Mintha céltudatosan válogatnák, keresgélnék a külső okokat a konstans belső pokolhoz!

Sokáig mélyen meg voltam győződve róla, hogy az értelmes, cselekvő emberek figyelik a történéseket, szóvá teszik a visszásságokat (én is! jelenségekről írok!), elvek mentén. Hogyan is lehetne másképp? Ők a közjót szolgálják, és mivel civilek, minden személyes érdek nélkül, szívjóságból. A véleményükkel, állásfoglalásukkal, a petíciókkal. Mármint amikor épp nem teát visznek hajléktalanoknak, nem a tűzkárosult családnak dobnak össze új lakásra, és nem is homokzsákokat pakolnak. Mert ezt is csinálják, nem csak dumálnak. Én sem csak dumálok. Minél többen, minél elszántabban jobbítják a világot, annál előbb tűnik el minden bánat, visszaélés, magány, nyomor, függőség, gonoszság és kórság. Végleg, mint a tífusz. Ha majd a szellem napvilága…!

2026 lett, és a rosszullétig unom a lehangoltan fenyegetőző embereket. A panaszkodást, a vészjósló papolást, a monológokat jóságról, egyigazságról. Az edukációt. Logikus következménye e közéleti színvonaltalanságnak a modortalanság, az erőszakos suttyóság. (Menczerről lesz még szó.)

“Nem vagyunk hatalmon, de (mert!) mi gondolkodunk helyesen.” Pedig belül van a pokol, úgy keresgélik hozzá a magyarázatokat. Így a tanárok, úgy a gyermekek, amúgy az egészségügy. Holott a bajuk a céltalanság, az öregedés, megrogyás, vagy az, hogy az ismerős, magabiztos politikai közegük elnéptelenedett. A jövendöléseik nem jöttek be: végképp átléptünk egy határt, innen már nincs visszaút, recsegnek a szolidaritás eresztékei, lecsúszott a lakosság fele, összeomlik az egészségügy; a gyerekeink már nem fogják tudni, mi az a hó… Ha ezt a választást nem nyerjük meg, akkor vége a demokráciának, marad az autokrata fasizmus… 2014-ben, 2018-ban, 2022-ben…

2026 első hónapjaiban még felfokozottság, várakozás van. De ha nem győz a Tisza? Vagy nem fényesen? Vagy győz, de fél év alatt kiderül, hogy a koncepciótlanság és a düh káoszhoz vezet? Kezdődik majd ugyanaz a jeremiád. Hozzá még jön a csalódottság is, és nem lesz már Messiás.

Miért nem lehet csak élni? Figyelni, de mondjuk a kultúrát, a magyar filmeket, vagy az állatokat, vagy a kis kerületi ügyeinket. Mi ez a nagyképű véleményezgetés az országra, sőt, Iránra, Oroszországra, Izraelre, Trumpra, a világűrre kiterjedően? Hogy ti mindent jobban tudtok!

Én hallgatok. Egyetlen szavazatom van, nem is játszom el, hogy nekem kell rendszert váltani, kiállni, “terjeszteni az igazságot”. Pedig ezrek olvassák a gondolataimat, és így sem. Viszket az agyam, ahogy bűnözőket titulálnak áldozatnak, ahogy a sanyarú sorsú cigányfiúkat politikai fegyverként használják. Vagy a bántalmazott nőket. Vagy, mint az Apertúra a Sirályban, a saját, nem eléggé sikeres független társulatukat. Nyilván a Fidesz miatt tarol a Katona és Hajduk Károly!

Én nekiülök az ügyeimnek, utánajárok a leletemnek és a nyugdíjamnak. Mindent intézek, ami jár nekünk. Elballagok a rendelőnkbe, és ismét megállapítom, hogy nincs lerohadva, működik.

Megalkudtam, oké, de ilyen nyöszörgő beképzelt én nem leszek.

