együtt jobb! 11.: szvoren edina: balholmi lányok — teljes szöveg

Az együtt jobb! műértelmező beszélgetések sorozatában először novella. Az 1974-es születésű, túlzás nélkül üstökösként feltűnt Szvoren Edina eredetileg nem irodalmár, hanem zenetanár, Budapesten él és dolgozik, most is szolfézst tanít. Két kötete jelent meg: a Pertu 2010-ben, és a Nincs, és ne is legyen 2012-ben, mindkettő a Palatinus gondozásában. Az ÉSben és a Népszabadság hétvégi számában is jelennek meg novellái. Mint ifjú alkotóink többsége, akarom mondani: legjava, ő is Móricz Zsigmond-ösztöndíjas volt (2009), első kötetét Déry Tibor-díjjal, Bródy Sándor-díjjal és Gundel művészeti díjjal jutalmazták.

A kispróza az igazi közege, úgy értem, hogy csak novellákat ír, amelyeket lassan hoz létre, hosszan csiszolgat. Olyasmiről ír, aminek létezéséről nem is tudtál, mégis ős-ismerős minden megfigyelése. Szövegei ütnek, az apró részletek igazságával, és sokkal inkább mutatnak a líra, mint a regény felé.

Én a Magyar Narancs kritikarovatában találkoztam vele, megvettem és befaltam tőle, amit lehetett, és fortissimo volt, hogy ilyen erős méltósággal, nyelvről való tudással megy bele a sötétbe, a nehézbe, az orosz klasszikusokhoz hasonlóan. Ajándékoztam köteteit szívemnek kedves embereknek, és lendületből elhívtam a tihanyi ARTplacc irodalmi programjára is augusztus 17-én, ahol először fogast és sült kolbászt ettünk, aztán felolvasta két novelláját, és szaggatóan okos beszélgetésen vehettünk részt, ahol persze megkérdezték tőle, hogy miért nem ír vidámabb témákról.

Mint egykor a faktos magyaróráimon, ezt a novellát részletekben olvassuk, vagyis most csak az elejét olvashatjátok, és napközben folyamatosan hozzáteszek néhány bekezdést. Így egyre kíváncsibbak leszünk, merre alakul a történet (szakaszos olvasás). Nem ő osztotta így fel, hanem én. Holnap reggelre az egész szöveg fent lesz. Az engedélyével teszem fel így.

A novella a Jelenkorban látott napvilágot, és interneten is fellelhető, de kérlek, ne rontsátok el a mókát.

1. Honnan a cím?

2. Hol vagyunk? Ismerős a közeg?

3. Ki a főszereplő?

4. Mi az elbeszélő technikájában a szokatlan? Ki beszél?

5. Neked melyek a legerősebb, idézhető mondatok?

6. Számítotok-e valami borzalmas fordulatra? Mi lesz itt, merre tart a történet?

7. Kik a fiúk, honnan jönnek, mi lesz velük?

8. A szülőknek lesz-e szerepük a történetben?

9. Mikor játszódik a történet?

10. A vége ismeretében mi változott benned? Van megkönnyebbülés?

11. Mit gondolsz Baba néniről?

12. Mi a szerepük a homályos, felderíthetetlen részeknek?

*

Szvoren Edina: Balholmi lányok

Ez itt Baba néni, az igazgató, ezek itt a harmadikosok. Ez a mamád ecetes szájszaga, ezek pedig a te csipkésre rágott körmeid.

Eleinte észre sem veszed, hogy figyelnek. Gyanútlanul jársz-kelsz, a lépteidtől visszhangzik a folyosó. Szereted a visszhangot, az általános iskolában ilyen nem volt. Föl-le sétálsz a lépcsőházban, csodálkozol a réz szőnyegfogókon. A tablókat nézegeted, a furcsa hajakat. Eléred, hogy a kerek orrú Baba néni megszólítson. Dédelgeted az új tankönyveket, veszel rájuk mustársárga csomagolópapírt, mindegyikbe beleszagolsz, a szabásmintákat tanulmányozod. Kész vagy örülnia vonatjegyek drágulásának: majd ritkábban jársz haza. Osztálytársaiddal a városban sétálsz, a moziműsort böngészitek, fagyiztok – soha többé nem fogtok fagyizni –, andalogtok a Léta-patak partján, megnézitek a régi malmot, fölmásztok a víztoronyba. Ki a stégre, föl a hídra, be a parkba. S miközben az a legnagyobb gondod, hogy a nedves fűtől (nem gyep az) bezöldül a szeptember elsején vásárolt kordnadrágod, egy másodikos már a végzősöknek szállítja az első híreket. Ne kérdezd, cserébe mitől menekült meg.

Két hét, és kezded kényelmetlenül érezni magad. Úgy intézik, hogy az elkapott pillantásokat vedd észre, ne a fixírozást. Amikor a közelükbe érsz, szétrebbennek, hogy azt hidd, rólad beszéltek. Nem vagy egy Rozemár Burda, üti meg a füled. Lámpaoltás előtt fölvered a párnát, figyelnek. Mosdás közben egy harmadikos a hónaljadat nézi. A lépcsőházban valaki a fejét csóválja. Az ágyad már megvan? Nem meglepő. Egy harmadikos a tanulóban csupán azért kezd olvasni, hogy időnként jelentőségteljesen rád nézhessen a könyv fölött. Vacsoránál a nagy ovális asztalhoz intenek és két harmadikos lány kedvesen hellyel kínál. Remeg a kezed, ahogy a levest kanalazod, kezd lelkiismeret-furdalásod lenni valamiért. Azt álmodod, hogy szerda van és mindenki a fejét csóválja.

Már kapiskálod, hogy ártatlanság nem létezik, csak túl tág határok. Nincs bátorság, csak ostobaság. Itt a makulátlanság vakság, a segg picsa. Ha más a szó, más a jelentése is. Még nem tudod, mik a rossz szokásaid? Majd ők megmondják. Eszed a hajad. Tizenöt évesen az ujjadat szopod. Az ujjadon följebb tekered a gyűrűt és beszagolsz alá. Tekergeted, beszagolsz. Túrsz, eszed. Piszkálgatod, szádba veszed. Babrálod, szívogatod, lenyeled. Kiköpöd. Rázod, belepi, lesöpröd. Széttrancsírozod, odakened. Kaparod, meggyűlik, kipöckölöd. Simogatod, rágod, nyalogatod. Összenyomod, ragad, szétválik, összenyomod, ragad, szétválik, nem bírod abbahagyni. Minél többen figyelik ezeket a mozdulatokat, annál inkább szükséged van rájuk.

Ágyad még nincs, de már szeretnél hazamenni, pedig otthon se jó. A papa piacozik, nem akarsz a mamával egyedül maradni.

Éjjel különös hangokat hallasz a mosókonyha felől. Mintha gyufásdobozt rázogatna valaki, és mintha nyögne. Rázza, nyög.

Nem lehetnek titkaid. Épp, amit senkivel nem osztasz meg és a naplódból is kihagysz, s ami miatt az első hónap vége felé végül majd magát a naplóírást is abbahagyod, kezd egy idő után, valahogyan, szépen lassan, láthatóvá válni. Nyomot hagy rajtad. Felismerik a járásodról. Jellegzetesen elszíneződik a bőröd. Párna nélkül alszol, na, ez. A székleted szaga árul el. Pedig inkább gondolni sem igen gondolsz rá, biztos, ami biztos. Igyekszel nem álmodni róla, s ez többnyire sikerül is. (Vannak bizonyos technikák.) S ha egyszer-egyszer mégsem tudnád megakadályozni, hogy álmodj róla, megjelenik abban az álomban egy arc, még épp időben, egy harmadikosé, még nem röhög rajtad, de már látod, hogy, ami a kegyetlenség csalhatatlan jele, fodrozódni kezd szemében a szivárványhártya széle, már látod, hogy mindjárt odahajol egy másodikoshoz, akinek azonban csak a válla lóg bele az álomba, már levegőt vesz, már nyílik a szája, hogy elújságolja, mit is fedezett fel rajtad, amikor verítékben úszva – de a verítékkel is vigyázni kell – fölriadsz, és nem álmodod tovább, amit álmodtál. Te magad küldted az arcot. Te magad küldted az álomba a szivárványhártya fodrozódását, az álomba lógó vállat, a nyíló szájat, hogy még idejében fölébredj. Fölébredtél, de hiába. Épp a legféltettebb titkaid lesznek, épp a rejtegetés félreismerhetetlen jeleinek köszönhetően, mindenki számára nyilvánvalók. Beszopod, megharapod.

Felejtsd el a neved. Itt még a harmadikosokat is egykori harmadikosok nevezték el, és nem beceneveket adtak nekik. Ha nem akarsz valakit a gúnynevén szólítani, ne szólítsd meg. Jobb, ha épp azokhoz nem szólsz három éven át, akikről azt hiszed, a barátaid lehetnének. A padtársad Paca Luca. Október vége óta izzad, nem tudni, miért. Patakokban folyik róla a víz, a tenyere állandóan nyirkos, a tű minduntalan kicsúszik az ujjai közül. Amihez csak hozzáér, azon nyomot hagy, a szék műbőr borításán pillangó alakú izzadságfolt marad utána.

Arra készülj, hogy az első félévben nem lesz állandó ágyad. Az évnyitó után felolvastak ugyan egy szobabeosztást, de Baba nénin kívül mindenki tudja, hogy az a beosztás nem érvényes. Ki se pakolj. Hogy ki hol alhat, azt a végzősök döntik el. Időről időre meg kell jelenned egy öt-hat fős, befolyásos harmadikosokból álló bizottság előtt, arra készülj. Többnyire valamelyik másodikossal üzennek, hogy menj. Gyere. A beszélgetések általában a hétvégére esnek, amikor hazautaznál, de érdekedben áll minél hamarabb túlesni a procedúrán, mert amíg nincs döntés, minden éjszaka más szobában kell aludnod. Este, mikor már azt hiszed, ezúttal megfeledkeztek rólad, jön valaki, aki magát kegyencnek hiszi, pedig csak csicska, és megmondja, hol kell aludnod aznap. Úgyhogy ha hívnak, menj, a bizonytalanságot nem lehet sokáig bírni. Ha szerencséd van, már novemberre kijelölik az ágyad – gondolod, amikor bekopogsz. A harmadikosok az ágyon hasalnak vagy lovaglóülésben a széktámlára könyökölnek, mintha házubulira hívtak volna. Világos van, mint a tiszta lelkiismeretű emberek szobájában. Sziasztok, mondod. Majdnem kedvesen visszaköszönnek. Ülj le. Leülsz az odakészített székre, ez azért mégsem házibuli. Tulajdonképpen nem kérdeznek semmi kínosat. Ma utaztál volna haza, kérdezik majdnem figyelmesen. Igen. Ó, sajnálják. A kijelentő mondatok végét elhúzzák és megemelik, mintha kérdeznének, a kérdéseik végét pedig elmélyítik, mintha valamit, amiben korántsem biztosak, szelíden kijelentenének: erre a jellegzetes harmadikos hanghordozásra húsz év múlva is felkapod majd a fejed zöldségesnél, firenzei nyaraláson, színházban. Várnak a szüleid otthon. Igen. De a papád most a váradi rokonokhoz utazott, teszed hozzá. Azzal próbálsz a kedvükben járni, hogy kicsit többet mondasz, mint amennyit kérdeznek. Ó, részvétünk? Ismertetned kell, milyen volt a szüleid kapcsolata, és eleinte nem érted, hogyan függ ez össze a szobabeosztással. Hogy is szólítod őket. Hogyan veszekedtek, ha nem kiabáltak. Miket mondtak egymásnak, amikor azt hitték, nem hallod őket. A mama olyasmit főzött, amit a papa utált? A papa úgy állt bosszút, hogy visszadobta a halakat a Körösbe? A mama erre kicsit kacérkodott a boltossal? Nem. A papa erre rászokott a pipázásra, és tenyészlovakra költötte a mama végkielégítését? A mama erre befogadott egy kóbor tacskót? A papa kezet emelt a mamára, aki asztmás lett a pipafüsttől? Azt sem. Bocsánat, azt hittük? De azért a mama bizonyára a vallásba menekült, na ugye.

Belenyúlsz, kitapintod. Lukak mindenhol vannak.

Majdnem kedvesek ezek a harmadikosok. Különösen az egyik. Ül az emeletes ágy felső szintjén, és mosolyogva csóválja a fejét, amikor a többiek egy kicsit talán túl messzire mentek. Furcsa, hogy minden évben, mindegyik bizottságba bekerül egy harmadikos, aki figyelmesebb és hallgatagabb a többi bizottsági tagnál. Ritkán szól közbe. Bólogatva biztat, amíg beszélsz, és a többiek háta mögött legyint, ha egy-egy kérdésükre elpirulnál. Ő lesz az, aki a kapusnő lelkére beszél, ha fél tíz után érkezel. Ő az, aki jól tudja a matekot, és aki a mamáddal szóba elegyedik a beköltözésed napján. Ő ad majd vattát, ha két nappal előbb kezdesz vérezni. Ő az, aki úgy beszél, mint egy rádióbemondó: a nukleáris katasztrófát és az enyhe tavaszias időjárást ugyanazzal a szenvtelen derűvel jelenti be. (Ha baj lesz, én is ott leszek.) Ő az, aki megállít a folyosón, és azt mondja: mondhatsz nemet is, de azt azért tőle sem mered megkérdezni, hogy mire. Arra készülj, hogy el fogod hinni a kedvességét, pedig lenne okod kételkedni az őszinteségében. Egy évbe is beletelik, mire sejteni kezded, hogy ő a csali a bizottságban. Ő az, aki a tanulószobában az asztalodra támaszkodik, a kémiafüzeted fölé hajol; s miközben megkérdezi, segíthet-e, a hátadnak ütődik valami súlyos tárgy. Miatta fogod a másik öt lányt egyre barátságtalanabbnak, már-már kegyetlennek látni. Ha ő nem lenne, talán amazok sem lennének ilyen ridegek. Miatta leszel figyelmes a szivárványhártya fodrozódására. Ő lesz az, aki az első saját ágyadban álmodott álmodban, valamikor december elején, anyukádra fog hasonlítani. Úgy lesz, hogy ültök a konyhában, otthon. Anyuka tejbegrízt főz. (Mamának szólítod? Nem érdekes.) Amíg elfordul, hogy kakaót hintsen a gyorsan bőrösödő grízre, átváltozik valaki mássá, és már a hírolvasó lány teszi eléd a tányért. Köszönöm. Ez lesz az első álmod, amit mesterségesen félbeszakítasz: attól tartasz, ha tovább álmodod, megetet.

