feszültségigény

Közzétéve Szerző:

Nekem olyan eseménytelen volt a gyerekkorom, és iszonyú sokat voltam magamban, süket csöndben. Jaj, talán ezzel sem vagyok egyedül, ahogy arról fantáziáltam, hogy ó, törjem el a lábam, legyen földrengés, vagy csak járjon egyszer másfelé a nyolcas busz, legyen valami, valami legyen!

Nem lett. Emberi történések, megosztott, megosztható gondolatok, élmények, közösség, önmagam felfedezése, megszeretése hiányoztak onnan. Kenyéren, vízen tartották a lelkem. Belebolondultam. Úgy is maradtam.

Később ez elkísérte a fiatal életemet. Hogy az nem lehet, hogy ennyi az élet, tól, ig, jönni, menni, legyen akár dráma, fájdalom, legmélyebb bugyor, csak, rimánkodom, valami legyen, hogy érezzem: létezem. Nem volt, hát csináltam magamnak. Megteremtettem azokat a történeteket, amelyek rosszul végződhetnek, téveszmékhez ragaszkodtam, nyomtam a határig és azon túl, és még tovább, nem egyeztem, különböztem, figyelmet keltettem, szikráztam és kisültem, belebuktam, mentem neki fejjel a falnak, fájt — éreztem: élek, és figyeltem magam mint valami film vagy tragédia szereplőjét, és tetszett nekem. Nagy bajom nem történt, csak méltatlan volt, meg hát elment az ifjúságom, nem voltam önfeledt, sem szabad, és nem tudott áttörni ezeken, hogy én ki vagyok és mire vágyom igaziból.

Közölni és látszani vágytam mindig is, anélkül csak vergődtem.

Most meg ez van. Egy blog alakú űr voltam már magzatként is. Nem is érdekel más, nincs hiányérzetem, nem félek és nem irigykedem. Ügyintézek ímmel-ámmal, a gyerekek körül is van ezer apró teendő, néha nekibuzdulok a hétköznapjaimnak, odébbrakok egy-egy tárgyat, kutyahányást takarítok, kiviszem sétálni, ami körülötte van, aztán vannak szívemnek kedves emberek, meg elmegyek futni, de egyébként vagy írok, vagy begyűjtöm érzelmileg, kulturálisan azt, ami a bloghoz kell.

Folyton jár az agyam. Beszélek valakivel, a lehető legőszintébben, szívből, hallom magam, igazi tétovasággal keresem a szavakat, aztán rajtakapom magam, hogy ez is csak hatásszünet, és érzem, hogy ez szöveg, ez meg van alkotva, és elszorul a szívem, hogy ő nem tudja: én írok, folyton írok, én nem élek, én csak írok, nem létezem, csak a szavaim léteznek, talán ezért nem működöm, ezért van mindig mindenben hiányérzetem.

Mégis, így is most van az, hogy jól vagyok, van élet, inger, erő, érték, emberek, és nem akarok drámát. Innen látom, minek a tünete a feszültség iránti igény, mennyire energiaigényes és romboló, mennyire szeretetvágy és megéletlen, definiálatlan tehetség van mögötte csak. Mára letettem arról, hogy a magam teremtette narratíváimnak csattanós végük legyen. Nem gondolkodom már narratívákban: élek. Vagyis írok.

Sőt, roppant tudatos voltam, okulva a múltamból, hogy ne fájhasson semmi. Nagyon hatékonyan védtem magam, nagyon erős lettem, igazi erővel. De nem lehet megúszni. Tiltakozik ellene mindenem. Belépek az otthonomba hétfőn, ami mindig a legsötétebb, nagyon nehéznek hittem, hogy itthon leszek egyedül, és az is. És ránézek a férjem arcára, nem szoktam mostanában, el kellene vinni az illyt a Kiscelli (kiscelly) utcába, nincs minek odalépni, kerülöm a tekintetét, valami nagy jó készült, és most leállt az életem, leállt az illy. És kitör belőlem, először, igazán, hogy hova lett az én Jánosom, akire néha haragszom, és aki néz engem, és rendületlenül szeret és tud engem, és mit mondana erre az egészre. Könnyeim vannak, és ez megvisel. Nem sírtam a halála hónapja óta.

