Hallgatom-nézem a bűnügyeket itt a nyaralóban: hihetetlen szókincsbővülés (hogy nem gondoltam erre annyi évig, hogy nem nyelvtan gyakorlókönyvekből kell angolul tanulni?), közben figyelem az igazságtétel közösségi rítusát. Rítus, igen: a műsor megszólalói, a tanúk és a kommentelők is a normalitás, a többség nevében deklarálják, hogy micsoda szörnyeteg az elkövető, indulatosan továbbszőve a történetet, okokat keresve, részletekre ráfüggve, magabiztos állításokkal, ítélkezéssel. A kollektív felháborodás természetes – de az indulat és a mély gyász a közvetlen hozzátartozókat illeti. Távolságtartó vagyok: a megrendülésem közepette is tudom, hogy ez nem az én életem, nekem ezt a média tálalja így, jó és rossz harcának kiélezve, anyagi haszonért. Ha pedig vérszomjas indulataim lesznek (lennének), annak máshol – bennem – van (volna) az oka. Becstelen és értelmetlen ezen élvezkedni, hogy “nekünk van igazunk, mi vagyunk a jók”.

Hányan csinálják mégis!

Soha igazságszolgáltatásnak nem használt még az indulat. Indulattal elmaradott, törzsi társadalmakban kezelik a bűnt. Az önhelyesség kollektív tudata, az igazságtétel felbuzdulásai a világ boldogabbik felén is többször vezettek már borzalmas erőszakhoz egyéni, kisközösségi és történelmi szinten is.

Elvárják emberektől, hogy miközben mindenki ujjal mutogat rájuk, ők a mutogatók szája íze szerint beszéljenek, szégyenkezzenek, semmisüljenek meg. Groteszk kívánságműsor: sírjon! Némuljon el! Ne merjen fellebbezni! Tegyen vallomást! Miközben jogában áll nem tenni, hallgatni. Te megtennéd? Tudom, te soha nem kerülnél oda. Nos, nagyon kevés elég ahhoz, hogy valaki tévedésből álljon az ujjak célpontjában: vagy rágalom, vagy DARVO.

A nyilvános megkövezés nyugatias változata ez: a műsorban a megszólalók, azon kívül a kommentelők, mindenféle ismeretlenek is elvárják, hogy a vádlott arcokat se vágjon, csak a fejét hajthatja le. Miért nem sír? Sír, de miért nem nagyobb könnyekkel? – miközben nem egyértelmű, ő-e a bűnös, milyen mértékben az, épp milyen állapotban van, és mik voltak a körülmények. Nekünk sírjon, mi pedig nézni fogjuk, és fújolunk!

Milyen vonakodva ismerik el néha az ítélkezők, hogy ki a valódi felelős! Behúzzák a bűnbe a női mellékszereplőket. Ez különösen látványos a Chris Watts által elkövetett, példátlan családirtásnál: a férfinek szeretője volt, utóbb megölte terhes feleségét és két kislányát – tömegek kommentelik, hogy a szerető tehet mindenről. Aki kamerafelvételek szerint a közelben sem volt. A jólértesültek követelik az ügy újranyitását, Nicole felelősségrevonását, és újabban Chris Watts is e szellemben vádaskodik a börtönből.

E sokat taglalt, agyonvéleményezett ügyekben én nem mondom el újra, hogy szegény áldozatok, milyen gonosz a tettes – nem állok be a görög kórusba. Tudjuk, mi a bűn, ki az áldozat, ez az origó, erről nincs mit mondani. Ami nekem intenzív: felismerem magam azokban az ártatlanokban, akikre ujjal mutogatnak, és mindenkiben, aki vehemens ítélkezést kap a nyakába idegenektől.

Ez segít feldolgozni azt, ami velem történt. Eddigi életemben, bár volt bőven ujjal mutogatás, nem kellett hazudnom ilyen helyzetekben. Volt, hogy trollkodtam, leszartam a fenyegetőzést, illetve nem azt csináltam, amire felszólítottak (melyik gyilkos szimpatikus a Szondi-tesztben – random mondtam számokat), de ez az én szabadságom. (Többször előfordult olyan döbbenetes durvaság is, mint azt félanalfabéták észrevételezték, bár senki nem tudja, mi közük hozzá, hogy TÖLTŐTOLLAL ÍRTAM LEVELET A MAGASSÁGOS BÍRÓNAK!)