December első hetében kapod meg az ágyad, öt beszélgetés kellett hozzá. Második emelet hatos szoba, rögtön a semmire sem használt mosókonyha mellett. Köszönöd. Ezzel az eredménnyel a középmezőnybe kerültél, azok közé, akik a szürkeségükkel tűnnek ki és bármire alkalmasak. Az évfolyamodban ketten vannak, akik már októberben ágyhoz jutottak, és szintén ketten – az egyikük Paca Luca –, akik még januárban is ingázni fognak. Egyik se dicsőség. A szobában tizenketten laktok, az emeletes ágyakon elsősök és másodikosok alszanak, a két különálló heverő a harmadikos lányoké: fejlettek, flegmák. A szobában egyedül ők mernek nyilvánosan vetkőzni. Van barátjuk, akivel nem csak csókolóznak. Cigarettáznak és orrhangon beszélnek. Sosem mersz rájuk nézni, mégis pontosan tudod, milyen a testük. Kész rejtély, hogyan vetted észre, hogy létezik kúp alakú mellbimbó is a világon, ha tényleg sosem néztél oda. Irigyled a hófehér melltartóikat. Megráz, hogy a fanszőrzet világos színű is lehet, azt hitted, mindenkié fekete. Mialatt a harmadikosok a lábukat borotválják, ünnepélyes csönd van, az ágyak sem nyikorognak. Még mindig nincs ötleted, mit szégyellhetnél? Majd ők ketten segítenek. De addig is imádkozz, hogy ne te legyél az, akinek hetekig nincs széklete. (Hogy nem hiszel istenben? Ki mondta, hogy hozzá kellene imádkozni? Itt senki sem istenhez imádkozik.)

Januárban elhatározod, hogy földet gyűjtesz. Ezúttal nem zavar, hogy az egyik ablakból figyelnek, miközben mélyen belemarkolsz az udvar porhanyós talajába. Ami a kezedben marad, azt egy üres papírzsebkendős zacskóba szórod, egy öntapadós etikettre pedig később ráírod – nem a saját, árulkodó kézírásoddal, hanem a tanulószoba írógépének szenvtelenül derűs betűivel –, hogy udvar, 1982. Mintát veszel a Léta-parti talajból, a víztorony körüli kavicsos földből, de még a Béke utcai fasor kutyahúggyal átitatott homokjából is. Ez az egyetlen szokásod, amit nem szégyellsz. Nem szégyelled, mert nem érdekel. Egyik osztálytársadat a szalvéta nem érdekli, egy másikat a zsebórák, Paca Lucát a rágott rágók. Mindenki védekezik valahogy.

Szeretnéd, ha sötét lenne, de nem ez az a sötét, amire vágytál.

A rokonszenv jele a távolság. Van egy-két osztálytársad, akivel szívesen beszélgetnél, de nincs miről. Amit mondhatnál, szégyelled: a mama nem fogadott be kóbor tacskót, de iszik, mióta azok a májsárga kancák naphosszat a baromfiólban lógatják a fejüket. Adsz Paca Lucának pegacérnát, és gyorsan lesütöd a szemed – ez a barátság. Ha tudná, hogy a mama azért iszik, mert elbocsátották az állásából, és hogy a papa azért vett lovakat, mert a mama inni kezdett, a mamát pedig azért rúgták ki, mert a papa miatt nem tudott figyelni a munkájára, nem lehetne a barátod. A bizottságot akkor sem hoznád szóba előtte, ha sejtenéd, mitől izzad. A barátság az, hogy nem nevetitek ki egymást. Van, akit te is kiröhögsz, de a padtársadat sosem. Vigyáztak rá, hogy ne ugyanabba a szobába kerüljetek, ezért nem sejted, hogy ő is azt hitte, az ágyosztással majd véget érnek a beszélgetések. Mindenki azt hiszi. Mélyen hallgatsz róla, hogy holnap már megint jelenésed van odalent. Menj, mondta egy másodikos. Gyere. Tulajdonképpen nem érted, hogy ezek a majdnem felnőtt lányok mit akarnak egy majdnem gyerektől.

Beszívod, ropogtatod, benne marad a fogad nyoma. Szétkened a szájpadlásodon. Mielőtt lenyelnéd, nyelved hegyével a bölcsességfogad árkába tapasztod. Csak az a tiéd, amit megeszel, de jobb, ha senki nem látja, mi mindent eszel meg. Ami beléd kerül, az beszennyeződik – s ha beszennyeződik, tiszta volt. A tárgyak, a cselekvések, a gondolatok ártatlanok, te vagy a piszkos. Azon csodálkozol, hogyan lehetsz piszkos, ha egyszer semmilyen se vagy. Ha ministrálóingekre varrnál aranyozott szegélyeket, neked azt is szégyellned kellene. Majd megtudod. Bekopogsz. Arra készülj, hogy ezúttal nem lesz kikészítve szék, mert most arra kíváncsiak, hova ülsz. Ha székre, hova rakod a széket, ha ágyra, melyikükére. Ha az ácsorgást választod, tudsz-e mit kezdeni a hosszú karjaiddal. A szenvtelenül derűs hangú lány fönt ül az emeletes ágyon, egy másik lótuszülésben az íróasztal tetején, a harmadik dohányzik, a negyedik teát kortyolgat. Az ötödikre nem fogsz emlékezni. Gyere. Azon mindenki átesik, hogy miután belép, megpróbál valami vicceset mondani. Érezd magad otthon, mondják szinte minden gúny nélkül, s erre te a lehető legrosszabb megoldást választod: az ablakhoz állsz, és félig ülve a fűtőtestnek támaszkodsz. Nevetséges vagy, de nem nevetnek. Lukak mindenhol vannak.

Közlik veled, hogy a Pevdi elsős szakiskolásokat keres norvég mintás kesztyűkhöz, szalagra. Bólintasz. Mivel azonban csupán tíz lányt vehetnek föl, Baba néni a harmadikosok véleményét is kikérte. Megtisztelő, de nehéz feladat, hiszen alig ismerik az elsősöket, úgyhogy volna itt néhány kérdés, amire válaszolnod kellene, hogy tisztábban lássanak. Szeretem a norvég mintát, bátorkodsz közbeszólni. Ki gondolta volna, hogy azok közé tartozol, akik már a kérdés előtt válaszolnak. Nem nézel oda, a szemed sarkából mégis látod, hogy a derűsen szenvtelen lány bólint. Sok mindent látsz anélkül, hogy odanéznél. Persze hogy megetetett volna. Lukak mindenhol vannak, középső ujjad rátalál az ablakpárkány hosszú árkaira, s most lassú mozdulatokkal simogatja a fa göcsörtjeit meg a fölpattogzott festék éles peremét. Kérdést kihagyni nem lehet, különben kizárod magad a pályázók közül. Jó. Nem írásban faggatnak, pedig őket nem az érdekli, hogy elpirulsz-e, amikor azt kérdezik, hány centiméter mélyen található a szűzhártya, hanem hogy tudod-e. Ők már észrevették, hogy a kezed minden repedésbe beletéved, te még nem. Mihez tudnád hasonlítani az ondó szagát, mi az a fityma. Amire tudod a választ, azt alig mered kimondani. Csak bátran, biztat a lótuszülésben ülő. Mi a barlangos test, kérdezi a dohányzó harmadikos. Ha hibázol, meg kell hallgatnod a helyes választ.

Kérsz cigit, kérdezi a dohányos lány. Lazításképp.

Nem, kösz, mondod, és rémülten megkapaszkodsz az egyik repedésben.

Pedig mennyi mindent veszel a szádba.

A második feladat egy asszociációs játék: a szenvtelenül derűs lány szavakat sorol egy gépelt listáról, s te a lehető leggyorsabban kimondod, ami a hallott szóról eszedbe jut. Engedd el magad. A lótuszülésben ülő harmadikos stopperrel időt mér, a teás lány egy négy oszlopból álló, vonalzóval megrajzolt táblázatba a válaszaidat és a reakcióidőket jegyzi föl. Ha túl hosszasan gondolkodsz, nem kapsz pontot a válaszra, ha pedig nem kapsz pontot, nem jutsz be a Pevdibe. Eleinte jól haladsz, gyors a reakcióidőd, a marmagasságról a farvíz jut eszedbe, a dézsmáról a pézsmapatkány. Azt mondja, ló, azt mondod, papa. Azt mondja, szégyen, azt mondod, rágott rágógyűjtemény. Azt mondja, váladék, azt mondod, fegyelmezetlen. De amikor a lány, aki megetetett volna, azt mondja: kereszt, neked épp a tejbegrízes álom jut eszedbe, s majdnem kicsúszol az időből. Templom, kiáltasz föl az utolsó pillanatban, arról pedig, bár nem kérdeztek, eszedbe jut, hogy jó volna letérdelni – ugye megmondták, hogy itt senki nem istenhez imádkozik. A végén már csak alá kell írnod a jegyzőkönyvet, itt legyél szíves. Két szót hagytál ki, csalódást keltettél, nem állsz jól, de van még esélyed, te vagy a tizenötödik. Köszönöd. Végső választ csak a harmadik feladat után kapsz, a jövő héten, ha itt lesznek a fiúk. Jó, mondod, és zavarodban kifelé is kopogsz az ajtón.

A kezed minden lukra rátalál. Felülethibák, üres csavarhelyek, összeillesztések szintkülönbségei vonzzák az ujjadat. Az egyetlen bizonyosság a hiány. Elég letenned valahova a kezedet, máris megérzed, hogy valami rés van a közelben, valami szünet vagy kiöblösödés. Először csak ráteszed a középső ujjadat és vársz, mintha bőrön át lélegeznél. Aztán legérzékenyebb ujjaddal, a gyűrűssel ellenőrzöd, széleit körbejárod, mélységét kitapintod. A csuklódat rögzíted, a kézfejedet elemeled, majd óvatosan mozgatni kezded az ujjad. Minél gyorsabban és erősebben simogatod, annál kevesebbet érzel, mégis, addig csinálod, amíg az ujjbegyed fájni nem kezd. Saját magadon ritkán találsz babrálnivalót, zavar, hogy nemcsak az ujjaddal vagy összekötve, hanem azzal is, amit tapintasz. Van azonban a fültöved mellett egy mély és érzéketlen bárányhimlőkráter, kisujjal lehet simogatni, azt reméled, észrevétlenül. Így tanulsz, így olvasol, így alszol el. Ez az egyetlen pont a testeden, amit ismersz. Tükörbe nem nézel, ruháidat csak ujjheggyel érinted, a hajlataidat nem mered rendesen megtörölni, de a fültöved mellett ez az érzéketlen terület mintha nem a testedhez tartozna. Azt hiszed, büntetlenül hozzányúlhatsz. Épp azért szégyellsz magadhoz érni, mert nem utálsz. És mindent szégyellni is fogsz, amit nem utálsz, arra készülj. Dohányozni is azért nem mersz, mert nem szeretnéd a cigarettát nyilvánosan a szájadhoz érintgetni. De a bárányhimlőkrátert észrevétlenül simogathatod.

Jövő héten jönnek a fiúk, mondta a lótuszülésben ülő.

Már tudod, mit akartak mondani. A képzeleted mindig sokkal előrébb jár, mint az ő mondataik. Bármi történjék, az mindig kevesebb, mint ami megtörténhetne, s ha nem történik meg minden, az nem rajtuk múlik, hiszen nincs semmi, amit ne mernének megtenni. A mama hazajön a templomból, és miközben leveszi a cipőjét, azt mondja: attól fél, történni fog valami nagyon rossz. Az már mindegy, hogy a papa iszik-e majd sósavat, vagy a bojler szakad ki a falból, mert a félelmet már átélted. Nem is bizonyos eseményektől félsz, hanem attól, hogy a mama egyszer csak bejelenti: történni fog valami nagyon rossz. Ezért aztán rögtön tudod, mit jelent, hogy jövő héten jönnek a fiúk. Nem lepődsz meg semmin, mégsem hiszel a fülednek.

