Hivatalosan, kollektíve — és persze mechanikusan — emlegetjük és ünnepeljük azokat, akik megfordították a világot. A legradikálisabbakat, történelmi és irodalmi szereplőket, a múlt ködébe vesző Mucius Scaevolát, Jeanne d’Arcot, Morus Tamást, Dózsa Györgyöt, Dugovics Tituszt, Giordano Brunót, Bánk bánt, a lángszavú Petőfit, az aradi tizenhármat, az indulatos és nárcisztikus zsenit, Ady Endrét, Salkaházi Sárát, meg azt a fiúcskát, aki elrikkantotta magát: meztelen a király!, vagy a szelíd erős szavúakat: Martin Luther Kinget, John Lennont. Akiket kivégeztek, akik egyedül álltak a tömeg előtt, akik golyózáporban is felugrottak a barikádra, akik mertek következetesek lenni, akik kimondták mások helyett is, akiktől más irányt vett az emberiség sorsa.
Rubens–van Dyck: Mucius Scaevola Porsenna előtt, 1628 előtt
Ünnepélyek, emléknapok, konferenciák, szobrok, filmek, könyvek — a hősiesség előtti főhajtás e szimbolikus terekben és alkalmakkor le van tudva, igazán nem érinti a létezésünk lényegét. Kispolgárok koszorúznak mártírokat, ferde nyakkendőjű közgyűlési tagok szónokolnak bátorságról és helytállásról, általános iskolai igazgatók tulajdonítják Hemingwaynek John Donne sorait, kéjvágyó plébánosok harsogják a tisztaság dogmáit, tisztes családapák háborodnak fel facebookkommentekben, toleranciára felesküdött civilek gonoszkodnak élvezettel egy társuk háta mögött — az életünknek, túl az ünnepélyeken, semmi, de semmi köze a hősiességhez. A vértanúk nem a hétköznapokra valók.
Ők, ők, a radikális hősök a híresek és főterek, és nem azok, akik hozzánk hasonlatosak: a csendesen helytállók, az egyszerűek, a fel nem tűnők, avagy, ne kíméljük magunkat, a megalkuvók, félrenézők, sodródók, a konvenciók rabjai, a meg nem gondolt gondolat gondolói, másokéinak csócsálói. Hétköznapi létezésünkben éppen a hősökre jellemző kiállástól, tudatosságtól, bátorságtól, konfliktusvállalástól borzadozunk a leginkább. Mit ugrálnak, hebehurgyáskodnak? Akiknek ők példaképeik, azokat nem szűnünk meg csitítani, arra figyelmeztetni, hogy hát ezt nem lehet, és jobb hallgatni, és mit akarnak. Feltűnési viszketegséggel, összeférhetetlenséggel, különcséggel vádoljuk korunk hőseit. Furán nézünk arra is, aki csak nem illeszkedik: nem eszik húst, következetesen fékez a zebra előtt, vagy belekérdez a szülői értekezletbe egy kényelmetlent.
Miért lehet ez? Hát min, kin hatódunk meg akkor ünnepnapokon? Mi, Poloniusok értjük-e Hamlet tragikumát? Hogy lehet ennyire ellentétes a kollektív emlékezet meg a néplélektan? Létezik vajon egy szimbolikus, mesekönyv-történelemtankönyv-erkölcs, meg egy valódi, mindennapi, túlélős? Meghatódni, koszorúzni, szavalni, hogy neved ki diccsel ejtené,/ nem él oly velszi bárd, azt szeretünk, de valóban megérteni és követni a példájukat nem akaródzik. Vagy csak a kiválóság és a közönségesség egyszerű ellentéte ez? Netán a rendszerváltás után két évtizeddel lettünk ennyire kiábrándultak?
Én annyit ütközöm még ma is, pedig ha úgy döntök, akkor hétszám nem kell senkivel találkoznom, aki megítélné, miben hiszek, hogyan élek. És mégis, még mindig. Hüledezem, hogy mások nem ezt vallják, sőt, semmit sem vallanak, leginkább mikor mit vallanak. Kilenc négyzetméteres érdek az elvek helyett. Ti nem akartok kiválóak lenni?
Én nem vagyok hős, persze. Mégis, mindaz, ami sokaknak és egybehangzóan olyan nehéz bennem, örök ellentétem a környezetemmel, számonkéréseim, eszmék iránti vonzalmam, bukásaim és önsajnálatom azzal kapcsolatos, hogy kiskamaszként nagyon mélyen azonosultam Petőfi Apostolával, és úgy maradtam, ebben a romantikus pózban. Belenőttem az irodalomba, és nagyon komolyan gondolom a Történeteket. Rajongok a vértanúkért, mert igazuk volt, vagy nem, teszi hozzá érettebb énem, de lobogtak, valamiben hittek, akkor is, ha az népszerűtlen volt, és nem hagyták magukat megtörni. Szeretem Spartacust, és csodálkozom, hogy más meg nem, sőt, leszólja. Persze belátom, hogy nem lehet mindenki Spartacus, vicces is lenne egy társadalom, amelyikben mindenki hős és mindenki megigazul a többiek ellenében. Remetebál.
Valaha a tanult nők olyan férfiról álmodoztak, akinek van Ügye, és elkísérték a börtönbe is.
Louis-Ernest Barrias: Spartacus esküje, 1871
Te szereted Spartacust? Maradtál-e már egyedül a többséggel szemben a vállalt igazságoddal? S volt-e ennek ethosza, pontosabban lélektani előnye? Hallani vélted-e valaha az ünnepélyes, lassú gyászzenét? Mit gondolsz azokról, akik lobognak, csak épp nincs meg bennük a vértanú kivételes kvalitása? Az hangoskodás? A tehetség teszi? A helyzet? Vagy csak a múlt ködében olyan fényes az alakjuk? Lehet, hogy elég, ha százezerből egy ilyen akad? Voltak-e vajon boldog forradalmárok? És mit gondolnak a gyerekeink a hősökről? Mi jut eszedbe a fenti márványszoborról?
Anna Hyatt Huntington New York-i szobrász a kubai hős, Jose Marti szobrán dolgozik
képek: Wikimedia Commons
És még egy vers is:
Faludy György: Október 6.
A vesztőhelyre sáros út vitt
és kikericsek kékjei.
Száz év, s meghaltam volna úgyis –
vígasztalódott Vécsey.
Láhner György sírt s a földre nézett,
Damjanich szekéren feküdt,
Leiningen felmentő honvédek
árnyát kereste mindenütt.
S a táj olyan volt, mint a fácán:
tarlók, fák vérző foltjai,
és ők, tarkán, libegve, hátán:
elhulló, bús-szép tollai.Aradon így. A pesti téren
is ütötték a dobokat,
de ő nem félt, csak arca széle
vetett rózsálló lobokat.
Mosolygott. Mi bánta, hogy vége?
Branyiszkónál nevét az égre
karcolta kardja, a híres.
Ez volt Dembinski hadsegéde,
Abancourt Károly ezredes.
S mi elfeledtük. A miniszter,
bár hívták, maradt egyedül.
– Az Al-Dunán – szólt – mély a gázló
s vénember már nem menekül.
