Ez csak címében párja ennek, amúgy semmi köze hozzá, de én szeretem a páros címeket, aki megtalálja mind a hetet, azt meghívom parfétortára a Szamosba.
Az van, hogy beszélgetek sokféle emberrel, ismerem és szeretem őket, kérdezgetik például, hogy vagyok.
És akkor az egyikük ezt mondja nekem:
Te mindent olyan komolyan veszel, nem? Nem vagy képes kompromisszumokra.
De hát nem azt kérdezted, hogy vagyunk, mi van velünk? Hát ez van. Meg hogy min vesztem össze a közös ismerősünkkel. Nagyon szar, hogy megbízom benned, te figyelsz, és aztán helyre akarsz tenni, mert nem vagyok olyan, mint te. Én, az állítólagos megmondóember soha le nem állnék elemezni a te gondjaidat.
No, majd veszem könnyedén. Milyen szerencse, hogy beszélgettünk, már tudom ezt is. De többet nem fogunk beszélgetni.
Egyszer utaltam rá a blogon, szépen, reklámoztam őt, küldtem linket, tömör “már mondták mások is” volt a válasz, soha nem tudom meg, mit gondol.
Mások is űzik ezt előszeretettel.
Nem kéne arra a gyerekre egy zokni?
Nem. Én is hüledezem, hogy milyen össznépi a túlöltöztetés, a kicsik finom hőszabályzásának termóba fojtása, de nem dolgom senkit helyretenni.
Sír, vonyít bennem a kérdés: elhiszitek, hogy kompetens vagyok, elhiszitek, hogy tudom a saját életemet? Nem, ez nem jóindulat, hogy örökké korrigálni akartok, megmondani, hogy kéne. Így élek, és azért élek így, mert ez való nekünk, mert ezt tartom helyesnek, illetve a legtöbbször: ennyire vagyok képes. Ez gőg? Ez a gőg? Én nem elemezlek ki téged. Az persze lehet, hogy írok egy cikket arról, hogy miért autóznak ennyien ennyit, vagy hogy talán nem kéne olyan könyveket szidni, amelyeket nem olvastunk, és te ezen megbántódsz, minek írogatok egyáltalán.
Vagy:
Neked nem veszi el nagyon sok idődet ez a blog?
De igen, sok időt elvesz. Mit szeretnél ezzel a kérdéssel mondani? Hogy nem kéne? Hogy mást kéne csinálnom az időmmel? Elhiszed, hogy el tudom dönteni?
Én azért nem írok blogot egyébként, mert én meghoztam egy döntést. Hogy én most inkább a gyerekeimmel vagyok. De én is tudnék.
Rámeredek. Szeretem őt, hálás vagyok neki. De ki kérdezte, kérte számon, hogy ő miért nem ír blogot? Most miről beszélünk? Megjött az újság, meséltem, megjelent megint az egyik bejegyzésem. “Miért nem csinálsz valami hasznosat is?” Vagy mi ez? Vajon megint önigazolunk?
Eleget vívódom a magam anyaságával, pláne most, hogy hétszámra egyedül vagyok, és közben látom őt, milyen anya tud lenni nekifutás nélkül. Én nem tudok olyan lenni. De nekem a blog nem ún. kreatív hobbi: azért írok, mert író vagyok. A macska nyávog, az eb vonít, s a kis halacska ikrát ürít kacéran. Írnom kell. Nem vagyunk egyformák.
Ez az egész amúgy is valami valami félreértés. Azért, mert én őszinte vagyok meg közlékeny, meg szeretek érvelni, meg érdekel egy csomó minden, meg folyton bajom van a világgal, egyáltalán: kilátszom, nem kell azt gondolni, hogy biztos azért csinálom, hogy provokáljak, és akkor arra biztos reagálni kell, lehetőleg úgy, hogy abból az derüljön ki: egyáltalán nem a világgal van baj. Pedig nem arról van szó, hogy kiállok, hogy “ide lőjetek”. Nem kell és nem etikus kihasználni a helyzetet. Aki nem ért egyet, érveljen. Egy kicsit nehezebb, mint ránézésre megmondani, én milyen vagyok.
“Védd magad”, tanácsolta az egyik igazgatóm. Mostanra értettem meg, miért mondta, és most már védem. De a világ abszurditásának feszegetését nem hagyom abba, nem áll módomban. Aki megsértődik rajta, az ne rajtam kérje számon.
