Bringásahegyen csodálatos, érzékeny nagymamaábrázolása.
*
Nyílik az orgona, és ilyenkor eszembe jut Nagymama. Nem jó szó, mindig ott van bennem legalul, öntudatlanul. Száz éve született, tizenöt éve halt meg, az orgona volt a kedvenc virága. Sokat tudok róla.
Nagymama nem volt öntudatos nő. Egy szóval, leginkább: anya. Élete végén megkérdeztem, mikor érezte magát a legboldogabbnak. Mikor anyád kicsi volt, felelte. Tekintve, hogy anyám a második világháború alatt született, Nagymama pedig a zsidóüldözések célpontja, ez elég érdekes nézőpont. Ilyen erős a kisgyerek okozta jóérzés, hogy neki még az életveszélyt is feledtette?
Nagymama nekem hős. Elvitték a nyilasok, megszökött. A többiek a sorból nem jöttek vissza. Nagyapám bujkált, és csodás módon az ő kis szentháromságuk a gyermekkel túlélte a világháborút. Nagymama szörnyülködve mesélte, nagyapám megőrült, a felszabadulás után is hordta tovább a sárga csillagot! Nagymama szégyenkezett. Én értem. Egy következetes ember, aki ragaszkodik a szabályokhoz a felfordult mindenségben. Nagyapám élő mementónak szánhatta magát, aki nem tesz úgy másnap, mintha a borzalom sose történt volna meg.
Egy élő mementóval nem kellemes együtt élni. Nagyapám az elvek embere volt, akit tisztelni könnyű, szeretni nehéz. Tűhegyfilccel aláhúzogatta a bekötött Magyar Közlönyökben a friss törvényváltozásokat. Ő szerette volna szellemi partnernek tekinteni nagyanyámat, és a törvényváltozásokról időnként beszélgetést kezdett vele. A beszélgetés inkább kiselőadás formáját öltötte. Nagymama igyekezett meghallgatni, de előbb-utóbb beleásított. Ilyenkor nagyapám dührohamot kapott.
Nagyapám perfekcionista volt, a Népszabadság hétvégi mellékletében is átírta a verseket, ha ő jobban meg tudta fogalmazni. Nagymamában nem voltak világjavító ambíciók, sem egyéni karriervágy. A személyijében ez állt: foglalkozása cementipari előadó. Ízlelgessük ezt. Haláláig járt neki a Cementipar című szakkiadvány, de erős a gyanúm, Nagymamának gőze sem volt a cementiparról. Élete során hol dolgozott, hol nem, évtizedek maradtak ki, a munka nem önmegvalósítás volt neki, csak kényszer. Boldogabb volt nélküle. Ő olyan hátradőlősen, elengedősen jól tudta magát érezni bármikor, bár a huszadik század erre nem a legjobb terepet adta.
Talán ezért is volt olyan jó anya, nagyanya. Most, hogy gyerekeim vannak, ott lüktet bennem alul a bűntudat: Nagymama milyen jól csinálta. Őszintén, türelmesen, teljes odaadással foglalkozott velem. Maga is gyermekké vált. Őszintén érdekelte a katicabogár az ujjam hegyén. Fonalmaradékokból óriási pókhálót font nekem a szobában a bútorok között, aztán hazajött anyám a munkából, és agyvérzést kapott. Megvoltak a keretek, a határok: délelőtt főzött, azalatt én gyógyszeres dobozokból várost építettem a szőnyegen, de aztán velem foglalkozott. Anyám és én más anyagból vagyunk: mi folyton loholunk, igyekszünk, céljaink vannak, nem tudunk hátradőlősen belesüppedni egy fotelba, órákig nézni egy szarvasbogarat, dolgunk van, villog a homlokunkon. Anyám se ilyen anya volt, én sem.
Nagymama – a szó bennem olyan érzéseket kelt, mint másokban, vélem, az anya szó. Egy széles mellkas, ahova odadőlhetek. Nagymama volt ott gyerekkorom fontos állomásain. Ő el tudta mesélni, mikor álltam fel először, ő szoktatott szobatisztaságra. Vele voltam, mikor ráébredtem, halandó vagyok, és akkor is, mikor feltűnt, Pakisztánra mennyire rímel, hogy Kakisztán. Együtt néztük a tévében Brezsnyev halálát. Jól szeretett, nem akart megóvni a hibáktól, a nincsektől. Zseniális, pedagógiai pofonjai voltak. Az ötödik születésnapomon, kezemben egy libacombbal kinyilatkoztattam: őt szeretem a legjobban a világon. Nagymama lepisszegett: az ember az anyukáját szereti legjobban. Ha nyaralni mentünk, késő délelőtt megjelent, a kék sporttáskában hozta a sült csirkecombot. Mikor kelt, hogy kisüsse, elérje a vonatot? Nem volt benne soha szemrehányás, elszámolás, amit adott, azt jó szívvel, viszonzás nélkül adta.
Nagymama mesélt, és én ámulva hallgattam. Legérdekesebb a saját élete volt. Ne gondoljunk mezítlábas falusi gyerekkorra, ez a gyerekkor a huszas évek pesti flaszterén játszódott. Az egyik nagy sztori, mikor ráijesztettek a város szélén legelő libák gyerekkorában. Idős korára sem lett kendős, kötényes néni. Rövid, ősz hajat hordott, nadrágot, fölötte nagyvirágos nejlon otthonkát (piros alapon sárga, zöld alapon lila virágokkal. A koré, mely szülte őt.)
