Első gyerekes koromban olyan elemi és közvetlen viszonyban voltam a fiammal, hogy kifordítottam az agyamat-lelkemet neki: amit gondoltam, de a legkószábbat is, a szándékaimat és ötleteimet azonnal elmondtam. Mindent megbeszéltem vele. Őszinte voltam, partnernek tekintettem. Hm.
Például: Felvesszük a cipőt, jó? Most fürödni megyünk. Kapsz új pelust!
Ezekre ugyan milyen választ vártam? Nem. Ment a harc. Érvelés. Pedig ezek nem vitatémák.
Vagy: este rajzolunk egy óriási lapra állatkertet!
Aztán nem rajzoltunk persze, mert mondjuk áramszünet volt, vagy nagyon késő lett, és akkor bőgés volt.
Most már három gyerekem van, örülök, hogy élek, és ez talán manipuláció, de nem beszélgetek velük ilyenekről. Ha mégis: megnézzük a titkos helyet, jó? (Ez a vécé.) Egy gyerek majdhogynem illetéktelen abban, hogy a testi jóllétével vagy az élete szervezésével kapcsolatban mit csinál vele a szülő. Úgy is mondhatnám: semmi köze hozzá. Nem vitatéma, hogy mikor indulunk, veszünk-e zoknit. Nem lehet, nincs értelme, harc nincs, menés van és zoknivétel, meg hajmosás is van. Ismerem a reakcióikat, és nincs kedvem a szócsatákhoz, könyörgéshez: a szülői lét legpusztítóbb percei ezek. Egyébként, másban lehetek és vagyok is nagyon kedves, de az operatív ügyekről nem beszélgetek. Nem lehet mindenről beszélgetni, pontosabban lehet, csak rém idegesítő.
Megtartják őket a biztos keretek. Vékony jég ez, mert talán a bántalmazásnak, visszaélésnek is ilyen biztos és meg nem beszélt keretei vannak, de a fázásukat, pisit-kakit, fektetést, fürdést, az előrelátást, szervezést akkor is nekem kell vállalnom.
Arról se nagyon nyitok vitát, hogy én most zárt ajtók mögött pisilni fogok. A magányos pisilés lehetőségét akár trükk és manipuláció árán is megszerzem, mert nem akarok az első gyerekem másfél éves korában kiégni (mondom kissé retrospektíven). Busásan megtérül, komolyan.
Mindez nem jelenti azt, hogy elkínzottan és szó nélkül tisztába teszem a kicsit, aztán mehet, amerre lát. Eszembe jut most is, hogy majd este vetítünk diafilmet, meg fújok szappanbuborékot, és sütünk elefántos kekszet, de jó lesz. De már nem mondom, mert ember tervez, Isten végez, legfeljebb csak azért mondom, és ez bizony nem tiszta szándék, hogy az ígéretkoncon elrágódjanak, hagyjanak még egy kicsit békén, illetve magam előtt olyannak tűnjek, mint aki színes és érdekes anya, és legalább kimondja, ezáltal mintegy elméletileg megteremti ezeket a mókákat. Régesrég rájöttem, hogy a legjobb, ha nem mondok semmit. Akkor valódi a meglepetés, ha mégis, ha még később is bennem van a svung, és főleg nem rágják a fülem addig sem. Több nap, mint szappanbuborék, ez a helyzet. A túlingerelt gyerektől amúgy is mentsen meg a jó Isten.
Az első gyerekesek csapdája ez. A barátnőm egyenesen megkérdezte a kétévesétől, hogy benne van-e, hogy a mi kicsit már kinőtt sínadrágunkra cseréljék az ő túl nagy példányukat, amelyek egyébként gyanúsan egyformák voltak. A kislány tiltakozott persze. Mondom, ezt ne beszéld már meg vele, ez nem az ő kompetenciája. Azt mondja: én meg tudom beszélni vele, hidd el. Egy ideig érvelt, aztán maradt kinek-kinek a maga nadrágja.
