Mit várok, várnék én a szüleimtől? Hogy szeressenek. Hogyan szeressenek? Mit jelent szeretni? Méltányoljanak és álljanak úgy mellettem, ahogy az nekem jó. Ennyi? Igen, ami engem illet, ennyi, de ez nem önzés.
Mert az nekem rendben van, ha nem mindig segítenek, vagy ha néha nekem kell segítenem. De tegyünk már különbséget. Amit én manipulációnak nevezek, és amitől a világból kiszaladnék, az az, amikor nagyon mondják, hogy értem, miattam, nekem van a jó tanács, az ajándék, az aggodalom, a szervezkedés, és nem igaz, nem: nem rólam van szó, hanem ők akarnak valamit, ahhoz kellek én, a saját nézeteiket kívánják általam igazolni, jó szülőnek akarnak tűnni mások előtt, vagy végre akarják hajtatni velem is a nehéz és zsákutcás sorsukat. Vagy csak annyi, hogy anyám imád tárgyakat beszerezni, és akkor beszerzi, ha ég s föld le- és beszakad is, nem érti, hogy ne, ne azt, ne olyat, ne így, mert ez kontroll, és a kontroll a szeretet helyett neki lételeme. Apám meg képekkel bíbelődni szeret, meg vallásos is, és akkor egy-egy kis digitalizált szentképet kapunk tőle, de minden egyes ünnepen. Hidegen hagyja, hogy nem vagyok vallásos, katolikus meg nagyon-nagyon nem, soha (ő eredetileg katolikus, és őrzi is ennek az elemeit).
Nem nagy ügyek ezek, közös viszont a gyökerük: engem nem látnak, nem ismernek. Mielőtt elmondhatnám, már ki is javítottak. Bizalmatlanok velem szemben, és nem tudatosak, ami a saját viselkedésüket illeti, nem tűnik fel nekik például, hogy hányszor mondták már ugyanazt, és az nekem vajon hogy eshet.
És nem lehet beszélni. Minden konfliktus után, vagy ha én dezertálok, úgy tesznek, mintha mi sem történt volna, szervusz, Évikém. Miért nem lehet beszélni? Ha fájdalmas is, megtisztelni a másikat azzal, hogy mi van, a szemébe nézni, kimondani: haragszom rád, nem értelek, aggódom. Olyan megalázó, hogy mindig csak rólam beszélnek, velem nem. Velem csak meleg zoknikról és telepített szótárról, amit NEM szeretnék, de nincs menekvés.
Nem azért nem szeretném, hogy őket bosszantsam.
Ha én próbálok beszélni, akkor mindig ideges leszek, mert anyám például nem hall meg, egyre csak erőlteti ugyanazt, a jó tanácsait, az eltorzított múltat, és a vége az, hogy 1. aludjam ki magam, biztos nem alszom eleget; 2. mi van a pajzsmirigyemmel?
Bizonyára itt van a kutya elásva. Én alhatok egy hétig, és kioperálhatják az egészet, de ezek a problémák, a körém szőtt rágalmak, az elvadított családtagok nem fognak megoldódni ettől. És nem fognak megismerni sem, érteni sem, méltányolni meg végképp nem, és ez elmondhatatlan fájdalom nekem.
Nem tudom, én milyen anya leszek, ha felnőnek a gyerekeim. Lehet, hogy a lányom tizennégy évesen megszökik egy dídzsével. Talán lábbal tiporják majd az értékrendemet. A szememre hányják, hogy mindig más vigyázott rájuk, és mennyit szívtak miattam. Lehet, hogy dohányoznak majd, jobbikos lesz a feleségük, a gyereküket meg elvből bőgetik, és felém sem néznek hónapokig. Lehet, hogy nem akarnak majd itt lakni, pedig ez a kéró nagy királyság, mindenünket odaadtuk érte, de csak akkor folytathatják a bérleti jogot, ha benne is laknak.
És akkor mi lesz?
Azt nehezen fogom viselni.
Meg is fogom mondani.