Amerikában sem köteles maga (vagy családtagja) ellen vallani senki. A nyárspolgári, hipererkölcsös görög kórus, a true crime narráció mint az áldozatok hangja és a status quo deklarálója korholja a vádlottakat, amiért azok nem őszinték, nem mutatnak megbánást, arcuk se rezdül, vagy épp teátrálisan zokognak, nem kérnek bocsánatot; bocsánatot kértek ugyan, de csak a saját érdekükben, enyhítés reményében, vagy önmagukat sajnálva. Nincs ami megfelel: bármit is tesz, máshogy kellett volna. Én megértem mindenki dacát, aki nem működik együtt azokkal, akik elveszejtenék. Nem neki kell elítélnie magát, készen szállítani, megkönnyíteni a retorziót, hanem az ügyész, az állam, a bíró, az esküdtek dolga – és a jenkiknél az áldozat családtagjaié (több államban is úgy működik a folyamat, hogy bele kell egyezniük, egyenesen ők javasolják az ügyésznek, mint Chris Watts esetében is, hogy nem kérnek halálbüntetést, elég az életfogytiglan. Teszik ezt keresztény értékrend alapján, és azért is, mert a halálbüntetés sokéves, garanciákkal körbebástyázott, rázós folyamat, és azt mondják, a gyász csak a végleges ítélet után kezdődhet meg).

A vádlott hazudik – nyilván. Akik a maguk életének apró ügyeiben hazudnak (az emberek általában), pont ebben az éles helyzetben várnak teljes őszinteséget másvalakitől, akire minden ujj céloz. A vádlottnak az élete, az életfogytiglanja, a felmentése a tét. Nem csoda, hogy dac a válasz arra, ahogy a bűnöket és az embereket kezelik: rájuk engedik a médiát, a tévesen vádolt személyre is ráég az ügy és tönkreteszi a jövőjét. A victim statementek olyan indulatot engednek az igazságszolgáltatásba, amelynek nincs ott helye. Gyakran a bírók is moralizálnak, tanácsokat adnak és korholnak. A vádlott pedig úgy van vele, hogy csak azért sem elégíti ki a vérszomjasakat, akkor sem, ha tényleg ő követte el. Nem is értem, hogy ül ilyen nyugodtan, miért nem ájul el, kap infarktust, bolondul meg.

Szerintem fontos, hogy és látható legyen, hogyan működik az igazságszolgáltatás. De pont Chris Wattsról borzalmasan sok bőrt nyúztak le már az elmúlt hét évben, mindenféle elméletek, találgatások voltak, a börtönből már ő is azt állítja: a szerető a hibás. Érted, egy apa, aki megcsalja a feleségét, válni akar és megöli őket, azt állítja, hogy a szeretője a hibás.

Pont erről akarok írni.

Minden ilyen műsort, magát a műfajt is a többség igénye, az áldozatok szempontja irányítja. Ami nagyon helyes. De van egy csomó ártatlanul vagy téves minősítés miatt elítélt ember is. Az ítélkezők célja nem a tiszta igazság, hanem az, hogy legyen valaki, akire lehet ujjal mutogatni, akit nem fog megvédeni senki – aki az ő bűneiket is elhordozza, a világ összes bűnét.

Egy önvédelmi esetet hallgattam nemrég. Nem mondom, hogy könnyű ítélni, mert a nő is alacsony nívóra ment le, szexfotókat küldött a partnerének, amelyeken egy másik férfival volt látható. Ami persze előfordul, ha valaki toplesstáncos, ez egy ilyen világ (a partnere is a bárban szedte föl). A férfi durván fenyegette, verte, nem hagyta élni.

És mindenki őt hibáztatta, amikor az életét védte.

Meg a gyermekelhelyezési perek. Egy másik ügyben a férfi ámokfutó, hatalmas termetű milliárdos (Derreck Mock) rálőtt a családjogi bíróra, aki a tartásdíjról, az anyagiakról és a gyerekelhelyezésről döntött. A feleségét is megölte. Akkor is ment a nőhibáztatás: a nő volt az agresszor! A nőnek is volt már barátja!

Megtanultuk azt is a sok-sok esetből, hogy a férfi nem akar gyereket, mert nem szeret ilyesmivel bíbelődni. Aztán – megtanultuk – mégis akar, amikor ezzel lehet szédíteni és csapdába csalni az álomnőt. Aztán újra nem, mert akkor nem rá figyel majd a feleség, és amikor mégis lesz gyerek, annak először is a származását vonják kétségbe (“honnan tudjam, hogy tőlem van”, ez jött ki az én csélcsap emberem száján!), aztán durcásan kivonják magukat minden teendőből, elvonulnak, nincsenek otthon. Riválisnak tekintenek egy csecsemőt vagy óvodást felnőtt férfiak: féltékenyek időre, gyengédségre, érintésre, és pokollá teszik azt a fészket, amelyben öröm volna a gyerek. Sanyargatnak lelki módszerekkel, kiabálással, manipulációval, a pénzeken való szőrözéssel. Sokan fizikailag is. Kifele panaszkodnak, hogy nincs szex, bünteti őket az asszony, akinek épp gennyes a gátsebe.

