Nálunk idehaza, az én műértő szerelmemmel nagy idegenkedés övezi a kasszasikernek szánt, globálisan marketingelt megaprodukciókat (hacsak nem a hetvenes évek nagy klasszikusai, Sidney Lumet és hasonlók). Mi többnyire a kicsit, a helyit, az európait választjuk. És gyakran mondjuk a szelíd, emberközeli, kis költségvetésű filmekre, hogy “szegény ember (műfaj neve/híres film címe)je”, dicsérőleg.

Most van az évnek barbizó szaka: mindenki rózsaszínben lelkesedik. Nekem alulfejlett a FOMO-m, így a megnézését későbbre halasztom. Láttam viszont tegnap egy vajfehér, emberléptékűbb, csajos filmet. Lena Góra amerikai-lengyel színésznő játssza és írta, és Michal Chmielewski rendezte. Semmi művi, semmi effekt, trükk. Sivatag és egy kocsibelső (szakadt Toyota): alig díszlet, alig statisztéria. És épp ehhez képest remek pillanatok, nézések és mondatok, és mindez igaz módon szól a Nőről. Kicsit szomorú, katartikus és nagyon vicces film (ó, ha a macim ott lett volna, ketten és nagyon röhögtünk volna a baseballütős, vadnyugati kisfiún, ahogy a birtokát félti, és még majd hetven évig fogja így védeni, meg a “köszönöm, uram, hogy nem lőtt le – szívesen” párbeszéden.

A kicsi, kedves, európai jelleg tehát létezik amerikaiban is: két lengyel alkotóról és egy német filmes legendáról van szó – a producer nem más, mint Wim Wenders.

Hol is kezdjem? Annyi minden eszembe jutott a tegnapi vetítésen. Volt egyszer egy leány, egy költő-dalszerző, aki egy szál gitárral énekelt. Az ötvenes években volt ismert. Connie Converse a (művész)neve, New Yorkban élt, és 1924-ben született.

https://en.wikipedia.org/wiki/Connie_Converse

Itt hallható:

A YouTube leírásban érdekes részletek vannak: egy VW bogárral indult el, és előtte az újrakezdésről írt leveleket a szeretteinek. Épp amikor ötven éves lett, összepakolt, beült a kocsiba, és soha többet nem látta senki, nyom nélkül tűnt el majdnem negyvenkilenc évvel ezelőtt. Neki ajánlották a filmet, az ő zenéje és zenéjének variációi hatják át az egészet.

Azért érdekes a road movie-n belül ez a film, mert annak, aki úton van, nem tudjuk meg az előzményeit: miből jön, milyen volt a pasija, mire vágyik, hova tart, kiket szeret, mi a foglalkozása, mi van az anyjával. Csak útközben, a túlélés helyzeteiben látjuk, epizódokban mutatkozik meg személyiségének állandósága, a kitartás, a leleményesség, érzelmesség, sebezhetőség. Mindezt egyetlen, a hajából soha ki nem kerülő fehér hajcsat képviseli.

A film előzetese (kattints!):

Sara nem enged be senkit a belső világába, ahol lehetnek felemelő, de bagatell, kínos történetek is. A pikareszkhelyzetekben alkalmi társaknak mindig majdnem elmondja, mi a baja, ki ő, de aztán elakad. Van egy anyja, valahol, de az mindenkinek van, és majdnem mindnekinek távol. Nem látjuk Teret (fontos szereplők gyakran hangok), nem tudjuk meg, mi történt a nyitójelenetben és előtte, a kapcsolatában, és amikor beszél róla, abból mi hazugság. Így a téma nem csak a magány, hanem a bizalom, történetek, a megoszthatóság-elmondhatóság (filozofikusan és praktikusan is). Ebben világban lehet csak lenni, nem kell beszélni, olykor nem is lehet. És nem kell igazat mondani sem.

A vetítés után bejelentkezett a rendező és a főszereplő, és megkérdeztem, az egyik alkalmi útitárs, a homokvihar ellen, de lételméletileg is eltakart filmproducer, a Láthatatlan Ember nem Wim Wenders-e. És nem, hanem Chris Hanley, a Buffalo 66 és az Amerikai psycho producere, aki önmagát alakítja (és tényleg az a háza, ott lakik, ahová őt Sara elviszi).

Roving Woman, forgalmazó: Juno11, július 27-től a mozikban, premier holnap 8-kor a Puskinban!