édesanyám, aki szültél, nokedlit szaggatok, te hívtad nokedlinek, és pont úgy szaggatom, deszka, kés, mint te
és rád gondolok
és rengeteget kaptam tőled
és nagyon hiányzik, amit nem nagyon kaptam: annak elismerése, hogy én is tudom, én is lehetek kompetens, ügyes
ezért érzem úgy, hogy nem szeretsz: nem szeretsz, mert nem helyeselsz
tudom, mikor feküdjön a gyerek, ha nem is mindig sikerül akkor letenni, tudom, mire érdemes időt szánnom, tudom, mire jók a piros bogyós gyümölcsök, tudom a saját életemet, te nem is tudhatod, mindenesetre nem járok tévúton, nincs okod aggódni, ha nagyon más lettem is
és emiatt vagyok dühös, mert ez az, amit nem adhat meg más igazán, csak a szülő
a jóakaratból írt “én nem tudom, de biztos” üzeneteid (virágnyelven annak kifejezése, hogy valamit nagyon elszúrtam, esetleg csak simán, hogy mit kellene tennem ahelyett, amit teszek) — ez nem kell nekem
az hiányzik, nagyon, hogy te mondd ki: jó vagyok, büszke vagy rám, érdekellek
az kell, hogy ne csak mindig mások bagatell dolgaival büszkélkedj nekem, engem vigyél fel a padlásra!
és nem, nem elég ötforintosokban, hogy azért egész szép hangod van, nem elég, mindenestül, eleve, nem is húszezresként: értékpapírként!
ehhez az is kellene, hogy egy kicsit elengedd, hogy te tudod jól
mert orvos vagy, meg idősebb, meg okos emberek előadásait hallgattad, meg te láttad, hol van olcsón pamut gyerekhálózsák
egyrészt: nem mindig tudod
másrészt nem használunk hálózsákot, és nem azért nem, mert szerinted praktikus
harmadrészt a tudás nagyobbik része nem jobban vagy rosszabbul tudás, hanem sors és személyes választás
és fáj, hogy a tesóim, ha te kéred, azonnal ugranak, és hoznak olyasmit, mert te kérted, csupa finomságot, amire nem biztos, hogy szükségünk van, mindenesetre nem beszéltük meg, és kötelező a hála
ha én kérem őket, nem jönnek, nem vesznek komolyan, de még gúnyolódnak és ki is beszélnek veled
vagyis most már az egyik jön és ért, mert megszerette a férjemet, de 2010-ben, amikor nagyon beteg volt, senki
a lényeg, hogy én jó nem lehetek
ez fáj, ez hiányzik
és most, hogy ezt leírtam, egy kicsit meg is bocsátottam
ami magányos ügy, tehát nem jelenti azt, hogy tovább mehet a verkli
csak az olvassa. én szóltam 
én még fogalmazom a saját anyámat
eltart még egy pár évig
KedvelésKedvelés
Erre holnap írok. Ma nem, mert Arc-ot nézünk a párommal. Ez nem helyes így, tudom. Mmint a filmcím. Van egy 19 éves lányom és anyám. Nagyon nehéz kettejük között lavírozni, jónak lenni.
KedvelésKedvelés
én anyám is pont így szaggatja a nokedlit, és én is. a többi is nagyjából stimmel. biztos van összefüggés a kézzel szaggatott nokedli és a kapcsolatok között. 30 éves voltam, mikor megtudtam, hogy amit mondott, hogy 6 hónapos koromig szoptatott, nem volt igaz. akkor már szültem és kínkeservvel szoptattam, minden nap küzdelem volt. sosem bocsátottam meg neki ezt és még sok mást sem. például, hogy tőlem elvárja a 3., 4. gyereket, de ő nem szült másodikat, mert én beteg lettem. (bagatell, ahhoz képest, ami az én gyerekeimmel már eddig történt). belémnevelte a kisebbrendűségét, a testképzavarát, a túlaggódását, az irigységét. nehéz ezeket letenni. és nehéz azt írni, hogy gyűlölöm az anyámat, mondani nem is merem senkinek.
