet. A minőséget nem sajnálom magamtól, ha paradicsom, olivaolaj, bor, kenyér, kávé, cipő, nem érdekel, ha ruha, utazási eszköz, tisztítószer, technikai eszköz…. Ez persze sok mindent elárul rólam, hogy hedonista hajlamú ínyenc, lábfájós, divatindifferens, utazni mindenáron, satöbbi vagyok. Lelkiismeretfurdalás? Nincs. Én dolgozom érte, az én szellemi kapacitásom és hajlandóságom, arra költöm, amire akarom, kinek mi köze.. ja, persze, egyedül élek, megtehetem. Vannak családi (érzelmi) morális kötelezettségeim anyagilag, azok fontosak. Gyűjtögetni képtelen vagyok, nyitott ujjakkal fogom a pénzt, mindig ma vagyok, a holnap esetleges. Felelősségtudat? Na ja…
KedvelésKedvelés
Jó reggelt!
Én is ilyen “kismagyar” attitűddel rendelkező családban nőttem fel, és mindig is megmutatkozott bennem az ezzel szemben való értetlenség (mert akkor inkább kevesebb olcsó szart veszek, és helyette egyszer egy jó minőségű drágát, nem?!), és valahogy (még akkor is, mikor még csak zsebpénz/ösztöndíj kombináció állt a rendelkezésemre, majd az első nevetségesen alacsony fizetésem) mindig megoldottam, hogy ehessek valami különöset, hogy beülhessek egy forró csokira/japán teára a barátaimmal, hogy megnézhessek egy mozifilmet vagy egy előadást a Trafóban, netán beiratkozzak ott egy kortárs táncórára, és valahogy az izgalmas ruhákra is jutott. Igaz, akkor még nagyon kevés ruhám volt: főként emiatt, mert ha megvettem a drágább (de izgalmasabb szabású, és némileg egyedi, mert ezeket a magyar designer ruhákat szerencsére talán méretenként ha néhány darabbán készítik el) ruhát, akkor nem nagyon jutott már többre. Aztán jó néhány évet külföldön töltöttem, ráadásul Franciaországban, ráadásul Párizsban, és ez hozzátett az én már meglévő pénzzel szembeni attitűdömhöz, most már nem ragaszkodom úgy, mint alapvetően a magyarok 90%-a ahhoz, hogy olyan lakásban éljek, ami a nevemen van, plusz hodályokra sem vágyom, hiszen laktam én éveken át Párizs egyik szupernegyedében 18 négyzetméteren /!/ (most is albérletben lakom, és az csak egyszobás), viszont ragaszkodom ahhoz, hogy ez a lakás jó helyen legyen, ott, ahol élem a mindennapjaimat, ahol szórakozom, ahonnan gyalog elérem a mozit/színházat/teázót/ruhaboltot/galériákat/Írók Boltját etc, vagy maximum a 4-6-os villamosra kell felszállni néhány megálló erejéig. Szóval úgy döntöttem, inkább élem az életemet, és azt ÉLVEZEM, mintsem hogy fizessem a két-, három szobás lakás hitelét ki tudja mennyi ideig (mert a családom nem tudott volna hozzájárulni ahhoz, hogy valamennyi pénzzel a lakásvásárlásomat támogassák). Lehet, hogy lesz olyan időszak, amikor emiatt nehezebb lesz, de legalább addig élvezem. Különben meg nem szeretném az egész életemet itt eltölteni, és nem azért mert Magyarországon nem. Hanem azért, mert a franciaországi lakás és a sok utazás nagyon kinyitotta a szemem, és sok mindenre kíváncsi vagyok, és vagy utazásra költöm akkor a pénzem, hogy további országokat fel tudjak fedezni, vagy bármikor kész lennék arra, hogy fogjam magam, csomagoljak, és elköltözzek megint egy másik országba: nyitott vagyok rá, nem elvágyódom a “szar országból”, mert én nem szarként élem meg: jól ismerem a magyar iparművész tárgyakat/ékszereket, vannak designer ruháim, a “nagy Nyugaton” (sic!) jól ismert, stílusban válogatott vintage boltokban is vásárolok, előfordult már többször is, hogy külföldről rendeltem ruhát/cipőt/táskát/könyvet, nagyon sokat járok kávézókba/teázókba/borozókba és kézműves sörözőkbe, mindig jut bőven pénz művészetre is: rengeteget járok kortárs tánc- és színházi előadásokra, múzeumokba és galériákba, no, meg vásárolom a könyveket (az olvasási tempómnál sajnos gyorsabban: szóval majd ha nem lesz pénzem – mert egyszer úgyis megszívom ezt az életmódot, biztos van, aki ezt gondolja -, akkor majd olvasom az addigra felhalmozott könyveket itthon), és mindemellett utazásra is költök. Igaz, én olyankor nem X csillagos hotelben lakom, általában külföldi ismerőseimhez megyek (így voltam idén már Párizsban, és így megyek most San Franciscoba is még idén), ezáltal nincs szállásra költött pénz és az étkezés is olcsóbb. De utaztam már úgy is, hogy a CouchSurfing-nek köszönhetően nem kellett szállásra költeni, és így legalább megismertem egy helyit, aki megmutatta a kedvenc helyeit, etc, izgalmasabb is volt így az egész! Mindezért (ami hedonizmusért kiált ugye) persze nincs saját lakásom, és nincs autóm. Nagy szerencsém, hogy nem érdekel a vezetés, mert vezetés közben például nem tudnék olvasni. Mert vagy olvasok vagy zenét hallgatok utazás közben. És erre a szabadságra nagyobb szükségem van, mint a “bármikor-elindulhatok-a-kocsimmal”. Illetve ha kettesben utazom valakivel, akkor is érdekesebb a vonat vagy busz vagy repülő, mintsem az, hogy ő mellettem vezet, hiszen jobban ki tudjuk használni az időt, ha neki nem kell közben az utat és a közlekedést figyelnie. Na, én így igyekszem élvezni az életet. 🙂
KedvelésKedvelés
Egy ideális világban a te életed élném 🙂
KedvelésKedvelés
Próbáltam megmutatni,hogy nem ideális: lehet, hogy egyszer homeless leszek, nem lesz, hol laknom. 😀 No, meg egyelőre nekem nincs gyerekem, így csak saját költségeim vannak. Csupán szerettem volna leírni, hogy valamivel átlag feletti keresettel (és nem sok pénzzel) ezt is lehet csinálni, csak ugye megvan az ára – amit szintén leírtam.
KedvelésKedvelés
dede, ideális, legalábbis nekem, mert ha rajzolnom kéne egy életet, kb. ilyen lenne, mint amit te leírtál. az enyém nagyon másmilyen.nem rossz ez sem, de nagyon más. persze ha az elképzelt életet élném, akkor meg nyilván hasonlóra vágynék, mint a mostani…
KedvelésKedvelés
De akkor ez így szép, nem? Mert azt írod, ha az elképzelt életet élnéd, akkor a mostanihoz hasonló életre vágynál! Szóval akkor úgy jó, ahogy van most Neked, de ezt írod is! 🙂
KedvelésKedvelés
de igen, legalábbis ami a kirakat részét illeti. mert nyilván belülről megélve a nehézségek sokszor elnyomják a szépségeket.
KedvelésKedvelés
minden szóval egyetértek, és jó volt ilyen kereken egyben olvasni. én is pont így látom ezeket és nagyon hasonlókat éltem meg történetileg.
19 éves korom óta (érettségi utántól) eltartom magam és a semmiből kellett összerakni a világom. baromi sok és kemény munka van mögötte és egy olyan fajta fókuszált összeszedettség amit Éva nálad is látok. hogy az az alapvetés, hogy döntések mentén nincs pocsékolás, nincs szétesés, egyszerűen nem engedhettem meg magamnak soha, hogy szétessek. és a mérleg másik oldalán ott vannak a gyönyör pillanatai.
az egyetem alatt végig dolgoztam, két életet éltem párhuzamosan és igyekeztem összerakni a saját világom. ez nem panasz, hanem büszkeség, meg tudtam csinálni és erősödtem benne. még alig volt bármi, de időnként fogtam magam, egyedül elmentem a Gellértbe, úsztam, aztán elmentem az akkor még első mekibe a váci utcában, és ettem egy bigmac menut 3(!) ketchuppel ám. orgazmikus volt. aztán ment tovább az életem és mindig megtaláltam az ilyen életérzéseket.
nekem a ruha nem annyira fontos, sőt szinte egyáltalán nem, de a csináltatott csizma megvan. örök darab. én ilyen leli izékre imádok járni, ahol csend van, és el tudok mélyülni, (és kapcsolódni zavar nélkül a hagyma legbelsejéhez és megélni a teljes szabadságot) én arra költök sokat. meg a Rudasba menni a női napra. meg masszőrhöz. és igen ez mind invesztment, a jövőbe és az egészségbe, és nagyon fontos is, túl a pillanatbeli gyönyörön.
és tökre értem amit írsz, és egyet is értek, hogy ezek belül dőlnek el. a legmélyén szerintem is belül lehet meghozni azt az önfelhatalmazó döntést, hogy jár nekem, alanyi jogon, mert megérdemlem azt, hogy… és itt mindenki feltöltheti azzal ami neki az igénye és belefér.
mi itthon nőként gyakran még azt is hosszú önfejlesztés után engedhetjük meg magunknak, pláne anyaként, hogy járjon 5 perc csend egy teával a kezünkben bűntudat nélkül. ez nem pénz kérdés, hanem az internalizált elnyomásé ami alatt nyögünk. és ez marhára nem mindenhol van így, ez szerintem itthon Magyarországon valami nőelnyomó nemzeti népsport. (amúgy a mostani fiatalok szerintem ebben már sokkal előrébb vannak, sokkal szabadabbak készségszinten)
és igen, nagyon egyetértek, hogy ezek a dolgok belül, fejben dőlnek el, és ki lehet belőle törni, pénz nélkül is.
én ebben a témában, erről a témáról nem szoktam beszélni, mert eddig azt gondoltam, hogy minek, úgysem nagyon érti senki, nekem meg nem kényszeres beszélni erről (van amiről az), de így Éva hogy ezt megírtad csak csatlakozni tudok, és tudom, hogy vannak még nők akik hasonlóan vannak ezzel, és újfent ujjongás van bennem a blog miatt, hogy mennyire jó és hogy tök jó hogy sok nő olvassa. ránk fér egy kis belső forradalom és itt mintha az történne.
KedvelésKedvelés
Belső forradalom, igeeeen!
És igen masszázs havonta, és negyedévente meg thai masszázs vagy csontkovács is mert az aztán az orgazmikus pillanat, amikor a kimozdult csigolyák visszakerülnek a helyükre! 🙂
Csináltatott bőr szandálom pedig egész nyáron öröm! 🙂
KedvelésKedvelés
ez nekem a belső szabadságom beépült része már. a szabad döntésé és élvezeté. az ilyen élvezetek nem a pillanat hevében születnek, hanem igenis, végig gondolom, mérlegelem (nem a pénzértékét, hanem hogy mivel járul hozzá a jólétemhez), és ha gyarapít, akkor már nem nehéz természetesnek megélni és gond nélkül kikockázni a bevételemből.
KedvelésKedvelés
hopp! a keddi rudas a hinta hétről hétre!