Vállaltam mindenfélét, mert ilyen vagyok, például töltőtollal személyes jellemzéseket írtam negyedévente minden egyes diákomról. Csak én, és azért, mert ezt találtam ki, és nagyon sokat jelentett a gyerekeknek. Hát ebből meg az lett, hogy az óra után kalap-kabát-típusú osztályfőnök számon kért, hogy mikor írom már meg a jellemzéseket, hát késésben vagyok. Ugyanúgy meredtem rá, mint a bejegyzés eleji anyatársra, de rossz érzésem megint nekem volt, nem neki.
Ha én írok arról, hogy miért erkölcstelen a kényelmi és napi autózás, milyen hatással van ez mindannyiunk életterére, életminőségére, mik az alternatívák (és persze a szerkesztő belejavít: Budapesten igenis lehet biciklizni. MÁRMINT A LAPOSABB RÉSZEIN — ezt írta bele az én cikkembe, értitek?!), akkor egyes, barátaimnak hitt képződmények árgus szemekkel lesik: hohó, te is taxival mentél a múltkor, és azt is elfogadtad, hogy elhoztam neked a tisztítóból a szőnyeget, na ugye, hogy hasznos az autó? Hát te csak legyél következetes. Úristen, ez hányszor volt.
Anyámnak már nem mesélek el semmit, ő nem tud a cikkeimről, bajaimról, kételyeimről, legalábbis tőlem nem, mert tudom, hogy visszaél vele, összekombinál mindent, elmeséli fűnek-fának kiforgatva, így lesz a konkrét, udvarias, “ahogy neked jó, bármikor” segítségkérésemből dohogás a hátam mögött: de hát egy takarítónő ötezerért megcsinálja! De nem jött se ötezer, se takarítónő, és ez a gonosz mondat csak annyit jelent, hogy ők, NA ŐK AZTÁN nem fognak nálam — egyébként nem takarítani, hanem semmit se csinálni, nő vagyok, oldjam meg három gyerekkel, éjjeli munkával, műtött férjjel. Most emelkedj felül. Most nem te vagy a fontos. Mindezt vihorászva. Ja, és vegyek egy autót. Megértettem ezt még két éve: nem fognak segíteni, anyám is jótanácsban lesz erős, és képtelen holmikat vásárol össze, ez a segítség.
Barátok, egyszer látott ismerősök meg az Otthon Segítünk húzott ki akkor a mocsárból. Mindez az esküvőnk után három héttel történt: akkor már megéltem azt, hogy az e-mail és mobil általánossá válásának korában a kézzel készített meghívóra a közvetlen rokonaim hat hétig egy sort nem írnak, még nem tudják, majd egy héttel előtte az egyik megírja, hogy ja, nem jön, a másik meg bejelent plusz egy vendéget, akit még nem láttam soha, és az egész azért kínos, mert háromnapos és ottalvásos a dolog.
De arra is nekem reagál az anyám, amit nem tőlem tudott meg. Elmegy az anyósomhoz, és megbeszélnek minket, mert “aggódik értem”. És ír egy esemest. Hogy ő nem tudja pontosan, mi van, hogy van, de szerinte az én viselkedésem oka LEHET annak, hogy a férjem ennyire beteg. Persze ő nem tud róla, hogy beteg, teszi hozzá sietve. De vannak lelki okok.
Anyám hajlamos a kopott lemezeket feltenni ilyenek miatt évekig:
- túl sok könyvünk van — nem fog felgyulladni?
- beülök kávézni vagy süteményre — neki erre sosem volt pénze!
- én nyilván nem tudom, hol lehet akciósan vásárolni, megveszem a drágát, majd ő (az eredmény: diznihálózsák)
- magas sarkú, ezüst színű szandál — ő ilyet sose vett!!!
- akasztót varrt a kardigánba, és én NEM KÖSZÖNTEM MEG! (a barátnőmé volt, otthagyta, ő leakasztotta és belevarrta — tényleg nem köszöntem meg)
- színházba járok — minek az, hát nem fontosabb a gyerekem?!