IMG_6233

Most meg szerda van. Nem akarom a kínlódást, nem kérem, nem téma, mindig egyforma, nincs róla mit mondanom. Legyen egyszerű, világos, józan. Nem tud az lenni. Jó, akkor legyen rossz, de tehetetlen ne legyek. Tehetetlen vagyok. Zűrzavar van. Könnyű volt, aztán tágas lett, most meg súlyos. Ha akarnám, a szavaimmal még ma este ki tudnám hozni belőle, hogy ez nem is úgy volt, ez a kezdetektől nem stimmelt, hogy ne fájjon annyira; holnaputánra azt is, hogy boldog vagyok, nem számít, de nincs ehhez kedvem, nincs kedvem a szavaimhoz és a narratívámhoz. Sírok, és eszembe jut egy újabb szinonima a sírásra, sőt, hogy talán ki kéne hagyni azt a szót az egész bejegyzésből, hogy sírás, körül is lehet írni, legyen “könny, takony, nyál egynemű” inkább, bár ez nem igaz, egyik sincs, sőt, nem is sírok, mert… mert írok, és most már mindig csak írni fogok, szép egyenletesen.

100 thoughts on “feszültségigény”

  2. drága Éva, nagyon megérintett ez az írásod, a könnyeken átbúvó szóviccek, a hangulat, az emlékekre való visszanézés, a megfogalmazhatatlan hiány, a “blog alakú űr”. bennem egy ölelés alakú űr képződött most:-) köszönöm, hogy a szavaid te vagy.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  3. Köszönöm, Éva!

    Ez most segített leereszteni azt a zsilipet, ami a könnyeimet fogta hónapok óta. Ami gépiessé tette a napjaimat.
    Ugyanaz, amit én érzek: hogy eszek én szorgalmasan, de minek, értelme nincs, ha egy egyszerű sajtostészta ebéd után nem nézhetem végig, ahogy pontosan megkoreografált és beégett mozdulatokkal elkészíti a kávét…eszek én, de minek, ha utána nem csúsztathatom a kezem a meleg tenyerébe, hogy együtt menjünk el a gyerekekért, akikkel aztán órákig csavarognánk….
    Szóval teszem a dolgom, és néha még örömet is okoz…vagy az elfeledett örömnek valami halvány utánzatát….hogy utána katartikus örömmel törjön rám a boldogság, mikor a lányom azt mondja…Anya, azt álmodtam, hogy fát ültettünk. Ültessünk egy gesztenyefát Neki. És én máris a netet túrom fel, facsemetékről akarok mindent tudni:-):-)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Eső, a bemutatkozójában elmondta, hogy hasonló kör, mint Éváé Jánossal. Margó valóban kisebb, mint három.

        Kedvelés

      • Kedves Tavasztündér, kellett egy kis idő, mire felfogtam, de aztán csak leesett az a fránya tantusz:-) (hiába, befigyel már némi fáradtság így csütörtök este).
        Mindkettőtöket szeretettel ölellek.

        Kedvelés

  4. Nagyon szép.
    Közben meg azon gondolkodok, hogy úgy szeretnék jobb lenni szövegértelmezésben, meg meglátni azokat az árnyalatokat, mint itt sokan, de nincs ehhez tehetségem, ezért csak kombinálok meg áthallani vélek, és azon lamentálok, hogy vajon a kibomlott belű kispárna lett súlyos? Ha igen, akkor nagyon sajnálom.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  6. Szeretném, ha tudnátok, hogy ilyen bejegyzést írni könnyű ám, ennek mondjuk van aranyfedezete belül, de blöff attól még, könnyen válogatott, hatásos szavak, kontrasztok, nem kell érteni, szép, mint az, hogy
    Letéptem ezt a hangaszálat
    Már tudhatod az ősz halott.
    E földön többé sohse látlak.
    Ó idő szaga hangaszálak.
    És várlak téged tudhatod.
    Ez pont Apollinaire.

