Ez valami eszméletlen, hogy milyen mértékben szocializálódunk konfliktuskerülésre. Nők is, férfiak is. Férfiak az anyjukkal például — hajjaj!
De a nőknél életstratégia. A nőtől, aki ahelyett, hogy békítene, megbocsátana, ahogy szokás, vagy észre sem venne semmit, inkább “mindenkivel összevész”, mentsen meg a jó Isten. A nő azért van, hogy elviselje mosolyogva, csendben mindazt a zűrt, káoszt, bántást, ami az osztályrésze, és ezen felül még mások életének terheit is, mindenestül.
De régóta írom ezt, és most előveszem. A párbejegyzése a tegnap reggeli bejegyzésnek.
Gimnáziumi osztályban, tantestületben, baráti társaságban, fórumon mindig az derült ki, de százszor: én vagyok a konfliktusos.
Ehhez az életstratégiához képest bizonyára.
De közben teljesen világos, ami történt, a nevén lehetne nevezni: tény. Tény, amit ő, aki elkenné, nem vett észre vagy jelentéktelennek tartja. Vagy nem tény, hanem valakinek az érzése. Az enyém vagy másé, nem mindig rólam volt szó, de szóltam akkor is. Vagy belátható szempont, például ne szégyenítsünk már meg valakit szándékosan és csapatostul.
Egyikkel sem szerencsés vitatkozni. Ezért nem is vitatkoznak: kenik. Mert persze kényelmetlen a valódi álláspont, mert akkor kiderül, ki ő, mit akar, vagy hogy nem is figyelt, vagy hogy az ember, akivel történt, egyáltalán nem érdekli. De úgy is kenik, hogy nem is tudják, mi történt. Mert csak az látszik, aki szól. Arról lehet akkor sokat írni, hogy mindig ilyen érzékeny, folyton baja van, személyes sértésnek vesz mindent… soha nem a lényegről.
Elsősorban hallgatni szoktak: eljátsszák, hogy semmi sem történt. Én nem tudom, én ebbe nem akarok belefolyni. (Ez is milyen szó már.) (Miért jár kéz a kézben a közhely és a közöny?)
Aztán jönnek a fordulatok, amelyek engem speciel arra késztetnek, hogy elővegyem a jégcsákányt. Ezek a mindig egyforma mondatok például a fórumon:
Itt azon ment félre a kommunikáció…
félreértés
Elbeszélünk/elbeszéltek egymás mellett.
Ne vitázzunk, inkább lássuk meg a másikban a jót.
Már itt is ez megy? Jövök a nyaralásból, hát mi van itt?
Le kéne higgadni.
felhergelted magad
Most érthető, hogy érzékenyebb vagy, mert (és idecitál valamit, aminek semmi köze ahhoz, ami történt)
vélt és valós sérelmek
És amikor a házi készítésű foszforbombámat keresem elő, az meg ez:
Itt a fórumon nincsenek gesztusok, mimika, nonverbális eszközök, nem látod a másik arcát, könnyű félreérteni a másikat…
Ez a mellébeszélés engem mély depresszióba taszít. Egyszerűen azért írnak ilyeneket, mert nincs kedvük felfogni, mi történt, vagy megérteni a másiknak az érzését. Öt év eemká után sem. Azt gondolják, igazságot kellene tenniük, azt meg nem akarnak, és nem is kell, de mégis tesznek, lehetőleg a demagógabb, népszerűbb oldalhoz húznak, anélkül, hogy igazán megkérdeznék: mi van? Miért érzel így? Én mégis magyarázom, magyarázom… én vagyok az ufó. Mindig. Mindig kisebbségben, és mindig úgy, hogy az álláspontomat világosan kifejezem, és annyira egyértelműnek érzem a helyzetet, kétségbeesem, hogy mások miért nem látják…
És az a durva, hogy én a mellébeszéléstől, értetlenségtől még sokkal idegesebb leszek, mint az eredeti problémától. Egyszerűen nem fogom fel, hogy miért terelik el örökké a szót. Túl sok vagyok, félnek tőlem, félnek az érveimtől — de vajon emögött mit gondolnak? Magukról, a maguk felelősségéről például egy közösségben? Vagy arról, ami történt?