Nagymama példakép. Őrzöm a lánykori naplóját, melybe gyöngybetűkkel jegyezgette élményeit a nagy gazdasági világválság éveiben, ami egybeesett kamaszkorával. A gazdasági válságról persze kevés szó esik a kötetben, inkább az udvarlókról, iskoláról, napi kis örömökről, úszásról szól. Nagymama úszóedzésekre járt. Az egyik versenyen maga Horthy is megjelent, ezt Nagymama megemlítette a naplóban. Voltak későbbi kötetek is, de ezeket már nem érezte vállalhatónak az utókor előtt, elégette. Kár. A kamaszkori naplót még azelőtt elolvashattam, hogy elértem volna a narrátor korát, azóta is olykor előveszem. Döbbenetes olvasmány. Nem a stílusa miatt. De látom benne a szépreményű fiatal lányt, aki a szerelmet keresi, s akinek az olvasó őszintén szurkol. A naplóban megíródik az ifjúkori nagy Rómeó és Júlia-történet is, a zöld szemű, keresztény patikaörökössel. Már akkor látszott, a nagy szerelemből a zsidótörvények idején nem lehet házasság. Szakítottak. Az olvasó azért reménykedik, hogy ez a helyes fiatal lány megtalálja még a szerelmet és boldog lesz. Ehhez képest világháború, gyerekhalál, elnyomó kapcsolat, ápolás, súlyos betegség és halál várt rá. Milyen genya szerző írta ezt a sztorit? Láttam a napló szerzőjét dadogva beszélő, összeaszott néniként, aztán láttam meghalni, és már ennek is tizenöt éve. Azóta döbbenetesen rövidnek tűnik egy emberélet. Nagymama naplója folyamatos belső felkiáltójel, hogy írjak. Írok. Naplót is. Sokáig úgy képzeltem, az unokámnak.
Nagyapám igen rövid ismeretség, talán három randi után kérte meg Nagymama kezét. Ezt sokáig a nagy szenvedély bizonyítékának láttam. Ma inkább úgy gondolom, nagyapám nagyon gyorsan akarta felejteni előző szerelmét. Máskor meg épp emlékezni akart, ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy anyám ennek a volt szerelmének a keresztnevét kapja. Megalázóbb gesztust keveset tudok elképzelni. Mikor Nagymama egyszerre nevelt kisgyereket és ápolta az ott lakó idős, magatehetetlen nagyszülőt, és tán épp fáradtan gatyákat áztatott egy lavórban, nagyapám rászólt. Az a te bajod, hogy nem sportolsz, és nem jársz kirándulni. Szállóige-gyanús.
Nagymama szűzen ment férjhez, és ötven évnyi házasság alatt sose volt orgazmusa, se hüvelyi, se semmilyen. Sosem csalta meg a férjét. Nagyapámnak két évig viszonya volt egy másik nővel, erre Nagymama rájött, de nem szólt, reménykedett, hogy visszakapja. A viszony végül véget ért, a másik nő szakított, nagyapám maradt. Az aranylakodalom előtt pár hónappal vitte el a halál.
Nagymama megkapta a legnagyobb pofont, amit ő kaphatott. Szült egy ikerpárt, akik azonnal meghaltak. Nem jó ötlet ’45 végén ikreket szülni az infrastruktúra nélküli városba, még ha fel is vagyunk szabadulva. Ezt nem tudta kiheverni. Pont ő, aki annyira imádta a gyerekeket. Utána egyet direkt elvetetett, nem bírt volna újra szülni. Ez már az abortusztilalom évei alatt történt, de még így is el tudta intézni. Mióta szülőképes korban vagyok, még jobban meglep, hogy dupla csecsemőhalállal a vállán is ennyire vidám tudott maradni. Hozzá az illett volna, hogy nyolc gyerek szaladgál körülötte. Imádták a kicsik, strandon, játszótéren rendszeresen rácuppantak idegen, érzelmileg kissé elhanyagolt gyerekek, és egész nap rajta függeszkedtek. Nagymama türelmesen, örömmel játszott velük.
Nem volt szent. Éles humora, vitriolos mondásai voltak, simán mondott rosszakat másokról.
Valamiben meg kell halni – szólt az egyik mondása. A gyerekkor után még egyszer közel kerültünk egymáshoz. Ott lehettem az utolsó hónapjainál, el tudtam búcsúzni. Élete utolsó éveiben, leromlott állapotban nálunk lakott. Az agyvérzés után már nehezen beszélt, folyton tévesztette a szavakat, totyogva járt. Én továbbra is megértettem, kivártam, helyesbítettem a szavait. Kicsit még ápolni is tudtam a végén. Az élet igazságtalan, általában nem annak adunk, akitől kaptunk. Vele kivételesen kerek volt minden.
csak az olvassa. én szóltam 
szép. most intek egyet képzeletben az én nagymamáimnak: sziasztok!
KedvelésKedvelés
Meghatott. Bárcsak mindenkinek lenne legalább egy ilyen felnőtt az életében. Nekem dédnagymamám volt hasonló. Miközben szinte az egész gyerekkoromat jótékony homály fedi (alig vannak emlékképeim), a vele töltött rövid időkből éles, testemet mindig jó érzéssel elöntő, lelket feltöltő emlékeim maradtak. A tejeskávéja utolérhetetlen, és élmény volt nézni az öléből a záport a nyárikonyha küszöbéről. Amikor megérkeztem, ő már elmúlt nyolcvan. Egyenesderekú, falusi asszony volt, felnevelte három gyermekét és néhány unokáját, de aki nem nála nevelkedett, az is nála nyaralt, egyszerre akár öt gyermek is, a dédunokák is. Ő, aki soha ki nem mozdult a falu határából, amikor szükség volt rá, akkor fogta a férjét és elment az ország másik felébe, hogy segítsen, munkát vállalt, amit addig soha. Élete végén nagyon megtört volt, nem szorult ápolásra, de már önellátó sem volt, ez nagyon zavarta. Áldott emlékű. Nehéz, vagy éppen felemelő pillanataimban határozott jelét érzem, hogy velem van.