KedvelésKedvelés
bibibí, az én anyukám egy kézzel mosogat! (meg is látszik)
de, jó ember. nagyon szeretem.
KedvelésKedvelés
Akinek olyan férje van, aki szereti, értékeli, aki TÁRS, az miért akar még az anyjától? Változzon meg és pörgesse vissza az időt? Nem lesz ilyen. A harmincasok anyái legalább ötvenesek, inkább hatvanba hajlók. Nem fognak megváltozni. Az én anyám se fog megváltozni és a feleségemé sem. Mi gyerekek tudjuk elfogadni, hogy ilyenek és kész. Nem megbocsátani, hanem elfogadni ilyennek. Kevés esetben van a dolgok mögött kifejezett rosszindulat, legalábbis érzésem szerint.
Akinek családja van, az jó esetben felnőtt ember, önálló tudattal, önálló gondolatokkal. Ha nem így van, akkor nem anyákról kell keseregni, hanem EZT kezeltetni. Ezen asszem meg fog sértődni pár ember, pedig a fenti mondatot sem rosszindulat, sem pedig lenézés nem fűtötte. Tapasztalás viszont igen.
Az az ismerősöm pedig, akit az alkesz apja vert, erőszakoskodtak vele és az anyja gyenge volt a védelmére kelni is, nemhogy megvédeni, nem sír. Kezel és kezeltet. És már képes azt mondani, hogy HÁLÁS az apjának, mert általa indult el egy olyan önismereti úton, amire enélkül tán rá se lépett volna.
KedvelésKedvelés
Én például azt szeretném az anyámtól és magamtól, hogy normális kapcsolatunk legyen. Hogy érdekelje az unokája, unokái, sőt, hogy szeresse őket. Attól függetlenül, hogy azt hiszem magamról, hogy felnőtt ember vagyok, önálló élettel, önálló gondolatokkal. Pedig társam van, aki nem férjem, de szeret és értékel. Ettől függetlenül még nagy dolgot szeretnék: normális, élhető anya-lánya viszonyt. Nagymamát a gyerekemnek, meg a gyerekem unokatestvéreinek.
KedvelésKedvelés
Te András, te megkaptad ezt a korai és lényegi igenlést, úgy látom. Ezért ítélkezel. Azt, amit az ember primer módon és eleve a szüleitől kell megkapjon. Én nem. És az anyám hetvenhat. Tudom, hogy nem fog változni. És kezeltetem. Épp a blog is kezelés. De olyan ép sosem leszek, Soha. Mit tegyek? Megírom.
Az ismerősöd esete, illetve ahogy interpretálod, bagatellizálja, mintegy legitimálja a bántalmazást: akkor nem is vaj. Olvass Alice Millert.
KedvelésKedvelés
Nem is bagatell, nem is legitim. És igen, én megkaptam az igenlést. De vannak azért ismereteim a másik oldalról is. Jó sok.
És nem érzem pökhendi ítélkezésnek azt, hogy több szakember egybehangzó véleményét tolmácsolom, amivel történetesen egyetértek.
És azt sem mondom, hogy könnyű megtenni. Nem az. De attól még a feladat adott.
KedvelésKedvelés
No, hát igyekszünk. Addig is, aludjunk, mert holnap reggel édesanyánk hívására ébredünk úgyis.
KedvelésKedvelés
András, meg tudnád mondani hol kezeltette magát az apja által bántalmazott ismerősöd? Csak azért kérdezem, hogy oda még véletlenül se keveredjek el, ha ne adj isten valaha segítséget kell kérnem! Jézusom, kimondatni valakivel, hogy legyen hálás (bocs, ahogy Te írtad HÁLÁS) az apjának, aki verte és erőszakoskodott vele, nálam már szintén bántalmazásnak számít. Jesszus…! Akkor inkább Csernussal értek egyet, aki az ilyesmi szörnyűségeket átélt páciensének valami olyasmit mondott, hogy meg ne próbálja megbocsátani a megbocsáthatatlant, vegye észre, hogy neki NINCS apja. Fogja fel úgy, hogy meghalt (mert apai értelemben tényleg mindig is halott volt).