Leszek bitófán harci zászló,
ha sorsom ezt így rótta ki –
s habár magyar volt Csány László,
úgy halt meg, mint egy római.A többit, mintha friss, mély sebből
fröccsen szét érdes cseppű vér,
Kuftsteinbe, Grácba, Josephstadtba,
Olmützbe vitte a szekér.
Húszan egy odvas pincelyukban,
nehéz bilincsben, pipájukkal
egyensúlyozták magukat:
így éltek, sakkoztak, dohogtak
és elmélkedtek, jó urak.
Kegyelmet vártak s forradalmat,
áldották-átkozták a hont
és írtak vert hadakra verset,
tábornok Bemre disztichont.Volt, aki bírta; más kivénhedt;
olyik megőrült, de az élet
sodrából mind-mind kiesett.
Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól
gömbölyödtek a hitvesek.
S az ország rothadt. A rabságot
mindjárt megszokta s elfeküdt
a földön, mint télvízkor vágott,
rózsás rügyekkel tele bükk.
E rügyből egy se bontott zászlót:
a nagy tavaszi láz heve
kilobbant, múló szalmaláng volt
vagy elköltözött másfele,
Londonba, New Yorkba, Turinba
és hűs lidércként messze táncolt.Száz év – s a magyar börtönéjjel
nem változott száz év alatt.
Száz év – s az első fordulóra
ébredtetek és lassan róva
a lépést, méláztatok róla,
mit hozott Világos, Arad:
száz év – hűséges ingaóra,
én folytatom járástokat,
mások járják lépésetek,
s míg árnyékunk a kőpadlóra
hull – hány nap, hét és hónap óta! –
s kihúnyunk, pisla mécsesek:
sok szép magyar fej, hervadt rózsa,
Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!
árnyatok felénk integet.(Az ÁVO pincéjében, 1950. október 6.)
csak az olvassa. én szóltam 
nekem éppen tegnap, egy habos kakaó (istenem, de finom volt…) mellett fejtette ki az egyik legjobb barátom, aki elég jól ismer, hogy hát azért mégse’ normális az, ahogy én élek….szembe menve szinte mindennel, ami megszokott, megkérdőjelezve mindent, ami már beállt, állandóan mozgásban, dinamikában, hogy persze velem mindig történik valami, én mindig tartok valahonnan valahová…Mondja ő: na nem bántásból mondom (ezt nem is feltételeztem róla), de ez nem normális, ez hat a gyerekemre, neki inkább állandóság kellene, nem? Mondtam, az anyja állandó, nem? És pont én is ennek a bejegyzésnek a szereplőit, éppen tegnap, listáztam neki. Hogy mi lett volna a világgal, ha ezek az emberek akkor nem csinálják, mondják azt, amit…és én azt gondolom, hogy mindenkinek ezt kellene. Az sem lenne túlzás, ha mindenki ilyen lenne. Meg azt is mondtam neki, hogy azért vagyunk ám egy páran, csak aki eleve vakon és süketen ül otthon a komfort zónájában, az nem látja a néma tömegeket :)))))))) (egyébként én is pont a vértanúk apropóján gondolkoztam ezen, vasárnap a lelkész az igehirdetés végén egyenként idézte a vértanúk kivégzésük előtti utolsó mondatait, és inkább buzdító volt, mint elszomorító) , Erre ő: igen, ezek az emberek azért voltak nagyon, mert ilyen az alaptermészetük, ők eleve erre voltak predesztinálva. Na itt tört el bennem valami. És nagyon fáj a tegnapi beszélgetés. Nagyon :(((( /beszélgető partnerem férfi egyébként/
KedvelésKedvelés
nem normális. aham. akkor a vándornépek eleve nem is lehettek normálisak? minden gyerek lelki sérült volt, mert „kell az állandóság”? 😀
szerintem meg az a nem normális, ha egy gyerek abban a nagy állandóságban csak este nyolckor a saját kis ágyában a kis macikáját szorong-atva tud elaludni, a komfortzónán kívül feszeng és képtelen feltalálni magát / élményt keresni a helyzetben (nem arra gondolok, hogy valaki introvertált, szemlélődő típus és inkább fejben pasziánszozik).
KedvelésKedvelés
nekem ez egy nagy dilemma. egy rendes pszichológus azt mondja, hogy kell a gyereknek az állandóság, a rutin, napi rutin, az ismétlés. Én viszont ezt zsigerből nem tudom megadni a gyereknek (lassan 3 éves), állandóan költözünk, mindig van valami ÜGY. Nem avatom be a sűrűjébe, mert még nem értené….És itt most úgy látszik, elkanyarodtunk a bejegyzés lényegétől. De nem. Mert jogos kérdés az, hogy vajon az, aki mártír (akár hétköznapi), vértanú, mennyire jogosult a maga választott sorsának következményeit elviseltetni a szeretteivel? Hol a határ? Konkrétan: az én magamnak választott hősiességem (tételezzük fel, hogy normális vagyok, tudom , mit csinálok, és nem beteges hajlam vezérel) nem fordul e át dilettantizmusba, ha azzal lelkileg megrövidítek másokat? A vértanúk özvegyei, gyermekei hogyan élték meg a szeretett halálát? Mi várt rájuk utána? Kitaszítás, megvetés, nyomor, generációkon át? (lásd még 56osok, stb…) Hol a határ? Van határ?
KedvelésKedvelés
Ismét Petőfi: Az apostol nem kertel, a dickensi iszonyat-gyermekévek után az egyik gyerek a szeme láttára hal éhen, a másik és a feleség a börtönévek alatt, pedig az úrikisasszony, úgy szöktette meg, vagyis a nő ment utána.
KedvelésKedvelés
Olvastam pár igazság bajnoka gyermekének leírását arról, hogy mennyire szenvedett attól, hogy az (általában) apja a nagy igazságtalanságokkal törődve a családjáról megfeledkezett, belevitte őket is a nehézségbe, nem volt nyugodt gyerekkoruk, vagy “csak” apjuk. Básti Juli is beszélt egyszer egy riportban arról, hogy milyen apa volt Básti Lajos, milyen volt egy ennyire egyoldalúan “csak színész” apa mellett felnőni. Persze vannak fokozatok, egy határig meg jó, hogy felnézhet a gyerek a szülőre.
KedvelésKedvelés
A legnagyobb gyerek első három életévében mi is állandóan költöztünk, átlagban kéthavonta. Azóta még kétszer. Figyeltem arra, hogy egyrészt ugye én állandó legyek (amúgy sem vagyok híve a “heti egyszer hadd nagymamázzon, nekem is kell egy kis szabadság” hozzáállásnak), másrészt legyen néhány állandó játék, könyv, amire lehet számítani. Elég jól kiheverte, az oviban és alsóban is az volt a pedagógusok egyöntetű véleménye, hogy az átlagnál jóval stabilabb gyerek. Csak azért írom ezt, ha megnyugtat kicsit, nem az állandó lakás a minden. Ja és nyaralni is minden évben konzekvensen máshova mentünk, még véletlenül sem ugyanoda. Szerintem ez az “állandó lakás” mizéria inkább amiatt fejlődött ki a pszichológusokban, mert az állandó szülőt nehezebb garantálni.
KedvelésKedvelés
.IGEN, megnyugtat, ha van, aki akkor is normális ember lett, ha nem ugyanott laknak 30 éve.