Senkivel nem beszélsz, mégis tudod, hogy a fiúk a Béke úti technikum diákjai. A technikum testvériskola, Baba néni jóban van a fiúk kecskeszakállas igazgatójával, a harmadikosok ismerni vélik a kapcsolat mélységét. Vannak közös programok: hajókirándulás, sportnap, kórusverseny, de mindenekelőtt az ismerkedési est februárban. Tudod, hogy az ismerkedési esten Baba néni el lesz foglalva a technikum igazgatójával. Baba néni gömborra arckrémtől csillog, nem kell hozzá tíz perc, hogy kollégája társaságában visszavonuljon a vízipálmás igazgatói szobába. A két nevelőtanár sem zavar sok vizet, minden évben úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy a fiúk alkoholt csempésztek az épületbe. Fogalmad sincs, milyen csatornán hagyományozódott tovább, de pontosan tudod, hogy ki kell öltöznöd. Vannak elsősök, akik első ízben szőrtelenítik a lábukat. Van, aki ekkor veszi fel élete első melltartóját. Te viszont annyira idegenkedsz nyilvánosan benyúlni a kosárba és a melledet nyitott tenyérrel megigazítani, hogy inkább kombinét veszel föl. Egyetlen alkalmi ruhád van, az évnyitó napján vettétek, amikor a kordnadrágot és a melltartót is: fehér, kétrészes gézruha, fekete zsinórszegéllyel a lábszárközépig érő szoknya fodrain és a harang alakú kézelőn. A mamának könnyes volt a szeme a józanságtól (mit szól Isten az iszogatáshoz? – barátnő az, aki elől az ilyen kérdéseket elhallgatod), s azt mondta, gyönyörű vagy. Kirázott a hideg. Milyen ember lesz, akinek ezt a mondatot majd elhiszed. Paca Luca világoskék kartonruhában van, azon lassabban üt át az izzadság. Egyedül a harmadikosok nem öltöznek ki, mivel ők hétköznap is csinosak; legfeljebb egy leheletnyit erősebben húzzák ki a szemüket. Miután a pirosaranyas szendvicsek és a szénsavas üdítők mind elfogynak, a harmadikosok, de inkább csak a bizottság tagjai és a nagy hangúak, kóstolót kapnak a fiúk csempészitalából. Barnított palackból és laposüvegből isznak. Hátrahajtják a fejüket, és kezüket széjjel tárva mutatnak körbe a kollégiumon, mintha ők lennének a házigazdák. Érthetetlen, honnan tudja minden elsős, hogy ez a jel. Gyerünk, lányok. Csak ennyit mond majd valamelyik rózsásabb kedvre derült végzős, mire az elsős lányok némán gomolyogva vonulni kezdenek a lépcsőházban az első emeleti folyosó felé, ahol annak idején a feltornyozott hajú, anyányi harmadikosok tablóit nézegetted mit sem sejtve. Mögöttetek a másodikosok, a menet legvégén, egymással elvegyülve, a fiúk és a tűsarkúban kopogó harmadikosok. A folyosón szinte tornasorban sorakoztok fel. Nem mondta senki, mégis tudjátok, hogy sorfalat kell állnotok. Neked egy hatvanas évek elején végzett osztály fényképe alatt jut hely, messze Paca Lucától, örülsz, hogy nem kell látnod az izzadságfoltjait, s hogy Paca Luca sem láthat téged. Amíg a fiúk a folyosó lépcsőház felőli torkolatánál a harmadikosokkal iszogatnak, addig lehet a kövezetet bámulni. Megkeresed, hol romlik el a minták ismétlődése. Épp a lábad alatt. A szemben állók tekintetét kerülöd, ők is a tiédet. Ha lenne kinek, azt mondanád: ez a legrosszabb. Mikor aztán a fiúk engednek a harmadikosok unszolásának, s a spárgával kikötött csapóajtók közt belépnek a folyosóra, már nincs hova nézni. Sétálni kezdenek, mint a lócsiszárok. A lányok jobban bírják az italt, a járásukon látod. Kevés fiú nézelődik egymagában: nyilván mást lát, akinek van kivel megosztania a benyomásait. Ha nem kísérné őket sem egy harmadikos lány, sem egy másik fiú, talán nem is éreznék magukat hímneműnek. Ha továbbra is a kövezetet bámulod, megáll előtted az egyik végzős, és fennhangon rád szól: föl a fejjel, ki a mellel, vagy pedig a mutatóujját az állad alá tartva segít fölemelni a tekinteted. Ha az előtted elvonuló fiúkat néznéd, kacérkodásnak vennék, ha pedig a szemben állók feje fölött lógó tablókat, gőgnek, mindenhonnan elkapod tehát a tekinteted, és örülsz, ha tüsszentened kell, amiért addig is csukva lehet a szemed. Két másodpercnél tovább sehova sem nézel, mégis sok mindent látsz. Már a szemed sarkából észreveszed, hogy egy lapos arcú, sápadt fiú hirtelen oldalba böki a társát, a fejével feléd int, és a tekintete – szorosan a fényes, fekete zsinórszegélyek mentén – végigsiklik a ruhádon. Nem rád figyel fel, hanem a gézruhádra, a pamutharisnyádra, egyes alig-alig hozzád tartozó részletekre. Pedig a cél épp az lenne, hogy az egészet vegye észre. Amin a haverjával röhög, arra vágyakoznia kellene – ez volna a nőiesség. Csak a részletek nevetségesek. Azért vagy itt, hogy a lapos, homloktalan arcokról még húsz év múlva is ez a csempearcú fiú jusson az eszedbe. A bizottsági lányok tulajdonképpen nem mondták, hogy itt dőlne el, kit választanak a norvég mintás kesztyűkhöz, de tudod valahonnan, hogy így van: ha itt elkelsz, mehetsz a Pevdibe. Rések mindenhol vannak, hátad mögött összefűzött kezed egyik ujja a lambéria fugáiban matat. A harmadikos lány, aki biztosan megetetett volna, bólogat, amikor melléd ér. Nem lepődsz meg semmin, mégsem hiszel a szemednek: nyakában vastag, sötétbarna fakereszt himbálózik. Egy széles arccsontú barkós fiú kérdéseire válaszolgat éppen olyan kedvesen, mintha álmodban te kérdeznéd őt valamiről – arról mondjuk, hogy hogyan lehet félbeszakítani egy álmot. Mivel a folyosó másik ajtaját az igazgatóság zárva tartja, mindenki kétszer vonul el előtted, nem beszélve azokról, akik ide-oda lépkednek a sorok között, és menetiránnyal szemben is tesznek pár lépést, ha valakire fölfigyeltek. Kevesen vannak, akik meg tudnák határozni, végül is mit jelent elkelni. Talán azt, amikor több fiú egybehangzóan állítja valakiről, hogy jó bőr. Talán azt, hogy a felvonulást követő, hajnalig tartó diszkózás közben a táncos keze az elsős lány fenekére csúszik. (Talán azt, hogy a lány nem söpri le.) Már fáj a lábad az ácsorgástól, amikor a földszinten megszólal a zene. Bár a folyosó egy szempillantás alatt kiürül, s a Béke utcaiak és a harmadikosok már odalent ropják, ti egy ideig még nem mozdultok. Ez a legrosszabb, mondanád, de eltelik öt perc, és már magatoktól is tudjátok, mi a dolgotok. Elkezdtek szállingózni a diszkóvá alakított ebédlő felé. Te vagy a tizenhetedik, aki elindul. Nem kifejezetten arra a sötétségre vágytál, ami az ebédlőben fogad. Most már ti is ihatnátok alkoholt, de kevesen éltek a lehetőséggel; néhányan viszont kipróbálják a cigarettázást, s te irigykedsz, hogy van mivel babrálniuk, amíg, ahogy mondják, petrezselymet árulnak. Nem ismerted a kifejezést, de rögtön megérted: félni attól, hogy fölkérnek, és félni attól, hogy nem. Állni a fal mellett, ez a legrosszabb. Ujjad az üres szendvicses asztal élén, bontod a pozdorját. Eltelik félóra, míg a fiúk észreveszik, hogy megérkeztek az elsősök. Először azokhoz mennek oda, akik az udvarra nyíló szárnyas üvegajtóban a letüdőzést gyakorolják, így Paca Lucát is fölkérik. A lány, aki megetetett volna, keveset iszik és keveset táncol – pedig táncosa bőven akadna –, inkább csak félrehajtott fejjel nézi a forgatagot, s ha előredől, hogy letegye vagy fölvegye a poharát, a nyakában lógó fakereszt hirtelen súlyosan előrelendül, majd súlyosan vissza is zuhan, de a sörösüvegek közül egyet sem ver le, pedig nem rohantál oda, és nem tetted az üvegek elé a kezed – azt majd csak álmodni fogod. Nem nézel oda, de látod Paca Luca izzadt hátát, rajta egy inas lapátkezet szétterpesztett ujjakkal. Te vagy a tizenegyedik, akit az elsősök közül fölkérnek. A papa csak a keringő lépéseit tanította meg, azt is rosszul, négynegyedben, úgyhogy alig mersz mozogni, de a gézruha már a legvisszafogottabb táncmozdulatra is a két combod közé tapad, fönnakad a pamutharisnyán, a harang alakú, fekete szegélyes kézelő pedig, mint egy bohócruha, a csuklódat verdesi. Táncosod, a csempearcú fiú csak akkor néz rád, amikor biztos benne, hogy nem látod. Baba néni egyszer csak megjelenik az ajtóban, megáll a háromfokos lépcső tetején, körülnéz, jóváhagyólag bólint, majd fénylő orral-fénylő homlokkal újra visszavonul. Alig várod, hogy jöjjön egy lassú szám, amikor legalább a kezedet lesz hova rakni, s a táncosod elől a túlságos közelségben bújhatsz majd el, de amikor egy néger nő kezd énekelni, és a fiú valóban közelebb lép, hogy a lábát finoman a két térded közé nyomja, rossz helyre nyúlsz, és a válla helyett a derekára teszed a kezed. A fiú némán korrigál, te pedig rémülten nézel ki a szenvtelenül derűs lányra, hogy látta-e. A papa nagyon magas, alig éred el a vállát, mondanád mentegetőzve, de a fiú ferde mosollyal csak annyit súg a füledbe, szép a kezed. Kiráz a hideg, a néger nő hajlítgat, minden erődet megfeszítve összpontosítasz, hogy babrálástól megizmosodott szép ujjaid meg ne induljanak a fiú csontos vállán. Majd a bizottságban megmondják, elkeltél-e, most csak hagyd, hogy a táncosod a nyakadba lihegjen. Nem láthatod, hogy Paca Lucát a táncosa éppen a te hátad mögött vezeti ki a teremből, valami sötét zugot keresni a hideg lépcsőházban. Úgy tudod, két típus létezik: az egyik obszcén szavakat sugdos a fülbe, de semmit nem csinál, a másik nem kér, nem kérdez, csak a keze jár. Ha nem kéred ki magadnak, hogy a csempearcú fiú időnként kicsikét megszorongassa a bordáid alatti puha, húsos részt, lesz mit mesélni holnap a bizottságban. Hány éves vagy, kérdezi, mintha nem tudná. Hol laktok, mintha nem lenne tökéletesen mindegy. Apukád mivel foglalkozik. A válaszról eszébe jut, hogy egy erdélyi nyaraláson a Trabantjukat meg akarta hágni egy ló, s te kizárólag azt nem hiszed el, hogy ők ezalatt a kocsiban ültek. Pánikba esve próbálod másra terelni a szót, nehogy a hosszúságról szóló részletekbe is beavasson. Pedig nyert ügyed lenne a bizottságban: a minap még azt sem tudtad, mi az a makk, most meg már egy ló nemi szervéről társalogsz a táncosoddal. Kár, hogy ezt elszalasztottad. Behorpadt-e a Trabant teteje. Már nincs erőd az ujjaidon uralkodni. A fiú azt hiszi, át akarod ölelni, ezért olyan erővel szorít magához, hogy alig kapsz levegőt. A kézifék be volt-e húzva. Érzed, hogy a csempearcú a bárányhimlő kráterébe csókol: onnan tudod, hogy semmit sem érzel. Kinézel a lányra, aki épp lehajol, hogy egy részeg másodikosnak segítsen föltápászkodni: leng a fakereszt a nyakában. Majd ők megmondják, mi az a nőiesség. Táncosod azt kérdezi, meglátogatod-e a Béke úton. Mondj igent, majd a bizottságban megmondják, elég-e ez a norvég mintás kesztyűkhöz. Nem elég: menj is el. Nyelved hegye a szájpadlásod domborzatát ellenőrzi, ujjad a fiú vállcsontjának hosszúkás mélyedésében, ritmusra nyelsz, ritmusra veszed a levegőt. Az biztosan kevés, hogy nem háborodsz fel, amikor a csempearcú fiú ágyéka az ölednek nyomódik. Ne tiltakozz, ha nem ismersz magadra, amikor egy olasz gitáros szám közben titokzatos lánynak nevez. Kezdj mosolyogni, ha a mosolyodat dicséri. S hogy a szájkörüli ráncaid valóban széthúzott függönyre hasonlítanak-e, másnap a tükörben ellenőrizheted. Attól félsz, hogy megint a derűsen szenvtelen lánnyal álmodsz? Kérdezhettél valamit, amire ő azt feleli: soha senki nem ismer magára. Attól félsz, hogy lassan nem tudsz különbséget tenni jó álom és rémálom között, mert annak kell gyónnod, akiről gyónsz. Azt nem álmodod, hogy letérdelsz, így azt sem, hogy valaki megsimogatja a fejed. Majd azt álmodod, hogy bekopogsz, és a bizottsági szobában nincs más a lányon kívül. Azt álmodod, hogy álmodsz. Azt álmodod, hogy valaki szeret (ez rémálom). Azt álmodod, hogy az álmaidat meséled, azt álmodod, hogy valaki a te álmodat meséli, sajátjaként. Az biztosan kevés, hogy a csempearcú fiú ekkor hirtelen szájon csókol. Pirosarany ízűa szája, érdes a nyelve. Mi a titkod, kislány. Látod Paca Lucát részegen visszatámolyogni, kartonruháját sötétkékre színezte az izzadság, elfordítod a fejed, mielőtt összetalálkozhatna a pillantásotok. A fiú nyelve a fogaid élét simogatja, belenyal az ínyed előtti árokba. Az izgat fel, hogy semmit sem érzel (ez a titkod). Ha a mama anyuci, a segg picsa, az ismerkedési est húspiac, akkor te mi vagy. Ne itt, mondod. Jó, menjünk. Az a titkod, hogy csak szokásaid vannak, nem tulajdonságaid: homokot gyűjtesz, hogy legyen valami, ami a többiektől megkülönböztet, mégis vállalható. Ha bejutsz a Pevdibe, nyáron sem kell hazautaznod, kapsz szobát az üres kollégiumban, kapsz két pár norvég mintás kesztyűt, kapsz havonta annyi pénzt, amennyi a mama fizetése volt, a felét hazaküldöd, a másik felét anyagokra költöd; az ellátóban veszel stichvarrógépet, pegacérnát és forlontűt, hogy szeptemberre olyan ruhát varrj magadnak, ami nem tapad a lábad közé. Ha lesz pénzed, eljátszhatod, hogy miközben különbözöl, nem lógsz ki a sorból. Azt álmodod, hogy nem más vagy, csak különb. Gyere, kislány, mi a neved. Amikor megbotlasz a második lépcsőfokban, a csempearcú fiú ugyanazzal a mozdulattal nyúl utánad, mint amelyikkel te nyúltál volna a sörösüveg felé lóduló fakereszthez. Köszönöm. Gyere. Az a barátság, hogy még csak nem is biccentesz Paca Lucának, amikor látod, hogy az ebédlő előtt toronyba rakott tornaszerek tetején dohányzik a lovagja meg egy másodikos lány társaságában, és látod, hogy lenéz rátok, lenéz a csempearcú fiú kezére, ami a te kezedben folytatódik. Ez a legrosszabb, mondanád, ha lenne kinek. Lenéz, elnéz, ő se köszön. A fiú túl jól ismeri a kollégium félreeső helyeit ahhoz, hogy elsős legyen: az orvosi szoba után gondolkodás nélkül balra fordul, a sötét folyosó végén villámgyorsan megtalálja a hátsó udvarra nyíló ajtó fogantyúját, tudja jól, hogy az ajtót nem szabad becsapódni hagyni, mert kieshet belőle az üveg. A kezednél fogva egyenesen a szerszámos kamraként használt beugró felé húz, ahol meg lehet kérdezni az elsős lányoktól, hogy félnek-e. A pókoktól, mondod, s a fiú nevet. Mielőtt magához húzna, egyik kezével nyolcasokat rajzol a levegőbe, tudod-e, kislány, mi a pókiszony freudi magyarázata. Amikor megpróbáltad elképzelni, miről beszélgethetnek egymással az emberek, álmodban sem gondoltad, hogy önmagukról. Abban a szemközti ablakban a függöny alja negyvenöt fokban eláll, ne mondd, hogy meglepődtél. (Te vagy a negyedik, aki ma rálép a gereblye fejére.) Hallod Paca Luca hangját, hallod Baba néni fel-felcsattanó nevetését. Állítólag a távolba nézel, mintha a testek átlátszóak volnának, állítólag úgy nézel az emberre, mintha a tarkójára szegeznéd a tekinteted, szemből. Ha nem ismersz magadra, amikor a csempearcú fiú a nyakad ívét dicséri, bele kell hogy csókoljon. Ha arról sem, hogy szerinte nincsenek gesztusaid, megölel. Ruhásszekrényszagú a bőröd. Nem elég hagyni, hogy a csempearcú fiú rólad beszéljen, viszonoznod kellene valamivel. Ez kevés. Te vagy a kilencedik, aki arra vágyik, hogy két kamrahűvös kar megölelje, de ez a fiú heves és izzadságszagú. Ülsz a hűvös kamrában, álmodod, vasárnap délután van, nyelvkönyvi idill, a mama sír, a lovak nyerítenek. Azt álmodod, a papa meghal, de a mama életben marad. Felébredni még jóval azelőtt kell, hogy a mama a kivilágítatlan udvaron elesne, és a kezed után nyúlva, nehezen forgó nyelvvel azt hörögné: fordítva kellett volna, s még jóval azelőtt, hogy a mama lelkésze bólintana: te mondád. Nem te mondtad, hogy te mondád. A csempearcú fiú az ingatag fakorlátnak dönt, hogy azt mondhassa, ne félj, tartalak. Tényleg te volnál az, akinek kesernyés a mosolya? A csempearcú a novemberi kórusesten figyelt föl rád, amikor azt énekeltétek, hogy a balholmi leányok mindig mosolyognak, de sohase nevetnek. A csempearcú a harmadik sorban ült, világoskék nyakkendő volt rajta, meg ugyanolyan árnyalatú műselyem mellény, észrevetted? Sokat köhögött, fájt a torka. Nem, mondod, föl se tűnt, miről szól a szöveg. A sima lábú flegma lányok szerint a fiúkat csöppet sem zavarja, ha nincs róluk mondanivalód. Édeskevés, hogy amikor a fiú azt mondja, nyálízű a hüvelykujjad, te a szájába adod. Háttal állsz az ablakoknak, nem látod, hogy a függöny másik csücske is félrelebben. Ül a mama törökülésben az udvaron és hörög, pedig nem halt meg senki. Azt álmodod, a papa föltámad (tehát megint meghalt), de ezt az álmot lehetetlen félbeszakítani, mert ez csak egy kulcsolás és egy ajtónyitódás. A fiú a kezedet csókolgatja, amíg a ruhák engedik, végigaraszol a bőrödön a cserepes szájával, másik kezed a korláton, nincs kedved a fejére tenni. Te vagy az ötödik, akinek a lába közé nyúlnak. Nyílik az üvegajtó, felismered Paca Luca nevetését, egész életében nem nevetett annyit, mint ezen az estén, nem akarnak titeket zavarni, a padokhoz mennek, a lépteik ritmusáról tudod, hogy mindketten be vannak rúgva. A fiú az, aki a cipzárt lehúzza, és a nyíláshoz vezeti a kezed, sokat nyomhat a latban, ha nem vonakodsz. Azt álmodod, vasárnap van, és gyenge huzat emelgeti a csipkefüggönyök alját; a két ablak közt egy fikusz és egy pocsolyafa. Akkor alszol jól, ha növényekről álmodsz, a pocsolyafa nem beszél, nem hörög, nem etet, végig lehet álmodni, meg se izzadsz, senkinek nem lóg az álomba a válla, te magad sem vagy ott (a forró, fingszagú nyári huzatot persze érezni véled a bőrödön). Nem látjuk, milyen arcot vágsz, de sejtjük, hogy a csempearcú fiú farkáról egy teknősbéka ráncos nyaka jut eszedbe, a reakcióidőd nem rossz, aláírtad, nyoma van. Ha kedvet kapsz, meg lehet ismételni a Béke utcában, az évek óta bevált kiskapuk előtted is nyitva lesznek, időben megtudod, hogyan lehet észrevétlenül a fiúkollégiumba jutni. A csempearcú épp megfogná a melledet, ha lenne, amikor Paca Luca elájul, s a sötét udvar legvilágosabb pontja egy pillanatra az ő sápadt arca lesz. Kezünk elengedi a függönyt, lábunk sietve az udvarra visz, a szívünk, a mi jó szívünk nem engedi, hogy ilyen túlzásokra ragadtassa magát egy elsős. Futunk, lihegünk. Paca Luca lehányta magát, de a ruhánkkal mit sem törődve alányúlunk, a nyakunkban himbálózó fakereszt állon üti szegényt, s miután felültettük, arra kérjük, hogy feszítse hátra a nyakát, míg mi a tenyerünkkel a tarkóját nyomjuk. Lehet, hogy ilyenkor nem ezt kell csinálni, de azt mégsem hagyhatjuk, hogy az okádékában fetrengjen. Nem lesz semmi baj, s ha mégis, ott leszünk mi is. Te és a csempearcú vagytok az első bámészkodók, ruhád már visszagombolva, a fiú slicce fölhúzva. Jól tudjuk, mi jut eszedbe Paca Luca hörgéséről, de az álmaidba, bár ismerjük őket, nem szólhatunk bele – a fejét pedig csak annak simogatjuk meg, aki a sárga földig leissza magát. Azt is sejtjük, hogy Paca Lucát ki fogják venni az iskolából, mert Baba néni minden igyekezetünk ellenére valahogyan tudomást szerez majd az esetről, és aztán, épp mert lelkiismeret-furdalása lesz, amiért egész este a fiúkollégium igazgatójával nyalatta magát, a szülőket is értesíti a sajnálatos eseményről. (Örülsz neki, hogy Paca Luca elmegy az iskolából, ez a barátság.) Azt is sejtjük, mi jut eszedbe a norvég mintáról, de azt honnan tudnánk, hogy bekerülsz-e a Pevdibe. Te vagy a tizenhatodik, aki azt hitte, hogy mi döntünk egy ilyen nagy horderejű kérdésben, sajnáljuk, hogy félreértettél valamit. Egyet mondhatunk: ha mi döntenénk, bekerülnél. Te volnál a tizedik. Közben megérkeznek a szobádból a márványos lábú flegma lányok – nem túlzás azt hinni, hogy ők lesznek a hírvivők –, meg még néhány másodikos, mi mégis inkább neked mondjuk, mielőtt Paca Lucát kétfelől feltámogatnánk, hogy fogd ezt a rózsafüzért, ezzel babrálj.