    A bejegyzés, szíves tájékoztatásul, mert nyugtalanító lehet, és legyen akkor coming out, azzal kapcsolatos, hogy volt, van nekem ez a nagyon szuverén, méltó létezésem, várkastélyom, ahol magamért vagyok felelős, tudom az életem, és nem érhet fájdalom, és nem is akarok már fájdalmat úgy, mint gyerekként, önpusztítóan, hogy csak legyen valami, mert van, és mert megtaláltam azt, ami miatt nincs komplexus, bűntudat, nyugtalanság, mások lesése és irigylése, és szezonális depresszió sem, és amit én Jánossal, míg egymással szemben állhatunk, végigcsináltam, amennyi gyűlöletet és aljasságot a családjától kaptunk mindketten, és amennyit rajtam mindez rontott, koptatott, majd harcom azért, hogy valóban egyenlő legyen a kapcsolatunk, és a halála, és aztán egyedül a gyerekekkel, ami örökké szorongató, teljesíthetetlen méretű feladat, végképp nem akarok már kínokat. Jól vagyok, nagyon szabad, nagyon színes az életem, és ebbe a létezésembe jött bele az elég jelentős láv meg a kispárna, tündérmesés és méltó, és úgy volt, hogy lehet, lesz, és teljes szívvel, élettel, és ez meglepett, hogy ilyen hirtelen és mégis, hát legyen akkor, és mint a filmeken, majdnem, már éppen, de nem, mégsem, nem lehet. Én ugyan számítottam arra, hogy majd lesz nehéz is, de nem tudok olyan erős és egyértelmű, önvédő lenni, mint amilyennek magamat hittem, nem vagyok képes rövidre zárni, most nehéz lesz, rétestészta, remény, kifulladás, nem úszhatom meg. Valamint arról is, hogy igazából az írás érdekel engem, az életem többi területétől nem sokat várok, de ez erőssé tesz, meghatározza, átszövi emberi kapcsolataimat, beszélgetéseimet, meg akkor legyen ez az én szerelmem is téma és ihletforrás, ha más nem tud, de azt az egész kommentet most nagyon szarul fogalmaztam meg. Viszont ma elviszem illyt szervizbe.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Kispárnás, meg pirosmécseses?
      Á, reménytelen?
      (Most akkor ide kéne egy nagyon frappáns szó, esetleg kettő, de akkor az már biztos sok lesz a max. hét-nyolckarakternyi helyre, és úgysem találom meg azt az egyet vagy kettőt, amibe bele lehet sűríteni az együttérzést, nagyrabecsülést, érdeklődést, biztatást, blabla… de a tiédben benne van, az is, hogy könnyed, meg az is, hogy mily nehéz. Hm.)

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Kedves Éva! A bejegyzésed valamelyik szava majdnem előhozta a könnyeimet. Nem tudom melyik, miért. Aztán mégse. Most nincs időm átérezni, átgondolni, mondtam magamban, most sietek. A kommented után meg csak bambultam magam elé. Valamit ott bent megérintett. Nem tudom, mit. Most még védekezem a mai adag önreflexiómmal szemben. De mindjárt, munkába menet, minden bizonnyal nem úszom meg. És jó ez így. Köszönöm.
      “Én ugyan számítottam arra, hogy majd lesz nehéz is, de nem tudok olyan erős és egyértelmű, önvédő lenni, mint amilyennek magamat hittem, nem vagyok képes rövidre zárni…”

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Soha ne kérj bocsánatot érzelmeid kimutatásáért, mert ha azt teszed, akkor az igazságért kérsz elnézést. – Benjamin Disraeli

      Pontosan ma bukkantam veletlenul erre az idezetre. Nekem tetszik,

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Volt egy jóságos arcú szerelmem. Egy ideig minden fontos lépésem előtt újra el kellett engednem, meg kellett siratnom. Emlékeimből felsejlő tekintete néha ma is bátorít, mert az ő szemében láttam először értékesnek magam.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • És még azt érzem egy ideje, hogy ha van saját ügyem, amiben kiteljesedhetek, akkor nem függ az életem a kapcsolattól. Vágyom a kapcsolódásra, igen, de nem alázkodom meg érte, nem koldulom a figyelmet. És méltóbb ez így, valóban. Jó ebben is megerősödni itt.

        A bejegyzéshez nem írok, az csak van, és élvezet olvasni.

        Kedvelés

      • Most nem azé, de én is folyton erről beszélek! Hogy mennyire jó egy olyan kapcsolódásban lenni, ami része az életnek, nem az élet maga.

        Kedvelés

      • De ezt ugyebár nekünk, nőknek általában külön meg kell tanulni, többnyire a magunk kárán. Férfiaknak alapvetés.

        Mert ahhoz, hogy a kapcsolódás _része_ lehessen az életemnek, _lennie_ kell _az én_ életemnek_, de ez olyan könnyen felszámolódik, szinte automatikusan pl. a gyes-sel. Elég sokáig keresgéltem, míg rájöttem, hogy megkattanásom és férjembe-csimpaszkodásom kiváltó körülménye épp ez volt, hogy az otthonüléssel gyakorlatilag megszűnt a saját életem, mintha kihúzták volna a talajt alólam. Szinte megszűntem létezni, csak a kapcsolódás maradt. És borzasztó harag volt bennem, hogy ő nem rajtam csüng folyton, hanem a munkájának is él (ahogy előtte és utána én is!). Jaj, szörnyű volt, tényleg majdnem belepusztultam.