De hogy létezik másfajta élet, vélemény, gondolkodás, azt nem fogom kétségbe vonni. Azt megpróbálom megérteni, megismerni majd. Nem beszélem ki őket a hátuk mögött: ha bajom lesz, velük igyekszem rendezni. Nem veszek nekik olyasmit, amire nincs szükségük, és komolyan veszem a kéréseiket. Nem adok nekik tanácsokat, csak ha kérik. Nem fogom őket a maguk ellenében szeretni, eleve gyerekes dacnak venni minden ellenkezésüket és ellenvéleményüket (“majd megérted”).
Igen, ilyen anyja leszek a felnőtt gyerekeimnek.
Vagy nem. Ezt nem lehet megígérni. Ki tudja? Lehet, hogy ötvenkét éves koromban (a nagyobbik fiam már majdnem huszonhét lesz akkor!) beindul majd bennem is a szoftver. Tuszkolom majd a saját érdekeimet. Akkor mi lesz?
Nem ígérhetek semmit.
Azt az egyet ígérhetem, és ígérem is, hogy a distinkciót megteszem. Hogy mi az, amit velük kapcsolatban teszek, azért, mert az nekik jó, és mit azért, mert nekem jó. Meg fogom különböztetni. Talán ennyi elég is — ez se magától értetődő.
csak az olvassa. én szóltam 
Jó. Hiteles. Ölellek.
KedvelésKedvelés
És marad az: hogy csak őszintén. mindig, minden körülmények között. Akkor csak nem lesz baj.
KedvelésKedvelés
Igen, akkor belefér a durva is, a nehéz is.
KedvelésKedvelés
Érdekes olvasnom a szüleiddel megélt kapcsolatot, mert én mostanra anya és apa nélkül maradtam, úgy, hogy felnőtt koromra mindkettővel nagyon jó kapcsolatom lett, és nekem borzasztóan hiányoznak. Mindig irígykedve gondolok azokra a családokra, ahol sok a nagyszülő, és szívesen látom a csillogó, rózsaszín képet, hogy lám, ők rá tudják bízni a gyereket a nagyira. Ezek az írások kicsit segítenek tisztán látni, hogy az sem feltétlen a menyország. Sőt, időnként könnyebb nagyszülők nélkül.
Az is tény, hogy ha lett volna kitől kérdeznem pl. terhességem alatt, talán sosem kényszerültem volna rá, hogy utánanézzek magam a válaszoknak, és talán sosem szerzek tudomást olyan dolgokról, amelyek mostanra a családunk szervezésének alapelvei lettek.
Rossz látni, hogy milyen egyenlőtlen, aszimmetrikus kapcsolatok alakulhatnak ki szülő és gyerek közt. Ilyenkor hálás vagyok azért, ami nekem jutott. Azért, hogy ha kevés is volt, az minőségi volt.
Persze ennek a te írásodhoz nem sok köze van. Bocsánat a túl személyes megnyilatkozásért!
KedvelésKedvelés
Nagyon szeretem, amikor árnyaljátok a képet.
KedvelésKedvelés
Hát igen. Mindenki jobban tudja, hogy másoknak hogy kellene élni, én is mindig jobban tudom, hogy pl fiatalabb testvéreim közül kinek már mikor (már rég!) el kellett volna végezni és melyik hírneves egyetemet, és igen nagy önuralom kell ahhoz, hogy ezt ne tegyem folyamatosan szóvá. A jó hír az, hogy meglepően jó dolgok tudnak születni abból, hogyha máshogy történnek a dolgok, mint ahogy az én kispolgári értékrendem szerint történniük kellene.
Először hagyjuk élni a saját környezetünket, utána hátha ahhoz is toleránsabban viszonyulunk, hogy vadidegen emberek hogy élnek. Számomra itt kezdődik a liberalizmus.
KedvelésKedvelés
Nekem nagyon sokat segít az anyukám. Anyagilag, fizikailag (mikor nála vagyunk, mert amúgy messze lakik).