Magyartanár volnék, “értelmiségi”. Úristen, és én ezt beszoptam, és tipródtam évekig, hogy a Katona meg a Krétakör valami gyanús hobbi, mások bezzeg! és egyáltalán ezt a dilemmát, hogy vagy a gyerek, vagy a színház, kész. Jött is, vigyázott is a gyerekre egyébként akkor még, de ment a roham, hogy MONDJAM MEG, MIKOR LESZ VÉGE. Rémülten mondtam mindig valamit. Nem akkor volt vége. Miről van itt szó a mélystruktúrában? Ő nem jár színházba, ne járjak én se. Nem lehetsz más, nincs menekvés, ha más vagy, megbüntetünk.
További ostorozási felületek:
- nincs autónk
- nem spórolok
- biciklizem: veszélyes
- nem tévézek, hát miért nem, az hasznos!
- előfizettem a Magyar Narancsot
- tanár vagyok: ő mondta, hogy az csak zsebpénz, és kell nekem egy férfi, aki eltart!
- nincs hitelem, és nem is tartom üdvösnek, hát meg kell értenem, hát anélkül nem megy, de azt a sok apró betűt meg ki olvassa el, nem tehetnek róla
- lenézek mindenki mást, aki nem olyan, mint én
És egy szava nincs arra, ha a szerettei valamelyike
- kúrogatással tölti az ifjúságát
- iszik, de keményen, cigizik, drogozik, irdatlan pénzeket elkölt erre
- kamumunkahelyről kamumunkahelyre sodródik
- túlzó autóra költ, belebukik a hitelébe
- tandíjas iskolákat kezd el, nem fejezi be
- buta, uszító, szélsőséges lapokat olvas
- hörögve szid valakit, épp egy nagy művészt, akit nem ismer, csak mert az illető homoszexuális
Kedves családom, kedves olvasóim, tisztelt emberiség, most már ezt is tudjátok. Tudom, sosem szimpatikus, aki dühös, de tegyük ezt most félre. Kérdezem tőletek: nekem van-e übertudatom? És ha tudtok lakatlan szigetről, internetelőfizetéssel, szóljatok.
csak az olvassa. én szóltam 
Hú, megint de tükröt mutattál. Én annyira igyekeztem nem más lenni. És soha senki se szólt érte, ha mégis kilátszott, az én anyám inkább lenyelné a nyelvét, minthogy szóljon, ez se sokkal jobb… Szóval maximum annyi beszólás, hogy mielőtt elindulnék reggel, a gyerekek végigmérnek, és “tényleg így akarsz kimenni az utcára?” de ez is inkább vicces. De mégis, az egész mögött ott a mélységes rosszallás.
És hogy vajon én hogy tolerálom, ostoba kritikus Szűz jegyűként, ha más másképp van behuzalozva? Hát nem jól. De legalább próbálkozom.
Úgyhogy megint köszönöm.
KedvelésKedvelés
Most nagyon üt ez az írásod. Éppen belefutottam, ahogy két nő kioktat egy harmadikat, hogy tegyen-e a nemrég elveszített férjéről képet a fb-on, vagy sem. Gyászoljon magában, ez az ő dolga. Hihetetlen!
KedvelésKedvelés
Én két kikent-kifent középkorú nőt hallgattam ki egy étteremben kedden, ahogy azon rémüldöznek, hogy az egyikük menye milyen kövér, pedig már tíz hónapos a gyerek, de MÉG MINDIG SZOPTAT (és, gondolom, így nem tud fogyózni, erre hivatkozik).
Hú, kivagyok a középkorú nőktől. Ahogy méregetnek, fiókba tesznek, ahogy rosszallanak, ahogy épp csak arra járnak és meggyűlölnek.
Ma két olvasóm is járt itt, segítettek, és olyan jó volt.
KedvelésKedvelés
Van egy kolléganőm, ő mondta kedvesen Iminél, hogy mennyire meghíztam, igazán leadhatnám már, nagy a gyerek. Úgy tűnik, hogy ez ko(ó)rtünet.
Az említett kettő ráadásul korunkbeli, mint ahogy a harmadik is, aki egyedül maradt három gyerekkel.
Mi is mennénk már nagyon és azt is várom ám, hogy mit segíthetünk!
KedvelésKedvelés
Gyertek! Amikor jó!
KedvelésKedvelés
Én mindig azt kaptam meg, hogy ne szoptassak már, elmúlt egy-másfél-két-stb éves, hát ezért vagyok úgy leromolva fizikailag. (Értsd: kisebb a testtömegem, mint neki.)