        Kedvelés

      • és közben ő meg irigy. hogy nem kell dolgozni menni. ez valami furcsa perverz emberi tulajdonság lehet, és nincs rá megoldás. illetve biztos van, csak én nem ismerem

        Kedvelés

      • Tudom, hogy van ilyen sok nőnél, én máshogy élem meg. Nem vagyok kimondottan ragaszkodó és érzelgős, a rajtam csüngeszkedést is tehernek élem meg.

        Kedvelés

  7. Nekem is eseménytelen volt a gyermekkorom. Annyit vártam…
    Erről a legjellemzőbb emlékem amikor falusi WC-én ültem és ábrándoztam különböző történetekről velem.
    Ha készültem egy táborba akkor hetekkel azelőtt hosszasan elábrándoztam azon hogy vajon hogy lesz ?
    Nagyon későn, kérdezte valaki tőlem :-Kaptál szeretetet gyermekkorodban ? Meglepett a kérdés. Nem hallottam ilyesmiről addig…

    Sírni kell bizonyos helyzetekben. Senki ne érezze rosszul magát attól ha sírnia kell

    Éva ❤

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Ó, a fabudi-fantázia nekem is megvan! 🙂 Bámultam a beszűrődő napfényt, s vártam, hogy egyszer felkap a forgószél, és ezer meg ezer helyet képzeltem el, ahová letesz, és sok-sok kalandot, ahogy aztán onnan hazajutok mégis.

      Tizedikben találkoztam — versmondótáborban! — azzal a barátnőmmel, aki mindmáig leginkább megért. Három évig leveleztünk, telefonáltunk, aztán ugyanott jártunk egyetemre, s azóta is egy városban élünk. Ahogy habzsolni kezdtük itt az életet, a színházat, mindent, megdöbbenve néztünk vissza, és azon csodálkoztunk el leginkább, hogy kamaszként hogy nem őrültünk bele az elszigeteltségbe.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Hogy itt akadtam el végképp…
        A fabudit ugyanis melléknévnek értelmeztem, s már azon töprengtem, hol lehet Fabud. Erre te meg írod, hogy nem laksz messze esőtől, én meg megnyugszom, hogy jaaa, akkor az Románia, nem csoda, ha nem hallottam róla (nem mintha a magyar településekből profi lennék).
        Végül beugrott, hogy némileg fentebb mintha a pottyantósról írtatok volna, s ezek után egy apró szóelemzés meg is világosított Fabudot illetően.

        Kedvelés

      • Röhögök! Úgy látszik, Örkény után is maradt még potenciál a fabudiban!

        Kedvelés

      • A “kisebbségi irodalomba” úgyse vonult még be ez a motívum, nem elég fennkölt 🙂

        Kedvelés

    • Jajj, a fabudi! Nekem az volt a kedvenc helyem, egybeépült a tyúkházzal, és nyári délutánokon mindig odasütött a nap. Jó volt ábrándozva ücsörögni rajta, miközben beszűrődött a fény, táncoltak a porszemek és előtte kárálva járkáltak a tyúkok! Még most is nagyon hiányzik!

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  8. Nekem javarészt eseménytelen volt a gyermekkororm, ami kevés esemény volt benne, az mind konfliktus volt, és így vagy úgy rajtam csattant. Akkor is, amikor nem is nekem szánták, amikor nem is láttak. Ha lendült az ostor, bárkit vertek, a vége engem is megcsípett, hol jobban, hol kevéssé. Ezért egyrészt menekültem az eseménytelenségbe, másrészt szenvedtem tőle. Így lettem olvasó. A könyveken keresztül éltem meg minden szépet és jót, ami bárki életében megadatik, abból merítettem az erőt, ami a könyven kívüli világ elviseléséhez kellett.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Nem tudom én sem. Pedig nem voltam elhanyagolt gyerek és nagy balhék sem voltak otthon. Azon kívül nem nagyon történt semmi, hogy elmentem suliba, utána könyvtárba, otthon olvastam és tanultam meg persze a napi egy óra kötelező szabad levegőn töltött idő és ennyi. Nyáron mindez suli és tanulás nélkül.

        Kedvelés

      • Hm… De sulis képeid biztos vannak, nem? És csak rólad nincsenek fotók, vagy az egész család nem volt fotózkodós?

        Kedvelés

      • Engem az szomorít el, hogy a terhességem alatt alig készült rólam fotó, pedig most úgy mutogatnám a lányomnak. Életem legboldogabb korszaka volt, és nincs dokumentálva.

        Kedvelés

      • És most készülnek rólatok közös fotók?
        Én veszettül fotózok, sokszor el is szalasztom magát a pillanatot, magy megtöröm, mikor olyan édesek, egyedül-ketten-hárman, mert annyira félek, hogy elfelejtem ezeket a pillanatokat. (Rosszul, vacak kisgéppel fotózok, de nem az a lényeg. Apafej a nagygépével ügyesen amatőrködik, ő csinálja az albumba való képeket, én meg a dokumentumokat.)

