fogok-e még tudni? Annyira kitenni magam a másiknak? Nem nézni ilyen felnőtt tudatossággal őt és mindent, nem csak eldönteni, mi válik hasznomra. Nem merülni szügyig abba, hogy nem kötelező szívni, és én döntök. Néha kockázatot vállalni.
Vagy most már mindig gyanakszom?
aranygaluskát sütnék, ködben bicikliznék, érteném a függöny porát, tiszta lenne a szívem, jaj istenem.
Ezt írtam az ifjúságsirató levelemben a művész úrnak. Ezek itt az én megcsalatott, mellőzött, kaotikus, magányos huszonéveim. Nagyon szép, hamvas és kiszolgáltatott állapotom volt nekem, még a hírhedett mizantróp kollégát is elvittem színházba merő emberbarátságból, és elvártam, hogy rendüljön meg (Gothár, Kés a tyúkban). Sütit sütöttem a diákoknak. Rendkívül változatos élményeim voltak. Nagyon sokat szenvedtem, szorongtam, haragudtam, vágyakoztam, estem pofára. Rengeteg hatás ért, néztek, bíráltak, tanácsot adtak, beavatkoztak.
Úgy látszik, kiállhatatlan vagyok, mert ezt nem viselem el, és ma már nincsen körülöttem ilyen ember. Ma alig vannak körülöttem. De én nem azokat pattintottam le, akikkel kis gikszer volt, hanem azokat, akik romboltak.
Ma már nem ostorozom magam, önfeledten élvezem, ami jutott és amit én küzdöttem ki magamnak. Már nincs dilemmám, hogy érdemtelen vagyok, és hogy mások bezzeg. Ma már öntudatosan vagyok szerencsés.
Háromra nőtt közben a gyerekszám, megérlelt János halála is, a vele való kapcsolatom fejlődése és a rokonság döbbenetes intrikái. Ma már nem lepődöm meg olyan nagyon. Ma már inkább hallgatok. Ma már nem ébredek hajnalban gyötrődni. Nem félek a magam érdekét nézni, védeni a köreimet. Nem szégyellem a kényelmesebb megoldást választani, a pénzt költeni. Ma már elhiszem és megbocsátom magamnak, mi a jó nekem.
Én fürdővízzel öntöm le a vécét, és a kenyércímkét is szelektíven gyűjtöm. Én eltettem a büféből jövet a műanyagkanalat, és most is elteszem. Én tudom, mihez képest jó a kaja. Én megérdemlem a villa bagatelle menüjét.
Én nem foglalkozom már annyit másokkal. Én nem bízom már az ismerőseimben ab ovo, nem lesem őket a facebookon. Ha van közös téma, jó, ha nincs, nem fájnak. És ez megóv attól, hogy bántsam őket. Három vagy négy kölcsönös barát van, nagy tisztaságú aranyból készültek. Én már a magam dolgaival törődöm. Írok, és az nagyon egyszemélyes, koncentrált és önös tevékenység. Én nem panaszkodom, nem mustrálok és nem irigykedem. Igazgatom az életem, és aránylag kevés körülményhez kell alkalmazkodnom, megteremtem a napokat, döntök, szervezek. Tudom, mi a jó nekünk, nem kell precíznek lennem, nem ígérek pontos érkezést, ráhagyok mindenre nem csak időt, lelkileg is. Nem olyan fontos az egész, vannak hibák, ilyen az élet. Az önazonosság a fontos, a megérkezés, és ennek része az elnéző türelem a magam káoszaival, változó állapotaival kapcsolatban. Nem bántom magam, mert aki magát bántja, másokat is bánt. A hiány bánt.
Megértettem, hogy mindennek oka van, és hagyni kell, hadd fussa ki magát, és azt is, hogy elmúlik.
Én nem adok feladatokat másoknak, és nem ítélek, mélyen hiszem, hogy a ő dolguk, az ő életük. Attól még lehetnek regénymotívumok. Én a köreimet védem, időm, lelki épségem, energiáim. Én azt ígérem a világnak: magamat karban tartom, működőképes maradok, megadom testnek-léleknek, ami jár. És ez nem akármi. Én nem rajtuk verem le, ami nincs. Van. Én nem leszek másokra haragvó, tőlük függő, karikás, kisírt szemmel, maga alá húzott térddel kanapén csokit majszoló, aki azért majszol, mert túlságosan hitt valakiben. Én nem hiszek, talán egyáltalán nem, csak örülök, alkalmanként, hogy jó vele. Én észreveszem, ha már nem jó.
