Ha már negyven vagy, vagy több, szóval elmúlt a lázas ifjúság, és már tudod, ki vagy, jó szakmád van, kialakult életviteled, de egyedül élsz, esetleg egyedül nevelsz gyereket, és kigyógyulva a válás gyötrelmeiből most újra társra vágysz, akkor kiszolgáltatott helyzetbe kerülsz.

Körülötted azt harsogják: még fiatal vagy, keress, járj nyitott szemmel! Meg aztán látod az ismerőseiden is: próbálkoznak a neten, randiznak.

Régen naiv voltam, és azt hittem, az ilyen emberek tényleg igazi kapcsolatra vágynak. Közelségre, bizalom, nevetésre. De az ismerkedés mint népszokás az egó diadala, ez a kor és ez a népszokás, hogy “ismerkednek”. Ezek az emberek szórakoznak a feszültséggel, az élménykereséssel, egymással és magukkal. Nem jön össze nekik semmi igazi, főleg anekdoták gyűlnek, lehet is fecsegni és szörnyülködni a barátnőkkel, és álvágányul kommentelni róla: igazából a másik lett a helyzet vesztese.

Van, akinek összejön egy-egy gyenge aktus is néhanap, én nem sajnálom tőle, de milyen élet ez?

Tinderről menni randira – ez soha nem spontán, mert előzetes spekulációkkal érkeztek, és egymást méregetitek a kávézóban. Mindenki fél, hogy pórul jár, nevetséges lesz: szélhámos az illető, ki akar használni, vagy nem viszonozza a kósza vonzalmat és megaláz. Akkor lehet rinyálni a ghostingon és a morzsázáson, mintha a párba állás már az örök szerelem ígéretét jelentett volna eleve.

Amikor igazi vonzalom kél, senki nem kalkulál, nem, óvatos. Ki lehet várni, de az érzés maga nem enged kalkulációkat. Ha enged, nem igazi. És ebből a mindent-bele érzésből vannak aztán tragédiák, de ettől még igaz, hogy a szerelem nem méricskél.

Én amúgy megértem, hogy keserű az, akinek nem volt lázas szerelemélménye harmatos fiatalon, aztán felnőttként – és alkonyat előtt is, tehát többször.

Nem történik meg, nem olyan az életmódod, a személyiséged, a környezetedben vagy lelked. És akkor rásegítesz. Elébe mész. Mi bajod lehet?

Az a baj, hogy ez az erdő nem az az erdő, amibe menni terveztél.

Ha a tudatos keresgélésre ráfeszülsz, annak hatásai lesznek a személyiségedre és arra, ahogy a világra nézel. Soha többet nem leszel nyitott, valódi, magától értetődő a gyanakvó létezés után.

És persze az is lehet, hogy a spontán szerelem nem történne meg veled sehogy se. Már nem talál meg, mert mázli, ha igen, vagy szárazabb, materiálisabb lélek vagy, elvesztetted rá a fogékonyságodat, ahogy eltompulnak a hallószőröcskék a fülbe ordító zene miatt, vagy ahogy érzéketlenné válnak az ízlelőbimbók. De a lélekromlás, amelyet az akarás, erőltetés kivált, akkor is ugyanaz.

Adok neki egy esélyt, elvégre mit veszíthetek!, mondja képzeletbeli Jutka. Kiválasztja, kivel, összehozza a találkozót (eddig nem nehéz, hacsak Jutkának nincs hat gyereke és/vagy nem reménytelenül bibircsókos).

És persze nem lesz semmi, kudarc, eltelik egy kínos óra, szorongás van és üresség. Hogy mit veszített? A randi mérlege a befektetett reménykedés, biztos jó lesz!, felvonult a beizzított barátnők biztatásával: “vonzó pasi! alá most!”, frizurával, csinos RUCIVAL, parfümmel. műkörömmel. És ott van a végén, hogy ez is mindegy, ő nem kell, ő nem elég, ő öreg vagy ronda. Vagy kellene, de akkor neki nem kell, legalábbis úgy nem, ahogy az a vigyorgó, betanultan “magabiztos” mondatoka mondó alak elképzelte.