Próbálom örömmel élni az életemet, kikerülni az idegesítőeket. Nem taglalni a személyes szart, és az intézményeset se, mert unalmas és meddő. Minél durvább Tükörország, nekem annál jobb az életem. És bár jönnek a visszajelzések, hogy a csendeseknek fontos, amit írok, ilyet, mint ez a blog, nemigen ír senki, én mégsem hiszem kisgömböcként, hogy ÉN cselekszem, csoportosulok, az én eszméim érvényesek egyedül, ezt jól kikiabálom, és akkor olyan lesz a világ egésze, mint ami nekem tetszene. Ha meg nem lesz olyan, akkor még erősebben kell. és ha úgy se, akkor jól frusztrálódom és azt is kiabálom tovább. Nem jutottam hatalomra, tehát jó vagyok. Milyen élet vár arra, aki jó akar lenni, miközben elhiszi, hogy a lúzerek a jók? Miféle baloldali az, aki szerint önmagában az, ha valaki nem nyomorog, máris erkölcsi fogyatkozás, mert másoktól vette el? (És ez a kérdésem volna a jobboldaliság?)

“Robi, mióta van a Tisza, semmit nem csinál otthon, csak szidja a Fideszt, kommentekben éjfélig gyűlölködik”. Az ellenzéki aktivizmus mint lusta, házasságukat unó férfiak menedéke!

Ki van meglepve ezen a sztorin is? Épp nem az eltűnő havon, a megszűnő évszakokon moralizálnak, most hó van. Lehet végre a fagyhalálon és emberiességen.

Parászka Boróka, január 11. Egy magatehetetlen férfit vettem ma észre a Marosvásárhelyről Nyárádszereda felé vezető út mellett. Mély árok van itt, úgy bele lehet borulni, hogy az úton haladók észre sem veszik, ha fekszik valaki az árok mélyén. A férfi fehér síruhában volt, tetőtől talpig fehérben feküdt a hatalmas fehér hóban, csak azért vettem észre, mert foszforeszkáló kötött sísapka volt a fején. Lassan mentem, az út menti lámpa fényét visszaverte a sapka.

Ránéztem az órára: 5 óra 40 perc volt, pont 20 percem volt arra, hogy eljussak egy megbeszélt helyszínre, ott felvegyek egy adag brikettet. Egy hét tagú családnak ígértem meg, hogy tüzelőanyagot viszek nekik, ma éjjel -10 fokot jeleztek előre, teljesen hidegben maradtak, számítottak a fűtőanyagra. 5 óra 40 perc volt és -5 fok. Sötétedett. Ha nem állok meg, kétséges, hogy valaki észreveszi a férfit. Ha tovább megyek, lekésem az átvételt, nem lesz tüzelőanyag, hidegben marad hét ember.

Hirtelen mozdulattal félre húztam az autót. Úgy döntöttem, megnézem, mi van a férfival, s majd annak függvényében eldöntöm, hogyan tovább. Csont részeg volt. Nagy nehezen, a támogatásommal ki tudott mászni a gödörből, de alig tudott eljönni az autóig. Nincs jól – mondta, és kért, hogy ne hagyjam az út szélén. Meg tudta mondani, hol lakik – közel ahhoz a címhez, ahol a tüzelőanyagot fel kellett vennem. Valahogy betuszkoltam a kocsiba, és anélkül, hogy különösebben gondolkodtam volna, mit is csinálok, elindultam a bemondott cím felé.

Beírtam a GPS-be, mert pontosan nem tudtam, hol található a ház, ahova menni akart. A GPS magyarul reagált, és a részeg férfi – immár végig feküdve az apró autóm hátsó ülésén felkapta a fejét. Szóval magyar vagyok! Mondta, és azonnal, válogatás nélkül szidni kezdte a magyarokat.

Szokva vagyok az ilyesmihez, a kilencvenes években kamaszodtam fel, a Funar és Vadim korszakban. Igaz, az akkori magyarellenes dumák egészen másak voltak mint amilyeneket most, a román fociultrákból kinőtt szélsőjobb produkál. Funárék “költőien” voltak magyarellenesek: a magyar a lovak nyelve, a magyarok ázsiaiak, jött ment idegenek (migránsok!) – ilyen fantazmagóriák keringtek.

