Mindig viszonyítunk. Észre se vesszük, folyton azt figyeljük, mások hogyan élnek, öltözködnek, mire képesek, mennyit keresnek, lefogynak-e, hogyan reagálnak, ha szerelmesek, gyerekük lesz, meghal a szülő, válnak, milyen különórára íratják be a gyereket, meg mernek-e szólalni a szülői értekezleten. Példaképek és elrettentő esetek, meg a körülbelül hasonlók, “velem szerencsére nem kiabál így a férjem”, a szorongás, az irigység, a káröröm, az elégedettség forrásai.
A fodrászatban hányszor halljuk ezeket!
A Márti is milyen csinos két gyerek után.
Én nem szeretem őket, de ők is meghívtak az esküvőjükre, muszáj őket visszahívni.
A Kriszti bezzeg nem nyavalyog, hogy a férje folyton úton van.
Én nem vennék overallt hétezerért, a turiban szuperek vannak.
Azt hisszük, mi döntünk, pedig a többiek és őbennük is a minták döntenek, legalábbis nyomják a döntések felé. Félünk, hogy ha nem vagyunk olyanok, mint akikhez érdemes viszonyítanunk, akkor felszaladnak a szemöldökök, hogy nem tartanak majd olyan megbízhatónak, erősnek, szerető feleségnek, jó anyának. Olyan ritkán tehetjük csak azt, amit mi választunk, amit a magunk lehetőségei, ereje hajlamai szerint tennénk. Ha megtesszük, annyiszor kapunk az orrunkra. És ez romboló.
Nem arról van szó, hogy olyasmit döntenénk, ami csak a mi érdekünket szolgálja, mindenki más le van szarva, és ezt tennék szóvá a többiek. Nem, a minták nem a közjót, az önzetlenséget testesítik meg (és ha igen, nagyon sokszor önkizsákmányoló módon: a végső mérleg negatív). Van, aki salátát vacsorázna, és erőltetik, hogy egyen cupákot; van, aki nem adja oviba a négyévest, pedig ez sokkal több melót jelent neki, és emiatt kritizálják; van, aki szabad idejében önkénteskedne, és akkor gyanakszik az anyja: ez most minek, lányom, hát nincs elég dolgod otthon… (persze ez a kisebb köznek, a családnak arra jó, hogy benne tartsa a nőt a maga kisebb világában). Sokkal inkább az a szempont ezekben a reakciókban, hogy mi a szokás, mint az, hogy mi a jó a többieknek, és akkor még az adott személy szempontjait nem is említettük.
Kedvenc fordulatom, amikor a maga véleményét valaki úgy fogalmazza meg: én úgy vagyok vele, és hát miért ne lehetne úgy, de ezzel kritikát fogalmaz meg, mert akkor mondja, amikor világos a helyzetből, hogy én meg máshogy vagyok vele.
Vannak kiemelt minták, hozzájuk tömegek viszonyítanak: celebek, sztárok, sorozatkarakterek, film- és regényhősök — ezek a média nagy manipulációjának szimbolikus figurái: hogy mi ciki, mi menő, ki pazarló, ki hűséges, ki csal, ki virult ki, ki tartja jól magát, ki híres, e sok mércénk mind onnan származik. A média azt akarja tőlünk — de nem ő maga akarja, csak a rendszer szolgálatában akarja, közvetíti a hiedelmeket, elvárásokat –, amit a rendszer. Hogy mit akar a rendszer, azt pedig betonerős hagyományok, viszonyok határozzák meg.
Nem mindig rombol: a hagyomány segít is, megtart, a kialakult értékekhez való viszonyítás segít létezni, önbecsülést is adhat, motivál a változásra. Mégis, rengeteg szégyen, mozdíthatatlan kín forrása is. A betonjellege pedig kényszerít: az önmagunkhoz való hűség, egyéni döntések, adekvát válaszok ellen hat, tagadja az élet ezerféle színének jogosságát.
Nem tehetjük meg, hogy nem viszonyítunk. Nem tagadhatunk minden normát, szokást. De tudhatunk róla, hogy ez nem mi vagyunk, és kezelhetjük őket kritikusan.

na en aztan tenyleg nagyon szeretem, ha hagyomanyok vesznek korul (idegesitoen angloman is tudok lenni, ha letezik iylen szo), de nem beklyonak kell, hanem valami plusznak. ugyhogy nekem ez komoly gond a mindennapos csevereszesben, hogy nem megy, belem az ilyesmi teljesen belemfojtja a szot. annyira jon ez mindenkibol, hgoy minek hogyan kellene lennie szerinte, a fodrasznal, a jatszoteren, de meg anyam is nyomja, teljesen benito. kivancsi leszek, mit tudok majd ezzel kezdeni, ha falura koltozunk, es ott aztan lesz majd szoveg. 🙂
KedvelésKedvelés
Bocs, most lehet, hogy többször is elküldtem ugyanazt a hozzászólást. Vagy egyszer sem, még ez is lehet. Csak engem bosszant egyébként az ‘elküldésre került’ szerkezet, vagy tényleg suta?
KedvelésKedvelés
Teljesen átalakult a kezelőpult nyelvezete, nagyon zavar engem is, közzétéve helyett publikált, amit jelzőként nehezen viselek.
kerül: a rettegnek az alanytól című nyelvi sorozatrészben írok róla:
https://csakazolvassa.wordpress.com/2012/08/14/tanuljunk-magyarul-12-rettegnek-az-alanytol/
KedvelésKedvelés
Óóó, nagyon köszönöm a kerül-bejegyzés idelinkelésre kerültét, olyan jólesett! 🙂 Viszont a délutáni hozzászólásomat elnyelte a virtuális tér, pedig azt írtam, hogy amit itt írsz, az nekem A lét elviselhetetlen könnyűségét juttatja eszembe, abból is a számomra egyik legkedvesebb motívumot, és ezt megpróbálom még egyszer megosztani veletek. Tudom, hogy nem teljesen egyezik azzal, amit te írsz, de annyira pontosan fogalmazza meg, és nekem mégiscsak egyazon a polcon lakik a te írásoddal: van, aki egy bizonyos ember tekintetének próbál megfelelni, van, aki mindenkiének, de mindig odaképzeljük valaki(k) vizslató, ítélő szemeit, belénk van égetve, kódolva valahogy. Kíváncsi lennék, hányan teszik vagy tették már fel maguknak a kérdést, az ő képzelt szempárjuk kié, és miért épp az övé. Én nagyon sokat tanultam magamról ebből.
KedvelésKedvelés
Nagyon köszönöm a kerül-írás idelinkelésre kerültét, olyan jólesett! 🙂 Viszont a délutáni hozzászólásom, amit többször is próbáltam idevarázsolni, elveszett a virtuális térben… ez miért lehet?
KedvelésKedvelés
Megnézem.
KedvelésKedvelés
Köszi, szupergyors vagy. Az a fura, hogy az összes többi hozzászólásom simán megy…
KedvelésKedvelés
Megvan, spamnek nézte, talán a Kundera név miatt? Lehet, van ilyen gyógycukorka? Mást nem ért ez az ostoba szűrő. Semmi sem tűnik el! Szóljatok, ha mégis, előhúzom a cilinderből.
KedvelésKedvelés
Köszi szépen! Sejtettem, hogy valami ilyesmi lehet, csak nem tudtam rájönni, mivel lehet baja.
KedvelésKedvelés
Milyen nehéz erre odafigyelni!
KedvelésKedvelés