KedvelésKedvelés
ha lesz vegre sajat keresetem es megszunik a retteges bennem hogy mi lesz ha.. akkor en is igy szeretnem. addig meg vegig jarom a charity shopokat es onnan veszem meg ami szep, szines, jo minosegu es orulok neki. es egy fahejas lattera, nagy ablakos kavezoban mindig telik. erdekes am nagyon ahogy ebredezni latszom. 4.5 ev itthon toltott ev utan elmentem es vettem szines ruhakat es kidobtam az osszes fekete polomat. lepesenkent haladok. most leopard mintas boka esocsizmat keresek.
KedvelésKedvelés
Clarks-ban es TKMaxx-ben láttam.
KedvelésKedvelés
megnezem, koszi a tippet 🙂 Clarksban nem lattam, ott ma voltam. de vettem helyette olyan hajpantot hogy csuda: http://www.claires.co.uk/neon-pink-fashion-glasses-style-headband/hair/shop/fcp-product/18519 es meg ket masikat is. meg 2 salat, meg egy mini szoknyat. es mindent learazason veszek, igen. veletelenul egy pulcsit nem learazva vettem, hat meg mindig lelkiismeretfurdalok miatta. Mert pontosan azt erzem ami ide le van irva, hogy nekem az nem jar. jovo heten vegig jarom camden townt es nagy harisnya vasarlasba kezdek. meg karkoto is kellene. meg szines felsok. meg farmerszoknya. mert eljott az ideje. bocs hogy itt aradozom, tudom hogy nem kapcsolodom szorsan a temahoz, de most pont betalalt nalam, mert mint talan erezni is a nagy szemlelet es ruhatar formalas elso lepeseit jarom.
KedvelésKedvelés
Nagyon reméltem, hogy ilyesmit vált ki a bejegyzés! Örülök a mámornak!
Camden Townban van esőcseppmintás harisnya is biztosan!
KedvelésKedvelés
jo, megnezem. es felujitom a narancssarga bokanal elvagott kedvenc neccharisnya keszletemet is. elrohantam az elobb, vettem meg egy kremszinu dzsekit is, a feketet meg elastam a szekreny melyere. es kerestem helyet a salaimnak. meg az uj hajpantjaimnak.
KedvelésKedvelés
es a ferjem mit mondott erre az egeszre? annyit hogy, “na vegre”
KedvelésKedvelés
Éljen a krémszínű dzseki! 🙂
KedvelésKedvelés
Itteni Clarksban meg mindig van!
Sussex 🙂
Egyszer egy shoppingra összefutnék veled, tetszik amit írsz 😀
KedvelésKedvelés
ok, szolj ha erre jarsz 🙂
KedvelésKedvelés
jo iras ez nagyon. szemlelet formalo, elgondolkoztato. egyenlore azt gondolom soha nem fogok magamnak mondjuk 300 fontos kabatot venni. egyszeruen nem visz ra a lelek. most azon gondolkozom miert is.
KedvelésKedvelés
Nagyon jó foglalata az eddig is elpötyögtetett gondolataidnak, öröm olvasni.
Én is kompenzálom a szar hétköznapjaimat egy-egy jó vacsorával, egy-egy szép sállal, és mióta olvaslak, merek költeni is, de csak akkor, ha jólesik. Sajnos nálunk a férjem áll úgy a pénzhez, mintha akármennyi lenne belőle, ezt én évekig csak néztem tátott szájjal. Bármit képes volt megvenni, amit megkívánt, akár telt rá, akár nem. Az én proli családomban ez halálos bűnnek számított. Jelenleg semmi megtakarításunk nincs, csak a fizetésünk, a kis uracskám szép lassan mindent elköltött, elsősorban magára. Ezt soha nem fogom megbocsátani neki, azt hiszem.
De én idén megvettem a fizetésemből magamnak az első olyan csizmámat, ami nem fért bele a húszasba, a gyerekeknek tegnap vettem három könyvet, mert a fiam olvasni akar, de még mindig örülök neki, ha olcsón jutok jó minőséghez. Van tapasztalatom arról is, hogy a drága semmivel sem jobb, mint a kevesebbe kerülő társa. Lehet, hogy ez nem fog megváltozni, én most is szeretek turkálni, és örülök, ha a fiam ruhái jók a lányomra is.
KedvelésKedvelés
“A drága semmivel sem jobb, mit a kevesebbe kerülő társa”
Igen ilyen is van. Meg olyan is, hogy apám néz rám elkerekedett szemekkel, hogy ennyiééééért bakancsot? 8-10 évig hordom a drága (tegyük hozzá akciósan vett) bakancsot, ő évente vesz egy kínait, és ha a végén számszerűsítenénk anyagilag is én jártam jobban.
KedvelésKedvelés
Nekem a pénz és az anyagi javak az önállóságunkkal függnek össze. Családi segítséggel indultunk a nagybetűsbe és eljutottunk oda, hogy az önfenntartáson túl két kicsiről is gondoskodunk. Néha takarékoskodunk, aztán ha van, nekieresztjük. Megbeszéljük, eldöntjük, aztán megpróbáljuk úgy.
Ezért aztán az önállóságunk megsértésének érzem, amikor beszólnak, hogy milyen a nappali-bútorunk. Ugyanis leszarom, mert fontosabb a könyv, ami rajta van, vagy az a családi utazás, amiből tellett volna jobbra. Ugyanígy kiakaszt, ha mustrálgatják a drága kabátomat, az én dolgom, hogy hétévente veszek-e egy jót, vagy szezononként gagyit.
A pénz témája nekem nem tabu, de magánjellegűnek érzem. Mivel sokaknak kevesebb, mint amennyire vágynak, a téma megmételyezi beszélgetéseket és az életet. (Mielőtt a köveket rámvetnétek, hogy szociálisan érzéketlen vagyok, itt azokra gondolok, akik ugyanannyiból, mint én állandóan nyafognak és ezt az arcomba tolják.)
KedvelésKedvelés
Amikor nagyon kevés volt, akkor is vettem havonta valamit, ami az anyagi szintemhez képest picit luxus volt, de kellett a lelkemnek a zsíros kenyért meg szeretem! 🙂
Végig kellett most gondolnom, és mindig már gyerekként és fiatalként is vágytam nagyon a minőséget és a szépet, az én olcsót szerető, jóleznekedazis családomban.
Sok idő volt ez, hogy elfogadjam nekem ez jár, nincs ezzel baj, megdolgozom érte arra költök, amire akarok.
Apám minden nagyobb kiadásomnál (amíg tudott róluk) szívrohamot kapott, ő megveszi az olcsót, akkor is ha annyira nem tetszik neki, úgy hogy telne a drágábbra.
Soha nem veszek már semmi olyat, ami nem tetszik nagyon, mert az az igazi pénzkidobás, nem fogom hordani, nem fogom használni, ha nem tetszik.
És vannak álmok amikre jó sokat vártam és mostanában megvalósulnak egy Emily Henry edény, meg lesz egy csodás egyedi ékszerem, és már nem, én sem magyarázkodom, hogy dehát nemiszom nemdohányzom, meg mire nem költök, tényleg csak az én dolgom.
KedvelésKedvelés
A kismagyar méregetéshez:
nem fér a fejembe például, hogy miért kérdezi meg egy távoli ismerős, hogy mennyit keresek? mégis mi köze hozzá? Itthon valahogy a többség ezt nem gondolja magánügynek, otthon vagyok vidéken xy meséli hogy z itt és itt dolgozik, nagyon menő hely, képzeljem el, hogy ennyit keres, és látom, ahogy fejben már osztja, el hogy mire mi jut…
Azon gondolkozom, hogyha itthon normálisabb fizetése lenne az átlagembernek, ha létezne rendes középosztály, akkor is méregetnénk és irigykednénk, hogy miből telik a másiknak?
Vajon ez csak anyagi kérdés?
KedvelésKedvelés
én ezt a rendszer működtetésének egy fontos eszközének látom. vagy hogy úgy mondjam, itt van az egyik kutya elásva. felhatalmazva érezzük magunkat kíváncsinak lenni, beledumálni, ítélkezni, jobban tudni mások életét helyettük. erre mondom, hogy ez valami népsport. csak az ára az, hogy állandó ítélkezés van a légkörben, lenyomás, amiben ember legyen az ember a talpán és legyen elég energiája vagy elszántsága, ha ebből ki akar törni. úgyhogy szerintem ez nem esősorban anyagi kérdés, hanem attitűd, hozzáállás inkább a többiekhez és magunkhoz.
mostanában sokat gondolkozom azon, hogy mennyire egy önsorsrontó nemzet vagyunk. és hogy vajon mit tehetek vagy tehetnénk azért, hogy ezekből az ördögi körökből kiszálljunk. egészen gyötrelmes látni és élni ami itt történik, ahogy évről-évre láthatóan szépen írjuk ki magunkat a történelemből. tesszük ezt aktívan, vagy passzívan. én azt látom, vagyis azt élem, hogy egyéni szinteken ebből ki lehet törni nagyon sok munkával, de a nemzet szintjén ezt bukni tűnünk.
agyonnyomjuk magunkat, a szabadságunkat, a kreativitásunkat az ítélkezéssel, ahelyett hogy inkább saját magunkkal foglalkoznánk felhatalmazólag. másokat nézünk, másra figyelünk és nem magunkra.
KedvelésKedvelés
Pont most gondolkodtam ezen én is, hogy szinte az összes ünnepünk egy vereség emléke, nagy nemzeti gyász, vértanúk, újratemetés. És az ilyenek, mint a busójárás, a virágkarnevál, a tavaszi fesztivál, az adventi vásárok csak mostanában kezdenek picit fontosabbak lenni. Nem tudom, én nem élem soha bele magam az október 6.-ba vagy a mostani október 23.-ba, mert ha komolyan veszem, inkább a Dunába ugrani lenne kedvem.
KedvelésKedvelés
igen, ezen én is szoktam gondolkozni. és hergelem a gyerekeket hogy ne dőljenek be ezeknek az ünnepeknek. amikor a lúzerséget heroizálják (és még ünneplőben pátoszt is kell megélni hozzá). meg a háborút, meg hogy férfiak ölnek más férfiakat és nőket. és tök értem amit írsz a tavasz fesztiválról és a virágkarneválról. Bulgáriában az ABC-nek van nemzeti ünnepe, az írásnak. ez micsoda konstruktív ötlet már, leborultam mikor mesélte valaki.
és a himnuszunk… nahát attól sírnom kell ha már csak rágondolok. hogy lehet, hogy százéves intervallumban sem tudtunk valami konstruktívabb nótát választani nemzeti indulónak.
és persze lehet mondani, hogy ezek shouldok, elfogadom, de nem igazán érdekel. van az a pont, amikor azt mondom, hogy ki kell mondani olyan – adott esetben fájdalmas és önkritikus – állításokat amiből utána dobbantani lehet, változást csinálni, ha nem csinálja meg helyettem más, márpedig nincs nagy tolongás.
ezt láttátok?
http://444.hu/2013/10/18/brutalis-szobor-allt-gdanskban/
26 éves aki ezt csinálta. szerintem egy hős. most majd lehet hogy bezárják.
KedvelésKedvelés
A should, az azt jelenti, hogy az egyéni úton járót a társadalom normákra figyelmezteti, megrendszabályozza, összevont szemöldökkel, belepofázva tereli vissza a gyávaságba. Ne használjuk másképp. Az újítás, a jobbító ötlet, a problémafelvetés, a progresszió nem should.