Én nem félek, mit szólnak. Én önironikusan avagy csak a tabut figyelmen kívül hagyva, tényszerűen mesélek költséges őrületeimről, csak én tudom, mi munka van mögötte, mennyire puritán vagyok sok téren, és hogy nem kell szégyenkeznem, nem loptam én. Én nem félek, hogy bántanak. Én jól alszom. Én vállalom, hogy gyerekes voltam és fura és idegesítő, meg következetlen. Én a hibámmal együtt vagyok én. Én nem szégyellem már.
Én, igen: én sérthetetlennek érzem magam sokszor, én ülök az Isten kezében. Én hálás vagyok. Én ma már nem esem pofára, s ha mégis, nem magamat marcangolom. Én ma mégis pofára esem olykor, de a harag jóval kisebb, eleve nem tettem a kapcsolatba annyit, nem vártam el mindent, és nem hagytam, hogy elvárjanak tőlem olyasmit, ami nem én vagyok. Énbennem nincs szemrehányás, csak tudom, mi a jó nekem. Én ma már meglátom a konfliktusban a másik nyomorát, látom magam is, irritáló vagyok. Énbennem ma már a csattanás után talán ki tud virágozni az irgalom. Én azért mégis sajnálom, hogy elvesztettem azt a fájdalmas, sérülékeny ágas-bogas lényemet.
csak az olvassa. én szóltam 
ÉN is sokat gondolkodtam már ezen. Hogy a naivítás vajon bűn, hogy kihasználva büntessenek érte valakit? Vagy szükségszerűen meghaladásra ítéltetett állapot?
Én is siratom a naivitásomat, mégis, ha meglátom valakiben, óvatosságra intem, próbálom nyitogatni a szemét. Pedig nemmyivel szebb lenne, ha önfeledten, boldogan lehetnénk és maradhatnánk naívak!
KedvelésKedvelés
Jo kerdes. Szerintem szüksegszerüen meghaladasra es meghalasra iteltetett allapot. Mert ilyennek nevelt minket a rendszer. Hogy jonak kell lenni es artatlannak es igy kell ferjhez menni (ugye mindenki artatlan nöt ohajt felesegnek is) es igy kell elfogadni mindent a mi urunktol, feltetel nelkül imadva öt es csodalni nagysagat. Hat hogyne… Szerintem a neveltetes, es ez, ami körülvesz minket alapbol hamis volt, egy should következmenye, ezt vartak el tölünk. Aki csalodik es lehull a lepel a szemeröl es oda van az artatlansaga, az latja csak milyen visszas is ez. A naivitas es az artatlansag elvart a nötöl, majd ugy hasznaljak ki emiatt, ahogy csak birjak. Es nem csak parkapcsolatrol beszelek.
KedvelésKedvelés
Igen, értem ezt a szempontot, amit írsz, ugyanakkor én nem hinném, hogy az ártatlansággal, meg a naivitásal van baj. Szerintem a világgal van baj, ami pofán csap, és széttöri az ártatlanságot. Ha nem lennének tolvajok, nem lenne naivitás lánc nélkül hagyni a bolt előtt a bicót, és sorolhatnék ezer példát. Szerintem a naivitás nem a neveltetésből fakad, hanem a tapasztalatlanságból, és egy ideális világban, ha nem szereznénk rossz tapasztalatokat, mindenki jóhiszemű, naív maradhatna. Sőt, ezeknek a fogalmaknak nem is lenne értelme.
KedvelésKedvelés
Valószinűleg az alaptézis, vagy alapigazság az, amit írsz. Ártatlanok vagyunk, nincsenek tapasztalataink. Eredendően mindenki naív gyerekkorában. A lányoknál viszont szerintem erre az alapra jön még a szigorú, vagy szabályozó nevelés – maradjanak csak naívak! Mert ilyennek akar minket a rendszer. Legyünk ártatlanok, naívak és elfogadóak.
KedvelésKedvelés
Az én életemben a naivitás nem tiszta volt, hanem tele felismeretlen játszmákkal, számítással, magamutogatással, a másikat magamnak képzeléssel (hogy érti, hogy ő is ugyanúgy, ha én nagyvonalú voltam), szeretetéhség leginkább. Akinek van tőkesúlya, nem szeretethiányos többé, de szeretethiányos korában nem tudja, hogy létezik tőkesúly, és hogy az a megoldás, nem mások szeretete. És innen már szeretni s tisztább, becsületesebb. Igazából párkapcsolatot is olyanoknak kellene kezdeniük, akik meglennének jól egyedül is, a másikban való feloldódás, mint Emma Bovary szomorú esete is bizonyítja, tragédiához vezet.