(vége)

186 thoughts on “együtt jobb! 11.: szvoren edina: balholmi lányok — teljes szöveg

    • Ó, csak ne olyan rossz lelkiismerettel “b.sznám itt a rezet”, ami külön posztra lenne érdemes, ahelyett, hogy gyorsan szépen behajtogatnám a ruhákat, míg alusznak a kicsik…
      Nagyon idegesítő szöveg, de nagyon érdekes, az egész jelenség, az íróval együtt, ahogy rákeresek. Egy ős-budapesti hogy tudhat ilyeneket, nem is értem. (a “nem is értem” szókapcsolat a Fairy Spring óta csak onnan tud idéződni) Annyira önéletrajzinak hangik, pedig logikusan a szerző nem is lehetett kollégista. Másrészt meg annyira dél-alföldinek (a mama a Körösbe dobja a halakat, én onnan való vagyok), esküdni mertem volna rá, hogy a szerző is arrafelé született. (Hm, Budapesten. De legalább a felolvasások színhelyei között Budapest és Berlin után rögtön Békéscsaba jön, mondom én.)
      És félelmetes, amit nyilatkozik a szerző: “Biztos azon múlik, hogy én elhiszem-e írás közben, hogy az úgy lehetséges, ahogy írom. Itt tényleg nem a valóságosságról van szó, hanem arról, hogy van-e nyelvi hitele a leírtaknak.”
      illetve: “A mondat mindig előbb van, mint a mondanivaló.” – mint egy aforizma, de neki totál elhiszem. Egyre izgalmasabb ez a dolog.
      Csak Balholmról akartam annyit mondani, hogy Weöres ide vagy oda, és lehet, hogy csak az én kacifántos nyelvérzékem szedi ízeire mindig a szavakat, de nekem tökélesen érthető, hogy bal-holmi, elfuserált, elcseszett, kisiklott, helyettesíthető, személytelen, arctalan “portékák” a szereplő lányok mind.

      Kedvelés

      • Ez az utolsó rosszul hangzik. Nem degradáló értelemben értem, hanem, hogy is magyarázzam, olyanok, akik nem értékesek a környezetüknek, mert kábé mindnek a mamája meg a papája ugyanúgy a saját szerencsétlen életével van elfoglalva, ezek a lányok nem számítanak, nem veszik észre őket, nem szeretik őket, és ebből tud kinőni ez a fajta kegyetlenség,meg ez a fajta védtelenség. Szerencsétlen áldozatok a majdnem-felnőtt agresszorok is.

        Kedvelés

  1. 2. Egy középiskola (szabó-varró szakközép? a tankönyvben levő szabásmintából gondolom, de az utalhat másra is) kollégiumában. A Macskajátékban is Léta szerepelt, bár ott falunévként. Mindenesetre az Alföldön, ill. Erdélyben vannak Léta nevű földrajzi alakzatok. Az etimológiai szótárt (ha van benne Léta egyáltalán) most nem nyitom ki, mert az ölemben alszik a gyerek.
    3. Egy elsős (azaz kilencedikes) lány.
    4. Chris 09:25-ös megjegyzésével egyetértek. Az elbeszélő itt (még?) mindentudónak tűnik. Az E/2 azt sugallja, hogy én vagyok a főszereplő.

    Nem tudom, hogy a saját ágy birtoklása, ill. ennek a jelentősége mennyire általánosan központi kérdés egy kollégiumban.

    Kedvelés

  2. A címet nem tudtam, a google nagy segítség, de nem akarom azt írni, amit ott kerestem ki, különben is cris megoldotta :). Fantáziáltam azonban róla, a holmi szó és bal együtt mindenképp negatív hangulatot árasztott.
    Bentlakásos iskolában vagyunk, nekem személyes tapasztalatom nincs, de pillanatok alatt ugrott be a Város és a kutyák, a Légy jó mindhalálig, a Jane Eyre eleje, talán még az Abigél is. Egyetlen olyan történetre sem emlékszem, ahol a bentlakás/árvaház, tehát olyan intézmény, ahol fiúk vagy lányok összezárva élnek, legalább egy kicsit is pozitív lenne. Mintha ez a közeg predesztinálna a rosszra, a szenvedésre.
    Nem tudom, ki a főszereplő, egy elsős lány a gimnáziumban, vidékről, távolabbi helységből került ide.
    Egyes szám második személy, izgalmas, nem gyakran találkoztam ilyen megoldással. Két dolog is eszembe jut: egyrészt a kivülálló figyelme, távolabbról nézi az eseményeket, de mégsem olyan távolról, mint az E/3 esetében, másrészt az elemelés technikája, az énközlés hiánya, mintha az sok lenne, hogy én rágom, nyalom, tapogatom, rázom, lenyelem, ehelyett működik a te, mint valami általános megfogalmazás, az ember. Beszédben egyébként ijesztően tipikus, ahogy a két formula közül az egyiket használjuk “az ember szereti, ha elismerik”, ahelyett, hogy én szeretem, nekem szükségem van rá, vagy az E/2, “odamész az igazgatóhoz és jól megmondod neki a magadét”, folytatódik esetleg, egy “tudod/érted, miről beszélek”-kel, amitől az E/2 cinkostársat, szövetségest, támogatót keres, nemcsak én, te is átéled ugyanezt, általánosabb lesz az egész.
    “… egy másodikos már a végzősöknek szállítja az első híreket. Ne kérdezd, cserébe mitől menekült meg.” Nekem ez az idézhető, viszont ez a legütősebb “Az ujjadon följebb tekered a gyűrűt és beszagolsz alá. Tekergeted, beszagolsz. Túrsz, eszed. Piszkálgatod, szádba veszed. Babrálod, szívogatod, lenyeled. Kiköpöd. Rázod, belepi, lesöpröd. Széttrancsírozod, odakened. Kaparod, meggyűlik, kipöckölöd. Simogatod, rágod, nyalogatod. Összenyomod, ragad, szétválik, összenyomod, ragad, szétválik, nem bírod abbahagyni.” Erről, persze, megint eszembe jutott valami, Vámostól az Anya csak egy van.

    Kedvelés

  3. Elsős,bentlakó,kollégista lány barátkozik az új környezettel és eléggé szokatlan módon egyes szám második személyben meséli nekünk amiket tapasztal.Mintha az első szám első személyben történő elmesélés túlságosan közeli lenne számára,annyira közeli,hogy az már nem is vállalható.Nem is találkoztam ezzel a technikával prózánál,inkább versekre jellemző.Számomra a legerősebb mondatok:
    “Eleinte észre sem veszed, hogy figyelnek. Gyanútlanul jársz-kelsz, a lépteidtől visszhangzik a folyosó. Szereted a visszhangot, az általános iskolában ilyen nem volt…..Két hét, és kezded kényelmetlenül érezni magad……Még nem tudod, mik a rossz szokásaid? Majd ők megmondják.”

    Kedvelés

  4. Nem voltam kollégiumban. A fenti leírás módban érzek valami cinizmust, utálatot. És az, hogy ártatlanság nem létezik. Alkalmazkodni kell. Ne túrd, ne edd!, Utáld! Utáld magad! Az, hogy büszke legyen magára, csak a harmadévesnek van megengedve. Nagyon szépen leírja, hogy milyen kritériumoknak kell megfelelni, ha nem akarsz szürke lenni. A lányomnak mindenképpen megveszem a könyvet….

    Kedvelés

  5. Most kezd kialakulni a lányban a skizofrénia. Az elbeszélő az a belső hang, ami csak az ő fejében létezik, ami gyanakvóvá teszi. Mindent felnagyít, félreért. Saját magában felépít egy ellenséges világot, a valóságtól egyre inkább eltávolodik.

    Kedvelés

    • Miért, te milyennek látod a valóságot? Engem ez a felső részlet kísértetiesen emlékeztet a kilencedikes koromban oly nagy népszerűségnek örvendő beavató rituálékra, amelyek minden kezdő rémálmai voltak és szinte a végletekig elmentek a megaláztatásban. Vagy csak az én fejemben lettek volna így?

      Kedvelés

      • Én nem voltam kollégista, a legjobb barátnőm volt az, de ott semmi ilyesmi nem volt, mármint beavatás, rituálék, megalázás.

        Kedvelés

    • Az legelején akár még paranoia is lehetne, de azért az ágybeosztás, a beszélgetések, a gúnynevek elég valóságos dolgok. ezekre már sehogy sem lehet azt mondani, hogy csak a lány fejében léteznek.

      Kedvelés

      • Igen, ezek valóságos dolgok, csak szerintem a lány felnagyítja a jelentőségüket. Nem gondolnám, hogy egy középiskolás lánykoliban ilyen alaposan kidolgozott és tartós erőszakszervezet létrejöhet, azért ott még elég erős a tanári kontroll (ellentétben egy egyetemi kollégiummal).

        Kedvelés

      • Ha elvonatkoztatok a konkrét történettel (s akkor nem az a hangsúlyos nekem, hogy lehet-e ilyen), és beavatás-történetnek tekintem, akkor lehet bármilyen beavatás, belépés egy női közösségbe, ahol legyalulnak, szabályokat kényszerítenek rám, s nem merek lázadni.