KedvelésKedvelés
Talán minden orvos lánya így érez – én is. Más orvoslányoktól is hasonlókat hallottam. Egyet azért köszönk az Enyémnek (többet is talán, egyszer majd összeszámolom): negyedik gimeben végül mégsem engedte, hogy orvos legyek.
KedvelésKedvelés
Öööö… írhatnék én is az anyámról, de előtte még leakadtam ott, hogy nokedlit deszkán, késsel. Azt meg hogy?
KedvelésKedvelés
Ráönt, szelet, forró vízbe kés, csík lehúz, apróra darabol. Van egy mozdulat, nem tudom leírni. Hosszúkás lesz a nokedli.
No, írj anyádról.
KedvelésKedvelés
ezt sose tudtam megcsinálni, megy a nagylukú reszelőn a forró vízbe csordogálva, de azt szinte látom magam előtt, ahogy “pilickázod a deszkáról” (by Polcz Alaine, a szakácskönyvében írja így, ami régi kedvenc), és illik hozzád.
az egyik legjobb a blogon ez a mindentanyámról-sorozat. mikor olvasom (na meg a kommenteket!) úgy érzem, hogy van remény felülkerekedni a szirupos anyáknapi-giccses, szigorúan nagybetűs Édesanya-kultuszon. amit már csak azért is jó lenne baromi gyorsan elfelejteni, hogy beszélni lehessen arról, amit az anyák nagy része valóban erőn felül tesz a családért évtizedeken át, és közben arról is, amit szarul: fiúgyerekeket kishercegnek, bántalmazónak, alanyijogon-követelőnek, lányokat házirabszolgának vagy hannahmontanának nevelve. (és akkor a tettestárs, apu még szóba sem került…)
nekem ez az ezerpárszáz kilométer jó távolság, pont annyira, hogy hiányozzon az, ami jó, és tudjak azon gondolkodni, ami nem. és ami nem is lenne jó, ha közelebb lennék. a lánylakásomon anno kéretlenül takarítás. a (nem miattam) kibeszélhetetlen problémák. hogy kétszáz szóval mondja, amit kettővel is lehetne, és közben még vagy öt témát felhoz, követhetetlenül. és mindig, mindenkin segít, akkor is, ha már nem bírja. hogy sosem nevelt bátornak és erősnek, mindig a szolgaiság volt az ideál, és nem védett meg az iskolai bántalmazástól, mert ahhoz konfrontálódni kellett volna. hogy aggódom érte és az apámért, kamaszkorom óta (na meg a dinoszauruszért a nappaliban). hogy legalább annyira vagyok (voltam) az ő szülőjük már másfél évtizede, mint amennyire ők az enyémek.
és ezt ő(k) csinálták, nem én.
én azt csinálom, hogy ne így csináljam.
KedvelésKedvelés
(vagy “picikázás” az a mozdulat..? keverednek ezek a tájjelegűek már.)
KedvelésKedvelés
Valaki majd csak megír egy hasonlót az apjáról is. Emberek vannak elsősorban, s sajnos csak másodsorban anyák-apák, családtagok. Az ilyen kapcsolatokból, az ilyen emberektől talán soha noncs menekvés. Nekem “szerencsém” van, mert szinte semmi olyan dolgot nem csinálok amit apám, s ő nem csinált olyan dolgot amit én gond nélkül megteszek. Amit nem csinált meg, de meg kellett volna, annak kézzelfogható és látható nyomai vannak. Elég a házra nézni amit végül is tőle vettünk meg. (Bár jó időben meghalt, mielőtt teljesen tönkrement volna a család és anyánk.)
Egy nőnek sokkal nehezebb, mert ottaz anya mintája, aki mindig elmondta, hogy a Naca kétbalkezes, annak botfüle, van, nincs ritmusérzéke, rossza anya stb. és ezen az sem változtat, hogy a Naca képes akár 100 fős partit is rendezni, amibe a férje is belesegít, az sem, hogy versenytálcol, az sem, hogy jó tanuló volt, az sem, hogy férje lassan 30 éve kitart mellete (az övé amint tudott lepattant), az sem segít, Hogy Naca huszonéves kankli kölykei az ölébe ülnek, s szagolgatják az anyjukat, hogy milyen illatos.