KedvelésKedvelés
Nem értem, hogy miért látod ezt nem tisztának. Felismeretlen játszmák, helyzetek szinte mindenkinél vannak. De én ezt a szeretetéhség miatt nem gondolnám tisztátlannak. Bennem megfelelni akarás volt. Egy jó szóért vagy dícséretért fele királyságom… És nem értettem miért nem jön a jó szó. Tényleg azt gondoltam, hogy ez így működik. Lárifári. 🙂
KedvelésKedvelés
Igazából párkapcsolatot is olyanoknak kellene kezdeniük, akik meglennének jól egyedül is,
Ajjj, de igaz! De régóta látom ezt már! Hogy hány nőt ismerek, akik még egyedül aludni sem mer, és kapcsolatból kapcsolatba vándorol, majd egyszer meg is házasodik és ragad bele.
KedvelésKedvelés
Engem is megfogott ez a mondat.
KedvelésKedvelés
És hogy honnan tudom, hogy így biztosan jobb, nem csak megszépítem a rideg tényt, hogy elszállt az ifjúság:
megszépít, de most ezt nagyon durván kapom tekintetekből, rég látott ismerősöktől, még a nemkis és csodaszép színésznő is kinéz a tapsból, és megírja nekem (vagy az Illybe tesznek szépségkirálynő-DNS-szakaszokat)
elég az elég: nem kérek mégse kávét, csokit, fagyit, na jó, azt mégis
Eltűnnek a pótcselekvések, ha képviseled magad, ha bátor vagy létezni, és felfénylik a Lényeg. Nem annyira akarat ez, félig kegyelem. ABovarynéban épp ma olvastam:
…még sose volt szebb, mint ebben az időszakban; az a meghatározhatatlan szépség ragyogott az arcán, amely az öröm, a rajongás és a siker következménye, s amely nem más, mint a vérmérséklet összhangja a körülményekkel” különös tekintettel az utolsó tagmondatra
olvassátok ti is
KedvelésKedvelés
A tőkesúlyos hasonlat nagyon tetszik
KedvelésKedvelés
pont ezt olvastam az éjjel. fogínyműtét és sok óra alvás után felfaltam bovarynét.
s megtaláltam ám benne a művész urat is. itt:
“Biztosan — gondolta Emma — kiapadhatatlanul szerelmes, különben hogy önthetne ennyi forró szenvedelmet s ily áradatban a tömegre?” Lekicsinylő hajlandósága egykettőre elpárolgott e szerep rázuhogó költészetének a hatására, s a színpadi illúzión át maga a férfi kezdte vonzani, s próbálta elképzelni ez életét, ezt a hangzatos, rendkívüli, kápráztató életet, amilyet ő is élhetne, hogyha így akarná a sors. Ki tudja? Megismerhették s megszerethették volna egymást! Vele utazhatott volna Európa minden királyságán át, egyik fővárosból a másikba, megosztva gőgjét és fáradalmait, ő szedné fel a férfinak felhajított virágokat, ő hímezné a jelmezeit; s esténként, egy páholy mélyén, az aranyozott rács mögött, ő gyűjtené magába, ámultan és rajongva, e lélek kitöréseit, e lélekét, amely csak egyedül őneki énekelne, s a színpadról, játék közben, egyedül csak őt, Emmát nézné. Hirtelen őrület fogta el: a művész őt nézi, biztosan! Kedve lett volna karjaiba futni, hogy az ő erejéhez meneküljön, mint magának a szerelemnek földi megtestesüléséhez, s azt mondani, kiáltani neki: “Szöktess meg, vigyél magaddal, menjünk! Tied vagyok, tied vagyok! Minden vágyammal, minden álmommal!”
KedvelésKedvelés
Ő hímezné a jelmezeit :DDDDDD
Az Arthur királyt szeretném, szidolozni a fényes részeket! I am all alone! Csak azt nem láttam mondjuk.
De nem, nem így, én beszélgetni akartam volna, meg azt, hogy lássa, hogy én is, én is (ma hol azt gondolom, hogy látja, hol meg nem érdekel már, nem ez kell az önbecsülésemhez, tényleg istenhiány volt ő), megérteni a színházi munka működését, és megosztani vele, mit értek belőle. Én lennék ruhatáros, súgó, jegyszedő ma is, persze nem akárhol)(bár a közönség többnyire leloboz)(és civilben a színészek is), és egy kicsit a hírnév visszfényét. A történetben nincsen test, csak arc, szó, hang, gondolat, érzés.