KedvelésKedvelés
Generációs irigység a fiatalabbakra. Mert nekik ez a fajta szabadság sosem adatott meg. És másokon köszörülni a nyelvüket jobb/könnyebb, mint szembenézni saját unalmas meg nem élt életükkel. Emiatt olvassák a középkorú nők a sztorit meg a besztet is, mert jobb a másik életével foglalkozni, mint a sajáttal.
De ez nem menti fel őket, semennyire sem. Hogy lehet egy anya irigy a saját gyerekére?
Családi albérletbe beköltözött egy család: várandós anyuka, új férfi plusz anya előző kapcsolatából a két gyerek. Anyuka menekült a saját anyai házból a két gyerekkel, ahol eddig lakott. Sosem dolgozott, de nem azért, mert nem akart, hanem mert az édes jó anyja úgy akarta, hogy ő eltartja, cserébe a lány vezeti a háztartást. Modern kori rabszolgaság anya és a lánya között. A lánynak új kapcsolata lett, amiből gyerek fogant, anyuka felháborodott, diktálta, hogy mit kell tenni, és először életében a nő nem úgy döntött, ahogy “kell”. Most meg mindenfélével fenyegetőzik, üzenget, fúj az új pasira, és az unokákon keresztül zsarol, és hogy mi mindent csinál még, arról csak sejtéseink vannak. A nő meg gyereket vár, és közben meg láthatóan retteg. És ilyenkor gondolkodom el azon, hogy ha tudnék segíteni (nem érzem, hogy tudnék), hogyan tegyem azt, hogy ne egy újabb “meg akarom mondani, hogy hogyan kell” legyek…
KedvelésKedvelés
A világot figyelni és feszegetni az abszurditásait, miközben véletlenül sem elemezni senki gondját… nem olyan könnyű ezt betartani, szerintem.. Engem néha elural a személyeskedés a nagy világnézegetésben, utána persze megbánom.
Szeretem az írásaidat.
KedvelésKedvelés
Volt egy középiskolai tanárnőnk. Imádtuk mi a diákjai és még évek múltán is feljárogatunk hozzá, a mai napig néha egész csapat gyűlik nála össze. Neki nem kell mondania a gyerekeinek, hogy látogassatok már meg, mert minden gondjukkal, bajukkal, örömükkel hozzáfutnak. Az unokáit le se tudja vakarni.
Sokat gondolkoztam rajta, hogy mi a titka? Aztán rájöttem azt hiszem. Valami egészen hihetetlen odafigyeléssel tudja hallgatni a másikat, miközben soha nem ítélkezik, nem tesz úgy mintha az ő véleménye lenne egyedül az üdvözítő. Sőt nem is alkot véleményt. Nem jön elő közben azzal, hogy mit kellene csinálnod, mert nem akar a segítő szerepében tetszelegni. Eszébe sem jut soha megmondani a tutit. Viszont együtt elmélkedik veled a te lehetséges megoldásaidról végtelenül jóindulatúan és elképesztő figyelemmel. Szeretnék ilyen lenni, de annyira nehéz. Próbáltam én is nem egyszer úgy végighallgatni valakinek a problémáit, hogy még véletlenül se adjak tanácsot, együttérzésemen kívül ne nyilatkozzak az ügyben semmi másról. Ne jusson eszembe erről más, vagy ha eszembe jut se kezdjek bele a saját sztorimba, mert akinek baja van pont leszarja, hogy mi volt egy ismerősömmel is ebben a hasonló helyzetben. Mit ne mondjak nem vagyok biztos benne sikerült-e valaha is…iszonyú nehéz. Tudjátok milyen nehéz már az is hogy ne akard magadhoz ragadni a szót legalább néha-néha 🙂 ?