Az utolsó mondattól, amelyet hétszázhetvenszer olvastam már, tehát attól a nézettől, hogy a fórumkommunikációban eleve kódolva van a félreértés, egyenesen sikítófrászt kapok. Ki terjesztette ezt el? Hogy emiatt volnánk meggondolatlanok, az internet névtelenségében? Éppen a való életben nincs idő érlelni a mondandót, ott legfeljebb csak nem mernék kiabálni vele vagy megmondani a tagadhatatlant. De a fórumon is hallgathatok, ha az tűnik jobb választásnak (a fórumozók nagy többsége amúgy is hallgat: sokkal többen olvasnak, mint írnak, és sokkal többen, mint hinnéd, te, aki írsz. És lehet, hogy mégis veled ért egyet, nem a hangosakkal. A jelenség méretére négyszáz mamamis e-mail világított rá). A fórumon is visszaolvashatom, a másik mit írt. Nem ordít a mondandója alatt a gyerekem, ráérősen és később is elemezhetem a szavakat. Fontolgathatom, mit írjak, egy csomó időm van rá és eszközeim is, amelyek élőszóban nem állnának a rendelkezésemre. Például pontokba szedhetem, kiemelhetem. Nem vágnak a szavamba, törölhetek, javíthatok, a később érkező is visszaolvashat.
De nem teszi. És nem érti. Hát persze, hogy akkor a világos beszéd agressziónak hat.
Az igaz, hogy sokan nem veszik komolyan a fórumtársakat, mert “ez csak egy fórum”. És lehet, hogy én meg túl komolyan veszek mindenkit. A két hónapig osztályomba járó cserediákot is.
De másoktól is úgy hallom: évekig visszacsengenek a fórumon olvasott szavak. Ismeretlenek szavai is. A jók is. Aztán, vannak olyan fórumok, amelyek baráti társaságok inkább, évek óta működnek, nagy a bizalom a tagok között. E-mailben sem szarok le senkit, pedig ott sincs mimika — a fórumon miért tenném?
És végül mindig elhangzik: ne akard, hogy valamelyik oldalra álljak. Az anyósom: ha veletek jóban vagyok, az azt jelenti, hogy velük össze kell vesznem?
Nem, Irén néni. Félni tetszik. Mert a kedves unokák szakítanák meg egy kósza, velünk (apjukkal és velem, a “mostohájukkal”) szimpatizáló félmondat esetén a kapcsolatot a nagyival. Kellemetlen ezzel szembenézni.
Belenyúlok ebbe a zavaros masszába, és ami a kezemben marad, az a közöny. Hogy senkit nem érdekel, senkinek nem olyan fontos az egész téma, a történtek és különösen az én érzéseim, mint nekem. Jobb a békesség.
Semmi nem rombol úgy emberi kapcsolatokat, mint a magunkkal hurcolt, kibeszéletlen, ráadásul újra meg újra fellobbanó neheztelés. Annál az ajtóbevágás is építőbb. Igen, én eléggé kifejlesztettem az észrevevést, figyelmesen olvasok, és emlékszem arra is, mert leírtam a naplómba, miket mondott az anyám kilencvenhétben. Nem tanácsos feloldani ezeket az érdes tömböket* valami jótékony feledésben.
Nem azért, mert a sérelem (ezt is hányszor használjuk, és természetesen mindig a más, elbagatellizált bajára) dédelgetése énnekem hobbim lenne. Hanem mert ma is ugyanazok a szándékok mozgatják, ugyanezeket mondaná nekem az anyám, ha hagynám. És a fórumon is: aki három éve is idegenkedett már, és azóta figyeli meg csendben, de feltűnő érdeklődéssel, hogy én milyen vagyok, és akkor egyszer csak előáll vele.
És még a néven nevezést is a végletekig vittem: amikor felismerem a magam igazát, a legritkább, csak igen kínos esetben szoktam az illető háta mögött dohogni. Komolyan, csajok, hányszor csináljuk ezt? Hogy a szemébe mosolygunk, de legalábbis nem adjuk jelét, hogy bármi gond volna (talán azért, mert nem is érint minket az ő viselkedése, csak ítélni szeretünk a legrosszabb pletykalapos reflexünkkel?!). Nálam, ha helyzet van, és hát van, az, amit magamnak mondok és amit a közösségnek, amelyben a dolog megesett, egybeesik. Ún. “őszinteség”, kompromisszumképtelenség. De miért hallgatni a kompromisszum? És miért ekkora teljesítmény az őszinteség? Hogy még a velem szimpatizálók is mindig megjegyzik rólam, hogy ez aztán olyan szokatlan?