Érdekes, hogy semmilyen konfliktus nincs, ha antidemokratikusan felkapom a kölköt és elviszem pisilni, ráadom a zoknit, babakocsiba kötöm vagy a hátamra. A jekánák is így csinálják, gondolom. A kérdés, a beszéd maga generálja a konfliktust. Ha jóságosan felteszem a kérdést, vagy indítványozok valamit, akkor harc van, feszülés. Közben ezek nem valódi kérdések, mert mit kell megvitatni egy szaros pelenkán? És legyen már csönd néha, hát olyan önző igény ez?
Remélem, erre jár Sződy Judit meg Andus, és írnak valami okosat.
csak az olvassa. én szóltam 
Arra már én is rájöttem, saját káromon, hihi, hogy ha tervezek velük valamit, amit nem tudok még tutira, hogy pontosan mikor fogom megejteni (példádból: elefántos kekszet sütünk valamikor délután, és a valamikor-on a hangsúly), akkor inkább nem említem előre, legyen meglepetés. Egyébként szétszekálnak a “mikor kezdjük már” kérdéseikkel öt percenként a bejelentéstől kezdve folyamatosan, és emiatt aztán alaposan el is megy a kedvem még attól is, amitől pedig nagyon lelkes voltam előzetesen.
KedvelésKedvelés
“Úgy is mondhatnám: semmi köze hozzá.” Én úgy mondanám, hogy kicsi még ahhoz, hogy belássa, megértse. Ha én most azt mondanám, hogy “Megyünk az óvodába, jó?” Azzal azt sugallnám, hogy választási lehetősége van, holott nincs. 98% esélyem van rá, hogy azt mondaná: “Nem jó.” Akkor mi lenne? Győzködném, hogy de milyen jó az óvodában? Nem, eldöntetett, hogy óvodába jár, mert mi felnőttek ezt a felelős döntést hoztuk. Lehet, hogy lehetne jobb is. Ettől függetlenül sokszor elmondom neki, hogy te óvodába mész, hogy én tudjak dolgozni, hogy pénzt keressek, hogy kifizessük a házunkat. De nem várhatom tőle azt, hogy megértse, hogy elárverezi a házat a bank, ha nem fizetjük. Persze, ezt is elmondom neki.
KedvelésKedvelés
Én igyekszem pozitív oldalukról megfogni a dolgokat és nem azt mondom, hogy azért megy oviba, mert anyának dolgozni kell, hanem azt, hogy azért megy, mert ott jó lenni.
Nem szeretném azt a gondolatot közvetíteni, hogy az ovi/suli valami szükséges rossz, mint ahogy azt sem, hogy a munka szükséges rossz.
KedvelésKedvelés
Szerintem jó ott lenni, de neki valószínűleg nem az számít, hogy szerintem jó ott, hanem, hogy szerinte jó-e. Én úgy gondolom, ezzel nem közvetítem azt, hogy a munka vagy az óvoda szükséges rossz. Talán nem is azzal van baja, hogy az óvodában tölt egy csomó időt, hanem azzal, hogy nem vagyok ott vele. Ha megváltoznának a körülményeink és nem dolgoznék, akkor rábíznám a döntést, nem menne óvodába, ha nem akarna.
KedvelésKedvelés
21 és fél éves gyereknevelési tapasztalatom zanzája: az mindig gyanús a gyereknek, ha a szülő akar valamit (még ha éppen a csillagot akarjuk lehozni neki az égről akkor is), ezért aztán ellenáll.
ebből keletkeznek életünk eltemetni való emlékei.
amikor például kivittem az ikreket (négy évesek lehettek kb.) szánkózni, mert az OLYAN JÓ! ENGEM SOSEM VITTEK KI! CSAK MONDTÁK, HOGY MENJ SZÁNKÓZZ A TÖBBIEKKEL!
aztán álltam a domb tetején két hisztiző négy évessel és nem tudtam nekik elmagyarázni, hogy ez nekik jó.
