A tabu, az nem véletlen. Lényege, hogy érinthetetlen.

Jellemző, hogy ezt nem értik: a tabut le kell dönteni! És egy kicsit ijesztő is. Kórusban kiáltozzák, mi a probléma, mit kéne tenni, kik a rossz emberek, sajnosmanapság és miről kéne többet beszélni (EDUKÁCIÓ).

Le kell dönteni a tabukat, a tabu maradi, káros, mint egy ablaktalan szoba – régebben én is írtam ilyeneket, tabudöntésnek nevezve az igazság kimondását. Csak én nem ezen a színvonalon.

Most meg a tabudöntögetés trendjével szemben mondom ki az igazat.

Soha meg se kérdőjelezik az alapvetéseiket, a fogalmaikat. Megdöbbentő: mi ez az edukáció, egyáltalán? Miért kéne felnőtt embereket nevelni, tanítgatni? Kinek van képe azt állítani, hogy ő jobban tudja, rá kéne hallgatni “a társadalomnak”, olyanoknak, akik nem is kérdezték a véleményét?

És amikor kajáról vagy betegségről van szó: ők mire mentek a saját életükben azzal, amiket mondogatnak?

Folyamatosan hüledezem, és mondom, írom, hogy nem, nem! Nem mint ördög ügyvédje. Elrémülök a kritikátlanságtól, mint amiket az a jószívű, érzékeny Jeges Anna írt az abortuszvitában. Hogy lehet ennyi hülyeséget beszélni? Nem utánanézni, kiket idézel és azok miből beszélnek?

Azt a korszellemet, amelyben ezek a bűvszavak, ezek a dogmák, én veszélyesnek tartom.

Próbálok a higgadt hang lenni. Ha nincs érvük, akkor mondják, hogy “megtámadok embereket”. De nem olvassa el, neki ez hosszú, zavaros, neki ez nem. Dehogy, ő máshogy!

Nekem ez is rendben van, nem én akartam vele beszélgetni eleve. De dühösek.

Amúgy minden esetben, amikor felhorgadok, az van, hogy emberek nem vállalják a felelősséget. A kutyás-vak-autista-filmdrámába illő család, Láng D. Attiláék is. Ez nagyon para.

Én nemrég hibáztam egy pénzügyben. Az én döntésem volt. Eszembe nem jut jajongani, hogy félrevezettek, miért ilyen a világ, és direkt apró betűvel írják a részleteket. Nem figyeltem, buktam, tanultam belőle. (Pénzzel egyébként nem jó szarrágónak lenni, filléres szinten mindig jól járni akarni – az ilyesmin átok ül.)

Úgy szorongatják mindig az egójukat! Csak azt érzékelik, megpiszkáltam az érzelmi plüssmackójukat. És akkor ordítanak.

Mindig ordítanak: Orbán, a társadalom, a többség, a gazdagok, a családosok, a konditeremben járók, a homofóbok… az ő hibájuk! Mindenki szemét, akinek nem szar, aki nem sükebóka – miattuk van minden!

Nem illik róluk kimondani, hogy sükebókák, mert van elég bajuk. De hogy ma már a nyomor a diadal…? Annak van igaza, aki szenved, arra nem lehet semmi mondani, mert bunkóság?

A nyilvánosság viszont arra alkalmas, hogy leírjuk a véleményünket arról, amiről van gondolatunk, ami érdekel. Én még mindig ezt teszem, már tizenharmadik éve.

Élesen másféle a meggyőződésem, mint azoké a mainstream médiumoké, amiket egyébként főleg olvasok. Ellenoldalit is olvasok, de sokkal kevesebbet, mert ott jóval alacsonyabb a színvonal, iszamósabbak a hatalmi érdektől, és sokkal egyszerűbb létformáknak szól még a Mandiner is, ami viszonylag a csúcs. Már nyelvileg is: nincsen szókincsük, műveltségük.

Az említett, tehát “balos” (“független”… ebbe most nem megyek bele) médiumokban konszenzusnak tűnik például, hogy dédelgessünk férfiakat (csak férfiakat!) pusztán a szexuális ízlésük miatt. Legyen szó a homoszexuálisokról – ez az egyik tabu, és ha esetleg nem szívesen gondolsz bele, pontosan mi is zajlik, nem akarod ünnepelni ezt, vagy felteszed a kérdést, hogy biztosan mindenki olyan ártalmatlan-e: “ő is csak szeretni akar”, vagy hogy ez-e a lényegi kérdés jelenleg, hogy ki min sértődött meg, akkor gyűlölködő meg bigott vagy.

Nem bigott vagyok, hanem tudom, mi az életben a jó. Nem is én nyavalygok, hogy nincs párom/pénzem/munkám/elfogadottságom és fúj, Orbán.

Kapcsolódó dogma, hogy a szexuális irányultság és preferencia annyira alapvető, hogy azt ki kell élni, de legalábbis foglalkozni vele, ne legyen tabu, mert ki nem élve, elfojtva micsoda kín. És természetesen az a lényeg, hogy ő (a potenciális veszélyforrás) ne szenvedjen, ne szégyenkezzen, ne legyen stigmatizálva a perverzió, mert még öngyilkos lesz.