        Kedvelés

      • Pont hogy egy egyetemi koli az, ami sokkal kevesebb teret enged az ilyennek. Nincs kényszerű bezártság, takarodó, engedély a kimenetelhez, hazautazáshoz. Ha valami nem tetszik, veszed a sátorfád, és helló. Nagykorú vagy, felnőtt, azt csinálsz, amit akarsz.

        Kedvelés

      • Ki nagyítja föl a dolgok jelentőségét? Szerintem nincs igazán konkrét főszereplő. Szerintem mélyről fölgyűrűző érzésekről olvashatunk csupán, aminek a létjogosultságát fölösleges kétségbe vonni, vagy lekicsinyelni. Ezek az érzések megszülettek valakiben, aki elbeszélőként tolmácsolja nekünk ezeket, és azt sugallja, hogy hasonló közegben bárkiben ugyanezek merülnének föl. Olyan, mintha nem engednéd hatni a szöveget, nem?

        Kedvelés

      • Egyetemi koliban szinte soha, ahogy Dívamacska írja. Viszont a középiskolai kolikban ez a valóság, és a legkeményebb, hogy még a félig-meddig bent lakó nevelőtanárok sem sejtenek róla semmit.

        Kedvelés

      • Nem voltam koleszos soha, de hírét azért hallottam durva beavatásoknak, hecceléseknek. Nálunk az egyik ott lakó nagyon érzékeny elsős srác öngyilkosságot is megkísérelt, annyira kiborult. Őt például “viccből” lefogták és leborotválták az egyik szemöldökét. Csak remélni merem, hogy ilyesmi ma már nem fordulhatna elő.

        Kedvelés

      • A szemöldökborotválás? Dehogynem. Plusz még fel is raknák Facebookra, fotókkal illusztrálva. Persze csak viccből. Hát tanuljon már meg nevetni magán :S

        Kedvelés

      • Tíz éve lazán megesett az ilyesmi, de úgy hallom, látom, hogy a mai kamaszok semmivel sem jobbak ilyen téren, sőt, mintha még gátlástalanabbak lennének, plusz a kolis nevelőtanárok között is egyre kevesebb, aki el tudja és akarja látni a feladatát. A háttér persze itt is összetett. Tudnék én is csúnyákat mesélni, de arról könnyen felismerhető lennék. Én is voltam olyan szinten, hogy az volt a szerencsém, hogy nem sokemeletes volt a koli. Úgy nem akartam leugrani, hogy csak arra legyen esélyem, hogy egy életre mozgásképtelen legyek aztán. Köszönhettem mindezt a tompa és kegyetlen szobatársaimnak, akiknek mindig kellett áldozat, akinek minden másodpercét megkeserítették, még álmában is. Egy ideig én voltam az, aztán más, aztán egy harmadik. Mindenki sorra került, aki kicsit is más volt.

        Kedvelés

    • Kolis voltam sok-sok évig, tizennégy évesen kezdtem. Amit itt olvasunk, az utolsó szóig valóság lehet. Érzem a gyomromban a görcsöt, amit akkor. Ha volt valaha pedagógus, akire nagyon haragudtam, azok a kolis nevelőtanárok voltak. Szórakozni jártak a munkahelyükre, mi meg néha öngyilkosságról fantáziáltunk. Fogalmuk sem volt. Semmiről.

      Kedvelés

  6. Nekem a legütősebb:
    “Már kapiskálod, hogy ártatlanság nem létezik, csak túl tág határok. ”

    Meg az első olyan mondat, ami a kolesszal való ismerkedés viszonylagos nyugalmában mellbe vág, és előre vetíti az eseményeket:
    “egy másodikos már a végzősöknek szállítja az első híreket. Ne kérdezd, cserébe mitől menekült meg.”

    Kedvelés

  7. A helyszín egy bentlakásos iskola, ill. kollégium, lányiskola, varrni tanulnak, kisváros. Az elbeszélő és a főszereplő megegyezik, egy elsős lány, aki most költözött be. A főszereplő beszél E/ 2-ben, felnőttként meséli el a történetet (nekem ez is erre utal: “erre a jellegzetes harmadikos hanghordozásra húsz év múlva is felkapod majd a fejed zöldségesnél, firenzei nyaraláson, színházban. “) visszahelyezkedik a múltba, ezért tud mindent. Úgy mesél, mint aki már tudja a jövőt. Az elbeszélői módban több érdekességet is látok:

    – kettős: a gyermeki és a felnőtt nézőpont váltakozik, egyrészt a szavak szintjén, másrészt a gyerek felfedez, csodálkozik, kíváncsi, elfogadó, nem érzi a veszélyt, aztán vált, s a felnőtt felől már mindent tudó elbeszélő mesél, aki már átélte a történteket
    – E/2: én akkor beszélek így, ha nem akarok azonosulni a történtekkel, ilyenkor váltok át olyanokra, hogy “az ember”, meg E/2, szerintem ő is igyekszik távol maradni az emlékektől, amelyek, arra tippelnék, nehezek lesznek, beavatás, Iskola a határon női változata, azaz nem az Abigélből ismert közösség. Vagy azért E/2, mert ezt mindenkire érvényes, rád is, szabály, szokás, s talán őt is fel fogja ez menteni.

    Ezt idézném:
    “Már kapiskálod, hogy ártatlanság nem létezik, csak túl tág határok.”
    “Még mindig nincs ötleted, mit szégyellhetnél? Majd ők ketten segítenek. De addig is imádkozz, hogy ne te legyél az, akinek hetekig nincs széklete. (Hogy nem hiszel istenben? Ki mondta, hogy hozzá kellene imádkozni? Itt senki sem istenhez imádkozik.)”

    Kedvelés

      • “Baba néni” – nekem ez olyan infantilis megszólítás, még akkor is, ha úgy hívták.
        “A papa piacozik, nem akarsz a mamával egyedül maradni” – amikor a szüleiről beszél, akkor nekem nagyon gyermeki.
        Viszont lehet, hogy csak a szavak tévesztenek meg: baba, mama, papa, s nem ő gyermeki, hanem pl. Baba néni, aki semmiről nem tud.
        “Éjjel különös hangokat hallasz a mosókonyha felől. Mintha gyufásdobozt rázogatna valaki, és mintha nyögne. Rázza, nyög.” – itt egyértelműen nem tudja, mi történik.

        Kedvelés

      • Vagy kínoznak valakit. De az is lehet, hogy a bizonytalanság, az információhiány kelt szorongást: sosem tudjuk meg, mi okozta a zajt.

        Kedvelés

      • Nekem gőzöm sincs mi történik, de valahogy ettől még nyomasztóbb, nem? Hogy csak találgatunk. A légkör adja, hogy feltételezzük, ez is biztos valami mocskos, szégyenletes dolog. Több ilyen dolog is van:
        “Beszívod, ropogtatod, benne marad a fogad nyoma. Szétkened a szájpadlásodon. Mielőtt lenyelnéd, nyelved hegyével a bölcsességfogad árkába tapasztod.” Ez pl mi a nyavalya? De talán mindegy is, nem? Az az érzésem, hogy szándékosan úgy fogalmaz, hogy ne legyen egyértelmű.

        Kedvelés

      • Szerintem az elbeszélő maga az elsős, akihez beszél, fiatalabb önmagához szól. Belőle később olyan lány lesz, mint a keresztes. “fogd ezt a rózsafüzért, ezzel babrálj” – ráhagyományozódik a “kereszt”, ez ugyan nem az, de ugyanúgy vallásos jelkép, az ártatlanságot hangoztató, de romlott, birkuló vallásosságé. Ráadásul a rózsafüzér végén is szokott lenni kereszt. Ráadásul a végére “mi”-re vált, tehát ő is a nagylányokhoz tartozik, ugyanakkor olyan apróságokat, részleteket tud az elsősről, és az itteni hozzászólásokban is említett gyermeki nemtudás-szerűséggel ábrázolja, mi van az elsős fejében, ami feltételezi, hogy az elsős is ő. Csak már elszakadt tőle, mert beleolvadt, belenyomódott a rendszerbe.

        Kedvelés

    • Én számítok, valami nagyon nyomasztó szörnyűségre. Erőszakra talán. Van valami furcsán hömpölygő, feszültséget keltő a szövegben, amit nem tudok hová tenni.
      Egyébként a lány szorongása, szégyene szinte kézzel fogható.

      Kedvelés

      • Én számítok valami borzalomra, olyan szorongató a hangnem, meg vannak befejezetlen félmondatok. Az is lehet, hogy nem egy borzalmas esemény lesz, hanem az egész létezés borzalmas ezen a helyen, s inkább erről szól a szöveg. Nekem nagyon beavatásszerű.

        Kedvelés

      • Én is erre tippelek. “Nincs bátorság, csak ostobaság.” Megszoksz vagy megszöksz. Nekem az Iskola a határonban is ez volt a legmegrázóbb egyébként. Hogy lázadhatsz, de az egész rendszer alapszabályait nem tudod felülírni, maximum elviselhetőbbé teheted.Talán rosszabb, mint egy nagy személyes tragédia (pl. öngyilkosság), mert az egész rendszer tragédiáját mutatja.

        Kedvelés

      • En se szamitok extra borzalomra, ez itt a borzalom, ahogy recseg-ropog, torzul a szemelyiseg a sok elfojtas es szorongas alatt. Es szerintem is rosszabb, mint barmi, ami ezutan kovetkezhet, tehet az elbeszelo meg elem dolgokat, amiken kedvemre borzonghatok, de ahogy az ertelmetlenseg meg a hiabavalosag kikezdi az ep elmet, az viszi a palmat. Meg mi a borzalom annak, aki kepzeletben es/vagy alomban valosagosra es atelhetore teremti a lehetseges legrosszabbat es meg is eli az ezzel jaro felelmet? “Bármi történjék, az mindig kevesebb, mint ami megtörténhetne” nekem ez a legemlekezetesebb es a legmegrazobb.

        Kedvelés

    • Szerintem nem lesz borzalmas fordulat, az egész sztori önmagában borzalmas és rideg, e mellé ráadásul valami sikamlós-cuppogós módon gusztustalan is. Nekem is az Iskola a határon jut eszembe róla, meg az Egy mondat a zsarnokságról.

      Kedvelés

    • Igen. Valami rémesre számítok. Hogy például ki kell majd elégítenie a fiúkat. Megfigyelték mit csinál a kezével, mit vesz a szájába, ebbôl vonnak le következtetéseket hogy mire tudnák ôt használni. Szerintem a fiúkat kell majd kiszolgálja parancs szerint.

      Kedvelés

      • Én is erre tippelek, és már most szorongok tőle. Eleve, a teszt a harmadikosok szobájában, szűzhártya, fityma, az ondó szaga, majd az elbocsájtás szavai, hogy jövő héten jönnek a fiúk, azután kiderül, ki “nyer”? Jönnek a fiúk, nem lehet nem érteni, ő is érti.

        Kedvelés

      • Ez a legújabb rész sem oldotta fel a félelmem 🙂 Egyébként a szemle a folyóson már önmagában elég megalázó, viszont, ami nekem sokkal durvább itt és a tánc közben, hogy el sem tudja dönteni, hogy mi a megalázó: a húspiacon lenni egy darab koncként, vagy jelentéktelennek, pillantásra sem méltónak lenni. És ez már nagyon általános, ennek sokkal enyhébb változatát millióan átéltük, én biztosan, nagyon nehéz szabadulni belőle.

        Kedvelés

      • Nekem ez gimnáziumi emlék; akkor kezdtem bulikba járni, s sokszor éreztem azt, hogy vagy beállok mutogatni magam, vagy ülök egyedül egy sarokban. Utóbbi volt gyakrabban, ezért ilyen helyzetekre kitaláltam azt a játékot, hogy figyelem az embereket, s megpróbálom kitalálni a történetüket, meg tipikus gesztusokat, viselkedési szokásokat gyűjtöttem.

        Kedvelés

      • Most azt gondolom, hogy azért nem lehet tragédia, mert az feloldozás lenne, megoldás. Lám, rosszak voltunk, megtörtént a baj, aki okozta, viselje egész életében. Kicsit helyre állna a rend.

        Kedvelés

    • Nagyon másra számítottam, és éreztem valami morbid megkönnyebbülést, hogy “csak” ennyi történt. Luca “megszabadult”, de nem volt nagy lebukás, igazi, krimiből ismert erőszak, verés. Annál borzalmasabb, ahogy belenyugszik, belesüllyed ebbe, és szerintem épp az a lényeg, hogy az elbeszélő is olyan lány, mint aki “meg akarta etetni”, és saját elsős énjéhez beszél. Mint valamiféle általános útmutató jövőbeni érkezőknek, de nem tud a saját történetétől elvonatkoztatni (nem is akar). A figyelmeztetés pedig, paradox módon, nem is figyelmeztetés, hiszen épp arról szól, hogy ez az egész elkerülhetetlen…

      Kedvelés

  8. Oops, a második adag szövegtől a tavalyi kórházi “élményem” jutott eszembe. Az egyik kórteremben, ahol egy ideig én is aludtam (ez olyan “vicces” kórházazás volt, hogy hat különböző helyen/kóteremben aludtam egymás után) ugyanez volt, a régebbi bentlakók mondták meg a szabályokat és kvázi terrorizáltak minden újonnan bekerülőt (engem nem sikerült, de több nőt kikészítettek annyira, hogy idő előtt hazamentek).

    Kedvelés

  9. Hű, nekem egyből a címről az általános iskolám kórusa ugrott be, ezt a verset feldolgozta Kodály, mi énekeltük sokszor, és pont olyan a dal, mint amilyen az elbeszélésben a harmadikosok: messzire vannak tőled, sose tudod, mit gondolnak, és ijesztőek is. Végig itt ment a fejemben, míg olvastam, nagyon érdekes volt.

    Kedvelés

    • Erről, meg Weöres sorairól most egyszeriben a Ku Klux Klan jut eszembe.
      “A Balholm-i leányok,
      leányok mind
      csúcsos csuklyát viselnek.”

      Brrr, az biztos, hogy vészjósló a hangulat.

      Kedvelés

  10. Ez a mondat, ej: “Szeretnéd, ha sötét lenne, de nem ez az a sötét, amire vágytál.” Nagyon sejtelmes, rám bízza, hogy mit érezzek, mit gondoljak. Egy kicsit engem Csáth Gézára emlékeztet.