KedvelésKedvelés
Az aktuálisban szó volt róla, igen.
KedvelésKedvelés
Az új Himnusz vidámabb!
KedvelésKedvelés
Szerintem simán méregetnének, hiszen egyáltalán nem csak anyagi kérdésekben vagyunk ilyen kíváncsiak vagy mik. Mindenki mindent mindig jobban tud, legyen szó fociról vagy öltözködésről, politikáról vagy egészségügyi kérdésről. Szoptatásról, gyereknevelésről (ha nem is volt gyereke), mindegy.
KedvelésKedvelés
Szerintem van egy borzasztoan beteges hibakereso attitudunk, a legnagyobb erteknek meg mintha a tevedhetetlenseget tartanank. Talan innen van ez az allando jobbantudas es megmondoemberkedes is. Mindenki onmagat tekinti zsinormerteknek, aztan nem gyoz racsodalkozni a sok franya hibas meg devians dologra maga korul.
KedvelésKedvelés
Mondasz valamit.
De szerintem csak szeretnek zsinórjmértéknek tekinteni magukat. Jön egy nagyobb hangú, magabiztosabb – vinnyogva farok behuz, sarokba ül.
KedvelésKedvelés
Igen, ez a megmondás az alap nálunk. Én például éveket dolgoztam már eddig is, hogy csak ennyire legyek megmondó, amennyire látjátok. Most képzeld, honnan indultam. 😦
KedvelésKedvelés
Ja, nagyon keserves es sokszor kinos is, ahogy utolag, rengeteg onreflexioval probalunk korrigalni (es magunkra szedni dolgokat, amiknek a reggelizoasztalnal kellett volna beepulni).
KedvelésKedvelés
skandináviában két tabukérdés létezik, amit senkinek (bármennyire közeli) nem teszünk fel, mert MAGÁNÜGY:
– mennyit keresel?
– kire szavaztál?
belegondoltam, itthon ez hogy megy. 🙂
KedvelésKedvelés
hahahaha, ez jó. Izraelben pl a kire szavaztál-ra a válaszokat az utca két oldaláról, egy -egy adag humusz és falafel mellől ordítják át egymásnak az emberek (igen, néha egy kicsit hangosak 😛 ) Jajjde előttem van, ahogy yossi a zöldséges, és amir, a halas, egész nap így kommunikálnak egymással :)) és közben nagyban hadonásznak. néha anyáznak :P. Olyannak se találkoztam még ott, aki ne árulta volna el kényszerítés nélkül, első vagy második rákérdezésre, hogy mennyi a nettója. Max nem mondott igazat 🙂
KedvelésKedvelés
Más a pénzhez es politikához való viszonyuk.
Az olaszok is megmondják, nem tabu, legalábbis az exem családi es baráti körében ez volt a természetes.
Vicces elképzelni, hogy ezt csak igy átkiabálják 🙂
KedvelésKedvelés
Amikor külföldön tanultam, svéd diákokkal (is) laktam együtt, nekem az volt az első nagyobb szemléletformáló hatás életemben. Lényeges különbség volt, hogy én két óriás bőrönddel költöztem, ők meg egy kisebb háti zsákkal érkeztek, s ennek van üzenete. Ahogyan annak is, hogy mi, magyar diákok első körben a legolcsóbb diszkontot kerestük, ahol rendszeresen ipari mennyiségű kaját vettünk, erről is ők (a svédek) szoktattak le engem. Igazán csak nagyon sok évvel később esett le, érett be nálam, amit ők képviseltek életmódban. Úgy fogalmaztam meg: ami jó a testnek, ami jó a léleknek, de ez nem pénzkérdés volt, hanem inkább döntés, gondolkodás kérdése, vagyis az, hogy az anyagi lehetőségeket szem előtt tartva mit választanak.
Az egyik svéd lány nekem adta az egyik pulóverét, ami most már 10 éve megvan. Ez a pulóver számomra a szimbóluma annak, hogyan kellene, hogyan lenne jó élni.
KedvelésKedvelés
Szerettem ezt az írást, átérzem az ujjongást, azt, hogy vállat vonva vállalod, hogy neked így jó.
Nekem takarékos a családom, volt idő amikor nem ment jó, mindketten alkalmazottak voltak. Már elmúltam húsz, amikorra szüleim egyszer csak megváltoztak, értetlenül álltunk előtte: apám otthoni vállalkozásba kezdett, wellnesshétvégék, új autó, anyukám egyre több és új ruhát vett. Egy ebédnél apám felsóhajtott: “mekkora barmok voltunk, hogy ezt eddig kihagytuk”. Régebben mindig aggódtak, és megspórolták azt a kétezret is cipőnként, most magukra költik, jól vannak, nem karikás a szemük, bár többet dolgoznak. Érdekes módon az én költéseimet nem nézik jó szemmel, néha be is szólnak, és mindig fel kell emlegetnem ezt a sóhajt.
Szerencsére nem kellett újratanulnom a pénzhez való viszonyom, csak azt, hogy merjek a saját belső vágyaim után menni, mert ha például egy barátnőm preferenciáit követve költök, akkor utána jön a bűntudat. Nálam így alakult ki, hogy az éttermi kaja nem érdekel, különösebben a ruhák sem (bár mindig van egy-két menő darabom, amitől az alapok is új színben ragyognak), a cipő nagyon, de leginkább a bőrápolás és a minimális, csúcsminőségű smink és az ugyanilyen kaja. Az autó, és a sport nem érdekel, itthon tornázok, ha éppen, cserébe van egy szuper biciklim, meg bérletem.
Az kényszeres programcsinálás, kiruccanás, hétvégi menetrendszerű anyalátogatás volt a legkeményebb külső kényszer: az, hogy szombat van, menni kell, mert úgy szokták, sokba került, de nem térült meg, nem lettem tőle jobban. Rájöttem, hogy a kényszeres kiruccanósdi, amit eddig műveltem, inkább kifelé szól, valójában itthon érzem jól magam, ritkán van kedvem elmenni, de akkor az szóljon nagyot, legyen tényleg jó, nem érem be egy sablonos bor/pálinka/sajt/akármi fesztivállal, ami szerintem legfőképpen magukkal mit kezdeni nem tudó párok foglalkoztatója.
Azt hiszem alapvetően nem volt nagy küzdelem a belső sorrend felállítása, mert otthonról a kultúra szemrebbenés nélküli rendszeres megfizetését, fogyasztását hozta, és azt a nyugalmat, hogy úgyis lesz valami, ha baj lenne, segítek magamon, vagy segít a család, a minimális megtakarítás, és a családi védőháló tudata nagy önbizalmat, derűt jelent az anyagiak kezelésében.
KedvelésKedvelés
Ha lenne napocska ikon, es nem lenne negedes, ide tennem 🙂
KedvelésKedvelés
Én is köszönöm!!! Úgy érzem nekem írtad… 🙂 és tanulom, építem ezt a gondolatsort magamban, vannak visszaesések, de remélem értem a lényegét és amikor letisztul, készséggé válik.
Számomra fontos gondolat, hogy az “önlehúzásomat” kivetítem másokra, inkább el sem mondom, hogy mit vettem, nem merek nyíltan örülni a “szerzeménynek”, mert azt hiszem a másik azt fogja mondani, (sőt ha nem is mondani, de BIZTOS gondolja…), hogy ezt most minek, miből? Holott nem mondja, ÉS nem is gondolja, nem sajnálja tőlem… sőt, ha tudna róla örülne neki, velem… Csak akkor nem lenne kire kivetítenem a lelkiismeretfurdalásom, ne adj isten a haragom (amit persze én gerjesztek magam). Valóban a saját szemléletemet kell változtatnom, hogy merjek kívánni, megszerezni, örülni, előteremteni a rávalót… merjem megérdemelni, (hát igen, visszajutok mindig az önbecsülés és annak alapjai kérdéskörhöz)
KedvelésKedvelés
Nem tudom, más hogyan van ezzel, de én a férjemet simán rádumálom a 30ezres téli kabátra, mert baromi jól néz ki, tartós, időt álló darab, de magamnak a 7ezres megvásárlása is fizikai fájdalmat okoz.
KedvelésKedvelés
Nála van a kontroll?
KedvelésKedvelés
Nem biztos, hogy nála van a kontroll, csak “az ember lánya” úgy hiszi, hogy a másik megérdemli, ő meg nem…. hogy miért hiszi azt, az persze a következő kérdés, de nekem erről (is) szólt az írásod, hogy mi magunk tesszük magunkat “alsóbb polcra”. Nem biztos, hogy ezt a jelenlegi környezetünk visszajelzései generálják, inkább hozzuk magunkkal valahonnan, mindenki máshonnan.
Zsuzska esetében nem tudhatom, nem ismerem a körülményeit, nekem csak a hozzászólásáról a saját helyzetem jut eszembe. Én is hasonlóan vagyok ezzel a másikat rádumálom, magamtól sajnálom… Soha semmit nem “sajnált” tőlem a párom, leggyakrabban nem is kérdezi mi mennyibe került, sőt örül neki, ha veszek magamnak valamit,… nagyon messzire vezet ez a téma is…, persze közben látom az örökös őrlődését, hogy nem tud eleget előteremteni és ez persze az ő harca, de ki tudjuk ez alól vonni magunkat? Nem azért “hisztizik”, mert én költök magamra, vagy sokat költök valamire, hanem azért, mert magával nincs ő sem rendben… és ez hatással van rám is, és ahogy írtad, igenis ez alól is ki kell vonnom magamat, ez annyira szép, ahogy a párod mondta: “Mindig beleviszel engem ilyen kockázatos ügyekbe, aztán mindig kiderül, hogy igazad volt.”
KedvelésKedvelés
Egészen konkrétan ezt akkor mondta, amikor kivonszoltam az onkológián a klotyóba: nem tudott járni, de nem akartam, hogy pelenkába…
KedvelésKedvelés
Elnézést, ha rosszul, vagy rossz helyen értelmeztem a mondatot…
KedvelésKedvelés
Nem, másra is igaz attól még, csak mesélem!
KedvelésKedvelés
Ettől a mondattól -ismerve a bekövetkezett történéseket – reggel elfutotta a szemem a könny. Most, ismerve az előzményeket, megint.
KedvelésKedvelés
engem is azért ragadott meg, mert olyan egyszerűen szívszorító…
KedvelésKedvelés
Az én párom a szüleitől kapott most ötvenezres nem is télikabátot, hanem dzsekit, amitől én pislogtam nagyokat, egyrészt azért, mert nem látom, hogy tényleg annyira jó lenne (nem is goretex vagy mittudoménmi, azt én is megvenném, egyszerűen nem tudom, mi került rajta ennyibe), illetve másrészt azért, mert ismerem a párom annyira, hogy fél perc alatt szétnyúzza, egy picit sem vigyáz rá. Viszont az elmúlt pár évben nekem is azért volt drága új ruhám, mert a párom szüleitől kaptam ajándékba, különben nem lett volna, szóval egy árva rossz szót sem szólok (se nem gondolok), hogy a fiukra is költenek, 🙂
KedvelésKedvelés
A párom ruháinál mi is meggondoljuk, hogy miből vegyük meg a drágát. Ő nem vigyáz a dolgaira, hamar tönkre is megy mindene, akár drága, akár nem.