Aztán ugyanazek a férfiak vonulnak ki a családból és költik el a pénzeket a férfias hobbikra, végignézve, mellettük hogyan virraszt, nélkülöz, válik ronccsá az asszony. Érintőlegesen apák csak: amikor jó fejnek tűnhetnek a nővel szemben, és amikor papolni lehet, erősködni. Soha akkor, amikor kitartó, szelíd szeretettel kellene jelen lenni. Nem mintha nekünk nőknek mindig menne, de nekünk legalább ez a norma, ehhez képest bukunk el. Minden energiájukat arra használják, hogy önmaguk, a világ, a gyerekek előtt is az asszonyt hozzák ki hibásnak mindenért. Miatta nem lehet ezt, azt, ő nyesi le a szárnyakat, ő nem megértő, miatta van kupi, esik szét az élet, ő morog.

Majd ugyanezek a férfiak lesznek mintaapák abban a pillanatban, amikor válni akarnak tőlük. Mindig is azok voltak, hiszen vitték gyereket, amennyiben az megüti a mércét, tehát fiú, pecázni, rockkoncertre és quadozni (minél suttyóbb közegből származik az apa, annál technikaibb, zajosabb, agresszívebb és környezetpusztítóbb hobbiba szocializálja bele a fiait, habár, a mi agyontanult szomszédunk például az összes fát vágta ki az önkormányzat telkéről, és apró “kertművelő” játékeszközöket vett a fiainak). Ilyenkor felszámítják mind az öt alkalmat, amikor éjjel felkeltek a babához. Az éjszakán, amikor a második született. Ők mindig is…! Mennyire akarták és szeretik ezt a gyereket! És sajnáltatják magukat, hogy a nő vinné a gyereket, a vagyont (valójában: a sajátját), de főleg azt, hogy akarna és tudna még boldog lenni.

Mit akarnak ezek a férfiak?

Önigazolni: a világ előtt nemes lelkű áldozatként szerepelni, illetve elkerülni a tartásdíjfizetést. A fél fiatal Magyarország azért van külföldön, hogy ne kelljen tartásdíjat fizetni, se a szüleiről gondoskodni, de fennakadt szemmel sápítoznak Orbánon. Már most mondom: nem fognak hazajönni.

Az önvédelmi esetben nem volt a legkifinomultabb lélek a feleség se. (Szándékos emberölés, nem gyilkosság lett végül.) Elképesztő módokon gyötörte őt a férfi, és azt állították, hogy de ő meg lelkileg. A nők inkább lelkileg. Ez már volt a blogon: tekintettel arra, hogy a partneri erőszak mintázatában minden fizikai erőszak előzménye a lelki gyötrés, becsmérlés, verbális agresszió, nem értem a szembeállítást. Valójában: a flérfiak kezdeményezőleg, aktívan és passzívan, szóban, gazdaságilag, érzelmileg, szexuálisan és fizikailag gyötrik a nőt, a nő meg verbálisan és lelkileg támad, ha egyáltalán még vissza mer szólni.

A férfiak a feszültséget szeretik. A boldog férfiak is. Az emberkedést, a hierarchiát, a külön, külső életet. Nincsenek jól, ha szelíd, kedves a hangulat, nekik az nem kihívás. Az épebb lelkek céget építenek, kollégákkal vetélkednek, sikereket aratni kombatív szakmákban, vagy drasztikus fizikai élményeket szerezni, roncsderbikre, bokszolni, szörfölni, hegymászni, triatlonozni. Emellett is, ennek hiányában meg pláne otthon élik ki. Egyre kekecebbek, rosszabb fejek, humortalanabbak, megszűnik a nagyvonalúság, pénzen baszakodnak, jómódú emberek ötezer forintokból csinálnak cirkuszt. Csak igazuk legyen! Mindent megmagyaráznak, a nő az irracionális, aki nem érti, női logika”. A nő eközben bírja, ahogy bírja, de ő teremt mindent, a gyerekeket sejtről sejtre a saját véréből-húsából, és aztán ő keres jobb sulit, fejlesztést, ő beszélget a gyerekkel. Mellette próbálja anyagilag is összetákolni, amit tud.

Muszáj valaki felett basáskodni, okoskodni, a nő megengedő, kedves intencióit, a békét ellensúlyozni. Ennek van hormonális alapja is. A nők a harmóniát szeretik, nem ismernek mást, és csak ha kitúrják, kiűzik őket eredeti nőségükből, akkor keltenek feszültséget. De olyankor ők is boldogtalanok. És rajtuk számon is kérik, az idegroncs állapot hogyan hat a gyerekekre. a férfiakon sosem. A pénzköltést, megcsalást sem.

A megcsalásért mindig a nő a hibás: ha ő csal feleségként, akkor is, és ha ő a férj szeretője, akkor is. Egészen elképesztően mentegetnek gyenge jellemű, tufa, hazug férfiakat (“kertvárosi családapa”) állítólag feminista nők is.

Így aztán, mivel ebben a szellemben fogantak a törvények, én egy nő védelmében nem mérném szűken a támogatást. Nem szoktak önvédelmet megállapítani és felmenteni az asszonyokat.

Bőven van mit ellensúlyozni. Több ezer évvel tartoznak nekünk.