KedvelésKedvelés
95-től 2008-ig hétszer öltöztünk, 3 különböző városban laktunk. A gyerekek 3 általános iskolába jártak. Nálunk én meg az apja voltunk az állandók. Semmi bajuk nincs ezzel, kalandosnak gondolják.
KedvelésKedvelés
Van nekem egy gyerekem, aki vérszemet kap az állandóságtól. Neki az új kell, ő nem tanul, hanem megfigyel. De olyan dolgokat figyel meg, hogy megáll az ember esze. (Szerinte is zöld Isten). Van egy olyan gyerekem is, aki meg szorong, ha nincsenek meg életében a fix dolgok. Mi meg folytonos mozgásban vagyunk, mindig van legalább egy ÜGY, ha nem kettő. De mindig együtt vagyunk benne, tehát mi állandóak vagyunk. Remélem ez kárpótolja majd a nemlétező programszerűséget.
A hősiességről meg annyit, hogy a kérdést fel lehet tenni fordítva is. Mennyire várhatja el a család/szeretteid, hogy feladd önmagad és az elveid. Erőss Zsolt jutott most eszembe. Szerintem a megalkuvással darabokban hal el a lelked. Inkább sérülj önmagad vállalása közben, minthogy elhalj gyávaságból.
KedvelésKedvelés
Hm… Berde Mózsa… a magányos, fukar hős, a konvenciók merev embere, aki halála után gyermekek ezreinek életét változtatta meg… nem lázadt, de egész életében gyűjtött a nagy dobásra… halála után kiderült: több million koronás vagyona volt, és az utolsó fillérig az erdélyi magyar oktatásnak hagyta… több kéne ilyen, és kevesebb rózsadombi kartonleopárd.
KedvelésKedvelés
ez de szép…
KedvelésKedvelés
Pár hete került elő az egyetemidejében legjobb barát, I(…), a szír fiú. Az örök forradalmár, a lánglelkű, akivel rengeteget buliztunk, de akivel először voltunk fehér ruhában meditálni mint a buddhisták, akivel elsőnek mentünk el a HIT gyüli ülésére és jöttünk ki borzadva-megütközve. Akivel elmentünk Dianetika előadásra, s akinek először meséltem arról a nagy erejű szúfi mesterről, akinek végül a lába elé ültem, mert ott éreztem a hitelességet. (Egy német fiú, aki mát évek óta járt az ülésekre, odaállt elé. Látszott rajta, hogy nagyon elszánt, sokat gondolkodott a dolgokon, mindent megrágott, kiköpött, újra kóstolt, lenyelt már. Azt mondta, ő szeretne áttérni az iszlámra, döntött. A mester rámeredt és dühösen elzavarta: Mi a fene baja van magának Jézus Krisztussal? Menjen haza és ne jöjjön addig, míg el nem olvasta az egész bibliát!)
Pár éve a régi jó barát halál hírét hozta valaki. Szerencsére nem volt igaz! Megtalált. Sírtam amikor meghallottam a hangját. Hogy él! Nem halt meg! Amiket mesélt azoktól elszörnyedtem, de nagyon nagyon büszke voltam arra, amiket elmondott! A jó oldalon áll. Büszke rá, hogy azon az oldalon állt, ahol. Hogy nem futott el, hogy bár lefogták őt és 14 társát, köztük magyarokat is, de végül megúszták. Hogy helyén volt a szíve amikor kellett. Sokat tanultam tőle. Arról, hogyan kell helytállni egy ilyen helyzetben. Nincs kétség arról, hogy melyik az igaz út, és arról sem, hogy rajta járni lehet veszélyes, de egyszerűen nem szabad, nem érdemes máshogyan.
Félhetnék, hogy jaj-jaj veszélyes politikai kapcsolat! (valójában az – és persze kicsit félek is) Ugyanakkor tudom, hogy az a szív ami a mellkasában dobog az ugyanaz maradt, ami régen. nem törődött bele, nem kopott el. Büszke vagyok rá, hogy a barátom. Hogy olyan felesége van aki nem haragszik, ha számára érthetetlen nyelven éjszaka beszélget egy idegen nővel – én lehet, hogy morognék érte, fordított esetben. Élnek itt is forradalmárok! Velünk vannak. És mi dönthetünk, hogy kiállunk-e mellettük.
KedvelésKedvelés
Nagyon tetszett ez a poszt, elgondolkodtatott, és talán most kicsit szégyellem is magam. Gyerekként bennem is megvolt ez a kiállás, a szembemenés a dolgokkal. Annyira más voltam mint a környezetem, és ha szóltak miatta, ki is álltam magamért, és megvédtem a gyengét az erősebbektől, akik bántották, miközben én is gyenge voltam – és persze én kaptam a pofont, az ütleget, a megalázást. Emlékszem, hányszor próbáltam meggyőzni az anyámat dolgokról, pl. hogy vigyük állatorvoshoz a törött lábú kutyát, ne házibarkács módon ápoljuk, vagy ivartalaníttassuk a macskát, ne ő üsse agyon a kölyköket lapáttal, és hányszor ugrott nekem tajtékozva, hogy fogjam be a pofám, erre nincs lehetőség, nincs pénz, és örüljek, hogy nem engem üt agyon.
Végül annyit ütöttek, hogy gimis koromra már teljesen kiábrándultam mindebből – rájöttem, hogyha belesimulok a világ szövetébe és úgy csinálok, mintha én is egy sima natúr szálacska lennék, békén hagynak, és az olyan jó… Azóta nincsenek konfliktusaim, mindenkivel kijövök, nem megyek bele vitákba, nem politizálok és nem akarok senkit se meggyőzni semmiről. A saját markáns véleményem megvan, és sokszor gyökeresen más, mint a környezetemé, de nem hangoztatom, hisznek, amit akarnak. Én nem vagyok kész a vitákra, konfliktusokra, hiányzik belőlem az erő és az energia, hiszen minden kell a túléléshez, és nem akarok megint a más a kilógó lenni, akit mindenhonnan elvernek, elzavarnak. Ennek ellenére néha, főleg igazán húzós helyzetekben kijönnek belőlem a dolgok, de akkor is ügyelek, hogy nagyon összeszedett legyek, érvekkel támasszam alá a gondolataimat, és akkor mindenki meglepődik.
KedvelésKedvelés
Nagyon fontos és átélhető, amit írsz. Ütközni fárasztó, meg az a reformkori erkölcs, hogy dolgunk van az életben, kiállni, hatni, az sincs már sehol, tehát a kor szava is ez. Kit a túlélés — ez a legérthetőbb –, kit a tudatosság hiánya, kit a hedonizmus tesz antihőssé, aki meg kiröhögi vagy relativizálja a hősöket, a saját belső frusztrációját is csökkenti talán.
KedvelésKedvelés
Én is így. Míg 15 évesen azt mondták rólam legfőbb jellemzőként, hogy “mindig fejjel a falnak”, 35 éves koromra a “végtelenségig kötelességtudó” lett az állandó jelzőm.
KedvelésKedvelés
Nagyon jól leírtad ezt. Tökéletesen értem, érzem, amit írsz. Nagyjából ezeket a köröket futottam én is. Illetve most annyi van, hogy újra kinyitom a szám és kilógok, s mindenhonnan elvernek, elzavarnak, a családomból a leginkább. Mostmár néha már szórakoztat is. Bár ez utóbbi így nem kicst öncélú.
