Eheti sajtószemlénk nem akar megszületni, mert erős volt a kísértés, hogy a Nők Lapja ún. férfinapi számáról írjak, különösen a szerkesztő előszaváról, de annak nem volna tétje, mert az csak vicces.
De ma a fogason volt időm elolvasni a tegnapi Magyar Narancs egyik cikkét. A szívem megállt már a címétől: “Megvettem a gyerekem”. Elvált apákról szól, akik sok pénzt költöttek arra, hogy hozzájuk kerüljön a gyerek. Magam is érintett volnék, de minálunk csak sima zsarolásról van szó, sok pénzről nem.
Nem tudok linket írni, mert ugye később teszik fel. És sajnos, fejből idézek, mert ha most felállok, a mellbimbómat rágó Jakab felébred. Később frissítek, ha pontatlan volnék.
Tehát, az egyik apa, egy orvos, elmondja: a válás idején puhatolózott, és közömbösnek érezte a feleségét a kisfiukkal kapcsolatban. Korábban is gyakran másokra bízta a gyereket, a férfi viszont igyekezett a kevéske szabadidejében jó apa lenni. Ezért megreszkírozta az alkut. Először virágnyelven, aztán kis gondolkodási idő után egyre nyíltabban beszéltek. Vett tehát egy lakást a nőnek, meg még sok pénzt is adott neki a gyerek felügyeleti joga fejében. Ő nagyon elfoglalt, sikeres. A házasságuk megromlott. Számunkra, a Szeret a férjem, de… csoport tagjai számára e két mondat között már kirajzolódik valami valóságféle, és nem épp vidám. A kisfiú most nála van, az anya szégyelli magát, azt mondja a vidéki városban, ahol él, hogy csak átmenetileg van a kisfiú az apjánál, a látszat kedvéért (vagy talán perre készülve?) óvodát is keres. De az apa nem nyugodt: egy ilyen nőnek, aki erre képes volt, ő nem szívesen adná át a gyereket.
Hogy tetszett mondani?
És az újságírónő: hogy tetszett ezt kommentár nélkül hagyni?
Milyen nő az, aki pénzért lemond a gyerekéről, háborog az apa.
Fogalmazzuk csak át: milyen nő az ilyen, akit én lefizettem!
Jól ismerem ezt: prostituáljuk a nőt, majd megvetjük érte.
Kezdjük úgy, hogy mindenféle embereknek lesz gyerekük, nincs cenzus vagy felvételi vizsga. Sokakat jobbá, felelősebbé érlel ez, másokból meg, például a kényszerű gyerekvállalókból, az érzelmileg éhezőkből, a labilis kapcsolatban élőkből vagy a materiális gondolkodás áldozataiból meglepő és elkeserítő reakciókat hoz ki a helyzet. Igen, vannak gázos anyák. Vannak, akiknek teher a gyerek. Miért ne lennének ilyenek is? Sok mindent tehetnénk egyébként, hogy a helyzet javuljon — kezdjük ízibe’ a kíméletlen, igazságtalan ítélkezés beszüntetésével, de további kósza ötleteim is vannak. Nem kellene eszményi mázzal, csinos és sugárzó sztáranyukák fotóival bevonnunk ezt az egészet, mert gyermeket vállalni nagyszerű élmény tud lenni, és magasztos feladat, de azért szerencsésebb, ha az élet természetes velejárójának, buktatókkal teli, de azért teljesíthető, egyébként pedig többé-kevésbé átmeneti kötelességnek fogjuk fel, persze közben némi vagy akár sok öröm is csurran. Ha így gondolunk rá, nem lesz akkora a a csalódás, és nem válik oly sokaknak pótcselekvéssé, öncéllá és mártírsággá. Aztán, nem jó, hogy a mai viszonyok és szeretett egészségügyünk így traumatizálja a szülést. Mi több, sokkal több és emberibb segítséget kellene kapniuk a friss anyáknak, az anyósok és más nénik meg egy kicsit visszavehetnének. És nem kellene a társadalomnak szentesítenie a döbbenetes aszimmetriát sem, hogy apu dolgozik, anyu gyerekezik, mert erre sokan, akik amúgy jó, jobb anyák lehetnének egy szimmetrikusabb világban, rámennek.
Egy anya rajzolódik ki előttünk, aki az első években otthon volt, és mivel jómódban, hozzá is képzeljük, hogy béemvével megy a műkörmöshöz, míg a babát szittelik, de neki ez sem elég jó, a házasság tönkremegy, pedig az áldozatkész apuka mennyit dolgozott őértük, és amikor nem dolgozta éppen a nagyon fontos munkáját a távoli dolgozóban, akkor olyan apja volt a gyereknek, hogy ihaj! Egy anyától, aki nagyrészt egyedül végigcsinálta ezt (mit is? Talán olyasmit, amiről Doris Lessing Az ötödik gyermek és Lionel Shriver Beszélnünk kell Kevinről című regénye is érzékletesen ír), egyszerűen nem korrekt számon kérni, hogy miért nem küzd körme szakadtáig. Azaz: miért nem tölti el nagy lelkesedéssel, hogy keservesen harcoljon a pénzes túlhatalommal. De hát a gyermekért! Igen, pontosabban azért, hogy ugyanezt az életvitelt még jobban magára hagyva, talán anyagilag is ellehetetlenítve és feszültség közepette folytathassa.