Volt idő, amikor evvel nem tudtam mit kezdeni és borzasztóan ideges lettem, amikor láttam, hogy mennek a szemétbe dolgok, amikért sokat dolgoztunk. Úgyhogy a tudatos döntés itt az olcsó választása volt. Ing, gatya legyen jó, puli, farmer, zokni pedig olcsó, mert nincs az a minőség, ami ezekből 3 hónapnál tovább egyben maradna.
KedvelésKedvelés
Örülök ennek a cikknek, kíváncsi is voltam rá nagyon. Az a rész, amit a pénzköltési rohamokról írtál, nekem is ismerős, de nálam főként abból fakadt, hogy csúnyának éreztem magam, és úgy gondoltam, ha veszek szép ruhákat, majd szebb leszek – a frusztráció meg onnan jött, hogy nem lettem szebb és hiába próbáltam fel a 15 ezer forintos farmert, abban se lett kisebb seggem és jobb alakom, mint a 3 ezer forintosban. De ez már a múlté szerencsére.
Írtam múltkor, hogy olyan vagyok, mint egy sváb öregasszony, kevésből is jól kijövök, és akkor vagyok boldog, ha félre tudok tenni – nyilván ez, ha épp keveset keresek, nagyobb lemondással jár, mintha kicsit jobban. Közben meg sok időt töltöttem Németországban és jártam Skandináviában is, és tetszett az a puritán hozzáállás, amit ott tapasztaltam: hogy nem hencegnek a tárgyakkal, nem pocsékolnak, nem vesznek meg mindent, amit megvehetnének, de ami igazán fontos, arra nem sajnálják.
Így megkerestük, hogy nekünk mi az igazán fontos és mi kell hozzá, hogy jól érezzük magunkat – albérletben lakunk például, de szép helyen, ami valamivel drágább, mintha egy panel lenne, de nem ér annyit az a pár ezer forint, hogy ne olyan helyen – jó környék, közel a munkahelyeinkhez, családi ház tetőere, kicsit kert, ahol zöldséget termelünk – lakjunk, ahol jól érezzük magunkat. Így erre költünk. Van két örökbefogadott cicánk is, mások szemében ez is tűnhet hülyeségnek, de hihetetlen jó, hogy vannak.
Ami még fontos és belefér: egészségmegőrzés, fogorvos, sport, edzőterem nekem, jóga a páromnak, normális ételek – bár, hogy kinek mi számít annak, megint kérdés, nekem normális étel a zöldbabfőzelék fasírttal (a mai ebéd) meg a spenót és a bableves is, csak ne legyen műanyag, főként saját termés amit eszünk egyébként. Bútorunk szinte nincs, ami van, annak is egy részét a férjem késztette, a tárgyakat nem halmozzuk – viszont van egy csomó szobanövényem, nekem ez a fontos. Takarításra biotisztítószereket használok: szódabikarbóna, ecet, mosószóda, mosódió – ennél olcsóbb nem nagyon van.
Ruhára, műszaki eszközökre nem költünk sokat, ott a turi meg az akciók, a telefonokat, laptopokat, számítógépet szinte tudományos kutatómunka után választja ki a férjem, aztán hosszú évekig használjuk őket: az első telefonomat nyolc, a számítógépet 10 év után cseréltük le. Utazni, bevallom, annyira nem szeretek, nekem elég ha havonta egyszer hazamegyek a szüleimhez, és élvezem az otthoni tájat, nyaralni évente egyszer elmegyünk vagy a rokonok nyaralójába olcsón, vagy pedig sátorozni, ami szintén költséghatékony és nagyon szeretjük – általában azt a pénzt költjük ilyenkor, amit bedobálunk a közös perselybe, aprót, kétszáz forintosokat, egy év alatt nagyon sok össze tud jönni. Étterem, koncert, színház, kiállítások – nekem erre se igazán van igényem, ha valami nagyon-nagyon érdekel, arra elmegyek, de ritkán van olyan, ami izgat annyira, hogy költsek rá – nyilván, ha nagyobb büdzséből gazdálkodnék, többször mennénk ilyen helyekre. Kirándulni, tópartra fürdeni, erdőbe, gombászni annál lelkesebben megyünk mindketten, minket ez kapcsol ki, és nem kerül semmibe. Moziba néha elmegyünk, minden másra ott az internet.
Hozzá kell tennem, hogy mindezidáig a létminimum alatt éltünk, annak ellenére, hogy a szakmánkban dolgozunk mindketten, most úgy tűnik jobb lesz, de nagyon így sem lehet ugrálni – meg nem is akarunk, szerintem mi hangyák vagyunk. Adósságunk nincs, megtakarításunk igen, soha nincs olyan, hogy hó végén ne maradna valamennyi. Mindemellett nem érzem azt, hogy meg kéne vonnom magamtól bármit, ami igazán fontos, az megvan, mindig akad egy pici luxus – finom csoki, egy szép túra stb. – és közben jut is, marad is. Valahol a társadalom szemében ez a hangyaság – nevezzük így – is bűn. Ha nem állsz be a konzumdroidok sorába, ha nem követed mindig a divatot, ha turiból öltözöl, ha beéred az olcsóbb kozmetikumokkal, ha nem veszel okostelefont, és mindig a legújabb műszaki kütyüket, ha gyalog mész, pedig kocsival is mehetnél – sokak szemében te leszel a sóher, a kupori. Sok ismerősöm van, akinek csak a drága ruha felel meg, csak a márkásat veszi mindenből, minden évben kell az új telefon meg a tengerparti utazás, engem kiröhög, de hó végén már panaszkodik és csodálkozik, hogy én még mindig tudok kaját venni és már visszafizettem a kényszerből felvett diákhitelem.
KedvelésKedvelés
Érdekes, ahogy az életetekről írsz, és nagyon tetszik az életmódotok!
Aki nem takarít meg, és hó végén már nem tud enni, de egyébként nem nagyon nyomorult a jövedelme, az valamit rosszul csinál, de nagyon. Főleg ha gyerekei vannak.
Szerintem márkák hamisítványait venni, csiricsáré arany mintás pólókat, ízléstelen feliratosokat, és déemes tömegcuccokat, az az általános, meg telefont, bizsut, mobilékszert, hivalkodó cuccokat, amelyek mintha szépek és minőségiek lennének, de nem. IKEA bútort, zacskós levest, felvágottat, használt kocsit. Lakáshitelt, személyi kölcsönt, benzint. Nekem ez a droidság: azt csinálni, amit mindenki más. A minőséget választani, tudatosan megkeresni, nem birkaként, ami igazán jó, az nagyon ritka. Leszarni, ki mit mond.
Csak azt akarom mondani, hogyha valami olyan (nagy élmény, nagyon szép), akkor engem már nem lehet az árral rángatni, rávenni, hogy ne azt válasszam. Egyszerűen nem érdekel. Pedig félre is tehetném azt a pénzt, nyilván.
A legtöbbet ételre, lakbérre, fűtésre, taxira és bébiszitterre költök egyébként, ebben a sorrendben. Ehhez képest az utazások havi költsége meg a ruhák és kozmetikumok nem is olyan húzósak.
Mások meg hitelre, benzinre, cigire. Na, csinálok ebből egy szavazást.
KedvelésKedvelés
Nálunk vezet a lakbér, télen a fűtés – bár az se tragikus, jó a szigetelés, és mi is dobtunk még rajta egy kicsit, valamint 18-20 fok nekünk elég, éjszakára meg a 15 is – aztán a kaja, ez után jön minden egyéb.
Cigi, ilyesmi nálunk nincs, egy-egy üveg jó bort veszünk alkalomadtán, vagy néha Martinit, amit nagyon szeretek, de hulladék ételeket, mint a zacskós leves, a félkész salátaöntet és egyebek, nem. Szokásom, hogy mindenen elolvasom az összetételét, és ha nem tetszik, nem veszem meg. Tusfürdőt már egy jó ideje nem használunk, mert ár-érték arányban nem éri meg, viszont itt a környéken sokan készítenek nagyon finom háziszappanokat, amik annyira biók, hogy még élővízben is lehet használni, én ilyeneket szoktam venni – lehet, hogy 600 ft-1000 ft közt van egy darab, viszont nem terheli a környezetet és sokkal tovább tart, mint egy tusfürdő. A bankkártyánkon egyikünknek sincsen hitelkerete, az ismerőseink nagy része pedig nem érti, hogy lehet úgy élni, hogy nem csúszol mínuszba. Saját lakást nagyon szeretnénk majd venni, de majd akkor, ha lesz annyi önrészünk, hogy csak minimális hitelt kell felvenni.
Szerintem, ha nem kellene a pénztelenség miatt aggódni, és lenne egy jó fizetése mindkettőnknek, mi se igazán aggódnánk azon, ha költünk valamire, ami szép és jó és boldoggá tesz – akkor több minden beleférne, most azért kell félretenni, hogy csúszik alattunk a talaj, legyen mibe kapaszkodni.
Amúgy azt látom, hogy sokan próbálnak többnek látszani és többet költeni, mint amilyen a jövedelmük: ez a tipikus személyi hitelre vett mobiltelefonok és társaik esete, amit soha nem igazán értettem. Pár éve panaszkodott nekem egy barátnőm, hogy nem bír megélni a fizetéséből, ami már akkor is duplája volt az enyémnek – kézen-közön folyt el a pénze hülyeségekre, és képes volt azért hitelt felvenni, hogy bevásárolhasson a Mangóban. Azóta is nagyon sok hasonló emberrel találkoztam.
KedvelésKedvelés
“ismerőseink nagy része pedig nem érti, hogy lehet úgy élni, hogy nem csúszol mínuszba” — ez komoly? ennyire eredményes volt az agresszív reklám? Ez általános?
KedvelésKedvelés
Ez nagyon általános, és még nem törölte el teljesen a válság.
Sok fiatal harmincas, középosztálybeli ismerősöm van vele így. Jellemzően alkalmazottak, fix fizetéssel, és úgy vannak a folyószámlahitellel, hogy úgyis mindig pont visszatörlesztik, nincs kamat. Áruhitel dettó.
Számomra ez szokatlan, és egzotikum, családi hozadékom miatt eszetlenségnek látom.
KedvelésKedvelés
Igen, általános. Emlékszem, a bankban kapásból azt kérdezték, hogy mennyi legyen a hitelkeret – nem azt, hogy legyen-e, hanem azt, hogy mennyi legyen, és azonnal mondták is, hogy a fizetésem alapján mennyi lehet a maximális. Mikor mondtam, hogy köszönöm, semennyi, úgy néztek rám, mint valami ufóra, hogy “tényleg? biztosan nem kéri? hogyhogy?” Mondtam, hogy majd addig nyújtózkodom, ameddig a takaróm ér – diákként évekig nem volt hitelkeretre lehetőségem, nem is igazán értettem, hogy fizetéssel miért kéne, hogy legyen ilyenem.
KedvelésKedvelés
Mi is így éltünk a férjemmel, azt hittem, mindenki így,és ez normális. Most már nem hiszem,hanem tudom,hogy ez gáz. Bármi történhet, kell lennie tartaléknak. Most már van, igaz, arra tesszük félre,hogy legyen házunk, mert az albérlet itt Magyarországon nem egy biztos pont, sok gyerekkel. Nagyon meghúzzuk a nadrágszíjat emiatt (bár érdekes, hogy inkább piacon vásárolt kaját eszünk, ami drágább, de jó minőség). Próbálunk máson spórolni, ruhán,nem nyaralunk, stb. De eljön az is majd,csak fontossági sorrendet kell néznünk.