Mi van ennek a mélyén? Gondoljuk csak tovább, egészen messzire: komolyan azt hisszük, hogy szétesne a társadalom, ha mindenki és mindenhol, kórházban, iskolában, házasságban el merné mondani, mi baja? Szerintem ha általános szokás lenne vállalni a konfliktust, az nem lenne annyira indulatos és romboló. Nem lenne annyi örök harag, évtizedes szóba sem állás. Akár amúgy eemkásan, gordonosan is meg lehetne mondani, mi a gond, mi esett rosszul: sokkal kevesebb indulat lenne, kevesebb könny, tragédia, per, válás, pszichoszomatikus megbetegedés, és a hiedelmekre, hazugságokra, manipulációra végre fény derülne. A hatalmi struktúrák pedig erősen erodálódnának.
Csakhogy ehhez belső munka és tudatosság kellene: magunk se tudjuk, mi bajunk. Hónapokig, talán évekig nem szólunk a barátnőnknek, az anyósnak, a fórumtársnak, a férjnek, és egyszer csak felrobban az elegy.
Hányszor, de hányszor voltam én is túl nagyvonalú. Tanárként, szeretőként, barátként. Az énképem nem engedte meg, hogy határt szabjak. Aztán rám omlott az egész, és egyszerre voltam dühös a másikra és magamra, és jött a mély kedély. Előbb kellett volna szólnom és nem túlvállalnom magam. Kevésbé kellett volna a meztelen szívemet kirakni középre desszertnek.
Azzal szokták vádolni azt, aki a saját fájdalmáról beszél és próbálja magát megértetni, hogy szajkózza a magáét, nem nyugszik, feszültséget gerjeszt. Miért? Egyáltalán, miért ő a téma? Mert nem tudják elfogadni az igazságát. Azt fogja sajnálni mindenki, akinek a tettén felháborodott. Mert bármi megtörténhet, lehet anyázni a gép előtt, lehet elmaradozni, lehet másik iskolába íratni a gyereket. De odaállni, szólni, vállalni? Miért ennyire ritka ez? Miért hangoztatjuk, hogy békétlenséggel, perrel, viszállyal van tele az élet és kis hazánk, és ó, miért, és legyen béke, mindenki elgyen toleráns, kompromisszumkész?! A békének nevezett nembéke, a “mintha mi sem történt volna” az, ami miatt annyi fájdalom van és olyan kevés az esély tisztázni. Félreértések (ezúttal valóban) miatt évekig nem beszélnek emberek.
És lehet csak annyi, hogy nem tud bánni a szavakkal az a valaki. Hogy nem érzi, egy-egy szó miféle jelentéseket implikál. Az tűnik nekem érzéketlenségnek. Ő meg nem ért egy utalást, egy képet az én soraimban… akár az ellentéte lesz belőle így a mondandómnak, és aztán már könnyen rak dobozba.
Ismétlődik az életemben ez. És nem oda-vissza, adok-kapok, hanem, mint júliusban a mamamin, valakik megjelennek egyszer csak, olyanok, akikkel én nem is foglalkoztam, és olyanokat írnak, hogy csak nézek. Utólag már okos vagyok, de akkor, ott, felfogni, hogy mi ez? Csak a döbbenet. A tégla ütése, az elsötétedő világ.
Nem, nem gyógyítja az idő. Itt van a spamek közé mentve egy komment, amelyben egy anyatárs, aki magát nyilván ugyanolyan jóindulatúnak és értékesnek tartja, mint én magamat, kínosan értelmetlen mondatokban azt követeli, vegyem le innen, amit nekem, rólam és a blogomról írt egy nyílt fórumon. Az énáltalan beidézett cc-s jogfenntartásra hivatkozik. Arc, ugye? Akkor sokkal inkább igazat adtam neki, le is vettem azonnal, most csak nézek: mi baja? Miért gyaláz így? Miért ír gúnyosan arról, én milyen egy szennyújságíró vagyok, amikor soha egyetlen cikkemet nem olvasta?
A bejegyzés az internetes kommunikációról szól. Ha te nem szeretsz, nem szoktál fórumozni, kérlek, ne írd most ide, hogy az egész, ahogy van, hülyeség, meg hogy nem kell fórumozni.
csak az olvassa. én szóltam 
köszönöm, ez pontosan így. és milyen nehéz a változás, mennyire megdöbben a környezetünk, amikor már nincs asztalközépre tett szívdesszert… azok a csalódott pillantások, az értetlenség az arcokon (“most mit cirkuszolsz, hát te mindig olyan higgadt voltál”). igen, az, de már nem, és nem is leszek többé. felcsattanok, érvelek, konfrontálódok, magamért és másokért.
azt látom, hogy egy csomóan rettegnek a véleménykülönbségtől, a langyos víz, a kvázi egyetértés összekeveredik a békesség fogalmával. és nem veszik észre, hogy ez az elnyomók békessége, az ő érdekeik szótlan szolgálata.