KedvelésKedvelés
“Nagyapám az elvek embere volt, akit tisztelni könnyű, szeretni nehéz.”
Mennyire igazságtalan a Rend, neki az érzelmek embere kellett volna, aki szereti és gerjeszti benne azt a sok szeretet-hullámot. Olyan mozaikszerű ez az írás, egy kicsit az én nagymamám is benne van, egy kicsit másoké is. És ugyanaz a végkicsengés. Vajon a 21. század mennyire lesz “jó terep” a méltóbb élethez?
KedvelésKedvelés
Ez egy nagyon szentenciagyanús mondat egyébként, tűpontos.
KedvelésKedvelés
Sokszor látom, hogy “ellentétek vonzzák egymást”, pl. otthonülő-társaslény, introvertált-extrovertált, kínlódnak is, de valahogy szükségük is van a másikra.
Bár a nagyszüleim kb. három randi után házasodtak össze, valószínűleg nem ismerték egymást, aztán a gondok, menekülés, világháború, gyerek gyorsan összekovácsolta őket.
KedvelésKedvelés
Nagyon bírtam volna a Nagymamád, bringás. 🙂
KedvelésKedvelés
Jó olvasni-már harmadszor.Én szeretnék ilyen Nagymama lenni,de minimális az esélyem rá,sokkal gyatrább anyagból szőttek.Szerencsés vagy,Bringásahegyen,nagyon szerencsés,hogy volt neked.
KedvelésKedvelés
Köszönöm.
KedvelésKedvelés
Én is 🙂
KedvelésKedvelés
Elkezdtek folyni a könnyeim olvasas közben, pedig ritkan sirok, olvasas közben. “Nagyapám élő mementónak szánhatta magát, aki nem tesz úgy másnap, mintha a borzalom sose történt volna meg.” Nem tudom, hogy irjak jol a tetszesemröl, mert ez nem csak a mondatok lajkja, ereztem a törtenetben az elöt, a feszültseget, a tragediat… Gyönyörü! Az jutott eszembe, hogy lehetne ez talan egy nagymama-sorozat nyitanya? Ha masok is irnanak a nagymamajukrol, talan megelevenedne több generacio, a huszadik szazad nöi sorsrajza? Köszönöm, hogy irasod nekem is impulzus, utolso löket, hogy en is irjak naplot´- amit eddig minden nap megfogadtam, aztan mindig valami fontosabb potcselekves miatt halogattam…
KedvelésKedvelés
Nagymama-sorozat, kérjük!!!
KedvelésKedvelés
Pártolom az ötletet.
Egyszer talán a nagyapám is megíródik, vannak még fejezetek a családregényben…
KedvelésKedvelés
Na olyan sztorim nekem is van,szép is, csúnya is…
KedvelésKedvelés
Nekem is van 🙂 Imádnék a nagyszüleimről írni….
KedvelésKedvelés
Engem is nagyon megérintett ez az írás,majd majdnem megkönnyeztem, de sajnos a villamoson utaztam, ott meg nem akartam.
KedvelésKedvelés
Én egyszer Budapesttől Szekszárdig végigzokogtam egy buszutat, úgy, hogy már idehaza elkezdtem. Persze arra nyomósabb okom volt, mint egy vendégposzt 😀
KedvelésKedvelés
Én tavaly nyáron végigbőgtem az utat Budapest egyik sarkától a másikig 4 átszállással.
Mondjuk én sem egy poszt miatt..
Nevetni még most sem tudok rajta, sokkal inkább ökölbe szorul mindenem.
KedvelésKedvelés
Könyvesboltban, mint mikor kinyitok egy könyvet, beleolvasok állva, aztán vmi leülôre hátrálok és képtelen vagyok letenni. Én beleszédülök ilyen írásokba és a szereplôk még sokáig eszembe jutnak. Nádas Péter, Egy családregény vége.
KedvelésKedvelés
De jó az. A hal: funkció és forma. A kisfiú beavatása. Úristen, de jó volt.
KedvelésKedvelés
Ez csodaszép volt, köszönöm.
KedvelésKedvelés
Köszi.
KedvelésKedvelés
Csak ismételni tudom…
Húúúú….
KedvelésKedvelés
Olvasom itt a kommenteket es most tenyleg elkezdtem bögni. Egy pillanatra lehülyeztem magam belül, hogy ez most honnan es miert jön, mikor el kellene kezdenem tenni-venni es mar a reggeli kavemat is megittam, ideje lenne hasznossa tenni magam. Aztan bevillant, hogy en tulajdonkeppen sose gyaszoltam meg rendesen nagymamat. Gimnazista voltam, amikor meghalt, arra az egyre elesen emlekszem, hogy anyam a temetes utan a toron is nyaggatott, hogy meg egy könnyem se csordult nagymamaert (arrafele a faluban illett nagyon sirni egy temetesen). Most anyamat gyaszolom, arra sem volt rendesen se ter, se idö az elmult honapokban. A temetesen, par hete növerei – nem tudom, hogy ezt leirhatom-e – versenytsirtak, söt az egyik versbe szedette, hogy “ket növere fajdalma a legnagyobb”, holott szoltam elöre, erelyesen es hatarozottan, hogy meg egyszer meg ne halljam, hogy fajdalmakat es szenvedesek mer összehasonlitani es a maga fajdalmat vindikalja a legnagyobbnak! Bödületek vannak! Anyam temetesen annyira faradt voltam (ejszaka közepen ertünk oda ezer km autout utan, kisgyerekkel), hogy csak azt ereztem, ha most elkezdek sirni, akkor egesz biztosan szetrobban a fejem… aztan a sirnal ramtört, de annyira taszitott a neneim rimankodasa es az urna leeresztese utan a tradicionak tartott teatralis utanabomlas “nekem kellett volna elöbb meghalnom, en vagyok az idösebb!”- felkialatassal, hogy inkabb ugy gondoltam, majd en ezt otthon lerendezem anyuval csendben, kettesben. Neha probalok beszelgetni vele, de nem erzem a jelenletet. Pedig itt volt meg az urna is majd negy honapig a lakasunkban, apam babonabol nem akarta a közeleben tudni, remalmai voltak, azt mondta anyam hivogatja egy hegyröl, hogy menjen utana es setaljanak együtt a hegyen.