és ide illik a szakember, szakmai dolgok kérdése is. hogy például tanulok a gyerekkel, mint laikus (még ha tanári diplomám van: akkor is! a saját gyerekkel kapcsolatban – meggyőződésem szerint és lehet velem vitatkozni – nem vagyok szakmabeli, laikus vagyok). így a szakmabelitől (a gyerekemmel hivatásszerűen foglalkozó pedagógustól) várom az ezirányú tevékenységben a maximumot. hogy ugyanis tanítsa meg, gyakoroljon vele és szerezzen az ismeretekből jártasságot, aztán képességet.
(ahogy a kőműves munkájába is csak és onnan szólnék bele, hogy kezd összedőlni a ház, így a pedagógus munkájába is csak és onnan szólnék bele, hogy nem tud írni, olvasni, a gyerek.
igen én is látom, de kissé visszás, hogy ezt a pedagógus közli velem. mintha a kőművesem nekem replikálna, hogy asszonyom összedől a ház! mosom kezeimet és egyébként a számlát + a dupláját kérem a munkámért)
KedvelésKedvelés
Jaj, de jó írás ez!
KedvelésKedvelés
Szívemből szóltál, én a második gyerekkel kezdtem ezekre rádöbbenni, anno a fiammal mindent megbeszéltünk mi, is, jááááájj. 😀 Szívom is a fogam most, miért kellett ennyire demokratikusnak lenni, mikor a gyereknek baromira nem az az igazi igénye, hanem a biztonságot adó keretek, pont, ahogy írtad.
KedvelésKedvelés
Nálunk csak anyukám beszél meg a fiammal mindent. Fel is adta a leckét alaposan, ugyanis a kisfiam ezáltal elvárja a bő lére eresztett, erősen kreatív magyarázatokat a zoknivételhez is…nekem meg ehhez se kedvem, se kreativitásom. Egyébként se szeretek beszélni, ha nincs mondanivalóm. Így ha tiltakozik, elkapom a lábát és akkor is zoknit húzunk. Ezt ő viszont nem éli meg túl jól ilyen háttérrel.
Az ezt és ezt csináljuk, jó? viszont nekem is rendszeresen megvan, pedig már figyelek is rá tudatosan.
KedvelésKedvelés
Szerintem meg ez a kérdés nem akkora gáz, ha és úgyis azon vagyunk, hogy jó legyen a gyereknek a dolog. Az ovi esetében is csak hathatós érvekkel megtámogatva működik annak bizonygatàsa, hogy ott jó még nélkülünk is akár. És hát tény az is, nekünk más dolgunk van (meló/lélek/test/sz/építés) A babákhoz meg beszélni azért is érdemes, mert ismeretes, hogy utánzással sajátítják el a nyelvet. Ha tudják már használni, egyszerűbb az élet.
KedvelésKedvelés
De nem mindegy, hogy azt mondom-e, hogy kék az ég meg ott egy kutya, avagy mondom neki, amit csinálunk épp, vagy kvázi a beleegyezését kérem a dolgokhoz. A jekánák meg csak egymáshoz beszélnek, a kisgyerekhez egyáltalán nem, aztán mégis megtanul mindenki beszélni. Bár körvonalazódik a gyanúm, hogy a jekánák nem is léteznek.
KedvelésKedvelés
Pontosan így zajlott nálunk is a folyamat. 🙂
KedvelésKedvelés
Legalább nem érzem magam szarul, hogy nem beszéltem meg vele mindent. Azt hittem, én vagyok túl “hatalmi” (nem jut eszembe most a megfelelő szó), hogy nem magyarázom meg, mit és miért fogunk most csinálni, pl ahogy mondod, hajmosást, vagy öltözésnél. Kicsit szégyelltem is magam emiatt. Hogy néha csak úgy felkaptam a gyereket és vittem, nem mondtam el, most mit fogok csinálni.