        Kedvelés

      • Arita üzeni, hogy a kedvenc csokija az egészmogyis milka, amit-fogyókúrájára való tekintettel-én fogyasztok el helyette elképesztően önfeláldozó módon, dacolva a hízással.

        Kedvelés

      • arita a szaranyahoz irom:
        Nem is gondolná az ember, hogy az állatok is tudnak játszmázni.
        Hiszem ami történik nálatok, mert én is láttam ilyen igényes cica példányt.
        Volt két fehér cicánk.Nőstény mindkettő, és kölykeztek is nekünk vagy kétszer.
        Nálunk nem szabadott bejöjjenek a házba mert a férjem allergiás rájuk pedig szereti őket.
        Nem tudtuk mit csináljunk a sok aprósággal ,kinek adjuk őket. Az utolsó kettőt elvittük autóval 450 km-re.(nehez volt…)
        Az egyik az öcsémhez került. Jól érezte magát az udvaron de egy idő után beteg lett.
        Egy jóakaró rokon örökbe vette,megműtette a sérvét, és most tömbházi cica lett 🙂 Annyira jó a sorsa…Csak egy bizonyos fajta konzervet eszik meg.Egyebet be se fal.Szépen meghízott. Királynői jelenség …
        Csodálkoztam,hogy egész építményeket készített a gazdája ahol játtszon.
        Meglátogattuk egyszer ,és tényleg meghatott a bánásmód amiben részesül ,és a cica viselkedése is.
        Azon is meglepődtem amikor a szomszédasszony a faluban ahol lakom néven szólítja a libákat és azok jönnek terelgetés nélkül 😀

        Kedvelés

      • A talin nagyon előnyös szabású cuccok voltak rajta, amiben vékonyabbnak tűnök. Sajnos azonban a ruhák nem hazudnak, ha nem jönnek rám, akkor gáz van…

        Kedvelés

      • Persze, hogy gáz van, nagy hőfokon mostál. 😀 Viccet félre, nem akarom megmondani, mit csinálj, csak közöltem, hogy baromi jól nézel ki.

        Kedvelés

  9. A fiatalkori magány és élményhiány – én inkább így nevezném ezt – számomra is alapélmény, de Foxitroll leírta, amit erről gondolok és ahogy én ezt megéltem.

    De erről a részről is nagyon éles dolgok jutnak eszembe: “Sőt, roppant tudatos voltam, okulva a múltamból, hogy ne fájhasson semmi. Nagyon hatékonyan védtem magam, nagyon erős lettem, igazi erővel. De nem lehet megúszni.” Én huszonévesen hittem azt gyakran, hogy na, most már olyan sokat tudok, hogy nem fogok pofára esni és nekem már nem lehet fájdalmat okozni, mert már túl vagyok mindezen. Hát a lóf@szt… Most már nincsenek is ilyen gondolataim, tudom, hogy nem számít, mennyi tapasztalat, mennyi előrelátás, sőt az se számít, mennyire nincs kedvem hozzá, folyamatos sérülések nélkül nem lehet megúszni az életet. Még az enyémet se, pedig az olyan békésen csordogál a kis medrében, mégis előfordul, hogy csúnyán lezúzom a lelki térdkalácsomat. Asszem az ilyenektől csak akkor leszek biztonságban, ha már a föld alatt leszek. Persze ha pechem van és létezik lélekvándorlás, akkor még akkor sem….

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  10. Nagyon szép, nagyon jó!
    Megint tele van a blog nagyszerű írásokkal, nekem meg nem volt időm olvasni, és most sem fogom utolérni magam. Mert van kb. -10 percem blogolvasásra… De miért is nem adok többet magamnak?
    Szeretnék frappánsat hozzászólni, fusztrált vagyok, bizonyítási kényszerem van, már nagyon régóta, gyerekként is szerettem volna okosakat mondani a nagytestvéreim mellett azoknál a bizonyos vasárnapi ebédeknél, -már írtam róla. De erős a poszt, meg a blogod is, mit kommentelgessek ide. Meg különben is, ez a blog nem rólam szól…ez sem. Írjak magamnak. De nem írok. Még csak nem is festek.
    Sokszor éreztem én is azt, hogy nem lehet, hogy csak ennyi az élet, amit a szüleim élnek, de mostanra eljutottam odáig, hogy jó lenne csak egy kicsit is “normálisan” élni, nyugiban, csak legyen már egy nap, amikor nem borulok ki. És állítolag lehet élvezni a háztartási munkát és gyerekezést is. Próbálom, próbálom, de nem megy. Én is egy valamilyen formájú űr vagyok, ahogy olvasom a blogod, egyre inkább így érzem. A baj csak az, hogy én még nem tudom, milyen formájú azaz űr. Megtalálom egyszer? Ha nem, így maradok?
    😦