KedvelésKedvelés
De jó, hogy ezt leírtad!
Ugyanígy, gyerekként.
De en nem maradtam csendes, csak egy időre. Mióta letettem a család terhét, ujra beszélek, hangosan, es ahol nem lehet, onnan eljovok hamar es egyre kisebb fájdalommal.
A családban is en vagyok a bolond nagyneni (legidősebb lanygyerek) aki a többiek szemszögéből ‘mindig másról beszel’ állandóan lázad valami ellen, nőimádó (férfigyulolot a számadatok miatt nem mondanak mar) de azért jó hivatkozási alap, ha fekszik a szava.
Azért néha irigylem azokat, akik csak úgy, mint te, mernek csendben maradni, csak úgy szó nélkül másképp cselekedni, ám látszólag belesimulni a szövetbe.
KedvelésKedvelés
Igen, ez a legjobb megfogalmazás arra, amit én csinálok: csak úgy szó nélkül máshogy cselekszem, egyébként meg simulok. Úgy érzem egyébként, hogy ez így hatékony is: merek és tudok önmagam lenni, meg is találom azokat az embereket, akikkel egy húron pendülök, a többit meg kizárom. Sokszor mondják, hogy furcsa vagyok, vagy hóbortos vagy egyéb, de nem bántanak, szerintem a zöm még kedvel is, mivel igyekszem mindenkivel normális és kedves lenni. Hangoztathat a kollégám homofób nézeteket, vagy lehet mélymagyar vagy hímsoviniszta – ilyenek főleg a korábbi munkahelyemen akadtak – már nem állok le vele vitatkozni. Részben azért sem, mert tisztában vagyok vele, hogyha 50 évesen így gondolkodik, akkor nem én fogom megváltoztatni, másrészt meg semmi köze hozzám, az én érveimhez és gondolataimhoz. Az ilyen embereket elkerülöm inkább.
A politika meg érdekérvényesítés az más dolog. Azt veszem észre magamon és magunkon pedagógusokon, hogy nincsenek meg ilyen helyzetekre a megküzdési technikáink. Illetve vannak, csak nem arra irányulnak, hogy megváltoztassák a rendszert, hanem arra, hogy a rossz rendszerben is túléljünk és tudjunk dolgozni. Ha hoznak valami hülye új intézkedést, aminek nagyjából semmi értelme, sőt még káros is, akkor nem az jut eszünkbe, hogy gyerünk tüntetni, hanem az, hogy hogyan tudjuk ezt beintegrálni a meglévő gyakorlatba, úgy hogy a lehető legkevesebb kárt okozza. Hogyan tudjuk ezt is kibírni, kibekkelni, túlélni, ahogy eddig is minden mást. Ez tüneti kezelésnek nem rossz, de hosszú távon nem hasznos.
KedvelésKedvelés
Látod, én pont ezért szállok ki a tanügyből. Nem bírom, hogy egyik hülye rendeletet a másik után hozzák, és az én dolgom ezt gyakorlatba ültetni. Én próbáltam felszólalni és megfenyegettek. Továbbra is szóltam, azt mondták bízzak a vezetőségben, mert felkészült és jó szándékú emberek. Aztán amikor a következő év őszén próbáltam valamiféle rendet felállítani az új törvény alkotta káoszban, akkor a tanfelügyelőségen szórakoztak rajtam. Azt mondták, hogy vagy megszokom, vagy elmegyek. Elmegyek, mert nem bírom (konkrétan a gyerekellenességet nem). A baj az, hogy a gyerekeim ebbe a rendszerbe tanulnak és nagyon remélem, hogy lesz még rajtam kívül más is, aki változtatni akar.
KedvelésKedvelés
Én is így, gyerekként is, és most is. Nekem annyi szerencsém volt, hogy valahogy nagyon erősnek tűnhettem, de sosem kekeckedtek velem. Kemény voltam, és az vagyok a mai napig. (ezt kritikaként is sokszor megkapom) Kiálltam az igazságtalanságok ellen, de mivel csak eszmeileg, (egyébként nem barátkoztam azokkal, akiket esetleg megvédtem), valahogy engem nem mertek macerálni. Viszont baromi magányos voltam mindig. Azok, akik gyámolításra szorultak, valahogy nem tudtak “lekötni”. Akik a gyámolítatlanokat buzerálták, azoktól kemény megvetéssel elzárkóztam, mást pedig nem sodort elém a sors nagyon sokáig. Én nem voltam sosem tárgya megaláztatásoknak, nem csatlakoztam hordákhoz, de nem akartam vezér sem lenni, így örökké magányos farkas voltam. A különc, az igazság bajnoka. Egész gyerekkoromra úgy emlékszem, hogy örökké egyedül voltam. Időnként dacosan viseltem, hogy “ezekkel a hülyékkel én nem is akarok…” máskor meg sírtam egy igaz barátért. Akikre kiváncsi lettem volna, azokhoz meg nem mertem közeledni, mert nem hittem el magamról, hogy érdekes lehetek nekik.
Azt hiszem ez most amolyan terápiás írás…
És hogy kicsit jobban kapcsolódjak a bejegyzéshez, szerintem a hősök is iszonyú magányosak. És a hétköznapokban bármiért kiállni is nagyon magányos tevékenység. Szörnyű fárasztó. Ezért manapság inkább ciklusaim vannak. Mikor erősebb vagyok, erősebb sugárban tudok pisálni, akkor bevállalom, hogy széllel szembe. Ha gyerngébbnek érzem magam, akkor bizony szépen megfordulok, és csorgatok szélirányba. Van, mikor besokall az ember az örökös harctól.
KedvelésKedvelés
Naja, de ne feledjük azt sem, hogy a “mártír-szereppel” milyen csúnyán vissza is lehet élni, sőt megerősítjük azok hitét, akik ezzel pózba vághatják magukat. Gondolok itt elsősorban a szélsőjobbra, amely ifjúsági szubkultúrákban állandó visszatérő elem, hogy “üldöznek minket”, stb., visszaemlékezések egy a bakancsukon hüledező “komcsi tanárra”, és hasonlók.
Ők is ugyanúgy azt érzik, hogy ők aztán Petőfi Apostola stílusában bátran nekimennek az establishmentnek. De akkor hogyan törjük meg a hegemóniájukat?
Hogyan magyarázzuk el egy ilyen fiatalnak, hogy ez a mártír-póz nem igazol semmit? Hogy pusztán azért, mert valamit a közvélemény elítél, még nem biztos, hogy helyes (ez a kamasz gondolkodás hibája: a mindenáron ellentmondás, a valóban helyesnek is).
Éva: te tanár voltál. Mit kezdtél egy lázadásból nácivá vált gyerekkel?
Ajánlott olvasmány:
http://magyarnarancs.hu/belpol/politikai_okkultizmus_magyarorszagon_8_ifju_szivekben-64987
http://forum.index.hu/Article/viewArticle?a=77896559&t=9177051
KedvelésKedvelés
Ez nagyon fontos felvetés. Igen, az ifjúság hajlamos szélsőségeit, erőszakosságát mártírságba csomagolni, és nagyon erősen érzelmi alapúak, nem elég műveltek, befolyásolhatók, imádják az alternatív tudást, a tilos gondolatokat és az összeesküvéselméleteket.