KedvelésKedvelés
Igen, nagyon igaz. Megfigyeltem, hogy általában azokra mondják azt is, hogy “annyira jó természetű”, akik mindent zokszó nélkül elviselnek és a végletekig kihasználhatók.
KedvelésKedvelés
“annyira jó természetű” = “könnyen kezelhető”
KedvelésKedvelés
“Gondoljuk csak tovább, egészen messzire: komolyan azt hisszük, hogy szétesne a társadalom, ha mindenki és mindenhol, kórházban, iskolában, házasságban el merné mondani, mi baja?”
Ez jó kisérlet lenne, erre én is kiváncsi lennék. Szerintem a sok kiabálást is (ha az lenne az eredménye egyáltalán) megunnánk egyszer, és akkor lehetne szépen, nyiltan beszélni.
Szerintem amit irtál nemcsak a forumozásról szól, én ezt látom, érzem a minennapi életben. Nekem is sokszor vágták már a fejemhez, hogy “neked semmi sem tetszik” a legkülönb helyzetekben.
Egyszer azért, és ez már netes tapasztalat, mert felhivtam a kedves figyelmét valakinek hogy nem a legtörvényesebb és nem is illik önkényesen lefilmezni és youtube-on* közzé tenni a másokról készült filmet az ő megkérdezésük és beleegyezésük nélkül. Egy edzést vettek föl és egyszer csak rajta lettem a tube-on :-). Erre azt kaptam, hogy “egyesek nyávognak”.
Persze sokan suttogva egyetértettek velem, de amikor kiborult a bili akkor mindenki hallgatott, nehogy baj legyen belőle. Majd megköszönték, szintén privátba egy páran, hogy “be jó, hogy szóltál”.
Bár nyiltan haragszanak a “konfliktuskeresőkre”, szterintem sokan legbelől örülnek, hogy “be jó, hogy ezt te felvállaltad és nem nekem kellett elmondanom. Igy most rád haragszanak, de egyidőben nekem is jobb lett”
*(ezt hogy kell helyesen irni?)
KedvelésKedvelés
Azt még feltétlenül hozzá kell fűznöm, hogy a vita a neten szólt, de személyesen is ismertük egymást. Mégis, az aki a legjobban támadt a neten, személyesen egyszer sem szólt semmit! (és egy jó párszor találkoztunk azután).
KedvelésKedvelés
De ez annyira nehéz! Annyira irigylem, akinek ez jól megy, és közben nem félti a másik egóját… (Mert a sajátja gyakorlatilag nem létezik, és nem azért, mert bódhiszattva.) Hol lehet ezt megtanulni? Vagy születni kell hozzá, hogy ne legyünk élhetetlen ostoba idióták?
KedvelésKedvelés
Na most nem mindenben értek egyet 😀 Szerintem (is) nehezebb a kommunikáció egy fórumon, mint élő szóban és igenis több az esély a félreértésre. Mégpedig azért, mert valójában nem írásban történik, mint például levélváltáskor, hanem ugyanolyan tempóban, stílusban, mintha beszélgetnénk, de így mégis minden egyes szó erősebben hat. Érthető mire gondolok? Úgy érzem, hogy a bejegyzések nem olyan gondossággal születnek, mint ahogy itt írod, nincs átfogalmazás, tördelés, csak odavetjük, mint amikor beszélgetünk, hiszen valójában azt tesszük. Most is balomon beszél a nagy, közben nyekereg a kicsi… így nem lehet kellő alapossággal. Levelet nem most írnék, hanem este, nyugalomban. Fórumozni viszont napközban szoktam, a lopott percekben, amit persze megzavarnak… így könnyen lehet, hogy sok az elütés, a félrecsúszott szó.
(De ezt most nem a konkrét esetre írom, ami ezt a bejegyzést életre hívta, mert azt a konfliktust valóban nem volt időm és terem megérteni a hiányos infók és a csekély befogadóképességem okán.)
KedvelésKedvelés
Artep, amiről te írsz, az a cset.
Cseten figyelmetlenek vagyunk és felületesen olvasunk. De a fórum nem cset. A legtöbben néhány naponta lépünk be a zártba, és elég kemény témákról írunk.