A mai fociultrál kegyetlenek és vulgárisak. Az árokból mentett utasom is az volt. És ahogy haladtunk előre, egyre inkább elöntötték az indulatok. Közben elmondta, hogy volt egy magyar felesége. Nem kérdeztem vissza, hogy mi lett vele. Miért volt? Milyen volt. Fogtam a volánt, néztem előre, nyomtam a gázt, fékeztem – amit kellett. A férfi provokált, már amennyire a nyelve forogni tudott. Trágárul, de összefüggéstelenül beszélt. Hol a nőket, hol a magyarokat, hol a magyar nőket szidta. Elvittem a címre, amit bemondott – még mindig volt 8 percem eljutni a brikettig. Villámgyorsan kinyitottam az ajtót neki. Nem akart kiszállni, nem is tudott. Megfogtam a könyökét, kisegítettem.

És amilyen gyorsan tudtam, tovább mentem eredeti úticélom felé.

Nem először esik meg velem ilyesmi. Másfél éve egy mezítlábas fiatal fiút vettem észre Budapesttől kb 150 kilométerre az autópálya leálló sávjában. Hideg és sötét ősz volt már. Megálltam, beszállt, és akkor jöttem rá, hogy valamilyen szer hatása alatt van. Angolul beszélt, nem tudtam megállapítani, milyen nemzetiségű. Egyre provokatívabban nyomta az altright, szélsőjobbos szöveget. Eredeti célom az volt, hogy elviszem valamelyik közeli település ügyeletére, és biztos kezekbe adom. De aztán egyre fenyegetőbbé vált, ketten autózni bele az autópályas sötétjébe – hamar rájöttem, hogy nem volt jó ötlet. Végül a legközelebbi benzinkúton hagytam – ott mégis több ember tud segítséget hívni.

Mit kell ezekben az esetekben tenni? “Embert hátra nem hagyunk”. Ok. Összezárva lenni a lehető legszűkebb kis térben egy olyan emberrel, aki amúgy ellenségesen, sőt agresszíven viselkedik – de egyébként magatehetetlen, kiszolgáltatott. Ha nem segít neki az ember, az életét kockáztatja. Ha segít akkor a saját épségét, de legalábbis testközelből hallgathatja hosszú időn át a legdurvább sértéseket, provokációkat.

Van-e olyan határ, ahol azt mondjuk: nem nyújtok segítséget? Gondolja végig mindenki, van-e olyan, akinek azt mondaná: ott hagylak az út szélén, az árokban, az autópályán, a vízben. Fagyj meg, fulladj meg, gázoltasd el magad – csak hagyj engem békén. És tényleg, gondoljátok végig a lehető legelviselhetetlenebb embereket, a legélesebb szemebenállásokat. Felvenni a matt részeg, deliráló Mészáros Lőrincet a kis polskiba? A beszívott Menczert? DK-s sofőr a Tisza aktivistát? Tisza aktivista az erdélyi fidesz szavazót? Zsidó a palesztint? Palesztin a zsidót? Szlovákiai magyar erdőtulajdonos Ficót? És így tovább.

Nincs szemtanú, nincs más segítség, nincs támogató, nincs kritikus, nincs senki. Csak a lelkiismeret. Ilyen helyzetben ki hogy dönt?

Azért írom ezt ilyen hosszan, mert egész délután mentem, mint a robot. Nem gondolkodtam, nem jöttem indulatba, bosszús se lettem. Csak most, késő este jövök rá, hogy milyen fura érzékvesztéssel csináltam ezt az egészet végig. Mikor éles szél fúj szembe, vagy ónos esőben kell gyalogolni: az ember menetel, nem érzi hogy fázik, csak amikor hazaér.

Kérdés, hogy van-e még valahol haza, és egyáltalán megérkezünk valaha valahova. Vagy marad a hosszú menetelés.