KedvelésKedvelés
Dettó. Főleg, hogy a gyerekek állandóan emlékeztetnek rá, gondolom, téged is. Miért van, hogy az az “azért” nem mellékessé, de világméretűvé teszi a fájdalmat? Csak az az “ágas-bogas”, csak azt tudnám feledni…
KedvelésKedvelés
Tőlem nagyon régen elvették ezt. Én valahogy már úgy lettem felnőtt, hogy nem bíztam. Néha majdnem, de mindig volt ott valami, ami a csalódáskor azt mondatta velem: nem is lehetett ez másként. Szóval én irigységet érzek és kíváncsiságot, hogy milyen lehet az, mikor nem mérlegel valaki, kimondja, odaadja, hisz és bízik és mindezt a kétely legkisebb morzsája nélkül. Nem tudom, milyen lehet. Ez, ami van, kicsit szigetté teszi az embert. Ott vagy, beszélsz velük, együttműködsz, van minden, barátok, munkatársak, szeretők, házasságok, kapcsolatok, csakhogy a legmélyén mégis biztos vagy benne, hogy egyedül vagy. Különös kísérlet figyelni, hogy átjuthat- e valaki a falon. Észreveszi- e? Akarja- e áttörni?
Furcsa E/2. Magamról beszélek.
KedvelésKedvelés
“Ott vagy, beszélsz velük, együttműködsz, van minden, barátok, munkatársak, szeretők, házasságok, kapcsolatok, csakhogy a legmélyén mégis biztos vagy benne, hogy egyedül vagy.” Adél….pont így érzem én is….köszönöm, hogy leírtad!
KedvelésKedvelés
Én most döbbentem rá, hogy én mindig úgy éreztem, hogy egyedül vagyok. A legbelső kör csak az enyém. Csak az a kérdés, hogy ez a bizalmatlanság eredménye, vagy döntés.
Ha jobban belegondolok, akkor ez örökség. Dédnagyanyám öröksége, aki megtapsztalta, hogy a halál közelében egyedül vagy. És azóta mi (a család nőtagjai) ezt így gondoljuk. Én meg azt hittem, hogy az énhatáraimat féltem…
KedvelésKedvelés
Valójában legbelül mindenki egyedül van. Csak eltakarjuk a nagy, zajos teszek-veszekkel. És a nagy döntéseknél meg rádöbbenünk.
A különbség csak annyi, hogy látod-e. Azt hiszem.
Éva, amit írtál, engem arra döbbentett rá, hogy még nem tudok ilyen lenni. S most miattad úgy tekintek erre az állapotra, hogy megpróbálok örülni az ágas-bogasnak…
KedvelésKedvelés
Nekem nagy felismerés volt ez, nehéz is volt elfogadni, hogy egyedül vagyok. Most kezdem élvezni, annyival jobb ez így. Nem várok túl sokat másoktól, nem csalódom bennük, ha nem váltják be a hozzájuk fűzött túlzott reményeimet. Nem is ez a dolguk. Először azt hittem, ez tragédia, de ráéreztem az ízére és kezdem megtalálni magam. Még nem siratom a naivitásomat, de lehet, hogy ha az út végére érek, fogom.
KedvelésKedvelés
“Én azért mégis sajnálom, hogy elvesztettem azt a fájdalmas, sérülékeny ágas-bogas lényemet.”
Pont a hetvegen beszelgettem erröl ket baratnömmel. Hogy a nagy pofara eses, összetöres es megsemmisüles elött milyen voltam es hogyan voltam szerelmes. Es hogy mar nem tudok többe ugy csodalni es olyan artatlanul szerelmes lenni. Mert oda az artatlansagom, elvette.
Sajnalom azt a lenyemet, amiert összetört. Sajnalom, de nem kar erte: tul draga eke volt egy ocsmany közegnek. Mindig feltettem, most mar nem kell felteni. Mint amikor megkönnyebbülsz, hogy megcsorbult a porcelan etkeszlet, legalabb nem kell mar olyan vigyazva törölgetni.
A lelkem melyen örülök, hogy igy esett es hogy nem tudok mar ilyen feltetel nelkül szeretni es elfogadni, tatott szajjal imadni senkit. Mert ez azt is jelenti egyben, hogy többe nem helyezek mast magam ele a parkapcsolatomban.
“Ketten vagyunk, én és a világ,
ketrecben a rab,
mint neki ő, magamnak én
vagyok a fontosabb.”