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Nagy együttérzéssel olvasom az élveboncolós hozzászólásaidat. Nem nagyon merek hozzádszólni, félek, nehogy véletlenül is bántsalak, olyan terheket cipelsz úgyis. Nem akarok semmi olcsó vállveregetős biztatósat írni. Sokszor érzem magam én is ezeken a határokon. Nem vagy egyedül. Egy nagy ölelés innen is.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Most hétvégén jártam Váradon, hallottam elszavalva ezt az Ady verset.
      Én is magaménak vallom, neked is ajánlom ❤

      Sem utódja, sem boldog őse,
      Sem rokona, sem ismerőse
      Nem vagyok senkinek,
      Nem vagyok senkinek

      Vagyok: mint minden ember: fenség,
      Észak-fok, titok, idegenség,
      Lidérces, messze fény
      Lidérces, messze fény

      De, jaj, nem tudok így maradni,
      Szeretném magam megmutatni
      Hogy látva lássanak,
      Hogy látva lássanak

      Ezért minden: önkínzás, ének:
      Szeretném, hogyha szeretnének,
      S lennék valakié
      Lennék valakié

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Én mindig szívesen olvasom a kommentjeidet! Örvendek, mikor jó dolgokról számolsz be, és sokszor elszorul a szívem, mikor megmutatod, milyen korlátok közé vagy szorítva/ kényszeríted magad. És valósággal rácsodálkozom, milyen pontosan fogalmazol meg érzéseket, állapotokat! Sok mindenben magamra ismerek abból, amit írsz, a többi hozzászólásban és ebben a mostaniban is!

      A bloggal kapcsolatban is volt/ van néha hasonó viszonyulás bennem. Egész konkrétan azért is, mert az írás, az különösen megfelelési-kényszeres területe volt gyerekkoromnak. Utólag visszagondolva élvezettel írtam volna, de mindig rám lett szólva, hogy azt márpedig nem úgy kell. Maradt a görcs, ami nem levetkőzhető teljesen. Talán már sosem tudom meg, hogyan írtam volna, ha békén hagynak. Nagyon erős a belsővé tett kontroll, és csak néha-néha szabadulok fel alóla egy-egy percre. De olyankor általában visszhangra is talál, amit mondok, és akkor megérte.

      Elsőre a blog nagyon kihozta mindezt. És most is elő-előjön. Hogy pl. írok, aztán tördelem a kezem, hogy jaj, hígot, jelentéktelent írtam, fecsegtem-csacsogtam, rontottam a színvonalat, pedig a többiek milyen pengék, pontosak, szabatosak. És igaz, hogy milyen jókat ír itt mindenki, és az is, hogy én néha löttyöt, amit nehéz megbocsájtani magamnak. És kétségbe vonom a létjogosultságomat itt, és megfogadom, hogy nem kommentelek, csak olvasok. Aztán mégis erősebb a belső indíttatás, hogy ide tegyem, amit gondolok, annak kockázatával, hogy nem elég jó. De ha nem elég jó, akkor is fontos, erőt adó felismerések születnek meg bennem közben!

      “És állítolag lehet élvezni a háztartási munkát és gyerekezést is” — ezzel is mennyit gyötörtem/ gyötröm magam, te jó ég! Meg azzal, hogy sose fogok “normálisan” élni. Nálam a gyerek és a háztartás élvezete kizárja egymást: mosatlan van és közben sír a gyerek, én meg mindkettőt elvárásként élem meg, milliószor itt szakad el a cérna. És ahhoz sem tudom tartani magam, hogy akkor a gyerek az első, mert kifolyik a házból a mosatlan. Igaz, azt viszont szoktam mondani, hogy tiszta szőnyeget nem lehet enni, úgyhogy inkább főzök, a porszívózás meg elmarad.

      Meg “nem írok, nem olvasok, míg a ház rendben nincsen”. De hát a létezésemhez előbbi sokkal inkább alapfeltétel. Ó, nem tudom jól kifejezni, de nagyon átérzem, amit írsz. Annyit valahogy már felismertem és kimondtam hangosan is, nagyon felszabadító volt: nem, a háztartásban, mosogatásban semmi örömöt nem lelek, szükséges rossz. Ha próbálom megideologizálni, hogy a szeretteimért meg mittoménmi, az csak bűntudatforrás, és plusz teher. Mert akkor ugye nem szeretem eléggé őket… Hát jöhetne a cetli a táskámba! Pedig nem egyedül csinálok mindent, de így is rossz, hogy én vagyok állandóan itthon, és furdal a lelkiismeret az elúszott lakásrt, mert másnak bezzeg sikerül, én meg még ennyire se vagyok képes.