Egy emlékezetes faktos diákom volt, komoly karriert futott be, jogászként főpolgármesterjelölt lett. Tudtuk, hogy már tizenhat évesen is, de nem volt ezzel dolgunk. Néha vitatkoztunk irodalmi művek kapcsán, de nem volt balhés, értelmiségi jellegű szélsőjobbos volt, csak a gondolatai voltak ijesztőek. De mindig tudtuk, hogy műveltebbek vagyunk, türelmesek voltunk, és reméltük, kinövi. Egyébként is nagy, kölcsönös megbecsülés volt ezen az első munkahelyemen tanár és diák között, igaz-e, stell.
Aztán volt egy másik, ő nem szélső, politikusgyermek, aki egyszer megkérdőjelezte az egész felvilágosodást úgy, ahogy van. Ifjú voltam, ott álltam a Mohácsy-tankönyvvel a kezemben, van az a néhány dolog, amit elmondunk az eszmetörténetből, nem akartam én mást, és nem értettem még ezt az irányvonalat. Nekem eszembe sem jutott soha, hogy ezt (szekularizáció, polgári jogok stb.) meg lehet kérdőjelezni, hogy ezzel bárkinek problémája lehet. Eredetinek tűnt. Szóval az ilyen helyzetek kimerültek néhány nem túl éles vitában. Elmondta, jó Én nem akartam meggyőzni, nem is minősítettem, képviseltem valamit, de nem volt célom, hogy visszatereljem a helyes mederbe. Olyan nagyon balhés szkinhed, erőszakba keveredő diák nem volt, kínosan elit helyeken tanítottam.
KedvelésKedvelés
Fontosak az árnyalatok. Mártíromság és mártírkodás, alamizsna és alamizsnálkodás, szánalom és szánalmasság … lehetne fokozni még.
KedvelésKedvelés
A régebbi korok ha úgy tetszik kitermelték a maguk hőseit mert szükség volt arra hogy valaki élére álljon a tömegnek. A mai hétköznapokban ehhez képest egész más jellegű problémákkal kell megküzdenünk, ahol sokkal inkább az uniformizálás felé terelnek minthogy kilógj a sorból. Érdemes azon elgondolkodni, hogy más korok nagyjai ma mik lennének. Politikusok, üzletemberek vagy rapper esetleg hétköznapi foglakozást űznének….Ugyanúgy változik ez is ahogy a családi szerepek alakulnak át észrevétlenül a kor elvárásaihoz igazodva.
KedvelésKedvelés
Ma egyrészt nincs mi ellen küzdeni, mert mondjuk a tudományban mondhatsz bármit, polgárjogaidat alkotmány garantálja, jogegyenlőség, emancipáció, minden.
Másrészt nagyon is van, például mint Az elszánt diplomata című film hősnője, akit a gyógyszergyárak próbálnak elhallgattatni, vagy a HaHások vagy a melegjogokért küzdők vagy hajléktalanok istápolói. Sokkal több információhoz hozzájuthat bárki ma, nem kell okvetlen a megélhetésbe tönkremennie, tudatosabbak az emberek, meg merik kérdőjelezni a struktúrákat, már nem vet ki magából a közösség, mert olyan közösség nem is létezik, az urbánus életvitelben akármit gondolsz, képviselsz, nem leszel gyanús (minél urbánusabb és nyugatibb, annál kevésbé). Meg el is bújhat a mást gondoló, mondjuk tökéletes bérszámfejtő, éjjelente meg Anonymus-tag. Tele vagyunk hősökkel ma is, sőt, sokkal többen vannak, mint egykor, és nem kell annyira a börtöntől meg a halától félniük. Keresztény hitéért nem kell senkinek meghalnia, inkább a nagypolitika vagy az alvilág hallgattat el.
KedvelésKedvelés
Igen s ezeket a küzdelmeket/neveket nem jegyezni egy történelem könyv sem, ahogy utcát sem neveznek el róluk. Példaképei is csak azoknak az embereknek lehetnek akik közvetlenül ismerik őket.
A hit is érdekes dolog a mai korban: Ha most jönne egy ember és tenne hasonló dolgokat mint annak idején. Úgy gondolom, közel sem lenen akkora hatása. Egyszerűen elveszne a médiában….
KedvelésKedvelés
Én is úgy látom, hogy van miért és van mi ellen harcolni ma is. Lehet jó ügyeket találni és ezekért akár hangosan kiállva is küzdeni, és bizony ma is el lehet veszíteni állást, megélhetést, ha túl nagy az ember szája. Lehet nem végzik ki, de ellehetetlenítik. Szóval ma is könnyű mártírrá válni.
Az már kérdés, hogy felnőtt egy generáció, amelyik nem akar hős lenni, hanem élvezni az életet, közösség helyett egyénben gondolkoznak. Nem értik a vértanúságot, hiszen mi értelme másokért meghalni, ha egyszer élünk, próbáljuk inkább azt élvezni.
Hozzám ez közel van, bár én magam is erősen feszegetem a korlátokat, határokat, de azt hiszem csak a saját jólétem növelése a cél (amihez azért hozzá tartozik, hogy akkor vagyok jól, ha nem látok szenvedést, szegénységet, a szociális érzékenység adott, tehát mindez nem feltétlenül közömbösséget jelent).
De nem hiszem, hogy feláldoznám az életemet valami nemes célért. Inkább odébbállnék oda, ahol jó és örülök, hogy nem oda születtem, ahol rosszabb…
KedvelésKedvelés
“Keresztény hitéért nem kell senkinek meghalnia”
Keresztényüldözés napjainkban is van, sőt extrém esetek is vanak, amikor bizony még meghalni is kell.
“Becslések szerint ma a világon mintegy 100 millió ember szenvedi el az üldözés különböző formáit keresztyén hite miatt.” Innen az információ: http://www.baptist.hu/hu/hirek/nagyvilag/a-keresztenyueldoezes-2012.-evi-vilgindexe/
meg még itt is lehet tájékozódni: http://mno.hu/interju/nyilvanos-akasztas-jar-biblia-birtoklasaert-1110903
http://www.pecsma.hu/hirzona/keresztenyuldozes-ma-is-van/
Igaz ugyan, hogy a cikkek nem maiak, de téma szempontjából szerintem még relevánsak.
KedvelésKedvelés
Köszönöm, érdekes!
KedvelésKedvelés
A kis hétköznapi “hősiességről” se feledkezzünk meg:
-mikor bizonyos társaságban néhány nagyhangú nevetve diszkriminál, mások zavartan félrenéznek, de valaki előbb halkan véd “hisz ők is emberek”, majd hangosabban , hogy nagyhangúak is meghallják , nyilvánít ellentétes véleményt.
-boltban , utcán megalázó helyzetbe hozott ember mellett nem megy el lehajtott fejjel, hanem tesz-vagy mond valamit,
– átadja a helyét öregnek, várandósnak a tömött buszon,
– hivatalban az írni nem tudónak segít papírt kitölteni (mikor már kb 5-en hajtották el)
-…….
Vannak még ilyen helyzetek mikor valaki kiemelkedik a szürke masszából, nem olvad be a közönybe, még ha nem is tesz valami nagy-nagy hősiességet, de mégis .