KedvelésKedvelés
A férjem ugyanígy volt az apjával. Aztán mesélte, hogy évekkel később, egy teljesen indifferens helyzetben tört rá valami nagyon durva gyász. Amikor hirtelen megértett mindent.
KedvelésKedvelés
nekem sem sikerult apam halalat meggyaszolni ugy hogy tovabb tudjak lepni
KedvelésKedvelés
én se sírtam apukám temetésén.
helyette a leghülyébb helyeken és időben bőgtem el magam, leginkább az egyetemen, szünetben a folyosón, vagy órákon minden átmenet nélkül.
aztán egy évig nem mentem ki a temetőbe, mert vártam haza.
KedvelésKedvelés
Nagyon szep, plasztikus iras. Koszonom. Az en csaladomban is a Nok tartottak a vilagot. A ferjek, apak, nagyapak jo esetben csak korhelyek de szinte mindig mellekszereplok voltak a csalad es olykor sajat eletukben.
KedvelésKedvelés
Jól írsz.
Én is a nagymamámat szerettem a legjobban a világon, és én is az ő halálakor szembesültem először az elmúlással. Tiszta szerencse, hogy akkor már 38 éves voltam, de az egy kicsit aggaszt, hogy azóta sem tudok kikerülni az élmény hatása alól. Hiányzik.
KedvelésKedvelés
Szerencsés vagy.
Én a halála után még 2-3 évig minden éjjel a nagymamámmal álmodtam, és ritkábban még utána is. Mindig azt, hogy él, hogy örülök neki.
KedvelésKedvelés
Ó! Én vasárnap reggelente ébredtem úgy halála után még sokáig, hogy na, ma megyünk a mamához. Pedig mikor már nagyon benne volt a korban (90 évig élt), akkor ezek a látogatások már nem voltak egyértelműen kellemesek vagy egyszerűek, de ez egy vasárnapi rituálé volt akkor is. Mire elment, addigra már sok mindennel számot vetettem a családommal kapcsolatban, és reálisabban láttam őt is és a szerepét is, nem azzal az elvakult rajongással, mivel gyerekként vagy fiatal felnőttként imádtam. De így, a hibáival, esendőségével együtt is, ha lehet, még jobban szerettem és ragaszkodtam hozzá.
KedvelésKedvelés
Egyszer írtam úgy naplót, hogy a lányomnak. Nagyon beteg voltam, ő kicsi volt, és valamiért a fejembe vettem, hogy nem sok időnk lesz együtt. Azt akartam, hogy tudjon meg rólam pár dolgot, amit senki más nem tudott, ami csak az övé lesz Anyából, és hogy mennyire szerettem. Pár évvel később beleolvastam, de nem bírtam elviselni a tömény pátoszt, és elégettem. Jobb, hogy sosem kerül más kezébe.
KedvelésKedvelés
Nagyon meghatott az írásod, ritkán könnyezek szövegtől, most mégis.
KedvelésKedvelés
Á, na végre. Eddig csak egy derengő érzés volt, de mindig ott motoszkált, hogy kellett lennie egy ilyen gyengéd erőnek valahol mögötted. Így te is érthetőbb vagy, nem a semmiből nőtt ki az érzékenységed (vagymi…), mert amiket eddig írtál a családodról, abból nagyon nem ez következne.
Ha a nagymamáimra gondolok, pedig ún. egyszerű asszonyok voltak, mégis jelentős, kerek sorsokat látok, hozzájuk képest súlytalannak érzem magam.
KedvelésKedvelés
Hú, ennyire képben vagy velem?
Én sokszor érzem úgy magam, hogy énbennem fakadnak fel az előző két generáció traumái, amivel ők nem értek rá, nem tudtak foglalkozni. Bennem fájnak. Az én békés, nyugodt életemben. A második világháborúval is szokok álmodni.
KedvelésKedvelés
Ez borzasztó érdekes.
KedvelésKedvelés
Jajj, hát ez borzasztó ciki. Nekem csak most esett le, hogy ezt nem Éva írta. Hülyevagyoküssetek.
Ne haragudj! Nagyon szép írás. De sajnos nem vagyok ennyire képben veled – még 🙂
KedvelésKedvelés
Mögöttem nincsen ilyen gyengéd erő.
KedvelésKedvelés
Értem. Pedig ha lenne, tényleg jobban értenélek. Mármint jobban meg tudnálak magyarázni. Olyan aha-élmény volt olvasni. (Érted, ugye.)
De tényleg felszínesen olvastam ezt is (mit nem?), bocsánat!
KedvelésKedvelés
Hozzám is nagyon közel állt apai nagyanyám. Gyerekkoromban jobban is szerettem, mint anyámat. Féltékeny is volt rá. 32 éves voltam amikor meghalt. Hónapokig nem tudtam feldolgozni a halálát. Ez furcsán hangzik, de a gyerekkorom a halálával ért véget. A csavar a dologban, hogy anyám lett mostanában nagyon gondoskodó irányomban. Ha náluk vagyok, nagyon jó dolgom van.