Ez akkor is csak lassan múlik, ha az iyen anya gonosz módra nem akkor hal meg amikor illenék, hanem a terhet is az ilyen lányára hagyja (miközben a másik két gyerek akivel vígan pletykázzák Naca családját, ha átjönnek a lenéző hangsúly ahogy a Nacát tudták mondani).
KedvelésKedvelés
nem értem, miért van így, de így van, nálunk is, az apámal is, aki engem mindig sokkal jobban érdekelt, mint az anyám. az a valami, amitől egy gyerek felnőttként biztonságban érzi magát, az később nem pótolható. én most épp ott tartok, hogy úgy érzem, megbocsátottam, vagy inkább elfogadtam, hogy én nem kaptam. és nagyon remélem, hogy a sajátom nem erre fog emlékezni.
KedvelésKedvelés
Jaj, Csilla, a szüleidnek nem, de annak úgy örülök, hogy írtál.
KedvelésKedvelés
Szabó Magdát olvasok mostanában (vettem kilóra néhányat), meg az apámmal nyaralni voltunk hármasban (meg a gyerek), és azalatt a három nap alatt minden újra eszebe jutott. és arra jutottam, kb. hogy hiába a megbocsátás, elfelejteni csak akkor lehet, ha a másik is megváltozik. ez 72 éves korban már irreális elvárás. úgyhogy ez patt. de az érdekes, hogy neked is most lett róla írnivalód. én is írtam, de jelszavas, mert ŐK is olvasnak, és nem akarok megint veszekedni.
KedvelésKedvelés
Az én anyám késsel szaggat, én szaggatóval. Nem volt ez mindig így. Hosszú évekig tartott, amíg egészségesen elváltak az útjaink, és már nem várunk a másiktól olyat, amire nem képes. (De legalábbis nem terheljük vele a kapcsolatunkat…)
Nem hiszek abban, hogy nekünk kell megváltozni, alkalmazkodni hozzájuk – mert ők már képtelenek. Én a személyiség halálig tartó fejlődésében hiszek, nem csak a tanulmányaim, a tapasztalataim alapján is. Az anyósom és az apósom pl. nagyon sokban túlléptek a saját korábbi határaikon a haláluk előtti években.
Magam szülőként azt gondolom, hogy nekem is alkalmazkodnom kell ahhoz, hogy a gyerekeim változnak, de nem kell ehhez tudatosnak lenni: van olyan nagyikorú ismerősöm, aki nagyon érzően kíséri a gyerekeit, unokáit, és ők viszont.
KedvelésKedvelés
Az apám egy érzelmi analfabéta, anyám pedig egy minden fronton áldozat, én pedig egy idióta, hogy állandóan megmenteném őket, hogy végre jobb legyen nekik. Minden igyekezetem ellenére egy hálátlan dögnek éreztem magam mellettük. Tizennégy éves koromban költöztem külön tőlük, új iskolába kerültem, egy hónapban egyszer látogattam haza. Azóta majdnem két évtized telt el, és nekem is saját családom, életem lett.
A saját utaimra engedés a “te bajod” kijelentéssel zajlott. Az én bajom volt. Valóban. A sorsom megkímélt a nagyobb problémáktól, de ha lett volna is ilyenem, sosem mentem volna velük haza, inkább megoldom magam, ha esetleg magamra károsan, rosszul is. És ők mai napig meg vannak győződve róla, hogy ennél jobb szülők nem is lehettek volna…
KedvelésKedvelés
Nagy sóhaj,sohasem volt őszinte,ha v- mi nem odaillőt kérdeztem.Megtudtam úgyis,mástól,később.Pedig elmondhatta volna.Ezért is vagyok őszinte a gyerekeimmel,koruknak megfelelően.Mindig fontos volt,hogy “mit szólnak az emberek”,na nekem ezért nem.Most is behódol azoknak,akiktől valamennyire függőnek érzi magát,kedves szomszéd pl.nem mer szólni,hogy ne állja el a bejáratot,én meg parkolhatok kint,harcolhatok befelé részletekben.Rettegve mondja,” ne merj szólni neki”.
KedvelésKedvelés