Kiállni magunkért, másokért . Ez lehet hősiesség?
Nem nagy dolgok , az életünket se kell feláldozni, néha mégse mennek az ilyen kis dolgok se.
Nekem se mindig. Pedig meglehetősen karakánnak, magabiztosnak tartom magam, és mégis néha egyszerűbb nem kiállni valamiért-valakiért, csak simán fejet hajtani és beolvadni a masszába.
KedvelésKedvelés
Szia, de jó, hogy írsz! Igen, hétköznapi helyzetekben is létezik ez az elvhű, másokra figyelő attitűd, nem csak a hóhérpadon.
KedvelésKedvelés
Sokkal inkább mondanám azt hogy a tömeg közönyös. Amikor balhé van az utcán vagy egy magatehetetlen ember fekszik az úton a legtöbb ember nem akar belekeveredni egy olyan kimenetelű szituációba ami akár kellemetlen vagy kínos lehet számára….
KedvelésKedvelés
Szeretem amit mondasz és nagyon figyelek, hogy én olyan ember tudjak lenni, maradni, sőt olyan gyereket neveljek, aki ezekre oda tud figyelni. Tudjuk, mik a mi ügyeink 😉
KedvelésKedvelés
huh, ettől a verstől végigfutott a hátamon a hideg!
Faludytól a Pokolbéli víg napjaim-at többször is olvastam, és valami olyasmi motoszkál bennem, hogy kötelező olvasmánnyá kéne tenni, ahogy/amit ő ír a kommunizmusról (lehet, naiv vagyok? már ami a kötelező olvasmányokat illeti)
és amikor azt olvastam benne, hogy a börtön falára azt véste föl (vagy csak akarta fölvésni, már nem emlékszem), hogy “Koestlernek igaza volt”, akkor elolvastam a Sötétség délben-t, és simán elfelejtettem leszállni a villamosról munkába menet, miközben olvastam
KedvelésKedvelés
A maestrót sok bírálat éri, hogy a maga fényezése érdekében költött néhány heroikus és ellenőrizhetetlen részletet. Én mindig fikcióként olvastam a Pokolbélit, benne megalkotott irodalmi hőssel.
KedvelésKedvelés
Nagyon bírom az irodalmi hősöket Senki Alfonztól Daniel Steinig. Ha jól van megírva, arra késztet, hogy belegondoljak, mit tennék egy hasonló helyzetben.
Sokszor őszintébb nekem egy fiktív hérosz, mint az utólagos heroizáló rétegek alól ki sem látszó igazi.
KedvelésKedvelés
Engem most nagyon foglalkoztat egy kérdés. Eddig csak olvasgattam az üvegplafonról, meg a női kvótát kezdetben ellenző norvég üzleti körökről a HVG-ben, amikor egyszercsak egy jó nagyot csattantam én is azon a bizonyos plafonon. Komoly üzleti, szakmai körben, egy szakmai jelölésnél a meghatározott női kvótát egész egyszerűen nem vették figyelmbe a jelölők, mintha oda se lett volna írva, a klassszikus láthatatlanság faktorral. Egy olyan szakmáról beszélünk, ahol a vezetői szinten nyomokban található nő. A szürke bevonat meg nem zavarja a termék élvezeti értékét ugye, mint azt tudjuk. És valóban rettentően nehéz kiállni és szólni, hogy srácok ezt nem kellett volna. Világos, hogy az első a szorongás szava: nem vagy elég jó szakmailag, azért takarózol ennek a női dumával! De az ugye nem lehet, hogy éppen itt, éppen ebben a szakmában minden nő rosszabb, mint a férfiak és 1 darabot sem lehet prezentálni belőlük… És mindezt csilivili szakmában, 1013-ban fehér, európai, vezető beosztású nőkkel meg lehet csináli Magyarországon. Nagyon gondolkozom, hogy írok neked erről egy vendégposztot, hogy mégis milyen érzés ez most. Mehet?
KedvelésKedvelés
Érdekel, igen, kösz!
KedvelésKedvelés
köszi, megírom, amíg tart a forradalmi düh
KedvelésKedvelés
Jó lenne! MIndkét szakmám erősen felülreprezentált nőkkel, de az igazán zsíros melók valahogy mindig a férfiaknak jutnak.
KedvelésKedvelés
Mindennapjaim része ez a kérdés. Miért van, hogy egy nőnek ugyanazért a beosztásért (címért, elismerő véleményért) háromszorannyira oda kell tennie magát? És még akkor is, ha több diplomája, nyelvvizsgája van, a kávéfőzést tőle várják. A felsőoktatásban rég több a nőnemű hallgató, de céges és állami vezető-beosztásban lényegében alig vannak…
És ha evvel kapcsolatos nézeteimet – még csak nem is a mindennapok hőseként, hanem mert baráti/kollegiális közegben hiszem a létezésem -, hangoztatom, elvakult feministának bélyegeznek. Evvel a minősítéssel – hogy szélsőséges vagyok – le is söprik a véleményem a tárgyalás asztaláról.
Ha az elveim mellett szilárdan kiállok, egy ideig meglepődnek, aztán elnéző mosollyal kezelnek és meg se hallják. Mert ők egyébként szeretnek ám! Én így nem vagyok forradalmár.
KedvelésKedvelés
Ez milyen gyakori! Én is sokszor elmondom a magam véleményét, ha szóba kerül a nők helyzete akár családi körben, akár kollégák között és mit kapok? Egy-egy elnéző mosolyt! Jajj, te még olyan fiatal vagy meg butuska, majd meglátod később te is, hogy ostobaságot mondtál. Nem tudod te még, hogy mennek a dolgok. Pont a múltkor apukáméknál történt ilyen. Régen baromira zavart, de most már csak annyit mondok, hogy én így tartom helyesnek és kész.
KedvelésKedvelés
Nekem a hangos forradalmárokkal inkább bajom van, mint tisztelem őket. Pl. Petőfi. Nem gondolom, hogy példakép. A bátor reformereket többre tartom.
KedvelésKedvelés
Szendrey Júlia is lázadó természet volt, okos, haladó gondolkodású nő, aki többek között feminista nézeteket is vallott. Na, ez már nem tetszett annyira a mi Sanyinknak, erre nem terjedt ki a nagy forradalmi lelkesedése.
KedvelésKedvelés
Hát, megvoltak a korlátai 😦
KedvelésKedvelés
Elfogult vagyok, mert tízéves koromra már kiolvastam a százkötetes Jókait, szóval nem izzasztó kötelező olvasmányként találkoztam a Kőszívű ember fiaival, de már gyerekkoromban úgy gondoltam: Jenő, aki hajlandó volt meghalni valami olyasmiért, amiben nem is hitt igazán, csak a körülmények úgy hozták, hogy nem volt visszaút, volt az én igazi hősöm. Vagy az Antigonéból inkább Iszméné. Ha mondjuk forradalom lenne, nem állnék ki a barrikádra, de mögötte addig főzném a paprikás krumplit a forradalmároknak, míg ki nem lövik a kezemből a fakanalat.