Akárkinek is ítélik a gyereket, ő nem tárgy és nincs tulajdonjoga. A válni készülők, főleg azok, akik nagyon félnek, két mondatot hajtogatnak. Elszakítom az apjától! Ezt aggódva, bűntudatosan. Nem, nem. Akár apa vagy, akár anya, akár neked ítélték a gyereket, akár a másiknak, hogy mennyit találkozol a gyerekeddel, milyen minőségű időt töltesz vele, az jórészt rajtad múlik. A másik: de hát nem fogom tudni egyedül eltartani! Megint: a másik fél nem szűnik meg szülőnek lenni attól, hogy máshol él, továbbra is kötelessége, nem csak joga részt venni a gyereknevelésben. (Tetten érhető itt a jellegzetes a mentalitás: elhagyom, és akkor az a büntetésem, hogy egy fillért sem kapok. Cserébe én nem engedem az apjához… ezt is ismerjük.)
Mármost, visszatérve a túlterhelt apákra, ők sem mindig izzadva hajtják a pénzt, a fontos munka tövében azért gyakran egyéb szép virágok is hajtanak, miközben átélik, ők nagyon fontosak, és még a mosogatást, játszóterezést is megússzák.
A családban élő, néha azért hazatévedő apukákról írtuk ezt. Ha ők a váláskor nem harcolnak a gyerekért, hanem hagyják, hadd jusson a fáklyásmenet a feleségnek, miközben új életet kezdenek, messzire költöznek, kivirulnak, nem szalad fel a szemöldökünk, hiszen a gyereknek elsősorban az anyjára van szüksége. De nem vagyunk megdöbbenve a terhes csajukat, esetleg feleségüket gondolkodás nélkül elhagyó férfiak viselkedésén, az elzüllő alkoholistákon, a masszív érzelmi terroristákon sem, mert annyi ilyen történetet hallottunk már, hát igen, sajnos.
Régen azon csóváltuk a fejünket, hogy nahát, a bíróságok mennyire nőpártiak, kilencvenöt százalékban az anyának ítélik a gyereket (mintha ez diadalmenet lenne, nem kőkemény napi aprómunka és felelősség). Ennek a döbbenetnek társadalmi artikulációja is van már régóta: az Elvált Apák Érdekvédelmi Egyesülete, igaz, az ő honlapjuk fórumán, amikor még elérhető volt, nagyrészt arra nézve olvastunk tippeket, hogyan ússzák meg a szegény exférjek a tartásdíjfizetést. Ugye, ez is a tét: az egyik félnél marad a gyerek, és akkor a másik szükségképpen fizet, mármint elvileg.
Változtak az idők: ha egy pár perre viszi a gyerekelhelyezést, tehát nem egyeznek meg róla, a nőnek, ezt épp a múlt héten olvashattuk ugyanebben a lapban, alig több az esélye ma már, viszont a harc iszonyatos összegbe kerül. Szabad időnkben szívesen járunk szakértői vizsgálatra: ki az alkalmasabb, kihez kötődik jobban a gyerek — csupa olyan kérdés, ami az elvárás szerint lényegében mindenestül az anya identitása. Mindez, a költséges harc és a vizsgálat az amúgy is totális káosz közepette zajlik, amit a válás érzelmi terhe, a megváltozott élet és a vagyonmegosztás jelent. És most, hogy ez a helyzet, megdöbbenünk azon, hogy akiket zsarolnak, azok olykor zsarolhatók. Elképedünk, hogy nem küzd talán koldusszegényen, elképzelhetetlen nyomás közepette, mert esetleg békét akar (erre az eshetőségre az egyik megszólaltatott szakértő is korrektül utal).
Pontosabban: ki képed el? Az apák, akik ezt kiügyeskedték, -harcolták. Van egy másik történet is a cikkben. Ez az apa aláíratta a feleségével, hogy az lemond az ikergyerekekről. Méghozzá az ő jelenlétükben, mivel a találkozó az ügyvédnél elhúzódott, és már el kellett menni értük a bölcsibe. És kért tíz percet, nem tudta folytatni, kiment a vécébe sírni! Hogy ilyet tesz a nő!
Ki ment ki? Ki sírt? Az, aki lefizette és presszionálta a feleségét. Komolyan, beszarok.
A következő bejegyzésben pedig leírom az én elfelezett gyermekem történetét.