KedvelésKedvelés
De miért éreznéd magad szarul, vagy miért szégyenkeznél? Tudom, vesszőparipám/gumicsontom, de nem tudom szó nélkül hagyni.
Én mindent mondok, de nem mindent beszélek meg. Van, amit közlök, vagy tiltok is, de mindig mondom röviden és érthetően. Egyébként nálam a megbeszélés is ezt jelenti és nem a mondatgörgetegeket. Mi így élünk, de nem érzem magam tőle jobban, vagy rosszabbul, csak ez van, ezek a mindennapok.
KedvelésKedvelés
Mert körülöttem mindenki úgy csinálta, szépen, türelmesen, stb….én meg nem, és a nyomás, tudod, hogy talán emiatt nem vagyok jó anya……ez volt, azóta elmúlt 🙂 2,5 éves a fiam.
KedvelésKedvelés
én januárra várom az elsőt, és köszi mindenkinek a tippeket 🙂 a narrálást mondjuk én szerintem csinálni fogom, de ügyelni fogok rá, hogy engedélyt azért ne kérjek olyan dolgokért, amiknek meg kell lennie…
persze a nagy elhatározások igazi próbája majd a való életben jön el..
KedvelésKedvelés
Gratulálok! Meglepően erős kényszer ez.
KedvelésKedvelés
Amikor elkezdtem olvasgatni a tudjukmelyik fórumon, és az egyik első “tudásom” az volt, hogy a hiszti leszerelése nem okés kreatív figyelemeltereléssel, mert az már manipulációnak számít, akkor azt mondtam, hogy ez nekem azért egy kicsit sok. Úgyhogy amíg én vagyok az erősebb, addig én döntök a pelusozásról/ törölközésről / fültisztításról >:)
Ismeretségi körben egyébként láttam nem egy, az én ízlésemhez mérten túlzottan demokratikusan nevelt (=órákig bűzbombaként szaladgáló törő-zúzó kibírhatatlan kis vadállat) gyermeket szelíd, érzékeny, olvasott, oktv-t nyerő ifjúvá cseperedni, és gyakran hallom, hogy lám az XY milyen jól tette, hogy nem nyomta el a gyerekeit, csak remélni merem, hogy azért a mindenki más életét megkeserítő gyerekkor nem szükséges feltétele annak, hogy normális ember legyen a gyerekből.
KedvelésKedvelés
Hé, te ismered a lányaimat? 🙂
KedvelésKedvelés
Na jó, bűzbombaként nem szaladgáltak, de a többi stimmel…
KedvelésKedvelés
Már a gumimatracos epizódnál is sejtettem, hogy jó fejek 😉
KedvelésKedvelés
Nem tudok okosat írni. Egyetértek, és így is működöm, de nekem örök dilemma, hogy hol van a határ a határtartás és az erőszak között.
Az igény szerinti nevelés nagy csapdája is itt van. Kinek az igénye, és mennyire valósul meg? No meg a van és a kell…
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: az óvodás farsangok infernója | csak az olvassa
Én a vágyott programokat sem mondom el előre. Annyiszor tapasztaltam már, hogy el tud maradni, mert beteg lesz a gyerek, beteg lesz a másik gyerek stb. És ők nagyon beleélik magukat.
KedvelésKedvelés
Na, akkor most fejeztem be az engedélykérést meg a narrálást. Teljesen magamra ismertem! Az a bajom, hogy imádnám jekána- módra csinálni ezt a gyerekezősdit, de egyedül vagyok vele itthon. Most kezdtem el keresni valami baba-mama izé klubot, de az igazi az lenne, ha a család itt lenne, de baromi messze vannak, és nagyon ritkán jönnek. Nap végére annyira le tudok fáradni a pindurtól, hogy rendesen szégyellni tudom magam… Erre tényleg a baba-mama klub a megoldás? Ki hogy csinálja/csinálta ezt? Fél éves, szóval gondolom, ez csak nehezebb lesz… 😀
KedvelésKedvelés