Kálmán-nap tavasszal! Mert egyébként október 13-án van, de valahogy minden elcsúszik ebben a filmben. Hajdu Szabolcs zárt térben játszódó, párhuzamos-házaspáros trilógiájának (előadás és film) második darabja ez, a három közül a legcsendesebb, legeszköztelenebb. A hetvenegy perces kamarafilm svájci, szlovák és amerikai forrásokból, illetve magyar magánadományokból készült. Az első az Ernelláék Farkaséknál volt, a harmadik pedig az Egy százalék indián. Mindhárom létezik – könnyen utaztatható – előadásként és filmként is, a színház mindig előbb volt, és mindegyiket Hajdu Szabolcs írta és rendezte. Már a harmadik rész filmje is elkészült, és reméljük, idén azt is megnézhetjük.
Megint a családos középosztály sóhajtozását látjuk (sóhajáriák, ahogy Földeáki Nóra, a film Zitája nevezte a vetítés utáni beszélgetésen), hétköznapi, jelentéktelen bosszankodásainkról, hatalmi harcocskákról, a tárgyakra való értelmetlen vágyakozásról, a bíbelődésről, női és férfi szerepekről, megoldhatatlan dilemmákról, különbözésekről és mégis, mindig a szeretetről. Vagy legalábbis a kapcsolatban maradásról. Egy szépséges kisoroszi házban, a Rohonyi család otthonában forgattak, nem is nyúltak semmihez, csak egy kanapé került be… és beszereltek egy nagyon fontos eszközt, de ez maradjon a film meglepetése.
Tóth Orsival, a film Olgájával, egyben Kálmán feleségével beszélgethettem a vetítés után.
El fog-e válni ez a két ember?
Szerintem ebben a történetben nem, ez a házasság egyelőre marad.
Hajdu Szabolcs, Tóth Orsolya
Azért, mert a történet végére, az események hatására (“vannak a mienknél nagyobb problémák!”) megengesztelődtek?
Nem. Azért, mert nem olyan rossz a helyzet, hogy egy ilyen biztonságot robbantsanak. Még van mibe kapaszkodni ahhoz, hogy ne rúgják fel.
Két gyerekük van…
Vagy három. Ez nem derül ki. Egynél legalábbis több. (megjegyzés: Orsinak is három gyereke van)
Nagyon érdekes a szereped, egyrészt amiről a film után beszélgettetek, hogy beugró is vagy (Török-Illyés Orsolya után), és ami még érdekes, a többiekkel ellentétben nem Debrecenben születtél, nem vagy őslakos, de kötődsz Debrecenhez te is. Másrészt rezonőrként mondod ki azt, általában a mimikáddal, amit a szerző és a néző is gondol, veled azonosulva tudna rákiabálni néha a többiekre (persze nem teszi), hogy “hagyjátok már abba!” Eközben egy fontos dramaturgiai ponton hozzád is őszinte – épp Levente. Milyen egyszerre lenni empatikusnak és igazmondónak?
Ha a saját életemre gondolok, sokszor voltam ilyen szituációkban, amikor hogy valaki olyat osztott meg velem, ami nem elsősorban rám tartozik, de mégis úgy érezte, nekem kell elmondania, vagy ha szeretett volna megkönnyebbülni a titok feloldásával: már nem egyedül cipelem, a súlya alól kibújni… Ezek magánügyek, nem az én ügyeim. Ezt nagyon nehéz kezelni. Mindig tiszteletben kell tartani, ő hogy dönt. Igyekszem nem ítélkezni, és Olga sem ítélkezik. Nincs jó meg rossz döntés, ezek összetett élethelyzetek. Én ott tudok lenni, meg tudom hallgatni, de nem lehet tanácsot adni, sem ítélkezni, mert mindenki más, és az élethelyzetek is különbözőek. Nem is lehet patikamérlegen kielemezni. Sokszor nem racionálisak a döntések.
De Levente nem dönt, és épp ezért avatkozol be, amikor azt mondod a hirtelen beállt csendben: nem kéne beszélni?
Ez csak tanács, nem hívom fel pédául Zitát ezzel. Én javaslatot teszek, hogy akkor tudnál előrébb lépni, ha a saját körödön belül intéznéd tovább. Mert Levente azt várja, hogy oldozzam fel, hogy nyugtassam meg, nincs is akkora baj. Ezt nem tehetem.
A férjed se dönt, nem azért avatkozik bele, ő csak véletlenül kotyogja ki a titkot… Te élesen látod a helyzetet, de visszafogott karakter vagy.
Nem dolgunk mások életében dönteni. Nem jogosít fel az, hogy elmondta, hogy beleszóljak.
A tapintat és visszafogottság vonatkozik Zita tirádáira is? Nagyon kellemetlen volt hallgatni a telefonbeszélgetést,l ahogy indul a film. És utána is, megnézegetni, elkívánni mások lakását, tárgyait, ez volt már az Ernelláékban is. De mimikádon nem tudtam tetten érni, hogy Zita idegesít-e. Nem volt kísértés, szembesíteni őt, hogy hagyd már abba?