KedvelésKedvelés
Nagyon szép írás Nagymamáról. Megkönnyeztem.
Nagypapa a csillaggal. Azt hiszem én is értem. Önérzetes és rendkívül bátor dolognak tartom. Valóban tiszteletreméltó.
Nekik ez igazi felszabadulás volt akkor. Nem egy dőlt betűs cseberből-vederbe dolog.
Egyre inkább megértem, hogy miért hittek annyira a rákövetkező korban, hogy hogyan nem láthatták a fától az erdőt. Legalábbis az enyémek.
Az én nagymamám is bujkált. Szüleit, testvéreit elvitték. Sosem tértek vissza.
Már többször gondoltam rá, hogy le kéne írnom az élettörténetét, hogy jegyzetelnem kéne, amikor mesél.
Érdekes, hogy régebben sosem mesélt. Pár éve csak, hogy megosztja velünk a történeteit. Idén 94 éves lesz. Szellemileg teljesen friss, pontosan érti, látja a világot. Úgy értem politikailag, gazdaságilag.
Ő nem ilyen anya, mint Nagymamád, inkább önmegvalósítós volt.
KedvelésKedvelés
Annyira nem hitt az én családom a kommunizmusban sem, de míg az előző rendszer az életüket akarta elvenni, az csak a trafikjukat, ami lássuk be, sokkal jobb.
Kincs a nagymamád. Én nagyon sajnálom, hogy már nem élnek a nagyszüleim. Beszélgettünk sokat mi annak idején, de ma már sokkal jobban tudnék kérdezni.
KedvelésKedvelés
Nagyon szep. Nagyon jo hogy volt ilyened. Nekem is volt es annyira velem van sokszor most is, hogy miota meghalt nem egyszer indultam el nehany pillanatra dolgokat megirni, megmutatni neki, vagy felhivni, mert jaj de tetszene neki.
KedvelésKedvelés
Az utóbbi időben többször gondolkoztam rajta, van-e hatása személyiségre, sorsra a nagyszülők hiányának. A hiátusnak a generációk láncában. Idős néprajztudóssal beszélgettem erről, aki elmesélte, hogy még kezdő korában megfigyelte a gyűjtések során, hogy a jó adatközlők mindig a nagyszüleiket emlegették. Akik nem vagy alig ismerték őket, sokkal kevesebb tudással rendelkeztek a hagyományról, folklórról, mindarról, amire a hagyományos társadalom emberének szüksége volt a világban való eligazodáshoz.
Én egyet sem ismertem a négyből, mind meghaltak a születésem előtt. Sőt, a nagyapákat még a szüleim sem ismerték, apám két éves volt, anyám meg magzat, amikor meghalt az apjuk. (Semmi nagytörténelmi tragédia: a két világháború közötti magyar faluban még belehalhatott a parasztember egy tüdőgyulladásba is negyvenévesen.) Az egyik nagymama öt, a másik hét gyereket nevelt fel özvegyasszonyként, egyedül, illetve a nagyobbak segítségével. Nekem már csak egy elmosódott portréfotó és néhány anekdota jutott belőlük. Azok is főleg az apai nagyanyáról, aki egy gyermekkori baleset következtében sánta volt és igazi matriarchaként, vasakarattal tartotta össze a hat fiúból és egy lányból álló családot, irányította a megélhetést éppenhogy biztosító gazdaságot.
KedvelésKedvelés
“van-e hatása személyiségre, sorsra a nagyszülők hiányának./…/ Akik nem vagy alig ismerték őket, sokkal kevesebb tudással rendelkeztek/…/” Milyen jó, hogy felhozod ezt. Így is, meg kicsit másként is sokat gondolkodom erről. Kicsit másként úgy, hogy ugyan sokaknak, sokunknak vannak/voltak nagyszülei, mégis olyan sokszor kap el az az érzés, hogy az idősek, az öregek úgy is hiányozhatnak, hogy közben itt vannak közöttünk. Ezalatt azt értem, hogy itt vannak ugyan, s még sincsenek valójában elismert/hiányolt/igényelt kompetenciáik, tudásuk, üzenetük az utánuk következők felé, azokkal kapcsolatban. Valahogy úgy érzem sokszor annyira nem számítunk rájuk, nem számolunk velük, esetleg negligáljuk őket és mindazt, amit ők mondhatnak vagy mutathatnak nekünk. Néha az is ott motoszkál, hogy ők maguk sem számolnak manapság már ezzel a lehetőséggel.
KedvelésKedvelés
Érdekes, amit írsz.
Én kamaszkoromban azt láttam, hogy kortársaimnál sokkal jobban viszonyulok az öregekhez, öregséghez, halálhoz, ami persze lehet egy koravén hozzáállás is. Nekem meglepő volt, hogy vannak osztálytársaim, akik semmit sem tudnak az (élő) nagyszüleikről.
KedvelésKedvelés
Egy szerető kötelék a nagyszülőhöz érzékenyít az idősekkel kapcsolatban biztosan. Nekem is van olyan barátom, akinek nem volt szoros vagy jó viszonya a nagyszüleivel. Van ilyen is, biztos érdekes lenne ebbe beleásni az illetőnek, hogy miért, például a mi családunkban is derülnek ki még mindig olyan sztorik, hogy a hajam égnek áll.