      És valósággal rá kell kényszerítenem magamat, hogy tegyek magamért. Pedig tudom, hogy csak akkor tudok odafordulni őszintén a gyermekemhez, ha másfele is fordultam előtte. És a folyamatos “gyerekezés” elsősorban folytonos készenléti állapotot jelent, ami engem pszichésen az égvilágon mindennél jobban meg tud terhelni, és ezen nem segít az, hogy próbálom bemagyarázni, hogy másnak meg öröm. Az segít, ha valaki átveszi a gyereket néhány órára, míg én tornászni megyek, vagy csak lazítok, vagy dolgozom. És az is segített, mikor a nagy bölcsődébe ment, pedig még gyes-en voltam. És akkor nagyon tudtam örülni az együttlétnek is újra. Nem egyforma a teherbírásunk, az enyém nagyon véges. (Pedig amúgy amikor dolgozom, akkor is gyerekekkel vagyok, de egyrészt nagyobbak, másrészt meg csak heti x órában.)

      Abbahagyom, pedig még ennél is több gondolatot indított el bennem az a néhány mondat, amit írtál. Mennyi idős a gyereked? Én másodszor “gyerekezek”, de csak egy kicsit könnyebb. (Igazából akkor lett sokkal jobb egy rövid időre, mikor újra dolgoztam a második születse előtt.) Kívánom, hogy megtaláld, ami örömet jelent neked, amire vágysz! Ölellek így ismeretlenül is ismerősen!

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Kedves Száguldócsiga, köszönöm a hosszú és tartalmas írásod! 🙂
        Szerintem mindenkinél van olyan, hogy egyszer hígabbat ír, aztán meg sűrűbbet, én úgy gondolom, hogy aki itt rendszeres kommentelő, az már átment a “minőségi vizsgán”. Most magamnak is ellentmondok persze, mert az előző hozzászólásomban fusztráltam magam, de ez belőlem jön, nekem kell megküzdeni vele. Azaz nem kívülről nyomott kritika. Az is zavar, hogy ritkán vagyok vidám, vicces, de ez a mostani élethelyzetemben nehét produkálni. Viszont kívülállónak talán fárasztó a folytonos nyavalygás.
        Azt hiszem, túl sok kritikát kaptunk mi gyerekkorunkban és túl kevés dicséretet, illetve nem olyan dicséretet, amilyenre szükségünk lett volna. Én sokat vitáztam ezen anyámmal már felnőttként, ő mindig megsértődött, aztán rájöttem, a maga részéről igaza van, ő megtett minden tőle telhetőt, én sikerültem túlérzékenyre. Ezt a túlérzékenységet kéne elfogadni, ha nagyon süt a nap, erősebb napszemüveget veszünk fel, és kész. Csak sajnos nem ilyen egyszerű. Felnőttként már nagyon nehéz dolgozni ezen, főleg, amikor betemetnek az elvárás-hegyek, és nem találom mögötte azt, ami engem igazán boldoggá, kerekké tesz, amit büszkén felvállalhatok a világ előtt: ez vagyok én!
        De szerintem sokat segít már az is, hogy itt írunk! 🙂

        Kedvelés

      • Egyszer megkérdeztem anyámat, miért van az, hogy ha jól csinálok valamit, soha egy dicséret ki nem jön a száján, viszont amit elbaszok, azért azonnal leteremt. Azt felelte, hogy mert amit jól csinálok, az az alap, az a természetes, hogy helyt állok, azért nem jár semmi. Ez nekem jót tett, mert elvette a dicsérethiány személyes voltát, és beszédes volt az ő gyerekkorát illetően is. Viszont rávilágított, mennyire szomorú világban él ő, ahol folyton teljesíteni kell. Mondtam is neki, hogy én nem ilyen vagyok, nekem szükségem van a pozitív visszajelzésekre. Válasz: ne legyen. Most itt tartunk.

        Kedvelés

      • Na hát én sem várom már a pozitív visszajelzést az apámtól. Érdekes, azóta felnőttként kezel, ha épp jó passzban van, és elismeri az önálllóságom. De a folyamatos lehúzó kritikáról nem tud leszokni, ha más formában tolja is: pl. felhív, s szidja a testvéremet vagy a nagyanyámat (a saját anyját). Igen, olyan kegyetlen világban él ő is, és én már nem hiszem, hogy ez változni fog.