    Kedvelés

      • Nem tudni kik a fiúk, csak hogy jönnek majd és velük lesz a harmadik kör. Már ezt is valami szörnyûnek sejtem, de azt is elôrevetíti, hogy ezzel nincs vége ennek a kiválasztási folyamatnak, illetve nem az a célja hogy norvég mintás kesztyût ki varrhat majd. Azt sejtem (az élénk fantáziámmal), hogy akit-akiket kiválasztanak, az mehet majd a mosókonyhába éjjel nyögni valaki alatt, aki nem gyufásdobozt tart majd a kezében. 😦

        Hihetetlenül jó és magával ragadó írás. Nagyon nagy hatással van rám! Csak bírjak aludni aztán…

        Kedvelés

      • A fiúkkal kapcsolatban nekem is ilyen érzésem van, az első blokkból úgy rémlik, hogy ezek a nagylányok pasiznak, arra tippelek, hogy az ő fiúikról lehet szó.
        A második kérdéshez: szerintem a szülők megmaradnak abban a távolságban, amiben vannak, fizikailag is, meg egyébként is, arra sehol nincs utalás, hogy amikor hazamegy a lány, akkor bármit is elmesél a megéléseiből, vagy egyáltalán valamelyik szülőjével ilyen kapcsolatban lenne,(Abigél jut eszembe, aki elmondaná panaszait az apjának, csak nem engedik, de ott van kapcsolat a szülő gyerek között)

        Kedvelés

      • A történet szerintem Balholmon játszódik, már a címéből gondolom. Ez egy fantázianévnek tűnik, legalábbis nem hallottam még ilyen településről, márpedig ha középiskolai képzés van, az nem lehet egy zsákfalu.
        A fiúkat én nem valamely további vérmes rituálé részeinek gondolom,
        hanem simán valamely testvériskola fiúnövendékeinek.
        Szokás volt a lány és fiúszakmákat tanító intézmények különnemű diákjait összeismertetni amolyan “klubdélután” formájában.
        ( mi is szerveztünk gimis osztályként elsőben és másodikban közös osztálybulit a gépészeti szakközép meg a geológiai szakközép egy-egy osztályával, elég érdekes emlékeim vannak mindkettőről )

        Kedvelés

      • Nem ismertem a verset, a címről semmi konkrét nem jutott eszembe, inkább csak az, hogy olyan balladaszerű. Még az is beugrott, hogy mossák ruhájukat, mint Ágnes asszony, vagy mártírok lesznek. És refrénbe lehetne foglalni a “balholmi lányokat” (“Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.”).

        Kedvelés

      • viszont a PEVDI az valóban létező műanyaggyár volt, például golyóstollakat és írószereket is gyártott emlékezetem szerint.
        Valami mozaikszó lehet, mint a szépemlékű FŐBUHA (Fővárosi Bútor és Hangszerüzlet Hahaha… 🙂 meg a

        Kedvelés

      • FŐSPED, MÜSZI és hasonló vidám kis mozaikszavak a nyócvanas évekből.
        Kesztyűgyár meg Pécsett volt híres, a pécsikesztyű, meg Szentgotthárdon és Tatán is volt kesztyűgyár, de ezek mindegyike inkább bőrből dolgozott, nem fonalból.

        Kedvelés

    • Igen, jelenleg az utolsó 3 nagyobb lélegzetű szövegblokk ismétlődik.
      de számomra ez az egész olyan nyomasztó és szürreális,
      hogy először úgy véltem, ez is stíluselem mint ismétlés…
      de mivel egy betűnyi eltérés sincs köztük, így inkább téves beillesztésnek nyugtáztam és én is szólni akartam a végén.
      Mire a tied is itt állt.

      Kedvelés

    • Szerintem a Pertu kötet kontextusában van annak jelentősége, hogy Balholm amúgy egy norvég város. Azért gondolom, mert a kötetből a kedvencem, a Jojka (amit évek óta fejtegetek amúgy) egyik központi motívuma is Norvégiához köthető. Ráadásul NORVÉG MINTA.
      Aztán pedig itt van ez:
      “A papa csak a keringő lépéseit tanította meg, azt is rosszul, négynegyedben”
      A kötetből az Ácska, ocska című novellában pedig:
      “Anya kiment, apácska keringőzni tanította galambocskát, és mire a tű a korong végére ért, egész jól mentek a lépések. Galambocska leszállhatott apa lábfejéről. Fogták egymás kezét. Visszajött anya lisztes kézzel, és elcsodálkozott. Ti négynegyedben keringőztök?”
      A Pertu egy szövedék. Annyira élvezetes.

      Kedvelik 1 személy

      • Szerintem általános sorsot mond el ezzel. Aki ide kerül, azzal ez fog történni. Ilyen ez az iskola, ilyen a kollégium, így mennek a dolgok. Elôtte is ez volt ( mindenkit másodikosok neveztek el) és ezután is ez lesz. Ez a sorsa a lányoknak.

        Kedvelés

      • Általános sors lehet, mely viszont részleteiben egyénenként eltér. (a nyomasztó hangulat közös, az alázások személyre szabottak) Éppen ezek az itt elmondott részletek nekem egy konkrét elszenvedő alanyt testesítenek meg.
        Azóta is gondolkoztam rajta, az E/2 még olyan is, mintha valakinek nagyon bizalmasan mesélné a főhős a saját történetét, csak személytelenítve – vagy inkább a hallgatót téve alannyá, így vonva be őt (aki lehet nagyon jó barát vagy pszichológus)

        Kedvelés

      • Ezt csak most olvasom. A végén kifejtettem hosszabban is, de igen, pont ez az érzésem nekem is. Kicsit el is kenődetem ezt olvasva, hogy már megírták előttem… 🙂 Ráadásul lényegesen pontosabban fogalmaztad meg, mint én…

        Kedvelés

  11. Én azt érzem az E/2-es elbeszéléssel, h bár az egész vele történt, de ezzel sejteti, h veled-bárkivel megtörténhetne. Én is középiskolai lánykoleszra tippelek, a főszereplő elsős, azaz 14-15 éves, a nagyok 17 év körüli lányok. A helyszínt az Alföldre tenném, talán Debrecen, az olyan szigorú helynek tűnik, de lehet, h csak Nyilas Misi hatására.

    Kedvelés

      • Vele- az íróval. Vagy persze lehet, h nem személyes tapasztalat, csak fantázia, de akkor a főszereplő meséli a történetet, csak e.sz. 2. személyben.

        Kedvelés

      • Most csak azért jeleztem, mert félrevisz. Az író nem az elbeszélő, az elbeszélőt az író alkotja. Nyelvi értelemben alkotja, és aki szépíró, nemigen ír memoárt, de ha mégis, abban is stilizál. Szvoren Edina életét nem nagyon lehet megismerni a szövegeiből.

        Az viszont érdekes, hogy pont azt tudja a narrátor, mint amit a főszereplő, csak transzponálja E/2-be. De szerintem többet tud, vagy a jövőből visszatekint, és úgy mondja el jelenidőben, azzal együtt, amit azóta tudott meg, ilyen sorsszerűen, “ilyen az élet” módon.

        Többiek? Többet tud a főszereplő, mint a főhős? Ki beszél?

        Kedvelés

      • Én isa jövőből visszatekintő főhőst gondolom narrátornak. Arra a bevett filmes eszközre emlékeztet, amikor a narrátor az egyik hős hangján kezdi a bevezetést (tudjátok, amikor a kamera távolról közelít a helyszínre a film elején), aztán ez a szrreplő hamar meghal, mi meg rájövünk, hogy a túlvilágról beszél hozzánk. (Igen, a Született feleségekre gondoltam közben, sajnos jobb nem jutott eszembe.)

        Kedvelés

  12. Nagy hatással van rám ez a részlet… sok évig voltam kollégista, és bizony borsózott a hátam olvasás közben azért is, mert ez-az ismerős volt.
    Szolfézstanárként csupa jó rémlik Edináról, íróként eddig nem ismertem. Biztos, hogy be fogom pótolni a lemaradásomat vele kapcsolatban. 🙂

    Kedvelés

  13. Nekem ez az E/2 olyan thrilleres hangnem. Olyan veled is megtörténhet feeling. Odanézek, de néha a szemem elé teszem a kezemet, és az ujjaim között kukucskálok. Én még mindig nem tudok szabadulni attól, hogy valaki meg fog halni. Lehet, hogy nem a főszereplő, lehet, hogy ő lesz az, aki kioltja más életét. De nekem benne van az erőszakos halál, ha még nem is szándékosan, hanem véletlenül, de visszafordíthatatlanul.

    Kedvelés

  14. Nagyon erős szöveg.
    Az E/2 eltávolít a főszereplőtől, ellenben hihetetlen módon bevon engem. Ő már túl van rajta, kívülről, felülről látja és megmondja nekem hogy mennek itt a dolgok. Hogy hol? Ez a borzongató, hogy mindenhol. A közösségben. Ahol sokan vagyunk. De egyébként persze nem, ez egy kollégium…Vagy az én életem? Nem a többieké. Nem ez csak egy szöveg. Ez egy kollégium. Nem ez az én életem…nem fúj, ez csak egy szöveg, neeem hát ilyen velem is…
    A szöveg ritmusa hihetetlen monoton, ahogy olvasom, mintha egy dobot ütnének a fejemben, a dallama fokozza a feszültséget, nagyon várom az utolsó hangot. De félő, hogy ez jazz, kölcsönveszi a hangokat a nagy hang birodalomból, kicsit játszik velük, aztán továbbengedi őket. Bárcsak lenne tragédia! Félő, hogy ez csak egy bemutató a folyton ilyen jelenből, nincs menekvés, nincs feloldozás. (Én például ezért nem bírom olvasni Háyt valami vérfagyasztóan ragadja meg a mindig ugyanolyan borzalmat és soha nem ad feloldozást.)
    A helyszín: lány kollégium, szerintem egyházi iskola.

    Kedvelés

  15. Igen, ez az egész már önmagában is szörnyű. Beugrott az Egy mondat a zsarnokságról még, nekem is, a csontig hatoló diktatúra. Durva, hogy adatokat gyűjtenek, és a lelket dolgozzák meg, nagyon finom módon, pl. a bizottság kedves tagjával, aki a főszereplő álmában az anyjával egybegyúrt figurában jelenik meg. A hideg ráz ettől a mondattól (is): “Ha baj lesz, én is ott leszek.” Ez jelentheti azt, hogy segítek a bajban, de azt is, hogy én magam jelentem a bajt. Eszembe jut az 1984 vége, Winston szerette Nagy Testvért: itt is valami ilyesmire számítok, az egyén feloldódik ebben a rendszerben. Vagy nincs is egyén, talán ezért az E/2.

    Kedvelés

      • “Ismertetned kell, milyen volt a szüleid kapcsolata, és eleinte nem érted, hogyan függ ez össze a szobabeosztással. Hogy is szólítod őket. Hogyan veszekedtek, ha nem kiabáltak. Miket mondtak egymásnak, amikor azt hitték, nem hallod őket. A mama olyasmit főzött, amit a papa utált? A papa úgy állt bosszút, hogy visszadobta a halakat a Körösbe? A mama erre kicsit kacérkodott a boltossal? Nem. A papa erre rászokott a pipázásra, és tenyészlovakra költötte a mama végkielégítését? A mama erre befogadott egy kóbor tacskót? A papa kezet emelt a mamára, aki asztmás lett a pipafüsttől? Azt sem. Bocsánat, azt hittük? De azért a mama bizonyára a vallásba menekült, na ugye.”
        Ha nem adatgyűjtés, akkor nagyon paranoid a narrátor és a/vagy a főszereplő.

        Kedvelés

  16. Ahol most tartunk, nem is olyan szörnyű, mint ahogy többen várták. Viszont nekem sajnos ki kell kapcsolnom, és csak holnap délután tudok újra olvasni. Nagyon izgi volt így részletekben, köszi Éva! 🙂
    (Kicsit egyébként zavar, hogy többeknek egy egyházi suli ugrott be az elején, ezt erős sztereotípiának érzem.)

    Kedvelés

  17. Szvoren Edina zseniális. Legsötétebb gyermekkori sérelmeimet hozza elő ez a szöveg, pedig nem is voltam kollégista. A soha fel nem szabadultság érzése és a rossz szagok – ez a két dolog jut eszembe, ha az általános iskolára gondolok (tudom, hogy ez itt gimi, de nekem ez a szvorenedinás nyomasztódás általános iskolás élmény). Nem tudom, hogy a szürkeség, a megfigyeltség-érzés és az állandó büdös, nejlonban izzadt hónalj-és tornacipőszag emléke összefügg-e a régi rendszerrel (nem politikailag értem, hanem hogy akkor tényleg minden műanyagból készült), vagy egyszerűen a gyerekkor perspektívájából tűnik ilyen rémálomszerűnek. Ismerek olyat, aki színes gyerekkorra emlékszik, pedig ugyanakkor nőtt fel, mint én. Gyerekkorom meghatározó iskolai hangulata volt hogy: megbüntetünk, mindegy, hogy elkövetted-e vagy nem, ha nem, sebaj, biztos csináltál valami mást, amiért büntetést érdemelsz – az ebből adódó állandó szorongást tökéletesen újraéltem a novella olvasása során. (Igaz, hogy mindez a tanárok részéről volt, nem a nagyobbak vagy az ifik részéről. És én jó tanuló, észrevétlen kis kölyök voltam, elvileg nem volt okom az állandó gyomorgörcsre, mégis folyton szorongtam attól, hogy valamit máshogy csinálok, és észrevesznek. Például piros volt a köpenyem, a többieknek meg kék, ez elég gáz volt. Fura nevem volt, tök ciki. És gyakran bepisiltem, attól állandóan lehetett szorongani, hogy mikor pisilek be.)
    (Sziasztok, újra itt! Nagyon jó, hogy ezt elemezzük, én már olvastam a novellát, de szerencsére nem emlékszem a végére, úgyhogy izgulhatok reggelig.)