KedvelésKedvelés
“IKEA bútort, zacskós levest, felvágottat, használt kocsit. Lakáshitelt, személyi kölcsönt, benzint. Nekem ez a droidság: azt csinálni, amit mindenki más.”
Nekem ez rosszul esett, bevallom. Nem azért, mert történetesen a magam anyagi lehetőségein belül kifejezetten kedvelem az IKEA bútorokat, nem keresem sok mindenben a minőséget, pl. ruhában sem túlságosan, mert egyszerűen nem érdekel, sajnálom rá az időt. Nem is azért, mert lakáshitel nélkül vagy anyámmal élnék még, vagy albérletben fizethetném másnak azt az összeget, amit így a saját lakásom (tulajdonom) részleteire. Hanem azért, mert a blogtól szokatlanul ítélkezősnek érzem. NEKED az IKEA ízléstelen, tehát akinek nem az, annak rossz az ízlése. NEKED úgy volt jó (és úgy sikerült), hogy nem vettél fel hitelt, tehát aki felvesz, az megy a tömeg után. NEKED fontos az öltözködés, tehát akinek nem, az droid.
Amúgy mi hülyén csináltuk, nem mentünk a tömeg után, nem devizában vettük fel – nem is mentenek meg minket. Hanem – többek között – az én adómból mentik a devizahiteleseket. De ez mellékszál persze.
KedvelésKedvelés
Ez arra volt válasz, hogy aritareal írta, hogy a népek mindenféle drága dolgot akarnak, és ez a jellemző birkaság.
Erre írtam, hogy nem. A minőség nem trendi, a tömegcucc a trendi, meg a hivalkodó, nagy csatos D&G öv. A igazán minőségi dolgok, a csendes skandináv divat tömegcikké válásától az áruk óvja meg őket. Meg nem is látványosak. Csak jók.
Én nem azt bírálom, ha valakinek nem telik minőségre, hanem azt, ha dühödten halmozza a középszerűt, és jólétet játszik a műanyagtárgyakkal meg a török és tunéziai nyaralással. Erre épül a kapitalizmus, ettől vagyunk rávehetők a vásárlásra: megvehetem. Kicsit, szart, de vásárolok, én! Amikor pénzt költünk, Istennek képzeljük magunkat. Ennek a kapitalizmusnak a keleti változata pedig azt jeleni, hogy a minőség nem számít, az ár az elsődleges tényező a vásárló döntésében, és akkor is vásárol, ha a virslijében negyven százalék színhús sincs. Én arról beszélek, hogy ha nem telik a nyolcvan százalékosra, akkor nem eszem virslit, nem hagyom magam. Nem arról, hogy haha, nektek nem telik a jóra.
A népek tömegminőséget akarnak, azt, amit mindenki más. Lesik egymást, szoronganak, hogy “csak az én gyerekemnek nincs ADIDAS cipője”. Ha TESCOba, ALDIba jár a lakótömb, oda járnak ők is, és ott esetleg sokkal többet költenek (mert több mindent vesznek) a kedvező ár csábításában. Életformává válik, és nem reflektálnak rá. A kisboltok ettől mentek tönkre.
Nézd meg, hogyan hirdetik magukat a tömegáruházak. Plakátok, katalógusok: ár, jóljárás, hármat kettő áráért, cukrozott fos. Úgy érzem, ettől meg vagyok alázva. Úgy érzem, ez a mentalitás, a mohóság, a vetélkedés, a sodródás meg a sarokra parkolhatnék, a mit érdekel engem a más baja, a távlattalanság, önzés, frusztráció választ el minket magyarokat az igazi élettől. Nem akarjuk megfizetni, nem akarunk számlát adni, nem merjük élvezni — ezek összefüggenek.
És hogy legyen minden. Barbi, gyümölcsjoghurt, overall, mikró, tévé, villogós cipő, okostelefon. Egyenletes massza teríti be a létezést, polietilén, adalékanyag, mesefigura, mindenről úgy érzik, KELL, és sehol nincs benne minőség, ízlés, tudatosság.
Nekem az a forradalmam, hogy egyéni leleménnyel, tudatos döntésekkel, a birkulásnak való ellenállással remekül lehet élni közepes jövedelemből is, és ennek az életmódnak része a lemondás, hogy nem megyek bele áruhitelbe, hitelkártyába, autózásba, cigibe, gagyihalmozásba, lapostévébe. Bizonyos nagy költségű dolgokra nemet mondok, és ez teljesen átrendezi a fogyasztói kosaramat. Hóviharban is bicikli. Ez a másik oldal. Ilyenkor sajnálni szoktak.
Hogy eladósodni mennyire nem érdemes, semmiért, azt ékesen bizonyítják a elmúlt évek. Tudom, mázlista vagyok, nem kell a szüleimet sem támogatnom, a férjem is józan, autótlan, nemdohányzó volt, jól fektettük be, ami volt, három gyerekkel főállású anya lehetek, adókedvezménnyel.
Nem gondolom droidnak azt, akit nem érdekel az öltözködés, az nagy szabadság és függetlenség. Hanem azt gondolom droidnak, akit érdekel, és beéri az olcsó hamisítvánnyal, ami felé a közízlés nyomja.
Mi is tele vagyunk IKEA bútorral, van köztük szép és tartós is, de boldog az egyedi tárgyaktól vagyok. IKEÁba menni össznépi sport. Nekem az mindig gyanús, olyankor nyomás van az emberen. BUTLERSbe is. Bolhapiacra nem.
KedvelésKedvelés
Na igen, ez egész más, mint ahogy én értettem. De érted: konkrétan azt írtad, hogy a lakáshitel meg az IKEA droidság. Jól értem: úgy gondolod, hogy akkor droidság, ha azért csinálom, mert “minden ismerősöm csinálja”, de ha tényleg ez a lehetőségem, akkor nem? És nem, nem járok bolhapiacra, mert nem érdekelnek a tárgyak annyira.
A birkaság, a más-is-így-csinálja-tehát-én-is, az tényleg borzasztó, nyomasztó látni. Ellenben könnyebb az élet, ha sok nemdroidot kerítesz magad köré. “Utánuk” nem lehet menni, mert nemdroidok lévén, nem egységes a viselkedésük, tehát nem “ők”, hanem X meg Y meg Z, mindegyiknek lehet persze egy-egy jó ötlete, amit megjegyzek, de nincs sehol egy kolomp, ami – a többivel együtt – útbaigazítana. Nem spanyolviasz, csak leírom, ami eszembe jutott most hirtelen.
KedvelésKedvelés
Jut eszembe, hogy a teáscsészémet emlegettem a másik posztnál: ellenben például tea csak szálas, lehetőleg Vietnamból (vietnami kolléga megkönnyíti a dolgot, rendszeresen jár haza). Van még pár hasonló “igényem”.
KedvelésKedvelés
Jó, hogy ezt írod.
Mindig metaforikus vagyok, és mindig kontextus van, itt az, hogy arita szerint a drága luxuscikkek a közhangulat, holott legfeljebb a csillogók, látványosak azok (tipikus példa: Mercedes, úszómedencés ház), és azok is csak vágyként. Én valami egészen mást értek életminőségen, a gyalog járás, biciklizés szabadságát, egyedi tárgyakat és rengeteg kultúrát, valamint az irigykedés, majmolás, sóvárgás hiányát.
Az IKEA annak a jelképe, hogy “ott vesszük a bútort, mindenki ott veszi”. És tudod, hányan mondják, hogy a hitel túlnyújtózás volt eleve is, még a jobb időkben is éppenhogy fért bele, se kamatemelkedés, se gyerekszülés, se betegség, se kirúgás nem volt belekalkulálva, csak az összeszorított fog, de mások is ezt felvették, és reálisnak tűnt?
Igazából nekem is a hitel volt a reális, nincs sokmilliós örökségem, se semmi, aztán volt benne albérlet, anyukámnál lakás, most meg lett önkormányzati lakás. Az lehet, hogy a hiteles lakás húsz év múlva a tiéd lesz, de ez nem vigasz, ha közben belerokkansz, lemaradsz a legszebb éveidről, kénytelen vagy maradni a szar melódban, ráadásul lezuhan a lakás értéke is. Nem bölcsebb egy szerény albérletben félretenni havi húszakat, negyveneket, akármennyit, és mondjuk a kocsiról mondani le, és egy kicsit élvezni az életet?
KedvelésKedvelés
IKEA: igen, értem, és nálam is lehet, hogy eléggé azért, mert mindenki ott veszi – erre lusta vagyok időt tölteni. Inkább elmegyek egy nagyot lovagolni 😉
Hitel: nyilván akkorát vettem fel, amit most, válás, két gyerek mellett is ki tudok nyomorgás nélkül fizetni. Lakás: nem nagyon volt ilyen lehetőségem. Nekem az önkormányzati lakás gyakorlatilag esélytelen volt, ahol önkormányzati lakások vannak, ott én egy évig sem tudok élni. Próbáltam. Budán sem. Hiába látom a mókust a gyerekeim ablakából, tudom, hogy ott kiszáradnék, mint egy virág, amit nem öntöznek. Még ez a szolgálati lakás sem örökös nekem, érzem. Persze ahogy mondom, akkora kölcsönben gondolkodom, ami nem jelent nagy terhet. Munkanélküliség mellett az lenne, nyilván.
KedvelésKedvelés
Te nagyon tudatos vagy, de a “nyilván”, az nem ilyen egyszerű. Elszálltak a törlesztőrészletek, az derült ki, hogy nem lehetett előre tudni.
KedvelésKedvelés
Törlesztőrészletek: igen, én még 2004-ben vettem fel. Egyrészt, mivel nem deviza, ezért annyira nem szálltak el. Másrészt 2004. és 2008. között a fizetések (legalábbis a közszférában) messze nagyobb mértékben emelkedtek, mint a részletek, azóta lassan behozta a “lemaradást”, de nem kezelhetetlen mértékben.
Miért nem kisebb? Hát két gyerekkel azért, ugye, annál sokkal kisebb már elég kicsi. És miért nem más környéken? Mert nekem a hitel visszafizetés kevésbé rossz, mint olyan környéken élni, ahol nem érzem jól magam. Mások a preferenciáim. Az albérletet sokkal kevésbé éreztem biztonságosnak, önkormányzatiban nem is gondolkodtam. Ha tehát albérlet, akkor ha kicsi is, sokat kell fizetni, tehát alig tudok félretenni – életemben sose lesz saját. Ráadásul, ahogy mondtam, nekem a kert, ahol azt csinálok, amit akarok, sőt állatot is tarthatok benne, az létszükséglet. És a gyerekeimnek is eléggé, hogy a saját epret, saját meggyet, saját paradicsomot ehessék, a kaprot, snidlinget “legeljék” a kertben. Ehhez igyekszem is visszatérni, amint tudok.
KedvelésKedvelés
Ja, albérlet: akkora albérlet, amekkora a házunk volt, ugyanannyi havi bért jelentett volna, mint amennyit a banknak fizettünk. Kocsiról nem kunszt lemondani, nincs 😉 Amikor a gyerekek kicsik voltak, volt úgy 3 évig, most eladtuk/-tam. Én is biciklizem, meg tömegközlekedem.