KedvelésKedvelés
Hát én ezt most megkönnyeztem… valahogy pont így érzem én is…
KedvelésKedvelés
húúú… pedig én nem szoktam
KedvelésKedvelés
De ha magadat jobban szereted, akkor nincs szükséged az ilyen tőkesúlyhiányból fakadó, spiritualitást helyettesítő nagy imádatra, és nem is terheled meg a másikat nagy elvárásokkal.
KedvelésKedvelés
Ez világos. Ma már. Akkor, évekkel ezelőtt nem volt az. Én nem szerettem magam, általa akartam magam szeretni. Elvárásom csak annyi volt, hogy szeressen viszont. Felnéztem rá, milyen okos! Hordtam neki halomba a kincseket. Mindenben ő volt az első és jobban szerettem, mint a saját életemet. Úristen! Ott álltam, kitárt szívvel-lélekkel, érzelmileg anyaszült meztelenre vetkőzve. Ő pedig leköpte.
Szükségem persze, hogy nincs ma már az ilyen imádatra. Csak azt fejtegettem a barátnőimnek, hogy már nem is tudnék valakit így szeretni. Képtelen lennék rá, ha ezerszer úgy megérdemelné és méltó is lenne rá. Ennyire egyoldalúan, ilyen ártatlanul nem megy már. Változtam. Szeretem magam. És nem vagyok ártatlan.
KedvelésKedvelés
“Egyszer volt, hol nem volt, valahol a tengerben, mondjuk, a Capri-öbölben egy hullám, amelyik beleszeretett a sziklába. Mindig körülötte fodrozódott, csókolta éjjel-nappal, fehér habkarjával ölelte. Sóhajtozott, zokogott, könyörgött, hogy legyen az övé, és addig ostromolta szerelmével, míg lassan-lassan alámosta a szikla ellenállását, és egy szép napon, mert nem bírta tovább, a szikla megadta magát, és a hullám karjába omlott. (…) És akkor a szikla, a körülrajongott, az imádott, az annyira áhított szikla nem létezett többé. Egy kődarab hevert csupán a mélyben, a tengerfenéken. A hullám úgy érezte, megcsalták, rászedték, és hamarosan másik sziklát keresett magának.” Erich Maria Remarque
KedvelésKedvelés
A lentebbi kommentedhez kapcsólódva É., világos volt és átjött, hogy nem szerelmi kapcsolatra gondolsz. Bocsánat, ha lesarkítottama témát a szerelem vonatkozásában. Nekem azért ez jutott eszembe azonnal, mert egy olyan törés volt az életemben, ami után mindenfajta naivitásomat elvesztettem, nem csak szerelmi téren. Minden téren elveszítettem a képességet, hogy bármire rácsodálkozzak és hogy feltétlen bízni tudjak. Máshogy láttam már a barátaimat, kollégáimat és a családomat is. És miután teljesen összetörtem, nagyon rossz volt ráeszmélni milyen kis játszmákba rángatnak engem, önös érdekek mentén, a naivitásomat és a kedvességemet kihasználva. Ők is. Olyan volt, mint egy nagyon rossz ébredés.
KedvelésKedvelés
Én örülök, ha kiben-kiben elágazik, mert azért úgy írtam meg, hogy arra is lehessen gondolni. Csak megterhel, amikor a blogolvasásból az én sanda méregetésem lesz, engem hasonlít a szöveghez és rajtam kéri számon a valós kapcsolatban, kikutat, összekombinál, jövedelmem számolgatja, értesít, pontosabban dühösen az arcomba nyomja, hogy én következetlen vagyok, avagy rajta akar kapni, hogy pasizom, ahelyett, hogy a kedves olvasó a maga életében tenne rendet, arra használná a szövegeket (sajnos, volt ilyen trauma). Mondjuk az nem kikerülhető, hogy súlyosan kudarcos, kompenzáló, akár személyiségzavaros olvasók is idetaláljanak, akik aztán rám haragszanak.
KedvelésKedvelés
Volt ilyen? Azert ez nagyon durva. Plane ha a vegkifejlet az lesz, hogy rad haragszik.
Engem önreflexiora kesztetnek az irasaid. Mindig magamban emesztgetem az irasaidat es vizsgalom magam, hogy en hogy viszonyulok az altalad felvetett temahoz. Van mit vegiggondolnom többször is es nem mindig tetszik, amilyen felismeresre jutok magammal kapcsolatban 🙂 De hogy ezert rad haragudni?!
