Mindig viszonyítunk. Észre se vesszük, folyton azt figyeljük, mások hogyan élnek, öltözködnek, mire képesek, mennyit keresnek, lefogynak-e, hogyan reagálnak, ha szerelmesek, gyerekük lesz, meghal a szülő, válnak, milyen különórára íratják be a gyereket, meg mernek-e szólalni a szülői értekezleten. Példaképek és elrettentő esetek, meg a körülbelül hasonlók, “velem szerencsére nem kiabál így a férjem”, a szorongás, az irigység, a káröröm, az elégedettség forrásai.

A fodrászatban hányszor halljuk ezeket!

A Márti is milyen csinos két gyerek után.

Én nem szeretem őket, de ők is meghívtak az esküvőjükre, muszáj őket visszahívni.

A Kriszti bezzeg nem nyavalyog, hogy a férje folyton úton van.

Én nem vennék overallt hétezerért, a turiban szuperek vannak.

Azt hisszük, mi döntünk, pedig a többiek és őbennük is a minták döntenek, legalábbis nyomják a döntések felé. Félünk, hogy ha nem vagyunk olyanok, mint akikhez érdemes viszonyítanunk, akkor felszaladnak a szemöldökök, hogy nem tartanak majd olyan megbízhatónak, erősnek, szerető feleségnek, jó anyának. Olyan ritkán tehetjük csak azt, amit mi választunk, amit a magunk lehetőségei, ereje hajlamai szerint tennénk. Ha megtesszük, annyiszor kapunk az orrunkra. És ez romboló.

Nem arról van szó, hogy olyasmit döntenénk, ami csak a mi érdekünket szolgálja, mindenki más le van szarva, és ezt tennék szóvá a többiek. Nem, a minták nem a közjót, az önzetlenséget testesítik meg (és ha igen, nagyon sokszor önkizsákmányoló módon: a végső mérleg negatív). Van, aki salátát vacsorázna, és erőltetik, hogy egyen cupákot; van, aki nem adja oviba a négyévest, pedig ez sokkal több melót jelent neki, és emiatt kritizálják; van, aki szabad idejében önkénteskedne, és akkor gyanakszik az anyja: ez most minek, lányom, hát nincs elég dolgod otthon… (persze ez a kisebb köznek, a családnak arra jó, hogy benne tartsa a nőt a maga kisebb világában). Sokkal inkább az a szempont ezekben a reakciókban, hogy mi a szokás, mint az, hogy mi a jó a többieknek, és akkor még az adott személy szempontjait nem is említettük.

Kedvenc fordulatom, amikor a maga véleményét valaki úgy fogalmazza meg: én úgy vagyok vele, és hát miért ne lehetne úgy, de ezzel kritikát fogalmaz meg, mert akkor mondja, amikor világos a helyzetből, hogy én meg máshogy vagyok vele.

Vannak kiemelt minták, hozzájuk tömegek viszonyítanak: celebek, sztárok, sorozatkarakterek, film- és regényhősök — ezek a média nagy manipulációjának szimbolikus figurái: hogy mi ciki, mi menő, ki pazarló, ki hűséges, ki csal, ki virult ki, ki tartja jól magát, ki híres, e sok mércénk mind onnan származik. A média azt akarja tőlünk — de nem ő maga akarja, csak a rendszer szolgálatában akarja, közvetíti a hiedelmeket, elvárásokat –, amit a rendszer. Hogy mit akar a rendszer, azt pedig betonerős hagyományok, viszonyok határozzák meg.

Nem mindig rombol: a hagyomány segít is, megtart, a kialakult értékekhez való viszonyítás segít létezni, önbecsülést is adhat, motivál a változásra. Mégis, rengeteg szégyen, mozdíthatatlan kín forrása is. A betonjellege pedig kényszerít: az önmagunkhoz való hűség, egyéni döntések, adekvát válaszok ellen hat, tagadja az élet ezerféle színének jogosságát.

Nem tehetjük meg, hogy nem viszonyítunk. Nem tagadhatunk minden normát, szokást. De tudhatunk róla, hogy ez nem mi vagyunk, és kezelhetjük őket kritikusan.