KedvelésKedvelés
Gimnáziumi szerelmem volt egy srác, mindkét szülője egyke, négy nagyszülő él, más rokonról nemnagyon tudott, csak valami távoli homályból néhány arc. Semmit nem tudott a családjáról, a nagyszüleiről is csak a jelenüket (a nagymamájának az az élete, boldogsága és egyedül csak az érdekli, hogy nagymama legyen), származásról, ilyesmiről semmit. soha nem beszéltek erről ővele. Nálunk családi legendárium van, rengeteg jópofa, felemelő, tragikus, dőre, tanulságos történet, a család maga is nagy és nyüzsgő, állandó téma a múlt. Gondoltam, náluk ez biztos magyar történelmi örökség, a család – akár ezért, akár azért – hallgat az ősökről és a múltról, ne bolygassuk. Aztán elmentünk a nagyszülőkhöz, én finoman tapogatóztam, erre csak úgy dőlt rám a rengeteg családi történet, anekdota, hogy hol éltek, kifélék-mifélék, és hogy a kedves nagymamának igenis micsoda elképzelései vannak a saját életéről, túl a nagymamaságon… Másik nagyszülőknél ugyanez. A barátom (akkor már kb 17 évesek voltunk) döbbenten hallgatott. Napokig nem tért magához a sokktól. Teljesen el volt hűlve, hogy a nagyszülei hús-vér emberek, túl a vattacukros nagymamaságon, van múltjuk, jó és rossz döntéseik, érzelmeik, voltak szüleik, szerelmeik, meg nem született gyerekeik, stb. Akkor beszélgettek vele először “komolyan” a nagyszülei, addig kb hat éves szintjén kezelte őt és az öccsét a család, szülők is, meg a nagyszülők is. Addig kb a “mit kérsz ebédre”, “ugye jól megy a suli” “vegyél MÉG sütit” meg a “mikor mész hajat vágatni” volt a téma. Senkinek eszébe sem jutott, hogy lehetne másképp is, noha az egész családnak hiányzott és nem tudták, mi hiányzik nekik. Nekem nagyon tanulságos volt.
Imádtak engem, a nagymamája nekem adta az egyik régi ékszerét, sírt, amikor szakítottunk és nem fogadta el, amikor vissza akartam adni. Pedig nagyon fiatalok voltunk még, semmi házasság vagy gyerek, diákszerelem volt, elmúlt már rég.
KedvelésKedvelés
Óóó, ez milyen érdekes és jó sztori!
Én mostanában kezdtem a (még élő apai) nagymamámat kérdezgetni a múltról. Katólikus mamám van, aki annak idején többször elvitt a templomba (de úúútáltam!), de amúgy imádott engem (is) már akkor is. Mostanra meg már a felnőtt családtagjaim közül (ideértve a kedves szüleimet meg a húgomat is) ő az egyetlen, aki érdeklődik irántam, és őszintén örül nekem… de még hogy örül! Elolvad tőle a szívem.
Szóval mióta tanulok feminizmusról, az elmúlt hónapokban jutott először eszembe, hogy kérdezni is merjek a mamámtól. Nem számítottam ám nagy közlékenységre részéről, mivel azelőtt nem nagyon jött szóba köztünk semmilyen intimebb téma.
Viszont úgy voltam vele, hogy legfeljebb nem válaszol, oszt jól van.
Nos, meglepetésemre eszméletlen laza módon válaszolt a kérdéseimre, beszélt arról, hogy hogyan jött össze nagyapámmal, hogy vált el tőle (igen, az ő idejében ritka volt, hogy elváltak, pedig még apám is gyerek volt, mikor az megtörtént), meg arról, hogy az óvszertől mamámnak hányingere volt, meg hogy volt vagy öt abortusza… Döbbenetből ámulatba estem, hogy az én kis töpörödött, sütit sütő, kertészkedő nagymamám milyen természetességgel avat be engem ezekbe a tök privát témákba.
Imádom őt, remélem, még egy darabig jó egészségben lesz… Egyelőre nem tudok még csak gondolni sem arra, hogy ne legyen…
KedvelésKedvelés
Emlékszem, mikor az én gyerekeim is megdöbbenve mesélték, hogy vannak gyerekek a suliban (elsőben vagy másodikban) akik nem tudják megmondani a nagyszüleik nevét. Annyira nem volt semmi kapcsolatuk velük, holott volt akinek a nagyszülei itt laktak Budapesten, csak pár kerülettel odébb.
KedvelésKedvelés
Bringás meg tudom érteni kötődésedet, egy nagyszülő annyi pluszt tud adni! A Nők vitték akkor is a világot a hátukon, igen. Anyai nagyszüleimmel nőttem fel, együtt laktunk. Rosszul látott, gyakorlatilag belevakult a varrásba. Ő is elvesztett egy gyereket, mert nem volt még antibiotikum és 10 évig nem tudott teherbe esni. Mindig mesélte, hogy Évike volt a legokosabb gyereke. Azért akart az óbudai temetőbe kerülni, mert annak idején oda lett temetve Évike. 16 voltam amikor elment, végig bőgtem a kórházból hazafelé az utat, anyám meg nem értette miért vagyok kiborulva. Én már láttam rajta, hogy készülődik… Hihetetlen volt, amiket mesélt: 11. (!) gyerekként jött világra 1905-ben, testvérei az ablak közé tették, hogy fázzon meg, minek még egy éhes száj. A bal lábfeje furán állt, mindig külön betétet kapott a cipőjéhez mert csonthártyagyulladása volt fiatalon – nem is akarták nagyapám szülei, hogy elvegyen egy sánta lányt. Egy szem fia orvos lett, nagynéném szerint ő már azért nem tanulhatott tovább, mert a bátyja egyetemre járt. Az unokáit, dédunokáit imádta. Együtt vettünk molnárkát a „Glázner”-nál (sima pékbolt a körúton, de még az államosítás előtt így hívták gondolom) , ihattam a fekete kávéjából, játszhattam a fésülködő kendőjével. Szürke hajhálót kellett vennem neki és kisfröccsöt ivott vasárnap a séta után. Ma, amikor anyámhoz megyek, mindig köszönök gondolatban – csókolom nagymama, csókolom nagyapa! Tavaly nagynénémmel együtt nyaraltunk, ő mesélt még sokat, ezzel kiegészítve a sok régi történetet és én is mondtam neki számára új dolgokat. És a legnagyobb döbbenet, hogy ha nagynénémre nézek mintha nagyit látnám, ha anyámra, akkor meg nagyapámat(!)… Igen, az élet igazságtalan, mert én sem annak adtam akitől kaptam !