Ez a nő ennél tapintatosabb. Tulajdonképpen szórakoztatja is ez: amennyire untatja, pont annyira szórakoztatja, hadd mondja. Mint a rádió. Nem rakja rá a telefont. Tiszteletből, vagy nem is tudom. Ez egy régi barátság. Nekem is van, hogy valakit irgalmatlanul unok, mégsem mondom azt, hogy állj már le.
Annyira áttetsző vagy, hogy csak a negyvenedik percben hangzik el a neved, és akkor is Zita mondja ki. Sokáig találgattam: hogy hívják a negyedik szereplőt?
Igen? Nekem nem tűnt fel, ez nem volt tudatos.
Az abortuszról sűrű mondatokat mondasz. Mi erről az álláspontod?
A döntés magánügy, de igen, ahogy Olga mondja is, ez egy emberélet, és a folyamat sem könnyű. Nagyon pontos ebben Szabi, ahogy megírta. Egyik sem könnyű döntés.
Viszont ha nem dönti el, hanem halogatja, azzal is eldönti. Megmarad a gyerek, és akkor már kényszerpályán van… A te szexualitásoddal mi van? Mármint Olgáéval. Unalmas volt Kálmán? Mit művelt ő?
Hát, elég ritkás ez közöttük. Sok idő telt el egymás mellett, és a napi teendők már nem kényszerítik őket egymás mellé, vagyis, nem olyan igazi férj-feleség módon. Párhuzamosan mennek az életükben, ez az oka. Napi szinten találkozom ilyenekkel, ez megfigyelhető, látható akár a boltban is, hogy hogyan funkcionálnak egymás mellett emberek.
A közeledés, amikor kettesben maradnak, és Kálmán Olga ruháját dicsérve indít – ez sok nőnek lenne romantikus, olyasmi szinte, mint egy virág. Formális, de azért bejön. Neked miért nem?
A valódi figyelem hiánya miatt, ahogy mondja is Olga. Hogy nem egy aktuális cél elérése érdekében, hanem önmagamért figyelnek rám. Akkor persze másképp nyílik az ember.
És a végén a közeledés, az engesztelődés, amikor Levente visszatér….?
Nyilván megsajnálja az ember a másikat, amikor kimond olyanokat, amiket már régen megfogalmazott magának, de tudja, hogy ha ki is mondja, az a másiknak mennyire fájni fog. Olga ezen túlvan. Ha képes kimondani, akkor ő túlvan a gyászfolyamaton, hogy hová helyezte el ezt a kapcsolatot. A másiknak ezt megmondani, az nem kényelmes. Se neki, se nekem.
És előtte, amikor Zita elrohan? Akkor úgy összenéztek, egy pillanatra harmonikus párnak tűntök, legalábbis egyetértetek a döbbenetben, a helyzet kínosságában.
Mindig megnyugvás, hogy vannak nálunk nyomorultabb helyzetben levők is. Ernő sorsához képest a négyünk problémája középosztálybeli.
Sőt, pont a vendéglátók élete, vagyis a ti kettőtöké a legharmonikusabb ezen a szomorúan relatív versenyen. És van még egy szereplő. Ernővel tényleg van erotikus feszültség?
Nincs, dehogy. Jólesik a figyelem, ez ennyi.
Gelányi Imre, Földeáki Nóra
Akkor semmi jó… És a másik pár, ők vajon szétmennek?
Szerintem ők sem mennek szét.
És abortusz lesz…?
Nem tudjuk. Majd visszatérnek. Második rész: revenge… (nevet)
Szandra bosszúja… Színes-szagos kérdés: a férjed látta? Mit szólt?
Tetszett neki. Vicces volt. Látta a darabot is. Nagyokat nevetett, neki ez, agogy emberek egymással beszélnek a jelenetekben, science fiction. Ha a másik oldalon állnánk, akkor be tudna találni. Mi jól vagyunk.
Még egy, nyelvi kérdés: miért vinete a padlizsánkrém, ha debreceni a nyelvi közeg? A vendégek nem is értik a szót.
Én kész anyagot kaptam, a vinete ugyan jellegzetes szó, de ettől nem lettem erdélyi, és nem fogom azt eljátszani, amit Török-Illyés Orsolya. Filmen nem is lehet, annyira közel van a kamera, hogy ha megpróbálsz “ábrázolni” bármit, az leesik a fejedről, egyébként ez színházban se megy. A szöveg adott. Erdélyi a karakter, de egyébként nálunk Békéscsabán is használják ezt a szót.
Én biztosan megnézem még egyszer, annyi a finom részlet. Köszönöm a beszélgetést!
Kálmán-nap, r. Hajdu Szabolcs, szereplők: Tóth Orsolya, Hajdu Szabolcs, Földeáki Nóra, Szabó Domokos, Gelányi Imre, 71 perc
Tamás írása a színházi változatról
Március 14-től a mozikban!
csak az olvassa. én szóltam 
Erdélyi rokonoktól, debreceniként én vinetának ismerem. Dragomán is így írja.
KedvelésKedvelés