    Kedvelés

  18. Bíztam benne, hogy nincs még meg a vége, mert nem akartam kimaradni ebből a találgatós rászből! 🙂
    -Az első két kérdésre már többen megírták a megfejzést, azokat átugrom.
    -Nekem a ki a főszereplő, ki az elbeszélő és az elbeszélési technika egymástól elválaszthatatlan kérdések, mert ebből az E/2-ből következtetek mindkét személyre.
    Számomra a főszereplő inkább fiktív. Amolyan állatorvosi ló, akin be lehet mutatni mindazokat a jelenségeket, amik egy ilyen milliőben megeshetnek. Szóval van az elbeszélő, aki mélységeiben ismeri ezt a közeget, nyilvánvaló, hogy a saját bőrén tapasztalta, és valószínű, hogy sok tulajdonság, amivel felruházta a főszereplőt saját tapasztalat, de nem lehet tudni, hogy melyik az, és melyik nem. Ezzel az E/2-vel az a célja, hogy nekem, akinek mesél, minél érzékeletesebben szemléltesse a szituációt. A főszereplő igazából bárki lehet. De nem akárki. Fontos tulajdonsága, hogy semmivel sem tűnik ki igazán, mindenben átlagos: “Ezzel az eredménnyel a középmezőnybe kerültél, azok közé, akik a szürkeségükkel tűnnek ki és bármire alkalmasak”
    A főszereplő nekem nem is létezik igazán, hiszen nem mesél valakiről az elbeszélő, csupán érzékelteti a légkört azzal, hogy érzésekről beszél. Ezekkel az érzésekkel nem ruház föl egy konkrét személyt, hanem engem öltöztet vele. Engem, akinek mesél. Ezért az elbeszélő az, aki igazán valós nekem. Itt ül velem szemben, és anélkül, hogy konkrétan kimondaná, milyen szörnyűségek estek meg vele, bemutatja nekem húsbavágóan, elmeséli, mik estek meg vele is. Olyan, mintha én a pszichiátere lennék, vagy egy barátnője, akit most beavat ezekbe a szörnyűségekbe, amiket eddig nem mert megosztani talán senkivel.
    -Idézni való mondatok nekem:
    “A rokonszenv jele a távolság.”
    “Azon csodálkozol, hogyan lehetsz piszkos, ha egyszer semmilyen se vagy. Ha ministrálóingekre varrnál aranyozott szegélyeket, neked azt is szégyellned kellene.”
    “Bármi történjék, az mindig kevesebb, mint ami megtörténhetne, … Nem is bizonyos eseményektől félsz, hanem attól, hogy a mama egyszer csak bejelenti: történni fog valami nagyon rossz.”
    -Mi fog történni, lesz-e borzalmas fordulat?
    Szerintem nem. Pont az utolsó idézett mondat miatt gondolom így. Ennek az egész lelki terrornak az a lényege, hogy olyan igazán szörnyű esemény nem történik egyszer sem, de örökké ott lebeg a levegőben a lehetősége, és ez állandósul félelmet, rettegést, majd idővel kitörölhetetlen fásultságot okoz. Nem kell szörnyű eseménynek történni ahhoz, hogy megnyomorítsanak egy lelket. Ez annál sokkal kifinomultabb terror. Sokkal tettenérhetetlenebb. Ez a lényege.
    -Hogy kik a fiúk, az már sajnos kiderült…
    -A szülők inkább még távolabb kerülnek. A főhős visszavonhatatlanul egyre magányosabb, a szülpkkel a maradék kapcsolatát os eéveszti. Ez az én tippem.
    Nagyon várom a végét! 🙂

    Kedvelés

  19. Két dolog jutott eszembe, kollégiumi, máig sem halványuló kép, amikor a nevelőtanár végighurcolt a Rendes lányok szobájában, hogy megmutassa, milyen rend van az Ő szekrényükben, és én egy kombinéban szorongtam fázósan ölelgetve magam.. és igen, a szekrényem ma sem rendezettebb, de a megalázás szinonímájaként él bennem a történet… a másik, hogy ennek ellenére nem tudok azonosulni a lánnyal, aki az elbeszélés szenvtelensége miatt számomra kizárólag elszenvedő, ellenkezésnek, lázadásnak nyomát sem éreztem, önmagába zárt tükre a nyomasztó rendszernek, melynek mind tagjai vagyunk.. nem tudom, mi lesz a befejezése, hogy ez az egész csak előkészítése valami nagy csattónak… mindenesetre ha lesz feloldozás, annak valamiféle szembefordulásnak kellene lennie, de egy-két utalás miatt (felnőttkorából visszatekint) úgy érzem, ilyesmi nem lesz. Van valami hiábavalóság-hangulata. Szinte érzelemmentes, csak a szorongás, csak a félelem, csak a kiszolgáltatottság, nincs egyetlen mosoly, egyetlen menekülési útvonal kifele ebből a borzalomból.

    Kedvelés

  20. Még egyszer el kell olvassam, kettővel többször cseréltem pelust közben, mint szerettem volna.
    10. Változott az, hogy többekkel azonosultam, nem csak a főszereplő elsős lánnyal. De megkönnyebbülés nem jött.

    Kedvelés

  21. 10. Bennem maximum csak azért van megkönnyebbülés, mert végre vége, de amúgy nem igazán, bár az valahol pozitív, hogy paca Luca elkerült a suliból. Érdekes, ahogy a végén kiderül, kinek a nézőpontjából láttuk az eseményeket végig: egy végzős lányéból, aki teljes lelki nyugalommal kommentálja az eseményeket, amelyekért ők felelősök. Érezhető, hogy ő is volt elsős, tehát ő is volt már a bot másik végén, épp ezért lehet ennyire tisztában azzal, hogy milyen hatással van a viselkedésük az elsősökre, akiket terrorizálnak.
    11. Baba néni felelőtlen, nemtörődöm, a munkáját rosszul végző pedagógus. Nagyjából leszarja, hogy mi történik a koliban, amíg ő jól érzi magát, de ha valami nagyobb baj esik, akkor beparázik, tudván, hogy azt már nem lehetne titokban tartani, és kiderülhet a mulasztása.
    12. Talán az, hogy még nyomasztóbbá tegyék az egészet.
    Félelmetes ez az írás, hangulatban Wolfgang Koeppen Halál Rómában című művéhez tudnám hasonlítani: hasonlóan szorongató és utálatos érzést kelt. Amikor ilyesmit olvasok, mindig összeszorul és felfordul a gyomrom, fémes ízt érzek a számban és valami megmagyarázhatatlan rosszat az egész bensőmben.

    Kedvelés

    • …ezt nevezzük katarzisnak, ha én volnék az író, az ilyen visszajelzésnek nagyon örülnék.

      Egyébként engem ennél az átélhető iszonyatnál erősebben érint a mondatok pontossága. Ujjongok, amikor őt olvasom, mert annyira eredeti és éles és aforizmaszerűen idézhető.

      Kedvelés

      • Igen, katarzis, és azt hiszem, írtam is már ide, hogy engem meg pont ez tart távol az ilyen szövegektől. A férjem fogalmazta meg a legjobban, amikor a múltkor odaadtam neki az Iszonyt, hogy ezt olvastuk most együtt, nézzen bele, hátha megtetszik neki. Elkezdte és még idézgetett is belőle, nagyon tetszett neki, aztán láttam, hogy kábé a felénél abbahagyta. Kérdeztem, hogy miért, és ezt válaszolta: “Hihetetlenül jól van megírva, és tényleg nagyon üt, de olyan rossz érzés, és szar kedvem lesz tőle, még akkor is, ha különben vidám lennék, úgyhogy inkább félretettem, nekem nem ér ennyit a magas irodalom.”

        Valahol én is így vagyok vele. Időnként rám jön, hogy milyen ciki már, hogy hónapok óta csak töris szakkönyveket, fanfictionöket, mangákat és blogposztokat olvastam, illetve hogy minden este Csillagkaput nézek, és akkor fogom a magam kis tyúklétráját, és nekitámasztom a magas irodalomnak. Felmászok a tetejére, körülnézek, konstatálom, hogy ez aztán tényleg nem semmi, de ugyanakkor azt is, hogy szédülök, így lemászok, és jó ideig megint elvagyok a magam kis világában. Asszem, ezt értelmiségietlenség, de sajnos ez van.

        Kedvelés

  22. Sziasztok, nekem a vége olyan, mint amikor a pszichodrámában benne vagy főszereplőként egy nagyon erős játékban/ jelenetben aminek nincs feloldozása, és akkor a vezető kivisz a jelenetből és megállhatsz a színpad szélen és megnézheted az egészet távolabbról egy másik szemszögből, külső szemlélőként. Persze nem a lányok döntenek a Pevdiről, de az önbecsülésről ott és akkor ők döntenek, ezért a felfokozott érzelmek érvényesek ugyanúgy, és ahogy egy másik poszt alá írtátok

    Kedvelés

  23. Szóval hiába lesz a főszereplő 20 év múlva értelmiségi a harmadikos lányok meg a szalag mellett a Pevdi Zrt – ben, a fullasztó légkör adott időben és térben érvényessége megmarad , persze annak lehet örülni hogy ” de jó, hogy vége a 80-as éveknek és nem jön többet el”

    Kedvelés

  24. Megkönnyebbültem kicsit, de inkább csak erre az estére vonatkozóan. Ez nem egy egyszeri esemény, ez egy sorsszerűség ebben a kollégiumban, mindegy, hányadikos lány meséli. Számomra a váltás nem volt feloldozás-szerű, nem az jött le belőle, hogy végig a végzős lány nézőpontját látjuk, teljesen hiteles volt az elsős minden élménye. Ha meg tényleg a végzősé, akkor az attól szomorú, hogy soha nem múlik el ennek az emléke. Mégha az egész intermezzo a csmepearcúval közelről sem volt olyan borzasztónak leírva, ahogy én számítottam. Bár ez az állandó “kiálmodozás” a valóságból elég teret hagy a szörnyű érzéseknek.

    Baba néni egy senki, és legyen bármilyen nehéz a munkája, élete, nősorsa (találnánk neki is biztosan valami szívmelengető háttérsztorit), nálam nincs felmentése, de én abnormálisan szigorú vagyok pedagógusokhoz, nevelőkhöz, emberekkel, de főleg gyermekekkel dolgozó személyekhez, tényleg nagyon könnyű előttem elbukni, és Baba néninek percenként sikerült 🙂

    A homályos részek nálam néha nyerők. Én pont úgy olvasok, mint a gyermekek, örvendek, hogy csak annyit kell elképzelnem, amennyit a lelkem megbír. A homályban hagyott részek megengedik, hogy valami pozitívat is becsempéssz a történetbe, amennyi szükséges csak.

    Állandóan a Veszedelmes viszonyokra gondoltam. A könyvre is, aztán a legjobb filmfeldolgozásra John Malkovich-al és Glenn Close-al, majd a kortárs újraértelmezésére Ryan Philip-el és Sarah Michelle Gellar-al, amiben az utóbbinak van egy kereszt a nyakában, meg talán gyűrű az ujján, nem is emlékszem melyik, de van valami hatalmas nagy szimbólum a testén, ő a diákok vezetője, a jó, a feddhetetlen, aki enned ad, ha nem kérsz, akkor is, aztán végig ő mozgatja a szálakat és az utolsó jelenetben valami dorgot szippant ebből az ékszerből. Szóval, a fakereszt engem állandóan ide vitt.

    Nagyon erős szüveg, egyébként. Jó volt olvasni.

    Kedvelés

  25. Szörnyű történet, de még inkább az, hogy 1982-ben még lehettek ilyen kiszolgáltatott kollégisták, meg ilyen kilátástalan helyzetek. És belülről nézi, nagyon is. rossz érzés ilyet olvasni, pont mert nagyon jól van megírva, szuggesztív. De nekem Nyilas Misi történetéből is csak a paszta maradt meg “Kicsit büdös, ale jó. Jó bendőbe jó.” És a felháborodás, hogy miért tűri, miért tűrjük ezeket a helyzeteket, akkor is, most is. Jó, igaz, nekem soha nem kellett ilyen közösségi helyeken laknom, én inkább a kívül maradást választottam. Bár voltam építőtáborban, de ott semmi ilyen nem volt.

    Kedvelés

  26. Ami még elképesztő kemény szöveg: Kristóf Ágota, Trilógia, nagy füzet kapcsán kezdtem olvasni . Olyasmi nyelvezete van, mint a Sorstalanság, ahogy az iker srácok naplójában a legdurvább borzalmakról ír lehasítva az érzelmeket , ettől még szívbemarkolóbb az egész.

    Kedvelés

  27. Elovastam újra, és megmaradt az a kígyó a saját farkába harap érzés, mint elsőre. Az én értelmezésemben az elbeszélő nagylány az elsős jövőbeli énje, aki ezen az ismerkedési esten nyomja saját maga kezébe a fakeresztet: ő már tudja , hogy mindig babrálni fog valamit. Nagyon izgalmas, már-már misztikus, ahogy összecsúsznak az idősíkok. Nekem azt üzeni, hogy mi sem lehetünk mások, az ismétlődést megtörni nem tudjuk, legfeljebb semlegesek lehetünk, ha vadból vadásszá válunk.

    Kedvelés

  28. Húúúúú, de jó! Nekem most lett igazán orvelli. Sőt, ez még durvább, mint a nagytestvér, mert még az álmokba is belelát ez a mindentudó végzős.
    Ahogy a végét elolvastam, el kellett olvasnom újra az egészet.
    Bennem rengeteg minden megfordult a végével. Így egész más értelmet nyer az elbeszélő szenvtelen stílusa. Nem azért távolította el magát a főszereplőtől, mert önmaga korábbi énje, és akkora trauma, hogy csak így bír róla beszélni, hanem pont azért, mert nem tud vele igazán azonosulni. Úgy érzem, megveti ezt az elsős lányt, mert szürke, mert olyan sablonos a viselkedése, hogy ilyen mélységekig ki tudja ismerni. Ez az a végzős lány, aki mindig kicsit szimpatikusabb a többinél, akit csalinak nevez korábban. Annyira tudtam, hogy vele még kell lenni valamilyen fordulatnak!
    Szerinem ez a lány (az elbeszélő) nem tartozott azok közé az elsősök közé, akik ennyire igyekeztek belesimulni a közegbe, és láthatalanná válni. Szerintem ő a végzősök közül is kitűnik. Ő olyannyira mindentudó, hogy nem is lehet igazán valóságos. Talán csak ilyennek hiszik magukban a megnyomorított elsősök a mindenható végzősöket. Ő azt a mindenható lényt személyesíti meg, akinek az elsősök a végzős lányokat látják, Akitől rettegnek. Valószínűleg egyetlen végzős lány sem lehet ilyen, hanem az elsősök építenek fel magukban egy mítoszt a mindenről tudó, alámaikba is belelátó végzősökről, és ezzel a képpel nyomorgatják önmagukat.
    Ennek a gondolatnak a mentén már nem találom olyan furcsa értelmezésnek, amit valaki korábban írt a főszereplő skizofréniájáról, paranoiájáról.
    Érdekes, hogy ebből a nézőpontból olvasva (a végzős lányéból) már nem tudok olyan együttérző lenni a főhőssel szemben. Pedig ugyanaz a szöveg… Zseniális!
    És erre a megoldásra nem számítottam, pedig vannak árulkodó jelek a szövegben. Többször írja: gyere! Tulajdonképpen egy folyamatos eligazítást tart a beavatott az újoncnak. Az első mondat is totál a helyére kerül így. És még Éva is utalt rá az egyik kommentben, hogy meg lehetne írni az egészet a végzős lány szemszögéből is, de mégsem tudtam elképzelni. Szerintem váratlan volt, és átszínezte az egész hangulatát. És ez a hangulatátszíneződés az, amitől az ember megkönnyebbül, pedig közben érzem a végzős lány szenvtelen, talán gonosz tekintetét. Olyan ördögi az egész. Az, hogy milyen mélységekben lát a főszereplő veséjébe ez a lány, és milyen hideg egykedvüséggel nézi végig, tudósí róla, jegyzetel, osztályoz. Nekem ez a kereszt a nyakban is egy nagyon erős szimbólum. Valahol ettől is erősödik az ézésem, hogy ez a végzős lány nem igazi, hanem valami fantom, álomkép, rémséges megtestesülés. És mindezen szörnyű ridegség ellenére érzek valami könyörületet is a fakeresztes lányban. Nagyon összetett.