Ha érdekel, ha akarjuk, lehet komolyan olvasni, figyelmesen hallgatni és összeszedetten írni. Akarjuk-e? Ez itt a kérdés. Vagy ez is csak cirkusz, ahol jól oda lehet mondogatni? Kárörvendően, felületesen? Hát hol akkor a bizalom?
Miért csinálunk bármi olyat, amiért nem tudunk teljes felelősséget vállalni? A betűhiba nem ugyanaz, mint hogy egyáltalán nem értem, inkább piszkálom a másikat. És ilyen helyen öntik ki a szívük mélyét a tagok? Jó ez így? Nekem még a “légyszi, hozz két kiló kenyeret” se megy teljes figyelmem nélkül. Talán ezért veszek jobban zokon mindent. Mert bele is tettem a magamét.
KedvelésKedvelés
Sokszor a fórum is majdnem úgy megy, mint a cset. Persze több, mert az élethelyzeteken, a problémákon sokat gondolkozunk napközben is, amikor ülünk a játszótéren, várjuk a buszt. De sokszor nem is tudjuk leírni a kigondolt válaszokat, vagy ha oda is jutunk a gép elé gyorsan probáljuk leírni a mondandónkat, hogy beleférjen abba a bizonyos percbe, amíg semmi nem zavar meg. Nehéz így a megfelelő szavakat megtalálni, úgy írni, hogy hangsúlyok nélkül is érthető legyen, amit akarunk. Jobb lenne több figyelemmel, odafigyeléssel, mint annyi minden mást is. Az én fejemben nagyságrendekkel több válasz, hozzászólás van, mint amennyit írtam, mert tényleg nem megy így, az írás időigényes dolog, abból kevés van, így sokszor marad a szóbeliség színvonalán, ami pedig leírott formában félreérthető, nem elég kifejező. (Akkor miért csináljuk? Mert a személyes kapcsolat gyakorta még időigényesebb és kell a felnőtt társaság, a megerősítés, hogy nem vagyunk egyedül.)
KedvelésKedvelés
Értem. És mégsem te bántottál, és nekem ebből a kismama-üzemmódból, figyelmetlenségből, gyorsaságból még sosem volt konfliktusom.
De a színtiszta, célozgatós rosszindulatra mondják a többiek, a békítő hajlamúak, hogy “itt könnyen félremegy, nincs hangsúly, mimika”, azért, hogy ne kelljen felfogni, mi van, és mert erkölcsi kényelmességből nem hiszik el a megtámadottnak, hogy mit állít és mit érez.
Valójában soha olyanokat nem is mondanánk élőben senkinek, mint amiket leírnak az arra hajlamosak a fórumon, például hogy én “zugfírkász” vagyok, vagy a fiam osztálytársa, hogy “ami az osztályban történt, csak magadnak köszönheted” — egyszerűen olyan nincs az életben, arra nem ad engedélyt az élőszó. Legfeljebb a másik háta mögött megy ez, de szembe soha. Esetleg lakógyűléseken, ahol a leszakadt esőcsatornától tíz perc alatt el lehet jutni oda, hogy a lakók fele zsidó, a másik pedig náci, és meg is mondják egymásnak.
Inkább az a kérdés, miért gerjesztődik az amúgy is létező rosszindulat, pletykaéhség, bűnbakkeresés ennyire a fórumon. Vagy például a népszabis kommentekben is tegnap. De egymást ismerők, szeretők között is. Mi munkál vajon bennük? Én meg mindig sisakrostély nélkül megyek bele.
KedvelésKedvelés
Nekem erről az jutott eszembe, ahogy Almodóvar filmjeiben beszélnek. “Érthető, hogy a széltől meg a ráktól begolyóztál, de ne tedd nehezebbé mások életét!” Mondja Raimunda Agustínának, aki ezen nem sértődik meg (szerintem 🙂 )
KedvelésKedvelés
Ahogy így olvasom, félreérthető, ezt nem Neked szánom üzenetnek, É, hanem illusztráció a közvetlenség e formájáról.
KedvelésKedvelés
Értettem, A, és tetszett! Nagyon bírom azt a hangulatot! Én a kávétól golyóztam be, azt hiszem!
KedvelésKedvelés
Amit írtam, nem a direkt személyeskedésre vonatkozott, az más tészta, nem megengedhető. Csupán arra gondoltam, hogy egyes szavaknak, mondatoknak nem biztos, hogy annyira mély tartalma van, mint elsőre érezzük.