KedvelésKedvelés
Olvasás után megálltam egy pillanatra, és mint olyan sokszor, elképzeltem a nagymamáim. Mindkettőt a rák vitte el, nem látták felnőni a gyermekeiket. Apukám 1, anyukám 9 éves volt anyukájuk halálakor.
Mindig kerek, kötényes, ősz hajú nénit képzeltem, akit tyúkok vesznek körbe, és almáslepény illata van.
Nagypapából is csak egy érte meg a születésem, anyai nagyapám. 9 éves koromig volt velünk. Ősz hajú, vékony bácsi, aki fecskét szívott és szánkózni vitt minket, velünk élet. Nagyon szerettem.Szívbeteg volt, kékesen derengett az ajka.
Sok-sok évvel a szüleim halála után, anyukám unokatestvére elmondta, hogy alkoholista volt, nagyanyámat ütötte-verte, állítólag a mellrákja is azért alakult ki. Anyukám 10 évesen már az árokból húzta ki, és cipelte haza. Az első infarktusa után “tért észhez”. Anyum egy rossz szót nem mesélt róla soha. Talán ő tette jól.
Már nem csak édes érzés emlékezni a papámra.
Soha nem beszéltem erről senkinek, és most bőgök mint egy óvodás…..
KedvelésKedvelés
Átjárja a lelkemet az írásaitok, nagyon jók. Szerencsés aki ismerhette a nagymamáját és szerethette Őt úgy ahogy csak lehet. Olyannal rendelkeztek Ők amivel a mai világban kevesen.Nem akarok nagy pátoszt vonni e köré-de végül is miért ne?
A Nagymama nevelt fel, akkor is ő volt mellettem mikor anyám eldobott mert új családja lett, és az öcsémmel mi már nem fértünk ebbe bele.
Az hogy ép lettem valamennyire lelkileg a Nagyinak köszönhetem.
Amikor családállításon anyu cselekedetét szerettem volna megérteni miért dobott el-az jött ki hogy a nagymamának meghalt egy csecsemő gyermeke aki kislány volt, és anyám visszaadott neki. (Hellinger-féle családállítás) És ez tényleg így volt!
A nagyi szereti a rózsa kölnit, a nefelejcs virág kék színét, mindig hord csipkekesztyűt, szereti a vasalt fehér nadrágot, és a madarakat a kertben.
A Mama 91 éves Nyárádremetén született, nagyon jó egészségnek örvend, kedély kiváló, csípős székely humora van, naponta olvas szemüveg nélkül… A Jó Isten tartsa meg nekünk sokáig így.
KedvelésKedvelés
Gratulálok a nagymamádhoz!
És nem véletlenül szorgalmazom Éva anyósának megírását, aki kb. egyidős a nagymamámmal. Vajon olvassa a blogot?
KedvelésKedvelés
Ó, Istenem. Az enyém majdnem két éve, hogy meghalt és nagyon sokszor eszembe jut, hogy ó, ezt vagy azt elmondom, megmutatom, elmesélem neki, jaj, ez tetszeni fog, ezen meg majd hangosan nevetünk együtt… aztán eszembe jut, hogy persze, már nem, és akkor olyan üresség-érzés jön, és értetlenség-érzés is, hát hogyhogy megtörténhetett egy ilyen emberrel, hogy meghal, teljesen érthetetlen. Tele volt élettel, örömmel, tervekkel, nem szűnő derűvel és nem lankadó kíváncsisággal és soha fel nem adta önmagát, pedig jutott neki tragédia bőven. Örök példa. Hálás vagyok érte.
KedvelésKedvelés
nagymama. apait nem ismertem, de a fényképekből, meg a legendákból, amiket hallottam róla (mindig anyukám mesélt róla, apukám nem) kialakult bennem róla egy arisztokratikus, törékeny nagyasszony képe.
az anyai nagyanyám, mint igazi parasztasszony, vagy “mulatott”, üvöltő cigányzenére söprűvel táncolt a tornácon nyáron este, a bepisilésig nevetett, trágárságokon, vagy pedig mérges volt, csapkodott, kiabált, veszekedett, dirigált folyton. érzelmileg zsarolt mindenkit (engem kivéve, mert én az első ilyen kísérletnél visszaszóltam)
mindig magával volt elfoglalva, meg a pletykákkal, rágalmazással, panaszkodással. valószínűleg már fiatal korától beteg volt, depressziós, üldözési mániás, később alzheimeres is.
sokat voltunk nála, mégis kevés emlékem van róla. az egyik az, hogy én kicsi vagyok (talán négy-ötéves körül) és szorongok a szobában, mert nem akarok meghalni. kérdeztem tőle valamit, próbáltam úgy, hogy ne legyen teljesen világos, mert szégyelltem. visszakérdezett, hogy félsz a haláltól? igen. ő meg mosolygott és megvonta a vállát, hogy én nem félek, egyszer úgyis meg kell halni. ez azért nagyon megnyugtató volt akkor.
