Jajj, annyi élmény van! Süt a nap, teszek-veszek, főzök, a viccespörgetős Viledával felmosok – és élvezem! Társasjátékozunk (Everdell), NYERTEM:

…felolvasok fiamnak (Harry Potter 5.), futunk:

…leányomat kikérdezem Odüsszeiából, eposzi kellékek és hexameter… de az mi, az a formája, oké, de mi? Egy SORfajta. Közben remek barátságokat ápolgatok, olyan is van közte, hogy ki hitte volna, hogy ő, a Híres Zseni, engem számon tart mint barátot? És bízik bennem?

És nézzük a filmeket! Most nagyon erős a termés.

Január közepétől látható a független, szlovák–magyar koprodukció, Prikler Mátyás rendezése, a Hatalom. A legfontosabb alkotó az operatőr, Pálos Gergely, a Nádas-portré Saját erdőt is ő fényképezte, és ennek a megrendítő filmnek is ő az egyik operatőre. A fényképezte szó nem modorosság, mert immár felismerhető védjegyként egy mozdulatlan, fura kivágású vagy szögű állás van jelenetenként, esetleg egy vagy több réteget is helyez a szereplők és a kamera közé. Végig hátborzongató, megfejtendő, baljós, apokaliptikusan fenyegető az atmoszféra. A csupa hosszú, statikus kép azért elviselhető, mert a thriller feszültsége lefoglalja az elmét, a kivágás gyakran kizökkentően fura, elképesztően pontos a berendező, illetve erősek és mesterkéletlenek a színészek, a testek közelijei. Hajdu Szabolcs, mindenekelőtt, de ez Fahidi Éva utolsó szerepe is az egyik falusi atyafi anyukájaként, hálóingben (nem krditelték az IMDb-n és nem szerepel a wikipédiáján sem a szerep, pedig van egy mondata!). Szép jelenetek jutottak a testével beszélő, gyászoló anyának, Bandor Évának és kulcsjelenetek a tiszta arcú ikerhúgnak, Mária Záujecovának is. Nagy kedvencem, Katona László idegeskedő, álnyugodt plébános, akit az imadarálásában tolató teherautó berregése zavar meg, és ezeket a rebbenéseket szórakoztatóan játssza. Kiemelkedő még a miniszter, Jan Kačer figurája, sok hálás közelivel. Megterhelő élmény a fiziológiájának közeli látványa. A cselekmény pedig szomorúan rímel az Egy újságíró meggyilkolására.

A rendes krimiben a gyilkos a gonosz, az áldozat jellemes, a nyomozó pedig nemes lélek és erkölcsi szószóló, aki tudja, és kideríti a rejtélyt, erkölcsi alapja, sőt, küldetése van, hogy a közösség előtt kimondja, ki a gyilkos. Azonban a valóság és ez a film ennél sokkal összetettebb, a gyilkosság sem gyilkosság, de azért bűn. A tettest a néző tudja (hamar megtudja), a nyomozó nem tudja, és amikor megtudja, akkor nem mondja ki, sőt, de neki is van igazsága. A gyilkos mélyen emberi, emellett fontos ember, de nem a szó felszínes értelmében, hanem erkölcsileg; semmiképpen nem gonosz, és a legjobban ő szenved. Mindenki más kétes, zavaros indíttatású, eldönthetetlen, mi a jó és mi a rossz. Holott a krimiben és a thrillerben azt szeretjük, hogy könnyű azonosulni, drukkolni, a katarzist is ez adja, hogy egyértelmű, hogy Erkölcsi Jó és Erkölcsi Rossz harcát látjuk, és nem kétséges, ki győz. Sok táj és vidéki élet, fa, hó, kutya, kocsma, de magas politikai parketta is, és izzadnak, sápadnak, hánynak, ráncolódnak az arcok. És: nem hordanak sapkát a nagy hidegben (ahogy a negyedik True Detectivesben sem!).

A szlovákoknak ez a téma nemzeti kérdés, ők a filmet még karácsony előtt, tévében vetítették. Nálunk a Cirkóban (ők a forgalmazók), január 18-tól, esténként kétszer is megy!

*

Aki e szeles, hideg héten nem zord erdőbe, faluba, keleties korrupcióba, hanem nyárba, szelíd őszbe, fénybe, fűbe, kertbe, sülő, dús alapanyagok illatába és gyakorlatias kellemre vágyik, az pedig nézze meg A szenvedély ízét (La passion de Dodin Bouffant).

Kap életerőt, életük érett nyarában járó szereplőket, akik keményen és némán dolgoznak, mégis utánozhatatlanul elegánsak, és megkapja Juliette Binoche (két hónap múlva hatvan éves lesz!) gasztro- és erotikus érzékiségét is. Benoît Magimel játssza “a gasztronómia Napóleonját”, Dodin Bouffant-t, igen, ő, aki az Együtt megyünk nyitójelenetében megkörnyékezi a nyaralótulajdonost (François Cluzet), naszóval, ők Juliette Binoche-sal valaha egy pár voltak, közös gyerekük is van. Benoît ebbe a forgatásba váratlanul, két másik férfiszínész kilépése után került képbe, elvállalta, és sok év távolságtartás után a forgatás nagy érzelmi élmény volt mindkettejüknek (meséli Gyárfás Dorka a wmn-en, mert ő járt csoportos interjún JB-sal).

És olyan a történet, hogy meghatódunk, amikor elhangzik:

– Mid vagyok? A feleséged vagy a szakácsnőd?

– …A szakácsnőm.

Autentikus, műviségmentes, szinte nem is polgári, mert inkább paraszti a konyha: kifinomultsága egyszerű az alapanyagok tekintetében, a technikák, párosítások, sorrendek és fűszerezés szempontjából viszont ez művészet. Hőseink, akik, ahogy lassan kiderül, szerelmesek is, illetve egy ifjú gasztrozsenit is nevelgetnek, némán főznek és tálalnak a film első fél órájában… de hogy! A fogásokban csupa hús, hal, tejszín, kerti zöldség. Nagy mozdulatokkal zajlik a munka, lábosok, törlők, fura fakanalak, üstök, rombuszhalnak rombusztepsi, és kézzel vert hab. Krumpli mellesleg és három szem, de semmi liszt; kenyér is egyszer sejlik fel. Van viszont torta, meg a bravúr, a norvég omlett, amely virtuóz desszert: forró és hideg! És van emberi viszony, tehetség, hűség. Kontrasztként a dúsgazdag sznobizmus is feltűnik, ezzel értékdeklaráció is a film. És van tragikum, mert anélkül az élet, a szépség és a nosztalgia fénye nem ragyog annyira.

A rendező és író a franciaországi kultúrában meghonosodott, vietnámi születésű Anh Hung Tran (férfi). Gyárfás Dorka interjúja szerint a jelenetekben arra kérte Juliette-et, legyen franciásabb… Alkalmaztak gasztoszakértőt is, de a lényeg az atmoszféra, a kultúrkincs (nesze neked, veganuary!) és az életöröm. Cannes-ban tavaly Anh Hung Tran legjobb rendező díját nyerte el, és ezt a filmet nevezte Franciaország az idei Oscarra is.

A 19. század közepébe lépünk a filmmel, de az elhivatott főzés ma is éppilyen lehet, ha akarjuk, rászánjuk az időt, az alapanyagot és a gyakorlatban kiismerjük a fortélyait. Mert itt a salátát kútvízben mossák, a legfontosabb étel pedig a pot-au-feu, az egytálételként kínált zöldséges marhahúsleves.

Mától játsszák, ezt is a Cirkóban.