Egy árulkodó mondat: nincs szemtanú… aki, bár maga sem segít, megítélhetné, hogy a híres Boróka, akit mindenki figyel és elvárásokat támaszt iránta, mert Ő Az, Aki Egyedül Segít, megugrotta-e ezredszer is a kötelező jóságot. Boróka is megítélte a továbbhajtókat. Megint a belső zűrzavar projektálódik. Nem figyel téged a havas alkonyaton senki, Boróka. Nem láttad, hát nem láttad az atyafit. Ők se látták. Így legalább biztos lehetsz benne, hogy nem fognak szidalmazni, se megverni.

A hálátlan és csontrészeg (egybeírjuk, a mattrészeget is) utas kapcsán nem arról kezd elmélkedni Boróka, hogy mennyire zsigereli ki magát az egyéni vállalásaival, saját pénzből vett tüzelővel. Nem is arról, hogy általában a hajléktalanok, a lecsúszott költők segítése az agresszív, alkoholista, nőkre veszélyes populáció pátyolgatását jelenti. (Aki hajléktalan, nyilván szent, Iványi Gábor is szent, mert nekik segít, és ebből következtetnek vissza.) A szemükben nagyobb bűnös egy rendezett életű fideszes apa, mint az agresszív magyargyűlölő alkoholista. Azon is csak én tűnődöm, hogy aki ilyen önzetlen, miért írja ki a megmentőszindrómás akcióit a Facebookra, de ha mégis, miért panaszkodik az akciók korlátairól, veszélyeiről, fáradságáról.

Miért jó ez neki? Minél rosszabb, annál jobb. Lehet erkölcsi szelfizni.

Boróka inkább ezen tűnődik:

Ha nem segít neki az ember, az életét kockáztatja.

Keveredik itt, ki segít, kinek az élete, ki kockáztat. Tegyük explicitté: ha én, Boróka, nem segítek neki, a részeg románnak, akkor én, Boróka, az idegen román férfi életét kockáztatom. Vigasztalódj, Boróka! Lehet, hogy aznap nem kerül pecsét az embermentő kiskönyvedbe, de aki mínuszban árokközelbe kerül, miután halálosan berúgott, az kockáztatja a saját életét. Vélhetően nem először és nem is utoljára. Nem te kockáztattad az életét. Neked az ő rossz döntése, elszúrt élete aggodalmat, dilemmát okoz, és amikor úgy döntöttél, egyedül autózó nőként segítesz, akkor a te életed, testi épséged volt veszélyben (a második történetben biztosan). De ha erről panaszkodsz, az legalább kontentnek jó lesz.

És most jön a lényeg: ki az, akit talán Szent Boróka is az út szélén hagyna, ki az a LEGGONOSZABB, még a román férfinál is érdemtelenebb? Persze, hogy a médiában ostorozott, kizárólag karikatúraként létező, hatalmas NER-gazdagok. De érezzük (reméljük), hogy Boróka annyira szent, hogy ő MÉG ŐKET SEM HAGYNÁ OTT. Azokat, akik nyilván a latyakban kúsznak négykézláb Magyarnyárád felé. Csak Boróka segíthet rajtuk, különben megfagynak!…

Ó, istenem.

Én egész sokakkal úgy vagyok, hogy sajnos, nem az én felelősségem. Nem is gondolkodom rajta, nem is írok ilyen posztokat. Ha ugyanis a posztom bárkit akciókra inspirálna, azzal én veszélyeztetném más, józan nők épségét. Nem én rúgtam be, egyébként autóm sincs. Egy szem nőként, sötétben nem állok neki férfiakkal jóságoskodni. Nem is dőlök be az ilyen történeteknek, amióta látom, a neten kidomborított jóemberkedés mire megy ki: választási kampány, panaszkodás, önimádat.

Nem is én fantáziálok arról, hogy a nagyon-nagyon gonosz, MERT nagyon-nagyon gazdag férfi az én könyörületemre szorul.

Önelnyomó korszakomban én is dilemmáztam a jóságról. Talán azért, mert szerencsére nem vert meg az atyafi. A másik történet (nem találom, és a Grok sem), amikor a jajszegénytolószékes hajléktalan rámarkolt a seggemre, és még én gyötrődtem, hogy ebben a helyzetben kinek szarabb. Meg amikor itt az erdőszélen rontott rám a fogyi. Ebben égünk ki. De én még és még jobb akartam lenni, miközben agresszió ért az állítólagos áldozattól, aki nem az én áldozatom, hanem a világé, de engem is azért bántott volna a tolószékes, az erdőben a fogyi, a buszon az őrjöngő, mert neki annyira szar.