KedvelésKedvelés
De minek akkora? És okvetlen ugyanolyan környéken?
Szerintem az albérleti költség sokkal tervezhetőbb, mint a hiteltörlesztő.
KedvelésKedvelés
Nagyon egyetértek. Ha jól értem, úgy értetted,hogy birkaság a lakáshitel, autóhitel, stb..ha csak azért kell, mert másnak is van, méghozzá olyan van,akkor nekem is olyan kell és akkora stb. Ezért pl. sokan túlvállalják magukat, mert kell az a kocsi, az olyan lakás, ház, nem azért, mert anélkül élhetetlen az élet,csak hogy nehogy már nekem ne legyen.
Mi most egy fél havi fizuból vettünk egy kocsit nekem, hogy a gyerekekkel tudjak mozdulni, elég nehéz lenne nekem enélkül, nem hitelre vettük, nem szép, de arra jó,amire kell. A tárgy van értem.
Telefon ezer éves, amire kell,arra jó.
Nekem az ad szabadságot, hogy pl. ingyen kapott szekrénysor van a gyerekeknek, és ingyen kanapé van a nappaliban, mert egy barátunknak nem kellett már, de teljesen jó, arra, amire nekünk kell.
És szigorúan listával vásárolunk tescóban. A piacon, ott lehet nézelődni, válogatni, megvenni a mézet, házi vajat,sonkát, nyami.
És nincs végre hitelkeret, és lapostévé részletre.
Ha úgy érezzük,valami kellene, akkor várunk vele, és nem vesszük meg azonnal. Néhány hét múlva kiderül, nem is kell már, vagy megkapjuk ingyen valakitől,vagy van idő körbenézni, és máshol ugyan az féláron van.
Szerintem nem az a gond,ha valaki vágyik valami szépre, drágára és gyűjt, hitelt vesz fel, megveszi,hanem az,ha azért vágyik rá, mert más is,csak azért kell, mert másnak is olyan van, és a különben nélkülözhető dolog miatt veri magát olyan költségbe, amitől “minden hónapban mínuszba megy”. Ez a tipikusan külsőségeknek élés, hogy többet mutasson, ami,ez a gáz, mert hamis, szánalmas.
KedvelésKedvelés
(mit jelent, hogy “mamamin”?)
KedvelésKedvelés
mamami.hu, az alternatív nevelés fóruma, négy évig nyomtam teljes erőből. Tudásom a női sorsokról leginkább onnan származik.
KedvelésKedvelés
Á – köszönöm, elnézést, ha nem voltam eléggé képben.
KedvelésKedvelés
Mindig azt hiszem, te mindent tudsz! Kivéve a blogest helyszínét…
KedvelésKedvelés
Jól csinálom, miii?? 🙂
A vezérjátszmám – borzasztó hitelesen tudom alakítani a mindentudást. Úgy másfél éve nem vágok már prófusz képet és bólogatok akkor is, ha nem tudom, hanem kérdezek. De sokan meglepődnek! (Na meg beszólnak, de alapvetően igazuk van, hát szóljanak be, éppen rászolgált vagyok.)
KedvelésKedvelés
Pár hétig én is látogattam anno, de engem nagyon idegesített a tömény anyaság, nem bírtam.
KedvelésKedvelés
Pont tegnap gondolkoztam rajta, hogy ha szerencsésebb családba születek, ahol nem a mindennapos túlélés a tét, és mindenki magába zárva, szeretetlenül kering egymás körül, mit tanultam volna meg automatikusan, aminek a hiányát így felnőtt fejjel, tudatosan kell felismernem. Ami a leginkább szembetűnő, az az “én ezt megérdemlem” totális hiánya bennem (értve ezalatt mindent, ami az embernek örömet szerezhet).
Független vagyok, szeretek vásárolni, de sosem érzem azt, hogy magamnak vásárolok, mindig valamiféle beolvadási kísérlet motivál, hogy a ruháktól, kozmetikai termékektől, apróságoktól olyan lehetek, mint más. Nagyon ritkán veszek magamnak valamit, és általában az sem az, amire vágyom, mert arra… automatikusan jön, hogy nincs pénzem, de inkább fogalmazzunk úgy, hogy a belém diktált értékrend szerint arra nem szabad költeni, mert akkor másra már nem jut. Értitek ezt? Hogy ha magamnak vásárolok, még akkor se rólam szól a dolog. Szörnyű ez az egész. Megérdemelnék egy igazán jó cipőt, egy csodás parfümöt, amibe jó beleburkolózni, könyveket, sok-sok könyvet, meg tréningeket, meg jógatanfolyamot, tényleg jó volna, de az otthonról örökölt “józan ész” azt súgja, hogy most a túlélésre játszunk. De egy egész életet nem lehet csak túlélni.
KedvelésKedvelés
Így visszaolvasva majdnem önsajnálat, pedig egyszerűen csak arról szól ez a bejegyzésem, hogy a családomban az “illik” volt az élet középpontja, szóval egészen mélyen és tudattalanul is tudom, hogy illik venni olyan ruhadarabokat, ami az aktuális pozíciómnak, koromnak megfelelő, illik venni egy darab pakolható, semleges táskát, egy pár kényelmes, de olcsó cipőt, stb., de a parfümre, tanulásra, könyvekre, szép dolgokra hiúság költeni. Független vagyok, a saját pénzemet költöm, mégis bűntudatom van minden olyan elköltött fillér miatt, amit “nem illik” elverni arra, amire szeretném. De már leszokóban vagyok, olyan ez, mint valami függőség, sose leszek gyógyult, csak tiszta.
KedvelésKedvelés
Kisgyerekkoromban volt, hogy a vajaskenyeremre anyukám rajzolt, hogy “legyen rajta” valami. Meg sokszor kellett hó végén kölcsönkérniük. De az ünnepekre mindig csodaszép dolgokat kaptam, egyszer például rengeteg színes szalagot. Nekem nem lett gond, hogy megérdemlek-e valamit.
Rajtunk múlik, hogy – a pénz mennyiségétől függetlenül – a frusztrációinkból mennyit tolunk tovább a következő generációra.
KedvelésKedvelés
A kölcsönkérés nálunk is jellemző volt, meg az otthoni paradicsom a vajas kenyérre (finom volt, hiányzik is időnként az az íz, de teljes ingerszegénység volt ugyanazokat a dolgokat fogyasztani napról napra), meg a két öltözetnyi piacos ruha, amit kétnaponta mosott az anyukám. Nálunk a luxus a nyaralás volt, világot látni egy évben egyszer, ott is spórolva, a legminimalistábban, de sós levegőt szívni, déli napon aszalódni (vagy a buszban odafelé), és látni, látni mindent, feltöltődni belőle egy évre.
A frusztrációt felismerni nehéz, mert az ember azt tanulja gyerekkorában, hogy ez ésszerűség, beosztás, az óvatosság, hogy túléljük valahogy fizetéstől fizetésig. Nekem azt nehéz megtanulni, hogy a többre vágyni nem “nagyképűség”. Olyan, mintha fel kellene rúgnom a belső erkölcsi mércémet. Már nem aszerint élek, de még mindig az az első gondolat a fejemben, amit le kell győzni a saját magam által felállított szabályokkal. Nem akarok szegénységtudatban élni – és úgy néz ki, hogy egy-egy rövidebb időt leszámítva nem is kell.
KedvelésKedvelés
Vajaskenyérre rajzolt, de szép!!!
KedvelésKedvelés
Hu,ez de fontos! Köszönöm!
KedvelésKedvelés
Ez nagyon fontos felismerés, és szerintem sokan vannak így vele, akik még nem fogalmazták meg, és ez segít nekik.
A legjellemzőbb talán a gondos bevásárlás a gyerekért, déem, zokni, gumicsizma, és az embernek eszébe se jut, hogy neki is vannak szükségletei, viszont a vásárolhatnékja értelmet, ürügyet nyer, levezetődik. Csak a tartós hiány, az marad, főleg ha nézi a szép hajú, elégedett, edzésre menő nőket.
KedvelésKedvelés
Anyu mellettem elnyomta minden igényét, a legkevesebből is nekem vásárolt, amíg tudott, amíg fel nem nőttem. Nem szeretnék ilyen anya lenni. Nézem a középkorú anyámat, fáradt és öreg, és szeretnék neki egyszer megadni olyasmit is, amit ő már hiányként se érzékel. Nem hagyja. Ha hagyná, kevésbé volna bűntudatom miatta.
Ha lesz gyerekem, nem szeretném, ha azt látná, hogy megvonok magamtól mindent, és a nélkülözést józanságnak, az örömszerzést luxusnak állítom be. Én szeretek szép és értékes dolgokra vágyni, amiktől ténylegesen több leszek; majd csak menni fog a bűntudat nélküli pénzkiadás is.
Múlt héten – némi rábeszélésre – vettem egy kávéillatú tusfürdőt, és még mindig mosolyt csal az arcomra az érzés, hogy egy forró zuhany után belebújok a pihe-puha köntösömbe, és körbeleng a frissen főtt vaníliás tejeskávé illata. Mi ez, ha nem luxus? 🙂
KedvelésKedvelés
Én most ebben vagyok hogy :” Tudom, ha nincs senki, aki engem a nagy füles fotelhez kísérne, hogy gyere, pihenj egy kicsit, akkor nekem kell vásárolnom egy fotelt és karon fogni önmagam.”-és nagyon nagy örömömre szolgál az ,hogy egyre többször vállon veregetem,megjutalmazom,megdicsérem magam és igenis mantrázom : “mert megérdemlem”.
Tényleg megérdemlem! És ettől egyre jobb viszonyba kerülök magammal.
KedvelésKedvelés
Nagyon régen utáltam Jób könyvét, nem értettem egyáltalán az egészet. Aztán lett családom, férj, gyerekek, önálló lakás, autó. Aztán az egészet elvesztettem, férjet, gyerekeket, lakást, autót. Akkoriban sokat gondoltam Jóbra, hogy bírta. Aztán – ha nem is teljesen “eredeti minőségben”, de – visszakaptam a gyerekeim, sőt, még többet, már nem albérletben lakom, van egy majdnem-férjem, használhatok egy autót (igyekszem leszokni róla, de a közösségi közlekedést erősen felújítják nálunk, ami több éves projekt, és nem igazán van alternatíva). Nagyon szeretnék venni egy saját lakást, mert nem akarok még egyszer se szó, se beszéd az utcára kerülni, de ehhez blogolvasás helyett az apróhirdetéseket kellene szorgalmasan böngésznem ( 🙂 ). Soha nem költök fodrászra és társaira, nekem ez a túlzó luxus. De amikor nem telt volna rá, akkor is minőségi kaját vettem, szerencsére nálunk erős a családi védőháló, volt kihez fordulni, és tudtam, hogy lesz ez jobb is, nem a semmire kérek kölcsön. Soha nem sajnálom anyagiak kapcsán azt, akinek cigarettára telik. Viszont iszonyú nagy az ellentét a párommal, aki tízszer annyit keres, mint én, és neki telik mindenre, amire nekem nem. Neki telik a luxusra is, a szemétvásárlásra is, és nem érti meg, hogy miért tiltakozom (az utóbbi ellen, természetesen), és miért van bennem sértettség, amikor ő olyanra költ, amire én csak szeretnék. Ezzel a témával nem tudok még mit kezdeni, és pontosan ezért nem a férjem még, mert előtte ezt kellene megoldani valahogy.
