Azért, mert erőszakosan utaznak a sajnálatomra, és közben hazudnak.

Tele van a média és az aktivista művészet (főleg a dokumentumfilmek) az együttérzésre, elfogadásra, sajnálatra utazó termékekkel. Most a Verzió emberi jogi fesztivál miatt a Fanni kertje című doku a sláger.

Hogy ez a magát prostituáló, elkeseredett, zavart srác létezik, és így teng-leng évek óta, arról még tudni is nagy teher – de a filmkészítőt (Somogyvári Gergő) ünnepelni, a filmet bátornak, humánus ügynek tartani…? Kis bónuszként a Facebookon három, filmet ünneplő poszt alatt 89 milliós, 12. kerületi lakását árulja.

Ki nem látja, mi itt a lényeg?

Én nem szeretem, ha manipulálnak. Annyira nem, hogy nem is viselem el.

Aki beveszi, hogy ez egy építő, felemelő történet, az buta és szerintem gonosz is. A képmutatás, az álságosság, a hazugság nagyon ritkán puszta tévedés vagy ignorancia. Hanem bűn.

Az igazhitű liberális nők viszont rohannak sajnálkozni és hitvitázni. Vagy vállvonogatnak (férfiak is bőven, lásd a kommenteket): ha ő ezt szereti, én nem ítélem el!

Az volna itt az alapszabály, hogy nem szabad emberek megítélését meritokrata szempontra alapozni (“azt kapja, amit megérdemel”), a szexualitásba pedig morális szempontot vinni: az, mivel szórakozási forma és önkifejezés, csakis ízlésalapú lehet, és hát istenem, mindenki más. Ha neki az a jó…?

Nem jó. Mint látjuk. És ne érezd magad kispolgárnak, csak mert nem csúsztál le és borzadsz ettől az egésztől.

Nyomorult országban a transz téveszme is nyomorultabb, mivel ez egy drága hobbi, és itt nálunk (szerencsére, megjegyzem) nem fizeti a tébé, azaz teljesen önköltséges, a specialistái meg kevesen vannak és nem olyan jók, mint mondjuk Amerikában. Én sem “Fannit” ítélem el, ő a legmélyebb, viszolygással vegyes szánalmamat kelti fel, mert sérült, egy torz ideológia áldozata, súlyos függő és már nagyon fiatal korától kallódik. Hanem azt a közeget, amely az ilyesmit tartja értékes dokumentumfilmnek, tabutörésnek, jó ügynek. Olyan emberek történetét teszi elénk elismertetési céllal, akiken segíteni sem lehet. Tedd fel a kérdést: mi segítene ezen az emberen (Lacin vagy “Fannin”)?, és gondolkodj rajta pár percet. Akár azon, hogy ha lenne biztos lakhatásuk és még kétmillió forintjuk egyben, mire költenék a pénzt. (Hormonokra, műtétre, az a legfontosabb.)

És még engem fegyelmezgetnek meg küldenek Észak-Koreába a kommentelők (őket nem zavarja, ha valaki másképp szereti a szexet! micsoda cinizmus).

Ja, és legfőképpen az “alkotókat” ítélem el, akik ebben a közegben biztosra mehetnek: transznemű, tehát jó ember, hajléktalan, tehát szeretjük, kirekesztett, tehát bátor. Akik fesztiválokon parádéznak ezzel a botránnyal, és interjúkban szerepelgetnek.

Sarajevo 2023 review: Fairy Garden (Gergö Somogyvári)

Van az a médiatörvénybeli alapelv, hogy nyomort, betegséget, kiszolgáltatottságot tilos öncélúan, hatásvadászatként ábrázolni. A film együttérzést csikar, és lehazudja a történet lényegét (live videóiból kiderül, hogy “Fanni” kitartott és használják, illetve hogy semmi más nem érdekli, mint a magamutogató, transznemű szerepelgetés). Ha normalizálják és meghatónak ábrázolják a szétcsúszottságot, a tönkremenetelt, a prostitúciót, a drogot, azzal perverz férfiakat szolgálnak ki, az ő érdekeiket mozdítják előre.

Az angol cím Fairy Garden! A Laci meg autógumiba ültet virágot, mert annyira dolgos, folyton tesz-vesz. Erről a 444 is lelkendezik (valami furcsa okból az ilyen szexszel meg nyomorral meghatni kívánó témákat mindig a három nő egyikére bízzák).