A kommentelés megint más történet. Írtad, hogy az emberek tetemes része nem vállalja fel a konfliktusait, nem merik szemtől szembe. Ez nyilván frusztrál… inkább arc nélkül vezetik le a feszültséget és írnak rettenetes dolgokat. (Mindez a nagy fórumra is igaz, ahol kevésbé személyes a kapcsolat, mint a zártban.) Akik ilyenkor fennen hangoztatják a véleményüket, valószínűleg élő szóban meg sem nyikkanának, sőt ad absurdum még egyetértően bólogatnának, csak ki ne lógjanak a sorból. Kevés emberrel lehet értelmeset, jót vitázni, nagyon kevéssel…
(Na este, ha lesz egy kis nyugim megnézem a Népszabis kommenteket, bár van elképzelésem…)
KedvelésKedvelés
á, ne nézd meg, nem ér annyit… trollok azok, nem beszélgetni akarnak, csak odamondják a faszát, és el sem tudják képzelni, hogy nem nekik van igazuk…
KedvelésKedvelés
Sofie: pont ezt gondolom en is. A beszelgetes arrol szolna, hogy egymas erveit meghallgatjuk, hozzatesszük a magunket, egyenrangu, oda-vissza viszony. A forumok nagy resze odamondogatas: van egy par fös “mag”, akiknek van erdemi mondanivalojuk, meg is tudjak fogalmazni, kivancsiak a masik valaszara – a többi meg verszagra gyülö eji vad. Megmondoemberek, de nincs önallo gondolatuk, nem fogalmaznak, hanem odaköpnek, nem a valaszt nezik, hanem az odaköpött szavaik hatasat varjak, es ha reakcio erkezik ra, akkor hergelnek tovabb. Persze övek kell hogy legyen az utolso bejegyzes is, mert csak akkor nyertek. De mit is?! A sokadik ilyen forumtapasztalat utan mondtam, hogy köszönöm, eleg volt, ez nem az en szinvonalam, es egy papucsallatkanak minek magyarazzam, hogy milyen szep a pocsolyan kivül. Föleg, ha nincs tetje a dolognak. Ha tetje van, az nyilvan mas teszta.
Privat pedig a konfliktusvallalast mint eletstrategiat valasztottam. Azert, hogy ne hordozzam magammal azt a sok szemetet, amit erzeketlen emberek probaltak ram ömleszteni. Nem varok mindig konstruktiv megoldast a konfliktus kezelesere (sokszor a szituacio pillanatnyisaga sem engedi), de nekem fontos, hogy az illetö visszajelzest kapjon, hogy hangot adjak, nem pedig visszanyeljek.
Hosszabb idön at tarto gyakorlas eredmenyekepp tudom ma mar a gondjaimat ugy közölni az emberekkel, hogy megmaradok a neutralis vagy kedves, de hatarozott hangnal es a targyilagossagnal. (Meg akkor is, ha közben gondolatban pofanbaszom.) Szerintem ezen sok mulik, hogy ne hasson okoskodasnak, nyavalygasnak, odamondasnak vagy provokalasnak. A fönökeim ezen mondjuk az elejen meglepödtek, de nem nyilt meg felettünk az eg es nyilvan nem vaghattak ki emiatt a munkahelyemröl. Fönökkel szemben pedig nem eleg az eszrevetelezes, mindig az a kerdes, mit tehetünk a szituacio együttes megoldasa erdekeben.
KedvelésKedvelés
“Itt a fórumon nincsenek gesztusok, mimika, nonverbális eszközök, nem látod a másik arcát, könnyű félreérteni a másikat…”
Ezt akár tőlem is idézhetted volna (tőlem van? :))
És természetesen rosszul esik, hogy neked ennyire rosszul esik 😦
Az igazán személyeskedős vitákba sosem szóltam még bele, de van, mikor egyszerűen fárasztó, hogy a lényeges infók elvesznek a sértődések és magyarázatok közepette. Tényleg volt, hogy ezekkel a szavakkal próbáltam csillapítani kedélyeket, hogy végre értelmes társalgás, érvekkel támogatott vita alakulhasson.
Szerintem az is alapprobléma, hogy sokan a vitát egyből veszekedésnek értelmezik, és ennek megfelelő indulatokkal reagálnak.
Miért nem lehet kultúráltan vitatkozni? Miért kell egymás torkának esni?
Számomra a fenti mondat a veszekedés vitává csitítását szolgálja, és ebben a formában nagyon is érzem a létjogosultságát.