KedvelésKedvelés
Ő nem tekint közösnek a bevételeket, vagy te nem akarsz az ő pénzéből drága holmikat venni?
KedvelésKedvelés
Engem úgy neveltek, hogy kifelé mindig kevesebbet mutatunk, mint ami van.
Hogy ne keltsünk irigységet, ne utáljanak meg emiatt, ne vegyék el.
Történelmi okokból kicsit paranoid a családom. ,
Ez eléggé belémivódott. Én szégyellem, hogy takarítónőm van. Vagy legalábbis
csak gondosan szelektált közönségnek árulom el.
Egyébként hasonló stigma bizonyos jól hangzó városrészekben lakni, feltételezik, hogy aki ott él, az kőgazdag, pedig a 12. kerületben is vannak 30 négyzetméteres szuterének.
KedvelésKedvelés
A történelmi paranoiák ismerősek. Mindig legyen tele a kamra tartós élelmiszerrel, mert mi van, ha egyszer nem lesz (háborús éhezés), legyen aranyékszer, hogy élelemre lehessen cserélni (szintén háború) rakjunk el mindent, hátha valamire kelleni fog (áruhiány), dugjuk el az értékeinket a kíváncsi szemek elől, mert elmondják bárkinek (jönnek a németek-oroszok és kifosztanak)…
Két generáció után nekem ebből annyi maradt, hogy jó érzés, ha a kamraszekrényeben mindenből (fogkrém, wcpapír, kagylókonzerv, száraztészta, …) van tartalék.
KedvelésKedvelés
😀 nekem a ferjem vasarolja tele konzervekkel a szekrenyeket. hiaba kerem hogy ne
KedvelésKedvelés
Érdekesek ezek a történelmi paranoiák. Anyai ágon a családom sváb parasztcsalád, akik a kitelepítéssel elvesztettek mindent: vagyont, tekintélyt, jövőképet. Nagymamám rettenetesen spórolós, raktározós, (tisztára mosott, élére hajtogatott “nájlonzacskóból” elképesztő gyűjteménye), nyugdíj fele megy a takarékba, másik felét szárazbabba, lisztbe, cukorba fekteti, és szigorúan beosztja, megspórolja, és újrafőzi. Én ebből már csak az egyszerű ételek élvezetét viszem tovább.
A másik ág Romániából menekült nincstelen zsidó földönfutó dédapám számtalan gyerekkel. Nagyapám és apám igazi self made man, nagy társadalmi ugrásokat hajtottak végre önerőből. Leginkább az ő mentalitásukat örököltem: csak kitartóan dolgozni kell, és nagyot álmodni, és századszor is felállni. Mindig lesz valahogy, a pénz meg mindig előteremtődik amennyi kell.
KedvelésKedvelés
Nagyon fontos, amit írsz, igen, a férjem családjában is ez lehet az ok. Mi viszont tényleg szegények voltunk a nyolcvanas években.
KedvelésKedvelés
http://modoros.blog.hu/2013/04/06/neked_mi_a_szegenyseg
KedvelésKedvelés
Mostanáig gondolkoztam, hogy nálunk hogy álltak a szüleim a pénzhez, és valahogy teljesen skizofrén volt a helyzet. Szemrebbenés nélkül vették meg a minőségi, és persze drága ruhákat, szemüvegkeretet, apám a kütyüket. De azért felhozták, hogy milyen drága a vécépapír, és étkezni is nagyon egyszerűen étkeztünk.
Én valahogy nagyon görcsös vagyok a pénz dolgában, úgy érzem, semmit nem érdemlek meg, még akkor se, ha telik rá. Ha van egy nagyobb költés, mindig elodázom, aztán megbánnám, de kényszerítem magam, hogy inkább örüljek és élvezzem például a biciklimet, vagy az új számítógépemet. Ruhákra csak fogcsikorgatva adtam ki nagyobb összeget, ezt is meg akarom változtatni. Kevesebbet, de nagyon jó minőségűt venni, és nem csak ruhákból, hanem ételből, és eleve mindenből. Csináltatni egyedi táskát, ez most az új tervem. Nem sokkal drágább, mint a boltban, viszont pont olyan, amilyennek szeretném! Szerintem meg fogja érni.
KedvelésKedvelés
Többször olvastam már itt kommentelőkről csináltatott cipőről, és táskáról.
Hol…? Ha valakinek van ismerete jó műhelyről, örömmel venném az információt.
KedvelésKedvelés
Nem akarok most linkelni, de én Zazálea táskára ácsingózom és Kwandera cipőre 🙂
KedvelésKedvelés
Én speciel itt csináltattam csizmát magamnak régebben:
https://www.facebook.com/pleasemachine?fref=ts
Ne hidd el a honlapjukon lévő EUR-ban megadott árakat: a Wesselényi utcai boltban SOKKAL olcsóbb minden, a honlap a külföldi rendelőknek van fenntartva.
De persze mindez stílus kérdése, lehet, hogy Te teljesen másra vágysz. 🙂
KedvelésKedvelés
Köszikösziköszi
KedvelésKedvelés
Király!
Én jó minőségű MAGYAR márkát reklámoznék, van még olyan, hogy Alföldi cipő, a Vámház körúton van egy zsebkendőnyi üzletük, a minőség a régi jól bevált és a dizájn is rendben van, ehhez képest nagyon korrekt áron, de sajnos egyedileg nem készítenek cipőt. Márkázásban, marketingben, a biznisz külsőségi elemeiben lehetnének jobbak, de legalább a nevet levédették már.
KedvelésKedvelés
Igen, tényleg! És Tisza cipő is van.
KedvelésKedvelés
Vagy a Szatmari, akik – most, hogy rákerestem úgy látom – némi változáson mentek át. Így lett a Satmari márkanév és a Derby.
És nem találom azt a gyönyörűséges körömcipőt, amit valamikor kinéztem magamnak, hogy majd egyszer… 😦
Pedig megérdemeltem volna. Már akkor is.
Kár, hogy ebben még mindig nem vagyok biztos. De olvaslak és változom. 🙂
KedvelésKedvelés
Biztos azért mert valójában valami kényelmesebbet érdemelsz mint a körömcipő 🙂
KedvelésKedvelés
“Durcás voltam, és nem érdekelt semmi.”
Pontos megfogalmazás, értem. Én mostanában lettem. És még vagyok is.
Majd egyszer kifejtem, most végigolvasni sem volt időm, pedig jól esik így leírva látni.
KedvelésKedvelés
“én nem vagyok anyagias, nem fogok érdeklődésem ellenében pénzes szakmát tanulni, zsíros állásra vadászni, multinál törekedni, eladni a lélekdarabkáimat, elbirkulni, folyton akarni valamit. Én meghúzom magamat szépen. Méltó módon, beosztással, intellektuálisan értelmes munkát végzek.”
Valahogy így…
KedvelésKedvelés
Sokan vagyunk/voltunk így, nekem ez kulcsfontosságú momentum. Szorosan összefügg amúgy az Eltékozolt tehetség posztnál vázolt problémával.
Tehetség – elhivatottság – megbecsültség téma tehát, lásd még Palya Bea: Ribizliálom, ahol arról ír, hogyan ment el évekig se ingyen, se pénzért dolgozni, mert neki, ugye, az reklám tulajdonképpen. Aztán felismerte ő is a csapdát, és szerencsére leírta.
Magamnak ezt így fogalmazom meg: Hogyan hagytad el a pályát, és ha mégsem, mikor jöttél rá, hogy átvágnak?
(Én nem hagytam el különben, de magyarázkodási, kényszerem van, hogy nem vagyok ám olyan rossz, mint amennyire nem boldogulok.)
Megélhetési kényszer, ill. kényszeres megélhetési para ide tartozik még. Légy szerény, majd alkalmaz a köz. Ha egyáltalán… És a kérdést már egy ideje nem úgy teszem fel, hogy közhasznú-e a művészet. Mert igen, köz. De a magam hasznára tudom-e fordítani? (Nem, nem akarok ám ebből meggazdagodni. Másból se. Megélni se lehet, viszont szerénynek lenni igen. Sőt azt kötelező. Mindhalálig.)
Utolsó közalkalmazotti helyem egy vidéki színház díszletműhelyében volt. Egy idő után észrevettem, hogy jóval többet várnak tőlem, mint amire felvettek, és amiért fizetni hajlandók, ráadásul ez még mindig jóval kevesebb, mint amire képes vagyok. Szóltam érte, balhé lett. Kőkeményen megtorolja a köz véleménye.
(Még mindig nem olvastam végig a bejegyzést, és mennem is kell)
KedvelésKedvelés
Számomra nehéz, de izgalmas kísérlet “beárazni” magamat, bár annyit tudok, hogy a tudásomhoz és a képességeimhez, sőt, a munkám társadalmi hasznosságához mérten annyira alul vagyok fizetve, hogy szinte ingyen dolgozom. Az én szakmámban (oktatás) nehéz nem így. Ez ügyben jócskán van véleményem, de ettől most megkíméllek benneteket. Most tanulom, hogy olyan helyzetben, ahol a piac áraz be (pl magántanítás, szakértői munka, ilyesmi), ott hány kategóriával feljebb pozicionálhatom magam. Már ugrottam vagy hármat és még mindig megvesznek. Megyek még följebb, de folyton ingerem támad a szerénykedésre. Ilyenkor mindig a buta de jól kereső férfiakra gondolok, veszek egy nagy levegőt és bemondom a magasabb árat.
KedvelésKedvelés
Sajnos szakmafüggetlen…
Ugyanezt éltem meg minden alkalommal, pedig csak kezeket, lábakat tettem rendbe. Sőt, most olyan helyen dolgozom, ahol mások által kalkulált árakkal dolgozom, és mégis.
KedvelésKedvelés
Nem írnék erről, ha gazdag családba születtem volna, ha nem lenne ott a másik oldal, a koldus tanárlét, a halál, a három gyerek.
KedvelésKedvelés
Igen, gondolom. Én is hasonlóan vagyok, mínusz három gyerek… Egyelőre.
KedvelésKedvelés
Eszembe jutott az itthoni ruha kérdése is. Régebben csak a szakadt, elmenni már nem jó, kopott és kinyúlt, ócska holmikat használtam otthonra. Most már, – ugyan jóval olcsóbban, mint az egyéb ruháimat – de vásárolok magamnak itthonra is ruhát. Mert nem mindegy, hogy miben vagyok. Sem nekem, sem a környezetemnek. Ezt is otthonról hoztam, a gyereknek játszani az udvarra minden jó, de leginkább az, ami már sehová máshová nem. Mert az ingyen van és nem kár érte.
De felnőttem, és már vigyázok a holmimra, és már nem feltétlen térdelem bele a füvet, ülöm ki a betonon kavicsfőzéskor, szedem tele törekkel a szalmabálában. Vagy ha mégis, azt is jobb vállalható ruhákban csinálni, mert míg gyerekként hétköznapi, addig felnőttként ünnepnapi élmény.
KedvelésKedvelés
Jó téma az otthoni ruha!
Évek óta otthon vagyok, nem akarok négy évet mackóban tölteni. Itthonra is csinosan felöltözöm, szoknyát, blúzt, harisnyát, ruhát is szoktam hordani.