Kleptománoknak és nekrofiloknak is el kell fojtaniuk a késztetéseiket. Nagyon is legyen stigmatizálva az ilyesmi (egész pontosan: nincs szükség stigmatizáláira, mindenki belátja, hogy ez káros). Ami más rovására történik, azt el kell fojtani. Ilyen az élet. Ami tabu és szégyenletes, nem véletlenül az. Káros, invazív, nem kér belőle a viruló élet, azért tabu.

De, mondják, a bűn, a sötétség, a bizarr része az emberi természetnek, mindig volt, mindig lesz – igen, és mindig erőteljesen szankcionálták.

Erre kellenek a giccses jelszavak, zászlók, kitűzők. Eltakarni a zavaros, kellemetlen részleteket. Semmi dicső nincs benne.

A magukat rossz testbe születettnek állító kamaszok annak kérnek figyelmet, hogy nekik a diszfória mekkora szenvedés, mi ezt nem érthetjük, ők különlegesek. Minél rosszabb, annál jobb. Mintha valami teljesítmény volna. Közben az egész szenvedést, céltalanságot a neten olvasták.

Vagy a pedofília. Beszélni kell róla, hiszen létezik, hiszen emberi! Nem is pedofil, mert efebofil; maga a hajlam nem bűncselekmény, sok a tévhit… Nem mindegy? Undorító és ne legyen. De, már a hajlam is bűn. Kinek jut eszébe gerjedni egy gyanútlanra, akinek fogalma sincs a szexualitás létezéséről? Honnan vette ezt, hol romlott el így? A gerjedelem csak kölcsönösségben van rendben!

Aki nagyon kapálózik ellene, mondják, az csak elfojtja, fél a témától, pont azért, mert rá jellemző! A gyerekek bántása forró krumpli: átdobják gyorsan másokra, azokra, akik őket lebuktatnák. Az igazság az, hogy soha nem jutott semmi ilyesmi az eszünkbe, és viszolygást érzünk.

Mindig a határátlépés a baj. Nem a korhatárt kéne néznie Xavérnak meg Márknak (azt se nézték akkoriban, csak utólag lélegeztek fel, hogy talán nem volt bűncselekmény), hanem a beleegyezés meglétét. Amikor a másik nyomásra, érdekből, félelemből, pénzért, erőszak hatására megy bele az aktusba, vagy meg van tévesztve, az nem beleegyezés.

Ez pedig nem ítélkezés, ez annak a kimondása, hogy nem kéne ekkora mellénnyel a védendő kisebbséget játszaniuk, amikor ők az agresszorok.

Perintfalvi Rita Varnus Xavér és Lakatos Márk mellett áll ki:

…a cél egyértelmű! Embereket terrori:zálnak és megvádolnak a legabszurdabb bűncselekményekkel, hogy az őrületbe, de még inkább, az öngyil:kosságba kergessék őket. Ezt folyton hajtogatják is. Persze nem állnak meg a lelki terro:rnál, tüntetéseket szerveznek a célpontok háza elé, belemásznak a privát életükbe, hogy rettegtessék őket. Rögtönítélő bíróság és kivég:zőosztag szerepét játszák egyben, semmibe véve a BTK-t, sőt a büntetőjogról nyíltan kijelentik, hogy őket nem érdekli, tesznek rá. Na, pontosan az ilyen magatartás vezetett anno a gázkamrákhoz! (nem, ez ismerethiány) Emberek, újból mondom, ébresztő!

 

További dédelgetett témák: abortusz (nőjognak titulálva), a reprodukcióval és szexualitással kapcsolatos kisebbségi, trendi viselkedések (queer, aszex, BDSM, gyerekgyűlölet). Többet kéne ezekről beszélni! Jaj, dehogyis, neee! Csak a nyomik sóvárognak a szereplésre….

A csúfság és a betegség is tabu. Legyen róluk szó! Ne legyen szégyen!

Szerintem nem többet kéne beszélni a betegségekről, hanem kevesebbet. Régesrég minden információ elérhető a megelőzésről, guruk, betegségheroizálás és sulykolás nélkül, ha valaki komolyan gondolja. A guruk szavát úgysem fogadják meg, vagy ha igen, mindig új guruét, de nem haladnak az egészségükkel. Influenszerkarrierek épülnek, érzelmek habosodnak. Akiket ez a cikk említ, hogy bátrak, azok csak dörzsölten marketingelték a betegségüket:

https://wmn.hu/wmn-egszsg/63695-havas-juli-jo-volna-ha-a-betegseg-nem-lenne-tabu-tobbe

Az ilyen emberek bátorságukkal és őszinteségükkel mindannyian példaképpé válhatnak, segíthetnek csökkenteni a társadalmi stigmatizációt, továbbá közösségi élményt és támogatást nyújthatnak azoknak, akik hasonló helyzetben vannak.