Velem senki nem fogja elhitetni, hogy “de legalább megpróbálta”.

(Vajon emberek miért akarják magukat ápoltabbnak, zsongatóbbnak mutatni első randin, mint mondjuk a munkahelyen? Miért nem elég az a “szépség” és “igényesség”, amit belőttek maguknak általában?)

Nagyon fog fájni a keresés. És még a megtalálás rövidke élményei is.

És én? Aki olyan szenvedélyes posztokat írtam arról, hogy milyen a szerelem, rohan feléd, hogy Angéla emiatt meggyűlölt? Meg hogy a lángolás elmúlik? (El is, de ez nem jelentheti azt, hogy megveted a másikat és azt várod, haljon már meg. Vagy csak közömbös legyen.)

Az se mindegy, hogy van-e mire emlékezni a lenyugodott kapcsolatban.

Kiegyensúlyozott kapcsolatban élek, amely szenvedélyes szerelemből vált stabillá. Rosszalló környezetünknek levágtuk hét fejét, kinevettük a szarkeverőket. Újra teljes családban élek, ami még sokkal-sokkal jobb, mint egy sima, meghitt párkapcsolat. Nem így terveztük pedig. Semmit nem terveztünk.

Este szertartásszerűen összegyűlünk a konyhasziget körül, ahol minden kéznél van. Mindenki odagyűlik, mert éhes. És Juli felkiált: olyan jó kis család vagyunk, mindenki eszik (ámokfutás: tatárbifsztek, száraz martini, mangó, egészmogyorós Lindt…). És ezek az ÉRTELMISÉGI beszélgetések! Mosolygok és meghatódom.

Megkönnyebbülten sóhajtok, hogy ez megadatott. Nem kerestem, nem hajtottam. Én ettől nyugodt vagyok, ez erős támasz, biztonság, még az időnként előtörő érzelmi káoszom mellett is. Ha nem lenne emberem így, szervesen (!), én nem keresnék. És pedig azért nem, mert csipkés, vallásos-bölcsész lelkem van.

1976-ban születtem, még van fogalmam az adott szóról, régimódi, polgárias becsületről, kitartásról, állhatatosságról. Regények végén elsírom magam. Nem tudom értelmezni, ha valaki két héttel (évvel!) később tök mást mond, másban hisz, máshoz vonzódik.

Volt nekem filmes napokból egy nagy, “faktos” (fizika, kémia, biológia) rajongásom. Kölcsönös volt. Hogy ez elmúlt, kihűlt, semmit nem mozdít már bennem, arra is döbbenet volt rájönni. És nem azért, mert összevesztünk. Nem is azért, mert ne találkoznánk. Viszont szépnek, fontosnak tartom az emléket.

De én nem ilyen voltam régen. Én kitartóan éreztem az ilyet, ha ilyen volt. De semmi harag vagy biggyesztés nincs bennem.

Mi lenne velem, ha egyedül élnék?

Vagy nem olyan kapcsolatban, aminél jobb egyedül élni?

És mi lenne velem ezek között a szerencsétlen, ferde farkasok között?

Régóta csak a valódi emberi kapcsolataimat veszem komolyan. És velük nagyon sokat, mélyen, alig néhány tabuval (ez is új fejlemény: vannak gondolataim, érzeteim, amelyekről nem beszélek senkivel). Nem avatom be érzelmi ügyeimbe, bizalmas terveimbe az e-mail- vagy csetpartnereket.

Hajdan ezzel mind így voltunk: többé-kevésbé érzékenyen léteztünk, de azóta a digitális kommunikáció átvette a hatalmat. Tömegesen lájkolgatnak, “írogatnak” olyanokkal (ennek az írogatásnak -val/-vel a vonzata, nem -nak/-nek!), akiket az életben nem láttak és nem is fognak. Kis pötyögés az ágyban, a metrón, kellemes izgalom. Dopaminfüggőségnek illik ezt nevezni mostanában, megoldása a digitális detox, hú, de utálom a korszellemnek ezeket a mesterkélt szavait. Nincs neked dopaminfüggőséged, csak túl sok időd. És hülye vagy. Mutogatják a képeket, begyűjtik a sztároknál látott rajongás halovány másolatát. Nem értik, miért van hiányérzetük, miért érzik magukat kifosztva, elidegenedve. És amikor mégis találkoznak és beszélgetni próbálnak az illetővel, van is ámulat! És a legkevesebb az, hogy 158 centi.

Nehéz megmondani, hol, mikor veszítették el az emberek az igaz szerelemre való képességüket, és végképp-e, de szerintem már túlvagyunk a fordulaton.

Ha társra vágysz, azt mondom neked: elvadultak a normák ahhoz képest, amikor legutóbb szerelemre leltél. A förtelmes pornó és az emberáruház, a Tinder megmutatta, mi lakozik az emberekben. Nagyon úgy tűnik, ehhez alkalmazkodnunk kell (én nem tenném), ha meg nem megy, akkor kerülni ezeket a helyzeteket.

Ami a lázas szerelemből érdekes, fontos, gazdagító, az mindig spontánul történik. Keresni, erőltetni nem lehet. A szerelem élménye intenzív, felforgató és nem tart sokáig. Semmi köze a magakelletéshez, pillarebegtetéshez, trükkökhöz, elhullatott célzásokhoz és keszkenőkhöz. A szerelem szép emlék, teljessé tesz. Nem ez a kínlódás, hiúskodás, tetszeni vágyás. Én nem voltam méltatlanokba szerelmes… azaz, dehogynem.

Életem nagy áldása, hogy csak a méltók viszonozták.

És ha az az igazi elborult, remegő szerelem nincsen, akkorian, lehet, hogy két ember jól kiismerte és szereti egymást, rengeteg közös élményük, történetük van, eggyé vált a sorsuk, és minimális csak a játszma, súrlódás, az alkati vagy értékrendbeli különbség. Vagy sok, de azért tolerálható megalkuvás nélkül is. Mert az is megjön idővel, hogy az ember nem a másiktól várja a jó közérzetét, hanem stabil, mert élhet úgy azzal az emberrel is, ahogy szeretne, a saját életét mégis, és nem hiányzik semmi.

Mérő Vera kikelt a minap, hogy “a magánnyal kufárkodnak az erkölcstelenség helytartói”, tejóisten, hogy valaki ennyire ne tudjon magyarul (írónak nevezi magát).

Nem, az, hogy emberek bizalmatlanok és inkább egyedül élnek, nem az egyik legsúlyosabb társadalmi probléma. Még harminc között sincs. Ennek az emberek nem áldozatai.

Nem is járvány, hanem a kevés értelmes reakció egyike arra, ami mára a világból, az emberi kapcsolatokból lett. Az emberek így döntöttek. Az emberek tették ilyenné, amikor úgy döntöttek, jó ötlet egész nap mangát nézni, a biszexualitást kiírni a bióba, nem keresni értelmes életcélt, nem akarni gyereket.

Elhalasztani a felnőttkort. És azt mondod, szabad vagy és ez így jó.

Ki mibe: van xboxozó, van rajongó (K-pop, harminc fölött!), van netes veszekedő, önfitogtató, van jóságos segítő (kutyus, cicus, szegény ember, tanárok, környezet, vegánkodás, dögöljönmegorbán), van sorozatfüggő. Látom ezt negyvennyolc, ötvenhárom és hetvennégy évesben. Csóró vagy sem, egyformán boldogtalanok.

Minden erre vezethető vissza: van módod egyedül élni (egyedül nyomorogni!), anyagi okokból legalábbis nem kell közösködnöd, sem elfogadni egy tekintélyszemély irányítását. Nem harc a túlélés, és nem gondoskodsz senkiről, nem kell a gyerek, de hát kivel is – a felnőttség e két lényeges feladatát kikerülöd, nem kéred, nem tolja eléd az élet. Aztán csodálkozol, hogy semmi sem elég jó, és ugyanolyan szar a randi szájíze, mint abban a cukrászdában a kávé. Te nem fogsz szívni, áldozatot hozni! És íme, jól teszed. Ezzel a csávóval? Ő is ilyen.