KedvelésKedvelés
Hej, ha én is közted lehetnék! 😀
KedvelésKedvelés
Várjunk csak. Nekem úgy rémlik, Jenő voltaképpen Ödön bátyja helyett vállalja a vértanúságot, élve a névtévesztés (Eugen – Edmund) adta lehetőséggel.
Abban egyet értek, hogy ő sokkal inkább hős, mint a testvérei.
Petőfiről én is elgondolkoztam, azt mondjuk nem tudom, mi volt a véleménye Júlia feminizmusáról, de hogy jobb volt neki Világosnál elesni, az biztos.
KedvelésKedvelés
Fehéregyházán halt meg, mert eladta a lovát pár nappal az ütközet előtt. A pénzt hazaküldte Júliának. Lóval komoly esélye lett volna a menekülésre. Én azon szoktam elgondolkodni, hogy vajon akkor is akkora nimbusza lenne, ha nem halt volna meg fiatalon a szabadságharcban. Úgy gondolom, hogy teljesen más került volna fókuszba az életműből, ha nem harcban hal meg. És azt is, hogy Júliával nem lett volna egy hosszú és boldog házassága. De ezt már soha nem fogjuk megtudni.
KedvelésKedvelés
Ja, igazad van, tényleg eltévesztettem, elnézést. Régen tanultam, és különben is, a történelemből pont a csatákat utáltam, meg Petőfi évekre-hónapokra lebontott életrajza sem igazán érdekelt (volt a tantermünk falán egy osztálykészítette térkép a vándorlásai állomásairól, életéről tabló, de sosem nézegettem, legfeljebb dolgozatíráskor, ha nem jutott valami eszembe 🙂 ).
Egyebekben pont így gondolom, sokat veszíthetett volna a nimbuszából, de meg ki tudja, egyáltalán túlélte volna-e a Haynau rémuralmát. Ha igen, és be sem börtönzik, ugyan miféle egzisztenciát teremthetett volna a családjának?
És hát ő is ember volt, ki tudja, mennyire törte volna meg az üldöztetés.
Takács Tibor Csalánruha c. műve azt hiszem, eléggé jól leírja azt a kort, a hazai körülményeket, az emigrációt, stb.
KedvelésKedvelés
Az ügyeket nagyra tartom, a vértanúságot pedig nem. Semmilyen ügy nem lehet fontosabb az embernél, legyek az én vagy valaki más. Szerintem a világon nincs semmi, amiért érdemes lenne meghalni, és borzalommal tölt el, amikor bárki is ezt mondja és hirdeti. Nem hinném, hogy esztétizálva és felmagasztosítva lényegében ünnepelve egyet kéne értenem egy jó eszmét képviselő ember mégoly hősi halálával. Sőt, nekem az a fertelmes tapasztalatom, hogy a mártírkultusz a gyilkosoknak is kölcsönöz némi ünnepi patinát. Részemről tehát nincsenek vértanúk, csak hentesek. (És bizony, hogy drágább az a rongy életem: szégyellje csak magát az, aki meg próbálja ideologizálni, miért kelljen meghalnom.)
Szóval a vértanúkat pontosan akkorára tartom, mint a névtelen áldozatokat. Másfelől viszont fontos megismerni a történetüket és tanulni belőle, de nem meghalni, nem heroizálni a halált és a gyilkolást. A heroizálásnak számomra egyetlen elfogadható értelme a gyász kontextusa. Úgyhogy talán olyat tudnék én is hősi halottamnak érezni, akit ismerek és szeretek. Remélem, soha nem lesznek mártírjaim.
KedvelésKedvelés
“Az ügyeket nagyra tartom, a vértanúságot pedig nem. Semmilyen ügy nem lehet fontosabb az embernél, legyek az én vagy valaki más. Szerintem a világon nincs semmi, amiért érdemes lenne meghalni, és borzalommal tölt el, amikor bárki is ezt mondja és hirdeti”
Pontosan ezt akartam írni én is!
KedvelésKedvelés
Nekem ilyen a nagypapám, akit a Horthy hadseregből átvett az új rencer, neki nagyjából mindegy volt, ha lehet ilyet mondani katonára, szakember volt, és szerette a munkáját. Határszélen laktak, pici gyerekkel (anyám), nyomorúságos körülmények közt. Aztán felhívta Illetékes Elvtárs telefonon, felajánlva neki egy állást Budapesten, magas fizetés, szolgálati lakás, autó, kettővel magasabb sarzsi. Nagyon örült, nagyanyám meg azt mondta, hogy eszébe ne jusson elfogadni, inkább húzza a vizet a kútból meg jár ki a budira, de ezt ne. Papucs volt, visszautasította, duzzogott sokáig.
Aki elfogadta helyette az állást, annak most szobra van és köztereket neveztek el róla, viszont anyám tizenkét évesen már árva lett volna, és én nem ismertem volna a nagypapámat. Saját bevallása szerint ő is ugyanazt csinálta volna ugyanabban a helyzetben ’56-ban, és őt is felkötötték volna.
KedvelésKedvelés
Érdekes.
Végigolvastam ezt is, pedig már mennem kellett volna. Megint késve hozom el a gyereket a bölcsiből. Tegnap is ő volt az utolsó.
Mi mást mondhatnék még erre?
😦
KedvelésKedvelés
ugyanez, csak a gyerekeket az iskolából. maximálisan megértelek, és jó tudnom (bár ez téged valószínűleg nem vigasztal), hogy nem csak én ragadok bele így valami olvasnivalóba, ami megfog engem.
KedvelésKedvelés
Igen, ezért írtam, de nem csak ezért, van szimbolikus jelentése is a konkrét tényen kívül, hogy a bölcsibe kell szaladnom. Pont egy ilyen bejegyzésnél, ami arról szól, akarnék-e hős lenni? Jaj, de nagyon sokáig akartam. Valami nagyot letenni az emberiség asztalára. És viszolyogtam attól a kispolgári léttől, ami a szüleim szerint rám vár, és ennek örüljek, sőt törekedjek az elérésére. Most meg arra vágyom, hogy egy kicsit normálisabb legyen az életem, mondhatni kispolgáribb, hogy csak az alapdolgokat hozni tudjam, mint a gyerek ott nem hagyása a bölcsiben, hogy ne legyen minden órában lelkifurdalásom, minden nap sírógörcsöm, és minden héten legalább egyszer halálvágyam. Ne függjek leszedáló gyógyszerektől, ne legyek folyton fáradt és éhes, ne utáljam magam, és ne lebegjen a fejem fölött a pszichiátriai osztály, mint végállomás rémképe.
Csak ennyi!
Hol érdekelnek már a Spartacusok… 😦
Ahogy Lovasi megénekelte anno:
“És egy pár üveg sörtől
Majd mindenki elfelejti,
Hogy az lett, amit így
Pont nem akart itt senki.
Az ördög tudja csak,
Hogy mi volt a célja,
De a húsunk került
Bele a moslékba…”
KedvelésKedvelés
Meglepően sokszor hallom azt a környezetemtől, hogy milyen bátor vagyok, hogy kiállok a véleményem mellett, az elveim mentén, másokkal, sokakkal, néha mindenkivel szemben. Ezt soha nem értem. Én nem nevezem ezt bátorságnak. Nem tudok mást, másként tenni. Nem erőfeszítés, nem mérlegelés, nem döntés kérdése: ez jön. Eszembe nem jutna vértanú lenni, de ha megölnének az elvek (eszmék?) miatt, amik fontosak nekem, akkor is kimondanám.