        Az elfogadást sokszor az jelentette volna, ha egyszerűen békén hagy a saját tevékenységeimben (mondjuk tizenévesként), s nem érez folyamatos kényszert a megmondásra, minősítésre, jóváhagyásra. Ááá…

        Kedvelés

      • Kihoztad a látens gondolataimat 🙂
        És igen, kedves Borderline, ez is stimmel, a túlérzékenység, én is mindig az voltam. Visszatérő élményem, ahogy apám rámszól: ne bőgj! (Legutóbbi látogatásunkkor a lányomat szekálta volna ezzel, ha hagyom.) Évekig nem tudtam sírni, mostanság is ritkán fordul elő velem, de olyankor megállíthatatlan. Sokkal később tanultam meg értékelni a saját alkatom, hogy ez előnyökkel jár, hogy megérzek árnyalatokat, rezdüléseket. (A gyerekekkel való munkában és a kollegiális kapcsolatokban hihetetlen előny és áldás.) Persze nehéz visszakövetkeztetni, hogy mi az, ami eleve volt, és mi az, ami lett, mert a folytonos veszélyeztetettség-érzés, a készenléti állapot is felfokozott érzékenységet termel ki.

        De látom a lányomon, hogy minden apróságra reagál, és mások is felismerik, hogy gyerekkoromban én is ilyen voltam. Nagyon fogékony, ugyanakkor érzékeny az idegrendszere, pl. az átlagosnál könnyebben túlpörög, érzelmileg lefárad. Igyekszem nem túlóvni és nem adni lovat alá pl. mikor játszmázásból sír, de biztonságos közeget tartani fenn, ahol önmaga lehet, kifejezheti az érzéseit, és akkor nagyon kiegyensúlyozott. Na ez sokszor hiányzott nekem, többek közt ebből jöhetett, hogy sokszor nem ismertem el jogosnak a saját érzéseimet, fájdalmaimat. És az örömre való készség is valahol itt vész el. (És amit Éva is többször leírt, húszéves korom körül kezdtem érezni, ha fázom, éhes vagyok, pisilni kell, és sokszor ma sem veszem észre egyből ezeket, elnyomom.)

        Külön “érdekesség”, hogy ezt a negatív folyamatot, amiből korábban nagyjából kilábaltam, nagyon erősen újra beindította az első gyes, az itthonülés, a vélt vagy valós elvárások. És elveszett az, amit nagyon szépen így fogalmaztál meg: “ami engem igazán boldoggá, kerekké tesz, amit büszkén felvállalhatok a világ előtt: ez vagyok én!” (Erről meg Adél írt már itt néhányszor A vágy csendje c. könyv kapcsán.)

        Jó, hogy itt vagy, mindenestül! 🙂

        Kedvelés

      • Kösznöm száguldócsiga hogy ilyen pontosan leírod a gyermeki érzelmi állapotokat.
        Eszembe juttattad saját hiperérzkeny alkatomat…Tényleg.Talál rám az eső nick.
        Amikor esett az eső akkor csak úgy.sírtam.De nekem apukám védőbástyám volt olyankor…
        Magam sem értettem miért fakadok sírva rögtön amikor a kategórikus doktornéni hozzám szól.
        Köszönöm ❤

        Kedvelés

  12. Ezt a bejegyzest olvasva eszembe jutott az en gyerekkorom is, ami szinten nem volt esemenydus. Szerencsere probaltam feltalalni magam, en a sajat fantaziavilagomba menekultem, hajj de volt ott minden! Orom, banat, reszketes… Feszulsegigenyem ugy jelentkezett, hogy egy nagyon hisztis gyerekke valtam, aki folyamatosan csak nyavalygott, hogy vegre figyeljenek ra, senki sem figyelt, buntetes volt, sarokba vonulas orakra es ujra fantazia. Hogy en nem is ebbe a csaladba szulettem igazabol engem csak elcsereltek, hogy majd az igazi anyukam es apukam ertem jon, kiszabadit. Kamaszkoromban szinten hisztis, balhes voltam, enyhe feltunosegi maniaval. Magatartas harmas, orakon dumalas, beszologatas a tanarnak. Vartam a herceget, hogy majd megment, kiszabadit, es lehet sajat csaladom, ami majd jobb lesz. Basszus most, hogy leirom sokszor meg mindig belemenekulok ebbe a fantaziakepbe… Jo lenne mareszhez ternem es csinalnom vegre valamit!

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

Hozzászólás a(z) Porc bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .