Az előző posztban arról írtam, hogy a magyar közoktatásban többnyire nem tartják meg a nyelvtanórákat: a tipikus magyartanár nem tudja, nem is szereti a nyelvtant, és így persze a gyerekek se szeretik, nem értik. Eközben létezik az extra elvárás is, hogy a magyarórának, irodalomnak és nyelvtannak is élménynek kellene lennie. Lehetne szeretni, van is ilyen csodatanár, csak általában rosszul tanítják.

Márpedig a nyelvtan a tankönyvből nem lesz vonzó, még érthető sem. Pedig a nyelvtan nagyon-nagyon kell a felvételihez, ami nagyon helyes. A feladatsor kompetenciaalapúan kérik, nem elméletként. Ezért lettem keresett.

Az általánosan áldatlan iskolai helyzetről írtam tehát az előző bejegyzésben, itt tudod elolvasni: miért mumus a magyar? 1.

Nagyjából ezt mondtam el itt is. Talán olvasni nincs időd, vagy csak szereted a hangfelvételeket:

Ma arról írok, hogy ugyanezeknek az iskolai hiányoknak köszönhetően milyen sokan nem értik a magas irodalom fogalmát (amit én igazi vagy valódi irodalomnak nevezek). A hozzá nem értő, könyvet ritkán kezébe vevő típus szerint teljesen önkényes, mit jelölnek ki kötelező olvasmánynak, híres írónak, Nobel-díjasnak.

Sem a zenében, sem a sportban nem szokták vitatni a hozzáértést. Mindenki tudja, hogy ha tiszta a hang, magas színvonalú a zene, a játék, a közönség csak akkor élvezi. A könyvek kapcsán mégis hangoztatják, hogy szubjektív, hiszen kinek ez tetszik, kinek az

mitől rossz egy szöveg?

Miért pont azok a művek a nagy művek? A Nobel-díjasok? Nem is nagy cucc. Ez a Nobel-díj…? “Olvasgattam, nem egy nagy szám.”

Íjj, ez kellemetlen. A burgerpogácsa fűszerezésén finnyognak így.

Sem a kultikus műveket, sem a Nobel-díjasokat, sem a kötelező olvasmányokat nem önkényesen választják ki, és nem kiorrolni akarnak az olvasókkal. 

Én viccesnek, egyben kínosnak tartom, amikor a hozzá nem értésüket öntudatosan hangoztatják is. Ahogy elképzelik, hogy ülnek az életidegen, sznob, elvont koponyák valahol, és a gyötrelmesen unalmas, terjengős műveket titulálják nagy műveknek. Vagy épp a haverokét…

De miért kell, hogy érthetetlen legyen?

Ha a tetszés, a könnyű élvezhetőség a fő válogatási szempont, abból a giccs és a tömegműfajok iránti rajongás lesz. Kezdő olvasók esetében biztosan. Az értékes, maradandó, korszakos művek általában nem érthetőek könnyen, olyasmi, ez mint a zeneiskolás gyakorlódarabokat hallgatni oratórium helyett. A foci vagy a zene sem érdekes annak, aki nem tudja, mit figyeljen. (Még a tornasport sem annyira szubjektív. Elemeket pontoznak, csak te nem látod át, a bírók mit néznek. Az elem vagy megvan, vagy nincs. Vagy nyújtva volt a lába, vagy nem. Vagy függőleges a test korlát tetején, vagy nem.)

Hajdan, főleg György Péter nyomán (ELTE esztétika tanszék) illett azt gondolni, hogy a tömegműfajok ugyanúgy kutathatóak esztétikailag, érdemes velük foglalkozni. Valójában nem emlékszem a pontos állításra, de a lényeg az, hogy nehogy azt higgyük, azok nem számítanak, nem elemezhetőek. Ez a nézet lebutított változatában belekerült a baloskodásom készletébe: sem emberre, sem műre nem mondjuk, hogy értéktelen, szóra sem érdemes, mert mindenki értékes és egyenlő.

Pedig hát.

Tény, hogy érdekesek a bestsellerek és ponyva is, lehet róluk állításokat tenni. De valamiért mégis a gagyiírók viselkednek úgy, mintha valódiak lennének (és ezt mindig közröhej kíséri), fordítva ritka a mimikri (de van rá példa, például Stephen King, a zseni, aki ponyvaírónak maszkírozza magát). A valódi művészet az univerzális emberiről szól. Nem szórakoztat, nem vigasztal, nem ringat el (ez legalábbis nem dolga). Nem példányszámra, bevételre hajt, arra a TEMU hajt: tömegesen, olcsót, agresszív marketinggel.

Mivel jelentős műveltség kell az összetettebb, haladóknak való, időtálló művek értő, élménnyé váló befogadásához, ezek a könyvek sose lesznek kizárólag szórakoztatóak és piaci alapúak.

A magas irodalom befogadásában nincsen érdek, az tisztán intellektuális folyamat – és úgy, akként boldogság. Van persze átjárás a tömegkultúra irányába: gyakran megfilmesítik például a legnagyobb műveket, és akkor már piacképessé kell tenni őket.

Az Időtállóan Érdemes Művek Listáját és a kötelező olvasmányokat mindenesetre nem önkényesen nevezték ki, és nem is konkrét személyek, hanem az Idő értékel. Az ideológiák, a művészet szűrőjén ezek a művek maradtak fent. Sokszor számít az irodalomértő olvasók választása is, így lesznek kultuszregények, ezért nyomtatják újra és újra a keresett regényeket. Van, lehet az értékelésben szubjektív elem: hat a korszellem, az esetlegességek. Vannak tévedések is, később felfedezett zsenik, divatba jövő, újra bejövő, divatból kimenő szerzők. De az értékelés nem annyira és nem úgy szubjektív, mint hiszed.

És főleg: nem azért nem egyezik a tömeg ízlése a magas irodalom értőiével, mert valami bunda vagy olvasóellenes stratégia zajlana.

Hogy az ítéletet ráerőltetik a tudorok a népre, és mindez teljesen önkényes, az a műveletlenek legsértőbb, ugyanakkor legmegmosolyogtatóbb érve. És hogy azért teszik, hogy az egyszeri embert idegesítsék, mert pont azt kiáltják ki nagynak, ami olvashatatlanul unalmas. Azért tartasz te teljesen más könyveket érdekesnek, mint ők, mert hülye vagy hozzá. Ezzel persze senki sem szeret találkozni. Nyugodtan olvass, amit akarsz, arra vannak a szerzők, kiadók, nyomdák és boltok. Csak ne magyarázz a magas irodalomról és ne kommenteld ide a csillogó novellaíró alá a fanficionödet, bárgyú műfajimitációdat!

Vajon a nanotechnológiáról vagy a régészetről miért képesek elismerni, hogy nem értenek hozzá? Miért oktattak ki annyiszor a soha nem olvasó, nagyszájú férfiak az irodalomról?

Ha vaktesztben megkérdezel száz olyan embert, aki végigolvasta Aiszkhülosztól Petrarcán Voltaire-en, Stendhalon, Ibsenen át Thomas Mannig és Marquezig a nagyokat, hogy értékes-e X könyv Y-hoz képest, ahol X egy nagyra tartott, kortárs mű, Y pedig egy bestseller limonádé, meglepően egyöntetű lesz a válaszuk. Ők értenek hozzá, ezt kellene felfogni, a hozzáértésben való bizalmat helyreállítani. Mindez ráadásul mérhető: ha kiveszel egy tízezer szóból álló korpuszt véletlenszerűen, és megszámoltatod a mesterséges intelligenciával. szókincset, mondatszerkezeteket, kijön a lényeg (kés ez csak  nyelvi színvonal).

Olvassatok, sokat. Ne csak könnyű műfajt. Az olvasás mint olyan nem értékes önmagában, és nekem nem tetszenek az úgynevezett olvasásnépszerűsítő influenszerek és akciók, bár lehetnek hasznosak, elvezethetnek a nagy művekig.

A könnyű, népszerű műfajokat használta minden gyilkos rezsim és ideológia. Maga a kapitalizmus is: az a cél, hogy fogyasszanak, minél többet. Popcornt, streamsorozatot, regényecskéket, mind csak termék. És közte a reklámokat. Nassoljon a nép, sörözzön és nagyobb képernyőt akarjon, meg több csatornát. Az irodalmi befogadás több és lényegileg más. A világ megértését hozza, elcsodálkozást az örök emberin. Én már nem vagyok “demokratikus”. A minőség igenis számít.

A kötelező olvasmányok ezen kívül a korosztályhoz igazodnak, céljuk a nemzeti tudat és az irodalomértés fejlesztése. A Toldin tanulják meg például a nemzeti hőst, a felező tizenkettest, az epika ismérveit és az allegóriát is.

Aki ráfüggött a könnyű műfajokra, az persze ágál A kincskereső kisködmön ellen, amit ő maga sem akart végigolvasni, és ez veszélyes és káros, mert az ilyen újságírónak fogalma sincs, miért tanítjuk azokat a műveket, de azért gyermekjogokat emleget. Emellett igaz, hogy Móra inkább másodvonal, és elavult, de hogy “szánnak” nem ezért esett neki, hanem csak lájközönt akart a szellemileg restektől, és rég elvesztette a képességet, hogy netflixes sorozatokon túl befogadjon bármit.