tavaly, amikor haldoklott a kórházban, annyira hülyén éreztem magam. hogy menjek én most oda és beszéljek hozzá. később anyukám elmesélte, hogy pár héttel azelőtt bocsánatot kért tőle meg a nagynénémtől, amiért sokat bántotta őket.
sokat gondolkodtam akkor, és rájöttem, hogy mit akarok. azt akarom, hogy a halálom a gyerekeimnek (ha lesznek, az unokáimnak) igazi, pótolhatatlan veszteség legyen, és tudjanak mélyen, őszintén meggyászolni, mert minden esetleges vitánk ellenére egyértelműen jó volt együtt. és ne kelljen az emlékezetükben kutatni jó pillanatok után, ne kelljen mentegetniük. nem könnyű, nincs túl sok mintám a türelmes, békés családi életre.
az elvesztett, vagy inkább meg nem kapott hagyományt sajnálom én is, és azt is, hogy én sem tudom megadni ezt a gyerekeimnek.
még az is eszembe jutott, hogy egyszer fogadok egy családfakutatót. persze az nem ugyanaz, tényleg annyira más dimenzió az öregek által mesélt családtörténet.
KedvelésKedvelés
Ó jaj, ez egy ilyen nap úgy látszik. Jó volt olvasni.
Csak ma először jött a nagyon, tényleg nagyon szép temetési meghívó egy nagyon kedves blogtársunk, kommentelőnk temetéséről (nagymama korú egyébként, és van is neki több unokája), aztán a FB-on rászaladtam egy, a lányomra kísértetiesen hasonlító, 13 éves rákos kislány történetére és halálára, és most a nagyanyám, aki ugyan 17 éve halott, de hát ugye.
Egyébként itt a nagyanyám, megírtam amikor már bírható volt, nem szoktam linkelni, de nem tudom még egyszer és másképp leírni: http://bezzeganya.postr.hu/bennunk-is-ott-rejtozik-a-piros-ruhas-lany
A saját konyhájában ölték meg, 84 évesen, nagyapámat a félig betéglázott gangon, tettes 17 éve ismeretlen, életem páros pillérei voltak, talán az egyetlenek, akikkel feltétlenül és mindenen túl és mindenkor és mindenhogy, nem volt esélyem elkísérni őket az úton, de nyilván velem maradtak, mindhalálig, megírtam ezt is: http://bezzeganya.postr.hu/a-halottak-megszolalnak.
KedvelésKedvelés
A sors.
Néhány órája hagyott itt.
Az első, aki a családból – inclusive hímneműek – először felsőfokú végzettséget szerzett és 16 éves korától nem szorult más segítségére. Aki tudta, hogy milyen cipőhöz melyik retikül. Aki megengedte nekem, hogy a rúzsokkal és bizsukkal bármikor. Aki eltemette a vőlegényét, két férjét és egyetlen gyermekét. Az öröm csak az unokában és a dédunokában, a férfiak mind disznók (kösz orosz katonák szenespince).
Brezsnyev halálát, de még Andropovét (? hétfőn, amikor nincs adás) is közösen néztük az ágyából, összebújva és féktelenül röhögve.
KedvelésKedvelés
Nagyon sajnálom Háromnegyed! Nagyon.
Gondolok rád, éld túl, kívánom, hogy enyhüljön. Ölelés!
u.i.: kösz orosz katonák, a falhoz vágott csecsemőt…
KedvelésKedvelés
köszi a lány szeme láttára megerőszakolt anyát
KedvelésKedvelés
Nagyon ölellek!!!!
KedvelésKedvelés
ó…
KedvelésKedvelés
Sok erőt kívánok. Nekem is meséltél róla.
KedvelésKedvelés
Ezt nagyon szívet melengető volt olvasni. Köszönöm!
Vicces, de én is együtt néztem a nagymamámmal Brezsnyev temetését. Csak abban az évben halt meg a nagyapám is, így végigélte a nagyapám temetését is egyben. Szerintem magyar ember nem sírt annyit Brezsnyeven, mint ő…Szegényem…
KedvelésKedvelés
Szép.
KedvelésKedvelés
Szép írás. Jó volt elolvasni.
KedvelésKedvelés
Most olvastam csak. A blogot már régóta, ez az első alkalom, hogy megszólalok.
A nagymamám nevelt fel, 2 és 12 éves korom között. Anyám meghalt, mikor 4 voltam, apámat nem is ismertem. A nagymamám volt minden. A fény, a levegő. Nem voltam szép, csak nagyon csinos, ezt mondogatta. És hogy Marlene Dietrich volt az egyetlen tisztességes német, a többi mind el akart minket pusztítani. Hasonlított is rá.
Nem volt a vérszerinti nagymamám. A vérszernti nagymamám meghalt Budapest felszabadulása után pár nappal skarlátban. Miután már visszafordult a sorból, hogy ne vigyék el az akkor hét éves anyámmal. Vissza tudtak jutni a gettóba. Mikor vége lett a háborúnak és a nagyapám visszajött munkaszolgálatból, elvette feleségül a nagymamámat, aki felnevelte anyámat és aztán felnevelt engem is. Jó volt, igaz és bölcs. Előbb segített és aztán mondta el a véleményét. Adott magára, tényleg csinos volt. Emlékszem a szörmegalléros télikabátaira, együtt dugtuk be a zsebébe mindkettőnk kezét, hogy ne fázzanak a hidegben. Mindent,ami jó bennem, azt tőle tanultam. De árvaságomra ő sem tudot gyógyírt, még gyerek voltam, mikor meghalt.
Nehéz dolog a gyász, a fájdalom, a szeretet és a hála. együtt ezek még nehezebbek.
KedvelésKedvelés