KedvelésKedvelés
Nekem is döbbenet, de csak azért fordulhatott elő, mert valakit, akiről voltaképp semmit nem tudok, beengedtem az életembe, és szétnézett, mi kéne neki. Sokféle ember van, s aki majdnem negyvenévesen nem tud felelni arra se egy, se öt szóban, hogy ki ő, viszont szép, okos és tehetséges, azt én nagyon irritálom, lesi, hogy élek, képmutatónak nevez, eldicsekszik a hihetetlen és friss karrierjével, figyelmeztet, hogy nem lesz ez így jó, intrikál és aztán még tanácsokat is ad. Tudjátok, a “kívánom neked, hogy…” kezdetű lesújtó vélemény. És a levél vége: tulajdonképpen én irigylem és kontrollálom őt.
KedvelésKedvelés
“Kívánom neked, hogy…” Fú de eredeti! Vannak szófordulatok és kifejezések, amiért büntetést fizettetnék az emberekkel. Az ilyen pökhendi és képmutató szövegekért orrpöckölés is járna 🙂
KedvelésKedvelés
Köszönöm ezt is. Olyan sokat adsz! És ma találkoztam valakivel, akinek elmondhatnám ezt így 😦 De nem fáradok vele.
KedvelésKedvelés
Jaj, nehéz.
KedvelésKedvelés
Ez de jo, ez az agas-bogas leny. 🙂 ez kicsit off lesz, de velem is ilyesmi es megis egeszen mas tortent huszon-es harminceves korom kozott. Soha nem bantottak, pont az, hogy vegre megtalaltam/ram talalt valaki, aki eletemben eloszor feltetel nelkul szeretett, aki nem akart tolem semmit, csak hogy legyek. Ettol pedig ‘legombolyodtem’, elegedett, jollakott kis lelek lettem, es visszahuztam az antennaimat, mar nem ismerkedtem hajlektalanokkal, nem beszelgetek at ejszakakat a barataimmal, onzobb lettem. Tudom, hogy te nem pont errol irtal, de valahogy ez is az ‘artatlansag elvesztese’, nagyon megrazott, amikor radobbentem.
Ami a naivitast illeti, hat az nehez ugy es nem tudom pontosan, hanyadan allok vele. Alapvetoen ugy vagyok vele, hogy bizom, nem tudok maskepp. Szazszor inkabb bizom, mint hogy egyszer is valaki olyannak az orrara csapjam az ajtot, aki nem szolgalt ra. Es nem es nem tudok merlegelni egy adott helyzetben, meg porciozni a bizalmat es a szeretetet. Hadd szoljon. Azt hiszem, mazlista vagyok, de ezt senki nem hasznalta eddig ki illetve ha tortent is ilyen, nem razott meg kulonosebben. Erobol vagyok naiv. Nem pillarebegtetos gyanutlan naivitas ez, hanem az egyik legfontosabb vezerlo elv az eletemben, az az ero, amire mindig szamithatok, valami hihetetlen felszabadito erezni, hogy mindenki en vagyok, es mindenkit szeretek. Affene, ezt nem tudtam jol megfogalmazni. Ugy erzem, a naivitas nem gyengeseg, nemcsak bennem nem, masban sem. Szerintem ez ferfi nezopontbol gyengeseg csak, ha lenyomni, leigazni akarok valakit.
Mennem kell, jovok meg, bocs, hogy ilyen osszevissza lett az elso hozzaszolasom. Imadok ide jarni, kosz, hogy vagytok!
KedvelésKedvelés
Helóheló, megérkeztél, szépet írtál, elég pontosan ezt érzem én is. A kényszerek, a hiány és a trauma sokszor vesz rá nagy teljesítményre, jóságra embereket, pl. humanitárius alkat lesz, versenyt nyer. A legömbölyödött emberek csak nézik, ahogy lehull a gyümölcs. De sokkal kevesebbet szenvednek.
KedvelésKedvelés
Csodas! Koszonom, hogy olvashattam, koszonom, hogy megirtad, amit en is erzek, de szavakba onteni nem tudok!
KedvelésKedvelés
Ez talán csak annyi, hogy felnőttünk. Ki előbb, ki később. Nekem Blake jutott eszembe, a Songs of Innocence és a Songs of Experience. Nincs együtt a kettő. Ha már van tapasztalat, nem lehet ugyanúgy nézni semmit, de ez normális. Nekem pl. előítéleteim vannak. Találkozom emberekkel, sejtem, hogy milyenek, van az első benyomás, de mindig várok, hogy tényleg olyan-e. És igen, MINDIG bejön. Cizellálni lehet a képet, de a nagy vonalak mindig olyanok, mint ahogy elsőre gondolom.