KedvelésKedvelés
Én is ezt hoztam otthonról, itthon csak máshová nem jó ruhákban vagyunk. Ez érthető a háztáji gazdaságot vezető nagyszülőknél, kevésbé érthető anyukámnál, bár ő meg kiskosztümben él napközben, csak hétvégén változik lompossá.
Kíváncsi leszek, hogy hogy alakul ha nem járok már dolgozni, egyelőre a kényelmes nyári vászonnadrágokat és pamutpólókat és minimális sminket részesítem előnyben hétvégén is, de el tudom képzeli, hogy fél évnyi itthonlét után muszáj lesz revüsminkben és tűsarkúban főzni, hogy jól érezzem magam.
KedvelésKedvelés
jol mondod, nekem is at kellett erre kapcsolni az agyam. ugy egyebkent is, aztan amikor volt itthonrol dolgozos idoszak, akkor meg jobban, es most mar nincs nyomi jatszos ruham egyaltalan, leszamitva azt az egy mackoalsot a kemenyvonalas takaritashoz
KedvelésKedvelés
Itthon mackóruha, de az jobb fajta. Viszont a kerítésig sem viszem úgy ki a kukát, hogy ne húznám ki a szemem, és ne rúzsoznám ki a szám. Mit szól a szomszéd kerítésén ülő galambot tépkedő karvaly, ha smink nélkül megyek ki a kapun?
KedvelésKedvelés
“Vannak, akik furcsa boltokba járnak, és kétszer annyi pénzt dobnak ki olcsó holmikra, mint mások drágákra.”
http://nol.hu/lap/hetvege/20130608-dolgos_ujjaid
KedvelésKedvelés
Ajjj…
“A barátnőm vállát ekkor megveregette egy közös tanárunk, Szavoren, és csipkelődő megjegyzéseket tett a barátnőm új frizurájára. Nekem nincs olyan tanárom, aki a hajamról beszélne.”
“A barátnőm papája ismeri az anyját annak a lánynak, aki a koncerttermi csengőt nyomogatja. Kevés hely van a városban, ahol tudni lehet, hogy ki működteti a csengőt, de ezeket a barátnőm szülei egytől egyig ismerik. Pedig csak két éve telepedtek át. Anya szerint az erdélyiek összetartanak, és fölismerik egymást, mint a bogarak – társaságban persze méheket mond bogarak helyett. “
KedvelésKedvelés
Megtalált az írás.
Gyerekként is szerettem a szép, igényes és (emiatt gyakran) drága dolgokat. A családom sznobnak és megjátszósnak tartott, amióta az eszemet tudom. Nem találtam a helyem, a saját ízlésem, a stílusom. Amikor elkezdtem végre a saját, független életemet sok idő és sok próbálkozás volt, hogy utolérjem saját magam. Emlékszem arra a boldog napra, amikor fel kellett öltöznöm valahová és már volt olyan cucc a szekrényemben, amiben önmagam tudtam lenni (lásd: nem a praktikum volt mindenek felett). Nem márkás, igényes holmi.
Még ma is jön a lenéző és értetlen mosoly egy-egy ruhára, étteremre, arckrémre, utazásra. Mi vagyunk a nagyobb családban a “pesti sznobok”, a visszatérő poénkodás tárgya.
Az egyik utolsó “praktikus” kompromisszum: a bútor a nappaliban (akkor vettük, amikor a fiam született). Hihetetlen jól megszolgálja magát, miközben permanensen utálom. Na pont ilyen cuccaim voltak sokáig.
Most nekiállok az egészet lecserélni (“Minek? Olyan jó állapotban van még és olyan sokat bír!”). Kényelmes lesz ÉS esztétikus. Nem szempont, hogy honnan szerzem be (lehet Ikea vagy designer bolt, bolhapiac és ismerős is).
KedvelésKedvelés
Érdekes, amit írsz, nehéz forradalom lehetett. És azzal szembesítenek a soraid, hogy nekem szinte soha nem kell magyarázkodnom, nincs ilyen közegem.
KedvelésKedvelés
Pénteken voltak nálunk az önkormányzattól a kedves nénik környezettanulmányt készíteni, mert nincs munkánk egy éve, most fogyott el a tartalék (azért három gyerek mellett spórolósan is elfogy hamar), és kért az apjuk segélyt. Körülnéztek, és tanakodtak, hogy mit ikszeljenek be a berendezésre, luxus vagy átlagos. Nagyon kevés pénzből rendezkedtünk be tizenéve, azóta semmi változás, mondták többen, hogy egyszerűbb lett volna beköltözni az Ikeába, mint így apránként hazahozni. De ez volt az olcsó, variálható, saját kemény melóval lecsiszolható-leviaszozható stb. Lehet, hogy az luxusnak számít, hogy a patikában vett gézt egyforma színűre festettem függönynek, meg a szétugrált kanapén passzoló színű pokróc takarja el a csokifoltokat meg a macskahányást?
Az viszont jó pont volt, hogy nincs autó, tévé, és ötünkre csak egy számítógép, az is asztali, fujj. Meg hogy csak két szoba van ötünkre. Nem hiszem, hogy fognak adni, de nekünk most tényleg azért kéne, hogy havonta ne egy százast, csak mondjuk hatvanat kelljen a nagymamiktól összetarhálni.
KedvelésKedvelés
Sok éve egyedül élek, magamat tartom el, az van, amit megkeresek, a szüleim segítettek (sokat) a kezdetekkor, de most már ilyen nincs, mindent magamnak veszek, vagy nem veszek. Még mindig keresem, hogy mi lenne a jó, hogyan legyen a rangsor, aminek egy részét kényszer szüli, de a kényszerek jelentős részét én találtam ki. Pl. hogy nekem saját lakás kell, de legalább nem erőmön felüli, nem mentem kétszer akkorába, mint amilyet fent tudok tartani. Cigi – ez nagy összeg, és tényleg semmi értelme nincs. A lakás után nálam a kaja jön, az legyen jó, most már főzni is elkezdtem, szinte mindig minőségi alapanyagokból. Aztán szeretem a szép ruhákat, kevés ruhám van, de az szép, évekig hordható, minőségi, nem megy szét egy szezon alatt (régebben a mennyiségre hajtottam). Mindig költök arra, hogy fejlesszem magam, most nyelvet tanulok. Néha egy kis kikapcsolódás, ami nálam az esetek jelentős részében túrázás, imádom a természetet. Néha meglepem a szüleimet valami aprósággal, ami nekik nyugdíjasként öröm, pl. előfizetek nekik egy-egy újságra, uszodabérlet veszek nekik, anyukám szeret varrni, ahhoz veszek neki kellékeket. Nem szoktam kikapcsolódásként ruhát venni, listával megyek, tervezetten. Nincs kozmetika a fürdőben, nem veszek kütyüket, nincs saját telefonom sem, csak céges (minek lenne kettő?), nincs dvd-m, meg semmi ilyen tárgyam. Magamnak veszek könyvet, egy-egy szép kiegészítőt, elmegyek masszázsra.
A családból azt hoztam, hogy a ház legyen szép, de ne kiállítás, legyen komfortos, és mindenkinek legyen saját tere, ahova félre tud vonulni (nálunk anyukámnak volt külön szobája, ahol egyedül tudott lenni, ha igénye volt rá.), és ne legyen nagyobb, mint amire valóban szükségünk van. Apám kocsimániás volt (most nyugdíjasként részben biciklire váltott), ezt átvettem, bár mániás nem vagyok, de mindig volt autóm. Aztán a szüleim mindig azt mondták, hogy az élmények a fontosak: kirándulás, étterem, szórakozás, strand, termálfürdő, hívjuk meg a barátokat vacsorára, menjünk, lássunk, színház, mozi, koncert, túra, nyaralás, múzeumok, várak. Én hozzájuk képest, meg diákkori önmagamhoz képest eléggé visszafogott vagyok az élmények terén. A szüleim kajára sokkal kevesebbet költöttek, bár ők falun élnek, van kert, soha sem kellett zöldséget, gyümölcsöt, lekvárt venni; keresztanyámék mezőgazdasággal foglalkoznak, szüleimtől 200 m-re élnek, s velük kicsit ilyen kommunaszerűen voltunk mindig, tőlük volt a tejtermék – így mondjuk lehetett kevesebbet költeni kajára. Ruhákra is többet költök, mint amit mintaként hoztam, láttam.
KedvelésKedvelés
Nekem nagyon jó fejnek tűnnek a szüleid!
KedvelésKedvelés
Jó fejek, de ők sem tökéletesek, de bírom, hogy ezt be is látják. Meg mi ilyen nagyon olaszos család voltunk mindig, mindenki mondhatta, amit gondolt, vitatkozunk, az ismerősök mindig megjegyezték, hogy “ti ilyen nagyon furcsák vagytok, hogy itt mindenki mondja a magáét,meg vitatkoztok hülyeségeken.” Eléggé liberális szellemben neveltek minket. Szeretem, hogy az ő gyerekük vagyok. Apukám néhány éve nagyon beteg volt, s akkor azt mondta, hogy ő azért tud szembe nézni a halállal, mert neki jó élete volt (felnőttként), s mindent megélt, amit szeretett volna, s nincs hiányérzete, hogy mit kellett volna még, meg lett neki gyönyörű családja – ezt is mondja. S szokta mondogatni, hogy próbáljunk meg úgy élni, hogyha jön a kaszás, s visszanézünk, akkor ne legyen hiányérzetünk.
KedvelésKedvelés
Valahol bennem ez úgy jön, amikor szegények voltunk akkor sokat dolgoztunk és sokáig Trabink volt, aztán lett egy Trabija az asszonynak is, az enyém meg munkás Trabi lett. Akkor is igyekeztünk , de aztán lakás lett és akkor “nyugati” autó amikor már szinte mindenkinek az volt. Beosztottuk, ma pedig rólam írsz. Igen a minőség drága, egyszer, ma mÁr en is tudom. Persze van amiben a nevet is meg kell fizetni, de attól még sokkal jobb.
Férjtől való függés számomra azért érdekes, hiszen egy család 2 felnőtt ember munkája, kőkemény munkája, akkor ki fūgg kitől. Azért mert mondjuk én pénzt keresek, míg az asszony sportolni, zenélni stb. viszi a kölyöket, akkor miért kéne alá és fölérendeltnek lennie bárkinek ebben a kapcsolatban. A kapcsolatnak persze működnie kell, hiszen nagyjából azonos értékrend alapján élő két emberről beszélek. Ha egy nő alárendeltnek érzi magát a pénz miatt, szerintem ott más baj is lehet. Ha pedig összességében kevés a bevétel családi szinten, akkor vagy azt osztjuk be ami van vagy teszünk érte, hogy több jöjjön be.
En csináltam amiről beszélek ez kb az 5 mondatos életem története. Vélemény is van benne bőven, tudom. Az élet nem onemanshow a felfogások szerint, inkább onewomenandmanshow, es nem habos torta így sem, a bakancslistámon van ami már ki van húzva és van ami még rajta sincs.
Én szeretek élni, élményeket megélni , fizikait-szellemit mindegy, a lényeg a vidámságon van. A mai napig egészen apró dolgoknak is vagy egy ajándék könyvnek is nagyon tudok örülni hisz akitől kapom az nagyon gondolt rám,nagyon érzéssel adta.
Bocs, kicsit hosszú és zavaros lett, még nem megy az érzések leírása.
KedvelésKedvelés
Ércsük, Gab. 🙂
KedvelésKedvelés