A kommentelők a jól ismert “fasiszta vagy, prűd vagy!” átkozódással jönnek. Valahogy nem látják, hogy a filmben ábrázolt nyomor mögött milyen társadalmi problémák, hazugságok, érdekek állnak (okként). Rettegnek, hogy leesik a jóember-kitűző.

Pedig bőven van közös bennünk: sem a tapsikoló liberálisok, sem én nem akarnám, hogy “Fanni” a gyerekeim közelébe jöjjön, a cégemben dolgozzon, a kollégám legyen, vagy a szomszédomban lakjon. Ennyit az elutasításról meg a kirekesztésről. Jó okod van, ha valamit nem akarsz a közeledbe: ez megint hard reality, az ok az, hogy buknál rajta.

Segíteni ilyen embereknek, az egy jóléti társadalom fejlett, közpénzből (vagy inkább adományokból) rendesen megfizetett, profi szakmai feladata volna, nem magánemberek akciói meg családos emberek lehúzása. És akármilyen gazdag egy állam, mindenképp a prevenció a megoldás, mert ez a fokú, többrétegű nyomor már késő bánat.

Minket (fővárosi, humán, liberális anyákat) együttérzésre, szociális felelősségérzetre kondicionáltak, akkor, amikor még nem sejtettük, hogy ilyen mocsok is létezik, és ránk feni a fogát, minket húzna le és gyerekeinket fertőzi a transznemű maffia.

Én nem érzek semmi romantikusan a lecsúszottságban, a függésben. És tudjátok, újabban már a hajléktalanok iránt sem azt a szégyennel vegyes bűntudatot érzem, amit régen, meg hogy “kéne tenni valamit”, hanem csak menekülök a húgyszagból.

“Nem tudhatod az élettörténetét, úgyhogy ne ítélj!” Én semmit nem tudok, de lehet alapelv, hogy az alkoholt meg drogot kerülni érdemes. Hogy ha valamire nem telik, akkor arra ne költs. Hogy fiatalon tanulni kell, aki beteg, azt meg kezelni. Hogy ha valakinek nem telik szobára, munkásszállásra, és nem fogadja be egy ismerőse sem (pedig milyen dolgos!), annak azért lehet valami nyomós oka. Ezek e film tanulságai, és nem az, hogy milyen jó emberek is a hajléktalanok, milyen sokféle a szexualitás, milyen fura emberi szimbiózisok léteznek, vagy hogy nem szabad ítélni. Nem kell ítélni egyáltalán: a vak is látja, mi van itt.

Amikor hajléktalan férfit látok, ma már arra gondolok, hogy vajon az utcára kerülése előtt ki mosott rá, kinek a pénzéből élt, ki vásárolta meg, amit megevett. Nagy valószínűséggel nem a kamatemelés áldozata, és nem a gonosz bank vitte az egyedül fenntartott, takaros kis lakását. Általában nem is az van, hogy meghalt minden családtagja, vagy a gonosz társadalomnak valami babonához hasonlatos kirekesztése sújtja. És nem is valami rejtélyes betegség miatt “nem tud dolgozni”.

Annak, hogy egy szétesett, önellátásra képtelen férfi ne legyen hajléktalan, mindig nők, gyerekek és a szélmalomharcot vívó intézmények kizsigerelt dolgozói fizetik meg az árát. Aki még nem hajléktalan, az épp pokollá teszi valakinek az életét. És egy nap, általában nagyon nehezen, az összeférhetetleneket kirakják. Most már legalább nem a nő életét keseríted. Hányan várják ezt a pillanatot epedve! Én az ő oldalukon állok. Azokén, akiktől az élet, a kemény munkájuk révén, élhető és harmonikus. Akik egyedül cipelik a gyereknevelést. Akik csak nyugalmat akarnak, tartásdíjat rég nem. Én nem hiszek abban, hogy a nők és a férfiak egyformán felelősek a világ nyomorúságáért, és csak a szerencse dönti el, ki hova jut. Voltaképpen megkönnyebbülés, hogy az elviselhetetlen férfinak már nincs elérése, legalábbis az otthonában, ami a férfiak első számú bűncselekmény-elkövetési helye, hogy bántson, alázzon, kihasználjon valakit. (Ja és a hajléktalan nőktől, koldusoktól is férfiak veszik el a pénzt.)