De fáj, hogy nem ismer, nem hallgat meg, a gyerekeim előtt vonja kétségbe a szavamat, időnként csak azért is úgy intézi a dolgokat, ahogy tudja, hogy nekem nagyon nem…
Annyira, de annyira meg akar menteni a saját rosszul megélt anyaságához és házasságához hasonló tapasztalatoktól! S ahelyett, hogy lelkileg támogatna, amikor szükségem van rá, csak lejjebb húz.
Nem hagyja, hogy elmondjam, miért szeretnék ezt-azt másképp csinálni, mert úgyis hülyeség, meg különben is külsőségekben hiszek.
S mindebben az a legszebb, hogy a nála töltött napok után mindketten sírunk, hogy vajon miért nem tudtuk szebben, szeretetteljesebben megélni azt a kevés időt, ami éppen akkor együtt jutott?
Remélem, hogy mire oda jutok, hogy ilyen nézetkülönbségeim lesznek a gyerekeimmel, elegendő nyitottságom marad, és végighallgatom őket ítélkezés nélkül…
KedvelésKedvelés
Szia,
Ez egy nagyon kényes téma. A szüleit az ember nem tudja eltolni magától, viszont amikor meg ilyen közel vannak és ilyen mélyen érintenek, az sem feltétlen jó. Az én szüleim is olyan típusúak, mint a tieid. Jobban tudják mi kell nekem, mint én magam. Hosszú évek harcaiba telt, míg letoltam magamról őket. Az erőszakosságukat. Míg elfogadták (megérteni nem tudták), hogy ha kérem, segíthetnek, ha szeretnének, de helyettem nem hozhatnak döntéseket, és tiszteletben kell tartaniuk az én értékrendemet, még ha totálisan más is, mint az övéké. Nem tudtak megérteni. Csak el tudtam őket riasztani attól, hogy belemásszanak az életembe. Most van egy jó kapcsolat, 10 lépés távolsággal. Tudják, érzik, hogy mi az a határ, ahol nem jöhetnek be, mert leordítom a hajukat. Most már nem ordítanék, de pár éve ordibálással tudtam csak elérni, hogy hagyjanak élni. Kérdés, hogy megéri-e. Nagyon nehéz látnom, hogy az anyám tart tőlem. Viszont ha közelebb megyek, akkor azonnal kezdi elölről az erőszakos megmentésemet, megváltoztatásomat. Látom, mert mindenki másnál csinálja, aki hagyja neki. Ő nem változik, csak megijed azoktól, akik ezt nem hagyják. Én jó döntésnek tartom a mai napig, hogy ezt tettem, bár nagyon-nagyon szomorú vagyok, hogy több, mint tíz éves kommunikálás sem segített abban, hogy MEGÉRTSÜK egymást, és így kellett megoldanom. A saját bőrömet védem ezzel a módszerrel. Jobb megoldást nem találtam, pedig minden vágyam az volt, hogy – főleg anyuval – értsük meg egymást. Nem sikerült. Más generáció, más szokások, más tudatállapot. Értem, hogy a legjobbat akarják. Ami szerintük a legjobb. Nem azt, ami nekem a legjobb. Így aztán maradt ez a megoldás.
KedvelésKedvelés
Anyám szépen szeret engem, sokat segít, de csak úgy, ahogy nekem jó. Néha jelzi, hogy szerinte hogy lenne jó, és sokszor meg is hallgatom és igazat adok neki, de van, hogy nem. Abból sincs gond, tudomásul veszi. A gyerekekkel is ugyanígy viselkedik. Anyósom – pont, mint a fia – nem bírja elviselni, hogy nem nála van a bölcsek köve. Miután ő érzelmileg messzebb áll tőlem (bár fizikailag együtt lakunk), ha nem létfontosságú számomra, inkább elfogadom tőle azt is, ami nekem nem annyira tökéletes, de mégis “jót akart vele.” Nagyon életbevágó dolgokban pedig most már tudok vele szemben is határozottan fellépni. És pl. a számukra esetleg furcsa nevelési elveket (amíg voltak még ilyenjeink:) ) mint tévézés, csokievés stb. simán elfogadták, mikor rájöttek, hogy ez fontos. Nekünk.