Tényleg fontos, hogy az ember ne bántsa magát, mert akkor másokat is bánt. Nálunk nagyapám elvárása volt, hogy NEM HIBÁZHATSZ. Ez beleégett a lelkembe, és másokon is sokáig számon kértem. Szidom magam, ha elrontok valamit, aránytalanul nagy kudarcnak élem meg. És sokáig csodálkoztam, hogy más olyan könnyen túllép a hibákon. Férjemet, gyerekeimet türelmetlenül noszogattam, ha nem sikerült elsőre valami. Pedig az a normális.
Nekem külön meg kellett tanulni, hogy elvegyem magamnak, ami jár. A pihenés, a magamra fordított barátnőzős idő, a jó könyvek, jó filmek.
KedvelésKedvelés
Miközben olvastalak, arra gondoltam, mekkora teher lehet annak a “másiknak” aki elé gondolkodás nélkül mindent letennénk…,ha nem egy csaló, nem egy zsarnok akár “össze is roppanhat” a felelősség alatt vagy megrémülhet…, hiszen ott áll előtte valaki kitárt szívvel, még akkor is ijesztő, ha ezt akarta, de akarta-e?
KedvelésKedvelés
Leginkább nem tudja, a “mindenemet odaadnám” csak bennem létezik. Igen, teher, de lehet kölcsönös, csak pont nem illeszkedő függés is.
KedvelésKedvelés
a problémákat ismerem, elég jól leírják az életemet. örülök, hogy megerősödve kijöttél ezekből. ugyanakkor szar érzés, hogy semmiféle kiutat nem látok, csak mindenféle szavakat.
KedvelésKedvelés
Közérzet is, nem csak szavak. És visszatükrözik, önzőnek neveznek, amikor kiderül, csak a legkedvesebbekre, legfontosabbakra van időm, illetve írnom kell. Pedig én nem hiszem, hogy mások önzetlenebbek lennének nálam: aki nem önző ebben az értelemben, az gyakran játszmázik, elvár mindenfélét, cserét kínál, rászorul, hiánya van, unatkozik, illetve nem találja a maga törvényeit, ezért másokat les, és folyton haragszik. Engem az intenzív írás tanított sok mindenre, azóta van ez.
Ha most hirlando leírná: kísérletképpen kipróbálni nem várni a másiktól semmit, onnan indulni, és kölcsönösen.
KedvelésKedvelés
Basszus, a férjemre ismerek. Ahogy önzetlen, de valójában nem, mert mindig ára van… vagy legalábbis szeretné, ha fizetnék. Még számon sem kérhető, sőt, talán hálát vár. Nem is talán… hisz mondja: legyek tekintettel rá. Télleg így működik.
KedvelésKedvelés
“cserét kínál”
a csere kínálásban mi az ami nem ok? létezik-e ember és ember közötti kapcsolat csere nélkül?
én nem tudom elképzelni, viszont úgy képzelem, hogy a cél az, hogy a cserében úgy és olyat adjunk, hogy attól nem veszítünk, és úgy és olyat fogadjunk el, hogy azzal nem veszünk el.
KedvelésKedvelés
Úgy értettem, hogy önkéntelenül számítok valamire, de erről a másikat nem értesítem. Nem valódi szeretetből teszem meg, amit. Mondjuk: kedves vagyok, maradj mellettem, gyógyíts ki a szenvedélybetegségből. Vagy: szexelek veled, ha szeretsz. Én két terjedelmes halmaznak érzem a jó kapcsolatot, nagy metszettel.
KedvelésKedvelés
ok, így értem. ez briliáns: “Én két terjedelmes halmaznak érzem a jó kapcsolatot, nagy metszettel.” én is.
KedvelésKedvelés
Ne hagyjam el. Inkább nem kell szex sem, csak maradjak vele. Csak maradjak vele…
KedvelésKedvelés
kemény…
KedvelésKedvelés
De mégis miért kellene pont itt a kiutat és megoldást megtalálnod? És ki az a guru, aki ilyen fontos kérdésekben egyáltalán merészelhet irányt mutatni? A legjobb beszélgetéseket kérdések indítják el. Választ meg magadban kell találni.
De most nem???
KedvelésKedvelés
“there ain’t no guru who can see through your eyes”
persze, tudok mindent.
mondjuk válaszolni, azt nem feltétlen.