Amikor a buszról ledobták és megalázták az agresszort, még én éreztem magam szarul. Pedig nem lehet mindent szép szóval. Neki is hasznára vált a tanítás. Majd máskor normálisan viselkedik, vagy megy gyalog.

Majd felszedi Boróka!

Ma abban áll a jóságom és ágencián, hogy azonnal rendőrt hívnék az ilyenre, abban a pillanatban, hogy kiabálna vagy az öklét rázná. És nem csak akkor, ha velem tenné.

Milyen olcsó ez, amire a története kifut! Mindig ugyanaz: bosszúvágy, frusztráció, vádaskodás. Másik poszt: szívfacsaró történet a lékvesztőről, a szenteste vízbe fulladt szudáni kislányról. Boróka közben egyszer sem említette az Európa-szerte gyilkoló, erőszakoló grooming gangeket, ennek kapcsolatát az iszlámmal. Nem írt arról, hogy az ezrével beérkező lélekvesztők utasai révén a szegényebb környékek hogyan váltak pokollá a franciáknál, a németeknél, a briteknél. Iránról, amely most dönti meg épp a teokráciát, szintén sehol semmi (mert ugye a “cionista” sahot akarja visszahozni a nép).

És hányan hiszik, hogy itt a segítésről van szó általában, a jóságról, meg fagyhalálról. Hogy Boróka szent és példakép. Vagy érzékelik a politikai agendát, de helyeslik?

Mindent morálisan, érzelgősen kell felfogni, lelkiismerettel zsarolni, de a morál szelektív. Csak akkor lép be, ha egybevág a kampánycélokkal: menekültek, gendercsiribiri, pusztuljon a fideszes. És amikor eljátszik a gondolattal, hogy rajta nem segítene, egy pillanatig hatalmat él meg a “bátor ellenzéki”. Édes fantázia: a magyarázkodás nélküli milliárdos ki van szolgáltatva a szürke arcú aktivista kegyének.

Nívós hetilap publicistája azt képzeli, a politikai ellenfelei GONOSZAK, emberileg rosszak, nem csak más érdekűek. Pedig milyen szenvedéllyel hittem, hogy ők a baloldalon okosabbak!

(Ha úgy vesszük, pont Mészáros Lőrinc reményt adó tündérmese a társadalmi mobilitásról. 200 szavas szókinccsel, gázszerelőként ilyen magasra…?)

Mindenkin feltétel nélkül saját erőből segíteni – ez nem univerzális parancs, nem kérte tőle sem senki, ezt ő rótta magára és posztolja ki, nyomaszt vele mindenkit, hogy nekik is fagyos éjszakákon kéne a családok rémeit keresgélni az árokban. Majd panaszkodik, a veszélyeket sorolja. Nem győzöm hangsúlyozni: magányos nőként kifejezetten veszélyes a segítés, koldus értelmiségiként, Romániában, kisebbségi helyzetben, este.

Mi lett volna, ha ez az atyafi megfagy? Azt én nem tudom. Egy családszomorítóval kevesebb, az lett volna. És a saját felelőssége volt.

Kiteszem a madarainknak a zabpelyhet, diót, bőrkét, langyos vizet. Azoknak, akik erre repülnek, és akik nem bántanak senkit. Ha olyannak segítek, aki bánt, akkor nem tettem jót. Havonta választok a neten egy nehéz történetet, és utalok. Nem flexelek vele sehol. Nem érzem magam felelősnek, hogy miattam fagynak meg emberek. Nem hiszem azt sem, amikor segítek (mentőt hívok), hogy ha én nem tettem volna, más sem tette volna. Elsősorban mindenki önmagáért felelős, neki legyen fontos a saját élete. Az épek, munkaképesek, középkorúak és ifjabbak mindenképp felelősek. A részegek és a lecsúszottak is.