KedvelésKedvelés
Férjem állami gondozott volt, így onnan nincsen nagyszülő, anyum 14 éves koromban meghalt, apu feleségül vette a titkárnőjét, 18 évesen Olaszországig menekültem. Az autóbalesetem után nyitott apu, beleszólnának, de túl sok idő telt el ahhoz, hogy elfogadjam is a “tanácsaikat”. (Pl. odaköltöztettek volna magukhoz az ágyhoz kötött időszakban, na abba tuti belehaltam volna. Amikor ott alszunk náluk, és másnap este hazavisznek, 2 nap kell a regenerálódáshoz.
A saját 16 évesem: liberálisan nevelt, hordozott (oké, kenguruban), 4 éves koráig rendszertelenül együtt aludtunk. Most félévkor 7 tantárgyból bukik (na jó, lehet, hogy csak 5-ből, ha tesiből és földrajzból átengedik). Mit és hol rontottam el? Lehet, hogy semmit, egyszerűen csak az élet történései miatt nem érdekli a tanulás? A vér szerinti apja német származású, Egyesült Államokban él, a gyerek németből is, angolból is bukik? Tudja, hogy a tanév végén 99 %-os biztonsággal Ausztriába költözünk és mégis? Összehasonlítható-e a lassan 5 éves féltestvérével (aki egy ikerpár leány tagja), aki szintén liberális nevelésű, hordozott, 2,5 évig szoptatott, a mai napig velem és fiú ikertesójával együttalvó és karácsonyra cumis, és cumisüveges játékbabát kért babakocsival? (Mei taia kb egyéves korától van, cicije meg még előbb.) Ezen miért nem húztam fel magam, a nagyon meg miért igen? Mert neki már tényleg most dől el az élete (hiszen már nem is tanköteles, nem is körzetes suliba jár, ki is vághatják)? Egész családom értelmiségi, évszázadokra visszavezethető, adjunktus is volt pl., de sosem mondtam neki, hogy kötelező egyetemet végeznie, sőőőőt. Ha már a DJ meg lett említve, na, az az egyik szíve-vágya. És elég jó is benne. De hogy majd ebből élne meg? Még ha igen, akkor is, legalább 2 lábon álljon a földön, érdekli a cukrászat, oké, legyél cukrász. De így sem jó.
Sokan ismeritek őt személyesen is, egy áldott jólelkű, értelmes kölök, és tehetetlenül nézem, ahogyan süllyed. Nem iszik, nem drogozik, nem lop, nem csal, nem lóg az órákról, egyszerűen csak elvan, és nem érdekli semmi a “zeneszerzésen” kívül. Persze, én is voltam kamasz, én még lázadóbb voltam, de elég nyíltan. Pont ezért nem szövegelek feleslegesen. De egy nyamvadt érettségi, meg egy-két nyelv…Már nevelési tanácsadóhoz is járunk (tavaly nyáron egy kedves pszichológusnál is voltunk, aki heti 2×1 órát tartott elegendőnek,óránként 8000 ft-ért 😀 ), véleményem szerint rosszabb a gyerek állapota rosszabb.
A nyelvtudása (illetve, a hiánya) azért is zavar, mert anyai ágon elég jól el vagyunk látva, remek nyelvérzékkel rendelkezünk. Nagypapám 13 nyelven beszélt és párból szakfordított, anyu 8-at sorolt fel, én eddig 3-at beszélek, további 3-4-et meg olyan 90 %-osan értek és alapszinten beszélem. (A latint nem sorol közéjük, pedig 4 évi tanultam, de az tényleg olyan, ha nem használom, elfelejtem. A többi akár egy év múlva is simán leporolható.)
Szóval, ember tervez, Isten végez. 😦 (Én sem vagyok igazán vallásos.) És elnézést a hosszúra nyúlt mondanivalóért…(nem is olvasom vissza, kitörölném tutira. 😀 )
KedvelésKedvelés
“S mindebben az a legszebb, hogy a nála töltött napok után mindketten sírunk, hogy vajon miért nem tudtuk szebben, szeretetteljesebben megélni azt a kevés időt, ami éppen akkor együtt jutott?”
most en is sirok, nalunk is igy van ez. 😦
KedvelésKedvelés