KedvelésKedvelés
jaj, ez a szónélkül hagyás…épp tegnap barátnőkkel, sírni tudtam volna magamtól…egyszerűen nem ment, már nekem fájt,hogy annyira tudtam és mondtam és nem bírtam csakhallgatni…nehéz, nagyon nehéz
KedvelésKedvelés
Nehéz hát 🙂 Az a baj, hogy mikor a másik elkezdi mondani ami foglalkoztatja, mi elkezdünk erre belül reagálni és ezek a reakciók gyűlnek és gyűlnek, végül már nem tudunk figyelni egyáltalán a másikra mert a saját asszociációinkkal vagyunk elfoglalva ami végük kirobban és elkezdjük mondani és mondani. Van akinél ez a saját reakcióidő annyira le tud csökkenni (például anyósom ilyen), hogy 2-3 mondat után már nem képes figyelni a másikra és átveszi a szót 🙂 Az ideális pedig valahol az lenne szerintem, ha képesek lennénk meghallgatni az egész mondandót és utána az egészről alkotnánk véleményt, de csak akkor ha összeállt az egész kép (ha ez egy hét múlva történik meg mondjuk, az sem baj), nem azonnal vagdalkozva. Sokkal többet tudna ebből profitálni minden szereplő az biztos. Álomálom tudom…
KedvelésKedvelés
Mintha csak a saját anyámat hallanám. Ne gyújts füstölőt, mert leég a ház. Ne használj habszifont, mert felrobban és megvakulsz. Ne menj szórakozni, mert 60 forintért is öltek már embert. Ha valaki meg akar erőszakolni, kérd meg, hogy használjon óvszert!
KedvelésKedvelés
A mindenit, ez gyönyörű válogatás!
Az én anyám értelmiségellenes alapon nyomja.
KedvelésKedvelés
Ágyat vettünk a gyermeknek, mikor már faltól falig ért a rácsos ágyban. Mire Jóapám azt bírta mondani: “Én bezzeg 20 éves koromig rácsos ágyban aludtam.”
KedvelésKedvelés
Ez kész, ezen percekig röhögtem. Bocs :S
KedvelésKedvelés
1. “Miért nem mész ki külföldre? Ha én anno mehettem volna…”
2. “Hogy annak is miért nem volt jó itthon a seggén, most Londonba’ mosogat, vagy mi. Ezért fizette neki az apja a két diplomát.”
KedvelésKedvelés
Nem az én problémám, teljesen más korosztály vagyok, nem is tartozik rám az egész, de engem is érint, csak más oldalról. Nincsenek értelmiségi-ellenes szüleim. Anyám négydiplomás pedagógus, könyveket vásárol, hangversenyre jár, futni jár, és nekem is ilyennek kell lennem, akkor is, ha elsőre el tudtam dönteni, hogy mi szeretnék lenni, akkor is, ha töksüket vagyok és nem hallom, hogy kisszekund vagy nagyszekund, és miért vagyok olyan, amilyen. Persze, jobb a helyzetem, de az eredmény ugyanaz, ugyanúgy semmit nem tudtam, nem mertem megbeszélni vele. De majd ha gyerekem lesz.
KedvelésKedvelés
🙂
Az én anyukám a bűntudatkeltést űzi profi szinten. Nálunk így néz ki egy átlagos telefonbeszélgetés:
Este 6 óra, belépek a lakásba, cseng a telefon, felveszem. Anyukám első mondata:
-Nem igaz, hogy Téged egész nap nem tudlak elérni!
-Sajnálom de szülői értekezleten voltam és kikapcsoltam a telefont.
-De délelőtt sem vetted fel!
-Igen füvet nyírtam és nem hallottam a zúgástól semmit.
-Ne mond már, hogy egész délelőtt nyírtad a füvet!
…és így tovább perceken át míg azon kapom magam, hogy már megint bele vagyok kényszerítve ebbe a magyarázkodó, védekező szerepbe, pedig nem követtem el semmit. Fogalmam sincs mit élvez ezen de ezt megy évtizedek óta. Bátyám szerint pont ilyen vele is. Sőt ha nem én veszem fel a telefont hanem mondjuk a férjem, akkor is tudom a második mondat után, hogy anyukám van a vonal másik végén, kizárólag a válaszokból amik valahogy így festenek:
-Azért nem vettük fel mert nem hallottuk, hogy csörög.
-De hát itt vagyunk az áruház közepén, a mobilt sem lehet hallani mindig ebben a zajban.
Stb. Stb. Stb.
KedvelésKedvelés
Eszerint van még egy húgom, egy férjezett, fűnyírós. Feltárul anyám titkos élete.
KedvelésKedvelés
Igen, igen, ez a hosszas magyarázkodás, hogy de miért nem vettem fel a telefont. Már kitaláltam, hogy mondani fogom, hogy épp szartam, oda meg mégse viszem magammal, de még nem mertem ilyen közönséges lenni.