A betegség mint kontent – ezek az emberek részben a lelküket védték, hogy lehessen híressé válni vigasztalásképp és ne kelljen a valódi okozta felismerniük. Közben minden, amit tettek, hirdettek egykor, ide vezetett. Miért hallgatnánk rád, hogy jutott eszedbe edukálni úgy, hogy minden ébren töltött órában a felelősséget hárítod, hajtogatod, te áldozat vagy? (A kedvencem a betegségek kapcsán kiáltozott áldozathibáztatás – holott betegségnek elszenvedője van. Áldozata csak ember /érző entitás/ okozta erőszaknak van, esetleg társadalmi működésmódnak.)

Az említett beteg-influenszerek átlátszó módon húztak hasznot az önheroizálásból. Ostoba nőkről busás sarcot szedtek le, rohantak is tök fölösleges, differenciáldiagnosztikára alkalmatlan teszteket venni.

Semmi becsülendő nincs abban, ha valaki a legszemélyesebb problémáiról szónokol a nyilvánosságban, a tüneteit taglalja, panaszkodik, mindezt írói, önkifejezői tehetség nélkül. És közben minden második posztja reklám.

A betegség nem véletlenül tabu. Csendesen, a világ tekintete, elvárásai nélkül birkóznak vele százezrek, mert a privát szférába való, mert abból lesz a megítélgetés és nyomásgyakorlás. Aligha van erről másoknak mondandójuk, azon kívül, hogy “figyelj rám, én vagyok a hősnő!”. A kór nem avat hőssé. A közösségi média nem könnyebbség a betegnek, hanem teher.

És a csúfság! Senki nem fogja hangosan kimondani, amit mindenki tud: hogy ez nem szép. Mert nem illik, és minek szemétkedni. Hallgatunk. De a beállt csöndben azt harsogják, hogy ez is szép.

Erre mondom én (csak erre! nem én kezdem azzal, hogy de csúnya vagy!), hogy nem, nem szép. Ami csúf, az nem szép. Nem bántjuk miatta, viszont nem hazudunk. Ha szép a bibircsók, a végtaghiány, a kopaszság, a sztóma, a vitiligo, akkor a szépség fogalmának nincs értelme. Ha ez fáj neki, akkor neki van dolga azzal, hogy elfogadja az állapotát, és ne szép akarjon lenni.

A fogyatkozásokat, sérüléseket ünnepeltetni mint diverzet és gyönyörűt…! Értjük, hogy rossz neki, és vigaszt szeretne, de nem mondhatjuk azt, hogy – például – a tűzfolt, a végtaghiány, a sztóma jó, értékes, mert azzal azt mondjuk, hogy legyen ilyen sok embernek, minél többnek, hiszen ez jó.

Hogy bedőltek ennek a lusta diáknak:

Ja és a szépség nem fontos. Ezt is ők mondogatják – mert elmúlt az ifjúság. Hát dehogynem fontos! Lehet csodálni, örülni neki. Neheztelés és sóvárgás nélkül. Egyszerűen azért, mert simogató a szemnek.

*

A kontent fogyasztói tapsolnak, mert a tabutörő influenszer bátor és őszinte. Minél betegebb, annál jobban tapsolnak. Ki sajnálja tőle?

Ha én egy zenésznek tapsolok, akkor azért teszem, mert tetszik nekem a produkciója. Az elismerésemmel pedig arra biztatom, hogy még zenéljen. Még többet, még cizelláltabban.

Ha a betegség a produktum, akkor annak jár a nagyobb taps, aki betegebb, vagy meghatóbban mutatja be, többet és szörnyűbbet mond. Így lesz érdekelt abban, hogy még rosszabb legyen neki. Vagy túlozzon. És én azt üzenem az elismeréssel, hogy csináld, még. Ha nem beteg, megszűnik a műsor.

Ez a halál kultúrája.

Jó az, ami kívánatos, vágyott. Nem az, ami nehézzé teszi az életét. A betegséggel nem az a baj, hogy tabu.

Engem a jó élet érdekel.

Mások személyes történései ritkán. Idegenekéi egyáltalán nem.

Nem véletlen, hogy bizonyos témákról nem beszélünk. Ez védi az embereket, az érzékenységüket. Védi a titkokat, a titkok szentségét, és az értékrendet. A tabuk nagyon fontosak: nem megtörni kell őket, hanem megőrizni. Megérteni a lényegüket, nem feldúlni őket.

Szerintem bőven eleget beszélünk a betegségekről. Illetve akit érdekel a sajátja, olvashat róla. Tényeket olvasson, megoldási javaslatot, vállalja a tájékozódás és a cselekvés felelősségét. Ne csodaszert akarjon, ne másokkal azonosulni, ne drámázni.

Éljetek jól! Én ezt kívánom is. Kevesebb lesz a hisztis, érzelmileg zsaroló kontent.

Én örülök az egészségemnek és nem csodálok bizarr dolgokat. Dark erotikát se, keserű, bánatos dolgokat se.