KedvelésKedvelés
Én hasonlóan érzem.
Annak idején nagyon komoly konfliktusba kerültem anyámmal az exem miatt, odavágta nekem nem egyszer, hogy egy fecske nem csinál nyarat. Évekig nem is beszéltünk (szó szerint).
Aztán a későbbi években rengetegszer megkaptam ismerősöktől, hogy mennyire tisztelnek, amiért minden körülmények között kitartok a férjem mellett. Én nem éreztem tiszteletre méltónak, egyszerűen természetes volt.
Igaz, már nem vagyunk együtt, de mivel neki ez csak használt, nincs lelkiismeret furdalásom miatta, viszont az én életem és egészségem miatt szükséges volt ez a lépés.
Az elveim mellett is kiállok, függetlenül a következményektől. Egyébként ezt pont anyámtól örököltem, tanultam el. 🙂
KedvelésKedvelés
Érdekes olvasni titeket, nagyon!
Jó annak, akinek csípőből jön az őszinteség, de nekem sem egyszerű. Eleve a renCer is arra neveli az embereket (gyerekeket), hogy ne ütközzenek, ne legyen ellenvéleményük. (Nem rég Éva is megírta ezt, nagyon pontosan láttatva a felnőttek kultúráját és az oktatás összefonódását.) Ebből meg egyenesen következik sokaknál, hogy szoronganak, ha konfliktushelyzet adódik.
KedvelésKedvelés
“Eleve a renCer is arra neveli az embereket (gyerekeket), hogy ne ütközzenek, ne legyen ellenvéleményük.”
Például biztatja a tanár a gyereket, hogy mondja el a témáról a saját véleményét bátran. Gyerek elmondja, majd kap egy 2-est ill. 3-ast (nem a tananyagra, a véleményére!). Így szépen megtanulja, hogy a saját vélemény lehet rossz is, érdemes és kifizetődő azt hangoztatni, amivel sejted, hogy a többség egyetért, még ha te nem is.
KedvelésKedvelés
Na ez pont olyan, mint annak idején a világnézet tanárom volt. Régi szép idők.
KedvelésKedvelés
“Valaha a tanult nők olyan férfiról álmodoztak, akinek van Ügye, és elkísérték a börtönbe is.” Ez egyáltalán nem igaz, a tanult nők önállóságról álmodoztak. Ahogy ma, valaha is.
A rajongás, az igény, hogy felnézhessünk valakire, hogy követhessünk valakit, szerintem egészen más tőről fakad. Nemekhez kötni meg ráadásul szexista is. Furcsa itt a vértanúk fájó hiányáról olvasni, mert az aktuális kultúrpolitika is ilyesmire gondol, amikor az emberek katarzisigényére hivatkozik, meg arra, hogy az embereknek hősök kellenek. A jelenlegi kormány kommunikálja éppen most a vértanúság tiszteletét (az aradi vértanúk közelgő évfordulójára nyomnak egy ostoba kormányzati reklámot), a hazáért való önfeláldozás értékét. A jelenlegi kormánynak az a jó, ha fanatizálni tudja azt, akit lehet.
Vértanúk az elnyomásban teremnek. A demokrácia hősei önállóak, függetlenek a véleményükben, és minőségi módon képesek kifejezni azt. A ma hőse pont arra képes, hogy ellenálljon a ráragadó tömeghangulatnak. Hogy transzcendenciaigényét, rajongásigényét, katarzisigényét, a valahová tartozás igényét tömegpszichózis nélkül élje meg.
KedvelésKedvelés
Olvasd el Lesznai Anna Kezdetben volt akert című monumentális regényét, amely kitűnő első világháborús korrajz is. Vagy figyeld meg Szendery Júliát, Alma Mahlert.
KedvelésKedvelés
Igen, a vértanúság erkölcstankönyvi mondata az én fejembe is bekopogott a bejegyzés kapcsán. A mostani politika pedig valóban forradalmi retorikával ér el egyszerű sikert a kritikátlan elnyomottakon. Ez a forradalom viszont mindig kollektív, és hiányzik mögötte az észérv, a higgadt megfontolás, a fenntarthatóság, a szolidaritás. Ami mondjuk megvolt a vallási újítóknál, vagy pár következetes reformernél.
Én jobban hiányolom a megfontolt és kitartó következetességet és a hosszútávú gondolkodást a közéletből, mint a forradalmi hevületet, és lehet, hogy az is benne van ebben, hogy ez a kényelmesebb is egy polgárnak, de tény, hogy felénk reformintézkedések hallatán autókat borogatunk, míg a “leverjük Európát”-tól meg csöndes beletörődés van.
Szóval ez most paradox, mivel ami ellen ki kell állni, és összefogni, és forradalmat csinálni, mert ez az, az épp a csordaszellem. Ezért is különbözik tüntetés a tüntetéstől, a 2006-os randalíra a rengeteg okos 2013-astól. Ez persze megint politizálás, de most már befejezem: nagyon tanulságos egyébként, ahogyan a mostani kormánypolitika úgy próbálja meg elvenni a kedvet a vele szembeni kiállástól, hogy az érvelést, kiállást próbálja erőszakosnak és vadnak bemutatni. (Épp mint amikor a férfiközpontúság elleni érvek azonnali fröcsögéssé minősülnek.)
Most a fenenagy forradalomba és az elnyomó retorikába kéne belesimulni, ha a rendszernek meg akarunk felelni. Szóval mindenképp kell a kiállás, kell a frontnyitás az ész nélküli populizmus ellen, és nem tudom, meddig kell elmenni ebben, meddig bírnám, de a vértanúságot nem tenném meg mintának – milyen alapon, ezért nem érzem bajnak, ha utólag tiszteljük az áldozatvállalásukat. (Vö. a Dalai Láma, aki folyton kéri a tibetieket, hogy fejezzék be az önégetést, és megérti, utólag, hogy nem teszik.)
(Petőfit nem bírtam, csak ne rendelkezzen a szerinte rongy életemmel, az Apostolt sem szerettem, mert nem adtam feltétlen igazat neki, és inkább láttam felelőtlen fanatikusnak mint józan és tiszteletreméltó bölcsnek.)
KedvelésKedvelés
De mit bizonyít az, ha találunk olyan nőket, akik patriarchális társadalmi viszonyok között férfiakat támogattak és kiálltak mellettük? Szerintem nem sokat, általánosítva pedig semmit. Viszont nagyszerűen lehet manipulálni a példákkal abba az irányba, hogy a kiállás a nő dolga a lánglelkű férfi mellett.
Ügyek kellenek, az ügyeknek lánglelkű és bátor képviselői, nők és férfiak. Mellettük támogatók, akik szolidaritást vállalnak velük az ügyeikben, addig, amíg egyetértenek velük, nők és férfiak. Akik nem tévesztik össze az ügyet annak képviselőjével, és az ügyért rajonganak, nem az egyes emberért. Különben fanatikus/fanatizálható hívőkről beszélünk, akik semmi esetre sem demokraták.
Ez nem zárja ki azt, hogy az egyes, konkrét ember teljesítménye vagy viselkedése okán példaképünk legyen, lehessen.
KedvelésKedvelés