Most már sokadszorra merül fel, kommentekben és e-mailekben, hogy oké, értjük, mi a probléma, de jó, hogy megfogalmazod, sok-sok bejegyzés szól erről, a keressük a megoldást, a leszoktam rólad, az ebben a nagy egyenlőségben, a nekem nem lenne pofám, az amiért a nő nem…, a kedves férjem, a ne akard megváltoztatni, a mert az nekik is jó lenne. Tudjuk, hogy mi a gond.

De mi a megoldás?

Ezt is válasszuk ketté.

Á. Mi lenne jó? Miben reménykedünk?

Az lenne jó, ha közösen eljutnánk hatékony párterápiára, a férjeink szépen belátnák, mi az ő részük ebben, lehajtanák a fejüket, mi nagyvonalúak lennénk, felébresztenénk a bennünk alvó szexuális fenevadat, holnaptól senki nem kiabálna a nappaliban, együtt főznénk babgulyást, kacagnánk a réten boldog gyermekeinkkel, ja és anyagi gondjaink sem lennének, meg az anyós is Kanadába költözne, de kár, hogy nem tudunk rendszeresen találkozni.

Bé. Mi a reális? Nem megoldás, hanem végkimenetel.

Apró győzelmek lesznek, leginkább beletörődés-alapúak, mindkét részről. Karfiol a piacról, valamivel izgalmasabb munkahely, lakáscsere, eltemetjük a szüleinket, születik még egy gyerekünk. Fogunk együtt nyaralni, még sokat, avagy néhányat szexelni. Talán átélünk valami szép, házasságtörő szerelmet, talán a halálos ágyunkig emésztjük magunkat miatta. Talán a férj is viszonylag könnyedén átjár még négy-öt nőbe azalatt. Öregszünk, szürkülünk, mélyülnek az árkok az arcokon és a lelkekben. Csináljuk a dolgunkat, nagy változások nem lesznek. Találunk valami kedélyes hobbit. A gyereket fölveszik estire agrármérnöknek, pedig kortárs nonfiguratív festőnek készült, hála istennek, így is elment hat jó éve. Blogot írunk. Hármasunk lesz a lottón. Jön valami jó kis betegség, ápoljuk vagy nem ápol, ami eltereli a figyelmet arról, hogy így nem lehet élni.

Esetleg elválunk vagy elválnak tőlünk, jó harminc százalékos esélyünk van rá, ha eddig nem tettük volna. Talán nem lesz zsarolás és cirkusz a gyerekelhelyezés körül. Egy kicsit irigyeljük majd azokat, akik időben meglépték. Esetleg lesz egy Robi. Meg még egy. Kieszi a hűtőből a gyerek tortájának maradékát. Hoz virágot. Rendes ember amúgy, nem is horkol.

Ha nem pusztulunk bele nagyon a négy-öt nőbe meg Robiba meg a kortárs művészetbe, jókat röhögünk magunkon. Mindenesetre nem nagyon lesz alapunk, hogy a lányainknak tanácsot adjunk, aligha tudjuk majd jó érzéssel azt mondani, hogy én is, amikor apád… (Tudom: miért mindig a lányok? Azért, mert mi is feleségek, anyák vagyunk és ők is feleségek, anyák lesznek, masszívan béklyózó szerepek közepette. Az ellenkező nemet legfeljebb kérlelhetjük: légyszi, ne küldd abortuszra a barátnődet, ahogy apád küldött engem! Vagy elmondhatjuk, nekünk mennyire fájt. Igen, ez fontos.)

De hát mi a megoldás?

Nono: a megoldás léte igazolja, hogy volt probléma? Fordítva üljük meg a lovat akkor. Kiderül, hogy ez a megoldásigényünk önáltatáson alapul: ha ugyanis kiderül, hogy nincs megoldás, talán nem is kell elhinnünk, hogy ekkora a baj, egyáltalán: hogy baj van.

Húsz év múlva, ha tükörbe nézel, mit fogsz látni? Mennyi pókháló lesz, mennyi bizalom, mennyi fény azon az arcon? Ez a kérdés, nem az, hogy én feminista vagyok-e.

Rakovszky Zsuzsa: A Hold a hetedik házban, Magvető, Kukorelly Endrének is, szeretettel, hátha van ebben a szikár prózában is mélység, persze biztos olvasta már.