KedvelésKedvelés
Üdv a családban tesók 🙂
KedvelésKedvelés
Mai ajánlatom szigetre, bár nem teljesen lakatlan, viszont leégni sem fogsz:
http://nol.hu/kulfold/20130119-sarki_laz
KedvelésKedvelés
Milyen jó cikk és milyen helyes lány !
Semmi smink, természetes szemöldök, értelmes, nyílt tekintet, mosoly… Számomra ilyen a női ember – nem pedig az a minél szőrtelenebb, soványabb, kisebb, tágra nyílt szemű, értelmetlen tekintetű kiemelt szájú egyenbábu,
amit a média nálunk már a 12 éves nőneműekből gyártani kezd
(a férfiak szintén mesterségesen alakított szexuális téveszméinek minél előzékenyebb kiszolgálása céljából).
Nem tudom, mikor és hol lesz ennek a vége…
KedvelésKedvelés
F. Várkonyi Zsuzsa sokat ír a démon szülőkről.
KedvelésKedvelés
Hmm…
“a démonszülő…inkább démon anyát mondok” – persze, köszönjük már megszoktuk, ezután hozzáteszi, hogy “a démon apa is ugyanolyan kártékony”, de folytatja, hogy vannak ilyen egészen dobogós helyezésű mamák is a terápiás gyűjteményemben…meg “az asztma az anyával való problémák szomatikus megjelenése” bizonyított szerinte! Legalább apunak addig sem kell leszokni a cigiről, a passzív dohányzás nem lehet ok ugye. Nem kell vizsgálódni az allergének után sem, mint például a pollen, állati szőr, poratka és egyes gombafajták, hiszen úgy is az anya az oka mindennek, nincs mit tenni punktum.
KedvelésKedvelés
Jól érzékelem, hogy nem győzött meg?
KedvelésKedvelés
Pedig érdekes volt, előbb kellett volna meghallgatnom, nekem úgy tűnt, tudja, miről beszél.
KedvelésKedvelés
Abban minden bizonnyal igaza van, hogy a gyerekével rivalizáló szülő árt a gyereknek, de hogy a gyerek asztmáját is varrjuk az anyák nyakába, na ne…
KedvelésKedvelés
Néha felbukkanó jelenség: milyen már az, hogy én megengedhetem magamnak, hogy hétköznap is sokáig aludhassak. (Dolgozom egyébként, sőt, pillanatnyilag nagyrészt a férjemet is én tartom el.) Az IGAZI ÉLETET akkor tapasztalnám meg, ha megtudnám, milyen rendszeresen hajnalban járni dolgozni. Az ám az igazi munka, az ám az igazi ember, aki szív. Mondjuk az, hogy volt idő, hogy én is szívtam, de úgy, hogy néha éjfélig meg este 10-ig kellett bent maradnom egy korábbi munkahelyen, nem túl megható: mintha ez a korán kelés tenné derék emberré az embert. Meg a fizikai munka. Van egy ilyen hozzáállás, hogy legyen bűntudatod, ha nem véres verejtékkel keresed a pénzt (az, hogy 12 éves koromtól folyamatosan voltak fizetős magántanítványaim, mer olyan jól mentek a nyelvek, és emiatt nem kellett mondjuk szalag mellé mennem 3 műszakban melózni, valahogy kevés).
KedvelésKedvelés
Igen, a korán kelés gyakran összefonódik a szorgalommal, a „rendes, dolgos” életmóddal. Lehet, hogy azzal van ez kapcsolatban, hogy a „jó munkásember” hajnalban kelt, este korán feküdt, későig csak „mulatozók, lumpen alakok” maradtak fenn. Nagy bánatom, hogy a hétköznapi időbeosztás is (hivatali idő, orvosi rendelés…stb.) a pacsirta típusú embereknek kedvez, ugyanis én abszolút bagoly vagyok. A főiskolán a reggel 8-tól kezdődő előadásokon majd meghaltam (sajnos ezzel pedagógusként is így voltam : ) ), viszont este, amikor már mindenki kókadozott, én simán tudtam még figyelni. Most, hogy épp nincs munkám, 10 előtt szinte sosem kelek fel, de éjfélkor még javában dolgozok, tanulok, olvasok, és 2-3 körül kerülök ágyba. És sokszor lustának érzem magam, pedig ugyanannyit tevékenykedek, mint mások, csak épp egy kis eltolódással.
KedvelésKedvelés