Ezzel a kommenttel csupán védem a magaménak vélt mondatot. Azzal a résszel egyet értek, hogy sokszor ocsmányul, csapatosan szétszednek valakit a véleményéért, és ha az illető mégis próbálja védeni az álláspontját, még rásütik a kötözködő bélyegét is. Sőt a legmocsolódóbbak kenik előszeretettel a véleményformálóra, hogy folyton vitázik (értsd: veszekszik)
Tehát megszólítva érzem magam, és mégsem. Egyetértek, és mégsem. 🙂
Lehet, hogy a midnennapokban folyatott konfliktulkerülő magatartás okozta frusztrációkat vezetik le ilyenkor az arctalanság mögé bújva.
Amúgy Arteppel értek egyet. Nagyon kevés olyan fórumozó van, aki tényleg igényes a hozzászólásaira. A fórum is a pongyolaságnak kedvez. Arról nem beszélve, hogy van, aki az e-mail-jeit is minősíthetelen igénytelenséggel írja (akár hivaalos, akár üzleti), mit lehet várni tőle egy fórumon?
KedvelésKedvelés
De akkor ez a baj.
Nem tőled idéztem: ötvenötször olvastam.
Nincs baj a mondattal, sem a tartalmával, csakis azzal, amikor azért mondják, hogy ne kelljen megérteni, hogy valami tök világos eset van: valaki megrágalmazott egy másik tagot, aki ezt kikérte magának. És ha nem akarjuk megérteni a méltatlankodását, akkor mondhatjuk, hogy lám, a fórum a félreértéseknek kedvez, mert nincs mimika… pedig nincs ott semmilyen félreértés.
Igaza van artepnek és neked is, de annyi a tanulság, hogy nincs kifogás: tessék összeszedettnek lenni, normálisan fogalmazni, odafigyelni a fórumon is, nem csak az állásinterjún.
KedvelésKedvelés
Ezzel egyet tudok érteni! Köszi!
KedvelésKedvelés
Ez ma jókor jött. Ismerős helyzet.
Konfliktusom van valakivel. Vagy inkább: ő lekezel, lenyom, nem felnőttként kezel, leugat, bánt engem stb.
Mondjam-e neki, hogy én másképp látom, ez engem sért? Általában, aki így viselkedik, annak a fejében is egy olyan más valóságértelmezés van, mint az enyém, hogy nem is érti panaszomat, szemtelenségnek, hőbörgésnek, oktalan sértődésnek látja.
Tetézzük meg azzal a köznapi szituációval, hogy a bántóan viselkedő másiknak hatalma van felettem. Ő a főnököm, osztályfőnököm, apám.
Komolyan érdekel: mit tegyek?
KedvelésKedvelés
Szerintem ez mindig egyéni elbírálást igényel, helyzettől, embertől, viszonyrendszertől függ, illetve, hogy a harcmodorra vonatkozó döntésemnek milyen következményei lehetnek. Előfordul, hogy belülről lázadozva bár, ráhagyom, és próbálom magamban helyre tenni a dolgokat (pl. az már önmagában nem könnyű feladat, hogy – belül – ne vállaljam el a hülyegyerek szerepét, amit épp rám akarnak osztani). Vállvonás, pléhpofa. Máskor harcolok az igazamért. De olyan is van, hogy egyszerűen, ha van rá lehetőség, akkor elkerülöm a helyzetet, az embert. Létezik a passzív agresszív megoldás is (pl. manipuláció), hatásos tud lenni, de én nem kedvelem.
KedvelésKedvelés
hihihi küzdjél magadér’ küzdjél magadér’ küzdjél magadér’ ne fossál védd meg az igazad az igazad az igazad
nem, amúgy komolyra fordítva a szót: nem tudom sajnos. 😦 én többnyire asztalt borogattam és elmentem, de ha ténylgeténylegnagyon hatama van feletted valakinek akkor nem biztos hogy működik.
KedvelésKedvelés
Borzasztófontos!!!!!!!!!!!!!!!! KÖSZÖNÖM! KÖSZÖNÖM! KÖSZÖNÖM! KÖSZÖNÖM! KÖSZÖNÖM! KÖSZÖNÖM! KÖSZÖNÖM! KÖSZÖNÖM! KÖSZÖNÖM! KÖSZÖNÖM! KÖSZÖNÖM! x1000000!!!
Épp ez van most az életemben, mindenkivel. Néha túl is csinálom, mert nem mindig érzem a határokat, néha meg utólag esik le, hogy nem kapcsoltam idejében. Jaj de fontos volt nekem ez ma! ❤
Újra fogom olvasni ezt is (sok olyan van amit kell, időről időre)
Jól láttattál dolgokat, összefoglaltad amiket az elmúlt napokban írtam, mondtam másoknak. 🙂 KÖSZÖNÖM!