Keményen dolgozol, ülve, légkondiban, és ha nem, akkor is mesterkélt környezetben múlatod az időt: bevásárlóközpontban, bárban, képernyő előtt. Hogy átélj végre valami igazit, elűzd ezt a kiégett, kőszívű érzést, élvezd az életed, elmész egy távoli országba, hogy megismerj más kultúrákat, de annak is csak azzal a részével akarsz találkozni, ami az ott élőknek elérhetetlen, olyan luxus, amit a te ízlésedhez nyugatiasítottak. Az igazi kultúrát,  napi valóságot, amelyet állítólag meg akarsz ismerni, te nem kérnéd, az órabéreiket, lakásaikat, hierarchiájukat, és az ősit sem (azt végképp nem).

Ráfogod, hogy ez ám az élmény. Egy kicsit esetleg elfoglalsz-felhasználsz az ő maradék természetükből.

Közben a nyugati kedélyzavar minden tünetét képviseled: izgága önmutogatás, idegenekkel veszekedés, túlozz bizalom más idegenekkel, kényszeres öndefiníció, giccsrajongás, viszonyítgatás: hol tartok, mások hol tartanak, a külsőddel való babrálás, emberek figyelése neten át, róluk való képzelgés, a társadalmi igazságosztás legócskább gesztusai (erkölcsi giccs), elnevezési kényszer, bölcs kinyilatkoztatások, csoportokba verődés, illatgyertya, az alkotó élet mímelése álszent, jóságos szövegekké transzponált dührohamokkal… egózás, stressz.

Nem mernél magaddal őszinte lenni. Nincs már kijárat.

Aki nem őszinte, nem éli át a szerelmet soha. Gőgös roncsok mindenhol.

És ezt te választottad. Te mondogattad, hogy ezt akarod, ez az elit, te kitörtél, te aztán nem élsz úgy, mint az anyád.

Eltelik az életed úgy, hogy végig rettentő kínos és üres tartalmak foglalják le a tudatodat. Traumának, veszteségnek nevezel bagatell sértődéseket, amelyeket te gerjesztettél a nyugtalan hiányérzeteiddel. Spiritualitásnak gondolod a tarot jóslást, a jógát. Csakrákról fecsegsz és mélyizomról, hogy ne kelljen súlyzózni.

És nem találkoztál az élettel, a valósággal sosem. De az igazi kultúrával sem. Nem gázolsz sárba, nem tudod, milyen koszosnak lenni, verítékben úszni, így szeretni.

*

Nem is bízol senkiben, amire jó okod van, a saját anyádban sem, nemhogy egy idegen férfiban.

Bennem Dominique Pélicot ügyének kipattanása óta eltört valami. És hányan nem mesélik el, hogy csak elgondolkodva nézegették ezeket az oldalakat!

Úgy döntöttek az emberek, nem járnak helyekre, otthon kuksolnak, streaminget néznek, és nem bíznak meg idegenekben. A COVID csak ennek főpróbája volt. Sikeres főpróba.

Úgy döntöttek, nincs közük sárhoz, babanyálhoz, természetes szőrzethez, határhelyzetekhez. És úgy döntöttek, mérgező anyagokkal vonják be a körmüket, máshová rajzolják a vonásaikat.

Úgy döntöttek, nem teszik ki a szívüket olyanoknak, akik a pornóból ihletődtek, hogy mit kell egy nővel kezdeni.

Megértették, hogy az a szerelem, amit a Netflixen látnak, nem valóság, nem létezik.

Megértették, hogy mindazok a helyzetek, amelyekben kötődést, érzelmeket, vonzalmat remélnek, nagyrészt csalódást okoznak és veszélyesek.

Nincsen semmilyen járvány. Az a régi fajta szerelem nagyon ritka, ahhoz sokat kell fiatalon ábrándozni, olvasni, művészet közelében lenni. Mindenki számítgat, materialista. Alkalmatlanná válnak az érzésekre, a kötődésre az emberek. Ami marad, és amit életnek neveznek, az pedig az ő választásuk.