Dórának, legjobb barátnőmnek

Szép az ég, szépek a felhők, a háztetők. Ott szállnak a madarak. Ott látjuk az eszményeket, célokat. Folyton ezek hiányát érezzük értékválságban vergődő korunkban, csekket fizetünk és nincs Isten. Erre biztat Hoffmann Rózsa és a különféle lelki vezetők, hogy hagyd a rögvalóságot, nézz föl, lásd meg a távlatot. Van távlat, és valahogy mégsem sikerül. Festett díszlet az.

Hogy életünket, döntéseinket a realitás, a saját realitásunk helyett mennyire hiedelmek, szólamok, mások meggyőződései, vágyak, ideálok, emlékkönyvversikék és facebookbölcsességek irányítják, azon mostanában döbbentem meg. “Elvileg a házasság arról szól, hogy két ember…”, ezt mondják. “Az anyaság a legszebb hivatás”, mondják pofánfosva a mosdó felett. “Fontos a családi összetartás”, rikácsolja a nagyi, mert elfogyott a nyugdíja. “A férfiminőség az erő és a bátorság”, olvassák. Ők cipelték fel a hatszor másfél liter tejet, bent orrát túrva formaegyet néz a családfő.

Az a gondom ezzel, hogy a sok idea csak olcsó önvigasz. És hogy én vagyok a cinikus, a negatív meg az ünneprontó mindig a magam racionalizmusával. Az ilyennek kéne lennie belecsúszik a vanba, és madárnak képzeli magát az emlős. Sajnos, az úgynevezett spiritualitás jelentős része is merő önáltatás. Míg pozitívan gondolkodunk, aranyló kapukról mondogatunk meditációs szövegeket, építő édesvíz köteteket olvasunk, jelkép-nyakláncot hordunk, amíg inkább a csodálatos és nagyszerű szavakat használjuk, hogy ne szennyezzük a tudatunkat, amíg ennyire ráharapunk az iparággá nőtt szépre, jóra, hepiendre, hitre, bizalomra, addig nincs szembenézés, valódi változás, addig megvezethetők vagyunk, mert nem fogjuk tudni, mi van valójában. Velünk, itt, és máshol, másokkal. Nem a mi kétségbeesetten, a világ és a saját poklok elől is harmonikussá berendezett kis életünkben, és nem is a fellegekben, hanem a valóságban, a porban. Mi az a valóság, aminek mi is részei vagyunk? Ezt kellene megérteni, alázattal, és innen ugrani nagyot. Én, ez talán értelmiségi nyűg, kapcsolatban akarok lenni a világgal, folyton, tudni, hogy mások is vannak, máshogy is lehet élni, sokféleképpen, és e sokféleséget megérteni, megrendülni fölötte, kifejezni.

A felhők olyan egyformák.

jó, nem egyformák

Ez a bajom a jobboldallal egyébként. A sok eszmény, totem, vízió, jelkép. Az érzelmi megközelítés, a ráció hiánya. A teljesen anakronisztikus elképzelések, a retrospektív múlt, a népviselet, a rovásírás, a bajusz, a lovasbemutató, amelyre Saabbal érkezünk. A családképzet, este meg a Született feleségek. A hagyományos értékek, az egyféle erkölcs, a vasárnapi templom és utána az aquapark. A királyság, a száz meg háromszáz éves országhatár, és közben nem tudja, melyik megyében van Szekszárd. A lehetne, a legyen, a should. A nincs. A sértettség. Aki nem ilyen, az nincs, ne legyen. De ők sem olyanok.

Vagy itt van például a szerelemnek nevezett párkapcsolat. Mennyi önáltatás, ideológia övezi, hogy a valóság érzékelése és az annak megfelelő döntés helyett benne maradnak! Abban, ami csak az elképzelttel, a remélttel együtt elviselhető. Ha lenéznének, látnák a kátyút, és léphetnének egy nagyot, de ők bíznak a változásban, és nem is értik meg az egész egyenlőtlenség működésmódját. A magazinos, filmes, slágeres szerelemvíziónak, az ezüstlakodalomnak és a szívküldinek ez a feladata: hogy kibírhatóvá tegye, elhazudja a fellegekben azt, ami enélkül tűrhetetlen volna a porban. Nézik a nők a reményeiket odafönt, a slágerrefréneket, a nőklapjás víziót: szeretjük egymást! nem lehetek önző! az igaz szerelem erre is képes! egymásért! (A cikkből kiderül, hogy csak a nő képes, ő adott fel mindent a férfiért, és leszólja az önmegvalósító, önző nőket.)

És hogy szerette a nagy gyerekem apja a jelképeket! Jelenits keresztelte a fiunkat. Megnézik ma is a Jézuskát, ha templom mellett járnak. Ő már negyven éve ugyanott dolgozik. Örmény a neve, meg a fiunk is kapott örmény nevet. És én is. Fénylő játék, azt jelenti! Egyedi tárgyak ajándékba. Gyönyörű idézetek érthetetlen képeslapokon. Hogy beleszédültem én ebbe. És a valóság a nagy gesztusokon túl: istentagadás, pénz, kényelem, pornó, alkohol, xanax, lelki sivárság, mélységes depresszió és unalom, neki bármit, nekem semmit, napok teltek el némán.

Mondogathatjuk, hogy mi igenis, akkor is, hittel, bízva, belekapaszkodunk az eszménybe, majd mi, a szeretetünkkel, és vágyjuk és bevonzzuk az elképzelt jót. De a tankok közben, míg remélünk és valónak hisszük az égi mását, némán merülnek, és a test nem hazudik. Egy nap nem tagadhatjuk, hogy pocsékul érezzük magunkat.

Hogy jól érezzük magunkat, valóban, hogy találkozzunk a saját valóságunkkal, és az ne külső tényezőktől függjön, ahhoz le kell emelnünk a szemünket a festett horizontról. Az nem lesz könnyű, az sokaknak, akik a szappanbuborékokat markolják, nem fog tetszeni. Konfliktus lesz az ára.

Én már lefelé nézek. Nekem az ég nem kell, csak a levegő. A föld nem köt, nincsenek ellensúlyozandó, ijesztően materiális ügyleteim, ezért lehetek szárny nélkül is szabad. Olyan jó a van, ha én is vagyok. Csak járok rajta, ring a léptem, surran a kerék, és meglepően messze jutok. Ember vagyok, nem madár. Meleget lehel az aszfalt. Az eszményem: maga a nézés. A fejem van magasan, nem a víziók, ködök. Lent van a kín is, bokáig, térdig merülök bele.

Ott lent nincsenek délibábok, csalóka fények. Ott sár van, bodobács, de fű is nő, az ég a pocsolyában tükröződik, és ott látom a botlóköveket is.

nem véletlenül olyan kicsik ők sem

Ott számolhatom a kockákat, nem botlok meg mégsem, ott léphetem át a repedéseket, s a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre lépek én. Milyen szépek a kavicsok! A döngölt föld hűvöse a talpamon. Homokba markolni is jó. Az olajfolt: szivárvány. Valaki fekszik a földön, és én lehajolok. Márványba merevedett csigaház! Találni fogok kétszáz forintot, eszményeim rég nem lesznek akkor már, de fél liter tejre futja még.