KedvelésKedvelés
a poszt kapcsán felperdült kérdések: lehet-e az ágas-bogasságot újratervezni? egy egészen más/új, mégis érzés szinten hasonló vagy mégjobb tartalommal mindezek után? csak nem ezt keresem épp egy ideje? és a tétemet odatenném, hogy lehet, csak gyanúsan ez is kvára melós. a kérdés folyomány kérdése, hogy a boldogság vajon a meló folyamata maga? és a meló vajon a játék maga? az élet és a boldogság egy halálosan komoly, sőt egy biztosan halálos szenvedélyes ágas-bogas játék? újra meg újra, kívül mosolyogva, belül dévajul és sejtszintig kacagva kiugrani a repülőből egy hátassal? átadni magunkat, a súlyunkat a levegőnek és kétely nélkül bízni az ejtőernyőben, biztosan tudva hogy semmi nem biztos? és mennyire sokkal kvajobb érzés ez a fajta önátadás! féktelenül táncolni az ismeretlennel a holdfényben. minden sejt feszesig megtöltve az érzéssel. mint ahogy roppan a cseresznye. orgazmus hányadik kitevőn? pedig csak egyedül, vagy bárki mással összekacsintva, aki épp magában hasonlóan akar. lehet-e valami ilyesmi az új időszámítás?
KedvelésKedvelés
Ez tulajdonképpen maga a tudatos önfeledtség.
KedvelésKedvelés
Jó téma, foglalkoztat egy ideje a tudatosság és elkezdtem élni vele és használni és gyakorolni… és jó! Jó kis folyamat, gazdagít, sokat lehet tanulni közben. Az ember szeme kinyílik és annyi minden láthatóvá válik. És mosolyogtatóvá 🙂
KedvelésKedvelés
Szeretném hozzátenni a bejegyzéshez, amelyből persze azt veszi ki mindenki, ami neki jó, hogy itt én nem gondoltam szerelmi kapcsolatra, se az elvesztett múltban, se a jelenben. Kollégákra, barátokra leginkább. Mindig az a szakasz az érdekesebb, ami az olvasó és a bejegyzés között van. A szerelemnek, ha létezik, különleges bánásmód jár, és az felelősség is.
KedvelésKedvelés
“Mindig az a szakasz az érdekesebb, ami az olvasó és a bejegyzés között van.”
igen, ezt tökre értem, milyen találó kifejezés.
nagyon inspiráló tükröket tartasz az olvasók elé. éles és szép, minőségi tükröket, ritkán találok ilyeneket, amik ennyire letisztult és plasztikus képet tudnak mutatni a lélek mindenféle testtelen, anyagnélküli bugyrairól.
nekem ez a bejegyzés a gyermeki, feltétlen bizalom megélésének képességéről szólt, és annak a megéléséről, nem volt iránya semmilyen jellegű szimbólum (pl. barát, szerelem, munkatárs) felé.
KedvelésKedvelés
Nekem a leginkább a hétköznapi (kolléga, távolabbi barát, fórumtárs) kapcsolatok jártak a fejemben, miközben írtam. Ott nincs akkora felelősség, ott nem önzés a magam javát választani. Hogy nekem ez ekkora felismerés, az is csak a gyerekes hitemet mutatja.
KedvelésKedvelés
Hasonlóan érzek. Meghalt anyám, leomlottak a falak, eltűntek az illúziók. Már én sem forgolódom éjjelente mások miatt. Jó ez így, bár tényleg fáj a régi én elvesztése, még nem találom magam az újban.
(A kép annyira jó!)
KedvelésKedvelés
Én is hasonlóan, az előnye, hogy már nem veszek össze senkivel életre-halálra.
KedvelésKedvelés
Az utolsó mondatot csakis az elázott kismadárral tudom összekapcsolni…a madárnak bíznia kell, hogy aki megszárogatja tollait, az bizony nem fogja őt bántani, úgy abban az elgyengült állapotában. Aki pedig megszárítja azokat az ékes tollakat, annak is ki kell tárnia karjait. És így repülnek egymástól kölcsönösen megerősödve, tovább.
KedvelésKedvelés
Nekem ez sok, stilárisan mármint, János. És az olyasmi nem is igaz.
KedvelésKedvelés
Mai szösz. Viszem aput a Jánosba kemora, vita h hol vetesse a vért. 3 helyen is lehet. vékül a szőke nőnél köt ki. Ott is van a kemoterápia. “vesztettél” mondja nekem diadalmasan. mert ő mondta h itt kell.
Mit mondjak. Szar vadjok.
KedvelésKedvelés