    Baba néni teljesen jelentéktelen. Nincs ráhatása az eseményekre. Még Paca Lucánál is lényegtelenebb. Én nem nagyon tudok többet írni róla.

    A homályos részek számomra azt a lehetőséget adják, hogy sehol ne legyen feloldozás, hogy pontosan miről is van szó. Ha meg tudnánk nevezni, már nem is lenne olyan iszonytató. Pont, mivel homályban marad, felfoghatatlan rémségeket tudunk beleképzelni. A valóság sosem lehet olyan rossz, mint amit elképzelnél. “A mama hazajön a templomból, és miközben leveszi a cipőjét, azt mondja: attól fél, történni fog valami nagyon rossz. Az már mindegy, hogy a papa iszik-e majd sósavat, vagy a bojler szakad ki a falból, mert a félelmet már átélted.”

    Kedvelés

    • Baba néni szövegbeli létének értelme, hogy rámutat, mennyire öntörvényű, kontrollálhatatlan, áthatolhatatlan dzsungel a diákok világa. De ő legalább jól van azon az estén. Ez, hogy “nyalatta magát”, kinek a tekintete vajon? Szerintem mindentudó az elbeszélő. Valaki, akit a főszereplő elképzel (amilyennek a harmadikos fakeresztest elképzeli), és egyben még annál is többet tud.

      Kedvelés

      • Továbbgondoltam az írásod nyomán.
        A fakeresztes végzős lány egy görbe tükör, amiben saját magát látja jelentéktelennek a főszereplő. Önmagával szemben ilyen érzéketlen. Ezért nem tudok én sem olyan együttérző lenni a második olvasatban, mint mikor még nem ismertem a végkifejletet. Érdekes, hogy ami első olvasásra annyira bevont, megértővé tett, a másodikban pont az távolít el.
        Nagyon furcsa érzés, mert itt van bennem az az olvasat is, mikor mélyen átéreztem ennek az elsős lánynak a szenvedését, közben már én is tudom olyan szenvtelenül nézni, mintha a végzős lány szemén keresztül látnám.

        Kedvelés

      • Nekem az jutott eszembe erről, mennyire tényként kezelik a kamaszok a sejtéseket és pletykákat, simán arra gondoltam, ők ezt is tudni vélik, majd egyszer csak már tudják, és a bizonytalanságnak morzsája sem marad, ha volt egyáltalán. (Bár ez a módszer nemcsak a kamaszok sajátja.)

        Kedvelés

  29. Olyan rossz, már megint lemaradtam. Ma sok munkám volt, tegnap hatig tudtam követni a szöveget, meg a kommenteket. Én nem tudom, de velem mindig ez van, hogy nem tudom folyamatosan figyelni a kommenteket, s mire sor kerül rá, hogy olvassak itt, addigra már annyi komment van, hogy nem tudok érdemben bekapcsolódni. És akkor már csak a végére írok valamit, de akkor meg már csak olyan üresen áll ott a végén, lement a téma megbeszélése, vagy már elmondták előttem, amit én is gondoltam.

    Kedvelés

    • Ó, nem te vagy az egyetlen, aki lemarad… Szerintem sokkal fontosabb, hogy megismertünk egy új művet, és ennek fényében tök mindegy, hogy egy nappal később olvasod el.
      Én személy szerint köszönöm az élményt!

      Kedvelés

      • Nekem lenne erre egy javaslatom. Én is maradtam már le az ‘együtt jobb’ egyik-másik részéről, és valóban nem jó újra leírni azokat, amiket már többen is elmondtak előttünk. Ha ilyen van, akkor lehetne kezdeményezni, hogy indítsuk újra a beszélgetést. Akiben először felmerül az igény, az jelzi egy kommentben, hogy ‘együtt jobb újra’ (lehet ennél frappánsabb megnevezés is…). Éva esetleg annyival segíthetné a dolgot, hogy ezt a hsz-t kiemeli a többi közül, hogy akik szintén csatlakoznának, azok könnyen észrevegyék. Erre a hsz-ra válaszolva lehetne csatlakozni az újra csapathoz. Feltételezem, hogy ez már egy kisebb kör lenne, akik egymás közt is meg tudják beszélni, hogy mikor lenne jó mindenkinek. Lehet, csak ketten beszélgetnének róla, de az is lehet, hogy mások, akik a kezdő csapatban is benne voltak, is szívesen csatlakoznak egy.egy kedvenc mű további vesézgetéséhez. Persze szabályok kellenének. Mondjuk az ‘együtt jobb’ poszt felkerülése után 48 óráig nem lehet ‘együtt jobb újrá’-t idndítani. Aztán megegyezés szerint, az ‘együtt jobb újra’ indulása után 24 óráig nem ér elolvasni a korábbi elemzéseket. Meg még biztos lehet további szabályokat felállítani, nekem most ennyi jutott eszembe. Ezzel a rendszerrel Évának se adnánk sok plusz munkát, és mégis lehetne később csatlakozni, ha vannak társak, akikkel együtt jobb… Szerintetek?

        Kedvelés

      • Szerintem így senkinek sem lenne igazi már, inkább készüljetek előre (mindig hétfőn van, szoktam szólni, ha előre készülős), és nyugodtan mondjátok el ugyanazt, nem zavar senkit, talán több késői is csatlakozna.

        Vagy tegyük át hétvégére. Jövő hétfőre terveztem még egy (rövidebb) SzE-novellát.

        Kedvelés

      • Tényleg nem lenne olyan, és még lehet, hogy a motiváció sem lenne elég. Mert azért ez egy elég erős vonzerő, hogy van ez a kitűzött időpont, ilyenkor együtt, közösen…
        Csak egy ötlet volt, de így jobban belegondolva tényleg nem túl életképes.
        Amúgy, hogy hétfő, vagy hétvége, szerintem majdnem mindegy. Biztos lennének, akik hétvégére szavaznának, meg olyanok is, akik szerint jobb a hétfő. Nekem pl. teljesen esetleges, hogy mikor, melyik jobb. Tényleg nem lehet mindenkinek a kedvére tenni.

        Kedvelés

      • Nem panasz volt ez részemről, inkább mérges voltam magamra, hogy nem tudtam úgy szervezni, hogy ne maradjak le. Leginkább a szakaszos olvasást sajnáltam, meg ezt az “élő” közös elemzést, de este elolvastam végig, meg elolvastam a kommenteket is, érdekes volt, jegyzeteltem közben, majd akkor beírom, mit gondolok. Én általában hétköznap nem tudok “élőben” részt venni, most még sikerült is valamennyire, de majd igyekszem kitalálni valamit.

        Kedvelés

      • Nekem most kivételesen sikerült mindent jó időben, szakaszosan olvasni és reagálni (akár írásban Nektek, akár gondolatban magamnak), de speciel azt hiányoltam kicsit, hogy nincsenek bejelölve a szakaszhatárok, és mindig keresgéltem, hogy hol kezdődik az új szakasz. Egyrészt a szövegben is jelölhetnéd, másrészt a kommentfolyamban is egy rövid mondat (a hozzászólások legfölső szintjén természetesen), hogy innen a második/harmadik/stb. szakasz elolvasása után tárgyaljuk, és ezt mondjuk félkövér vagy akármilyen kiemeléssel, hogy aki nem olvassa végig az összes hozzászólást, az is könnyen megtalálja. Én az elején úgy képzeltem, hogy az új kérdések is majd valahogy így elkülönülve jönnek, nem a novella tetejére görgetve kell keressem. És így azok, akik napokkal vagy akármennyivel később jutnak ide, is könnyen az eredetileg elképzelt módon gondolkozhatnának a szövegen.

        Kedvelés

  30. számomra szinte a magdolna-nővérek hangulatát sugallta. tetézve azzal, hogy itt a fiúknak is kedvükben kell járniuk. íratlan szobályok, kegyetlen játékok, saját komplexusok — apró lyukak, mélyedések górcsöve alatt. annyira nyomasztóak, hogy szinte kifutottam a novellából. de aztán jó szokásomhoz híven azért is jó mélyre buktam benne.

    Kedvelés

      • bennem talán azért, mert én is ilyen lyuk-térképész voltam. minden iskolapadon volt legalább kettő, aztán székeken, fogasokon, falban, még a csempekályhán is teknő alakú volt a lepattant máz helye. meg a ruhákon, lepedőkön, kötött holmikon. körkörös mozdulatokkal tágítottam őket, szépen, finoman, lassan, alig észrevehetően. (kicsilányom ugyanezt csinálja, pedig én már leszoktam róla.)

        Kedvelés

  31. Koràbban nem olvastam mé így, részletekben novellát. Érdekes volt megfigyelni magamon, hogy hogyan változik közben a véleményem, és mi az, ani állandó. Ez egy szuszra olvasva fel sem tűnik. Nagyon élveztem, köszönöm!

    Kedvelés

  32. Nekem a végére az jutott még eszembe, hogy ez lehetne egy ferde iskolai házirend. Le vannak írva a szabályok, a szokások, a kijelölt diák felolvassa őket. Sok mindennel nem értünk egyet, van, amit nem is értünk, ő is unja olvasni, de év elején muszáj. A hülye Baba nénihez meg bevisszük, hogy írja alá, mert őt mindenre rá lehet venni. Közelít a tollával, ja, hogy el sem olvasta, így azért kicsit rizikós, hát akkor inkább csókot nyom a papírra, a rúzsa lesz a szignó.

    Kedvelés

  33. én egy szuszra olvastam el az egészet, és most elsősorban a kommenteket böngészve csak annyit szeretnék írni, hogy nagyon-nagyon köszönöm, novella rég nem csapott agyon ennyire. hű.

    Kedvelés

  34. Így végigolvasva, meg a hozzászólások által terelgetve… 82-ben kollégista voltam, Békéscsabán (gimnazistaként), még csak körvonalaiban sem hasonlítható a légkör, kivéve a Főnénit, de Baba néni meg nem Főnéni. Ezért számomra szürreális, tehát mesélős eszköz, – A gimiben már egy kicsit hasonlóbb volt, mint életérzés, hierarhia osztályokhoz kötve, jogok és semmibenézések, de ez is inkább egy belső szorongásos kivetítés volt. És ebben nagyon telibetalál, hogy mit is képzelgünk, testünk kifejezései, gondolataink tőmondatos egyszerűségei, amiket soha nem sikerült kimondani. Ez ragadt meg leginkább, hogy izzadt a tenyerem, éreztem a bemélyedéseket az ablakpárkányon, és három napja, mióta elolvastam majd’ végig, és tegnap meg végig, ott motoszkál az agyamban.. tehát éreztem már ilyesmit, de ezek legbenső titkok, ezt így olvasni amolyan pofánvágás. Nehéz ezt megfogalmazni. A befejezésre nem számítottam, bár szeretem megsaccolni a végkifejleteket, mindenképpen egy élmény volt, nyugtalanító és köszönnivaló.

    Kedvelés

  35. Nekem nagyon sajátos élmény ez: az író kortárs fiatal nő, és én ott voltam a kollégiumban, mindig, mindig kolis voltam és annyiszor gyártottam már hozzá a fejemben szövegeket, filmet, hangulatokat, mondatokat. Ott és akkor is, folyton. Most elhittem, hogy ilyen volt, akár ez.
    Az e/2, aki bárki lehet, aki olvassa (nemcsak az ;D): azonosulni fogsz egy női szubjektummal, nem választás kérdése, meg vagy szólítva. Hát hány ilyen van az irodalmunkban? Miközben kafkás is, nekem, ahogyan a következőt tudod, de a következő utáni teret és időt már soha. Viszont eltér tőle abban, hogy annyira plasztikus, érzéki, a sok textúra és az érintés, szaglás alapú információ, ezeket nem tudod nem felidézni, és így még sikeresebb a megszólítás.
    És a visszatérő utalások arra, hogy a fene tudja hogyan, mert nincs párbeszéd, nincs információ-átadás, mégis mindent pontosan lehet tudni, és ügyesen felsorakozol a folyosón, mert az következik – ez nagyon komoly.
    Hát így működik a rendszer. Láthatatlan, mégis olvashatóvá válik itt.
    *régótarajong*

    Kedvelés

  36. Visszajelzés: együtt jobb! 12.: szvoren edina: trifánné kedves | csak az olvassa — én szóltam

  37. Nekem erről az egyik barátnőm lányának a krimije jutott eszembe, az is ilyen nyomasztó volt, mint ez. Ő utált ott lenni, de az országban csak ez az egy ilyen profilú suli van, és mindenképpen azt akarta tanulni, hát muszáj volt kollégistának lennie. Az érzéseit írta ki a krimiben (csak kézirat), amit végül képtelen voltam végig olvasni, pedig nekem úgy általában a legdurvább Robin Cook, LLL , Stephen King, stb. sem rebbenti meg a szempillámat sem…

    Az elemzésen épp ezért nem is tudok gondolkozni, inkább sikítva elfelejteném az egészet.
    Borzalmas, nyomasztó, kegyetlen! Mivel gyerekekkel “történik”, képtelen vagyok irodalmilag gondolni rá.

    Kedvelés

  38. Számomra ez a novella arról szól, hogy így érzi magát az ember ma Magyarországon egy bármilyen közintézményben, legyen az akár kollégium, akár iskola,akár adóhatóság, akár egészségügyi intézmény. Az íratlan szabályok és farkastörvények megléte, az, hogy csak a jólértesültek élik túl a helyzetet, az, hogy sosem tudhatod, miért nem felelt meg mégsem a vizsgafeleleted/a fizimiskád / a beutalód, az, hogy mindig van egy félreeső kisajtó, ahol gyorsabban halad a sor, stb. ilyen, balholmi volt a hangulat húsz éve is, és most is ilyen.

    Kedvelés

  39. A kedvenc mondatom: “Mondhatsz nemet is”. Egyrészt a kettőssége miatt: nem könnyű eldönteni, hogy segítő szándékú, vagy cinikus ez a kijelentés (cinikus). Másrészt, mert úgy vagyunk szocializálva (én legalábbis…), hogy gyakran a legfelháborítóbb helyzetekben sem jut eszünkbe, hogy nemet mondjunk, és ráborítsuk az asztalt az ügyintézőre/orvosra/portásra – ez a rendszer, elfogadjuk, igyekszünk úgy boldogulni, hogy alávetjük magunkat az íratlan szabályoknak, és fel sem merül bennünk, hogy esetleg lehetne másképp is, hogy mondhatunk nemet is.

    Kedvelés

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.