KedvelésKedvelés
Ahhoz, hogy ervelni tudjunk, elobb gondolkoznunk kell. A gondolkozas alapja pedig a tiszta fogalomkeszlet es a logika. Sokan nem (csak) gyavasagbol nem allnak ki magukert es masokert, vagy kardoskodnak a “bekesseg” mellett, hanem azert, mert nincsenek pontos fogalmaik a jelensegekre, gondolatokra es az erkolcsre, es soha nem tanultak meg logikusan, kovetkezetesen, tisztan gondolkozni sem. Nem tudjak, es nem is akarjak ezeket a keszsegeket, mert azok zavaroak, farasztoak, fegyelmet kivannak, bonyolultak, nehezek. Ezert aztan eszkoz hijan egyszeruen nem tudjak eldonteni, eszmei, elvont szinten mi jo es mi rossz, igy tobbnyire csak a privat szfera es az azt vedo egoista, erzelmekre vagy indulatokra alapulo struccpolitika letezik. Ez jar aztan olyan sokszor kez a kezben az erkolcsi nullasaggal, ami gyakran az opportunizmus, a gyavasag, a megalkuvas, a kozony, a rosszindulat formajaban testesul meg. Barhol, barmilyen helyzetben. Kollega furasa, szomszed hatbadofese, parttalan csaladi gyulolkodes, bantalmazo melle allas, politikai-kozeleti passzivitas, kutyaszar a jardan. Es persze, hogy nem mindenki, ebbe belekotni nem er 🙂
KedvelésKedvelés
milyen igaz, amit írsz!
és milyen elkeserítő!
gondolkodni fárasztó.
tenni a dolgunkat fárasztó (tanárok, pincér, aki nem állít ki külön számlát, hiába kérem)
lenyomni a másikat annak béketűrésére számítva, nem fárasztó?
kicsinyesnek lenni, bántónak és jogos érvek híján vagdalkozni, az nem fárasztó?
KedvelésKedvelés
Nem, az a könnyebb megoldás. Nem kell hozzá gondolkozni, alkalmazkodni, elég valamelyik kész sablon, vagy erő(szakosság), és az egész máris nem a mi problémánk.
KedvelésKedvelés
“igy tobbnyire csak a privat szfera es az azt vedo egoista, erzelmekre vagy indulatokra alapulo struccpolitika letezik” Igazad van, szilfa. Sokkal egyszerűbb felszínes, zavaros, indulatoktól szított és inkoherens dolgokat odavetni, mint venni a fáradságot és végiggondolni a dolgot. Persze még a gondolkodó ember energiái is végesek, nem tud mindennek utánajárni. Talán akkor bölcsebb nem beleszólni? Vagy figyelmesen kérdezni? Igen, ehhez is pár lépcsőfoknyit le kell ereszkedni az egóról és elismerni, hogy nem tudok mindent….
KedvelésKedvelés
hm, hát én eddig pár barátnőmnek írtam le az igazi véleményemet a kapcsolatunkról, pl. ha úgy kezelnek, mintha egy kiegészítőjük lennék, vagy osztják nekem a tanácsokat, mintha kérném, csak mert pár évvel idősebb nálam (vagy tudomisén, miért). kivétel nélkül mindegyik barátság ezzel azonnal meg is szakadt, párbeszéd nem alakult ki (nem fröcsögős, hanem higgadt és korrekt levelek voltak szerintem. miért levél? én írásban sokkal összeszedettebb és őszintébb tudok lenni). én nem nagyon látom, hogy az emberek el bírnák viselni az igazat, még egészen piszlicsáré dolgokban sem, tehát pl. azt sem viseli el a másik, hogy azt mondom neki, hogy ne adj nekem folyton tanácsokat, mert nem szorulok rá, nem vagy referenciaszemély, csak hallgass meg vagy támogass lelkileg, de az észosztás nem kell. pedig ez nem egy falrengetően kemény szöveg. vagy az?
KedvelésKedvelés
Én ezt még nem olvastam, de egy az egyben rólam (is) szól. Az uram szerint konfliktuskereső vagyok, mert ha valaki indokolatlanul csúnyán néz rám, én már kérdezek is. Ha van félreérthető mondat vagy orr alatt elmotyogott szó, arra is rákérdezek. Soha, semmilyen körülmények között nem hazudok, ha a véleményemet kérdezik. Tapintatból néha, de akkor is olyat, hogy erről most nem akarok többet mondani. Kevés barátom van.
KedvelésKedvelés