Még a hegymászós cikket bíráló írás után kérdezte V. L. (21) pécsi olvasónk, és ezen harsányat kacag majd, hogy beszéljünk erről a kitűnni vágyásról.
Vajon tényleg ez az értékrend csúcsa: kiválni a tömegből? Szívesen beszélgetnék én is erről! Nem lesz ilyen vitaklub?
Nekem erről háromféle irány is eszembe jutott:
1. elvi szinten: az emberek különbözősége, liberális és rendpárti felfogás: önérték-e a különbözés? Nem tudom, beszéljünk róla.
Ezt Dézsától veszem, szerinte az, innen:
http://dezsa.tumblr.com/post/20640743984/missingvalues-dezsa-missingvalues
2. a mesterségesen gerjesztett igény, hogy ne legyek egy a szürke tömegből, hogy címlapra kerüljek, beszéljenek rólam, meggazdagodjak, ne kelljen nyolctól négyig dolgoznom és szuzukival járni a telekre: rekordkísérletek, valóságsók, önpusztító viselkedés, extrémsport, celebirigység
3. a tehetség, amint felismeri és vállalja magát, megharcol azért, hogy észrevegyék és a maga törvényei szerint élhessen — ajánlott irodalom: Chaim Potok: A nevem Asher Lev, devorahon kívül, aki a főhős felesége, ki olvasta?
Tennék egy képet is festő-iparművész-focista, harmincháromszoros válogatott nagyapámról, aki még az első világháború előtt működött ekként, és az egyik csapatképen fejjel magasabb a többieknél, de nem lelem.
Ezúttal nem állítok semmit, állítsatok ti! Nos?
csak az olvassa. én szóltam 
és van még annyi eset: például mit gondoltok arról, amikor valaki tudja magáról, hogy tehetséges (sokféle kontextus meg visszajelzés alapján), de lemond róla, nem meri (nem látja értelmét) használni, fejleszteni?
KedvelésKedvelés
De egy rugóra jár az agyunk! Épp arról akartam értekezni, hogy egészen régóta, konkrétan 16 éves koromtól kezdve egyéb vágyam sincs, mint beolvadni, elrejtőzni, nem látszani. Mikor rájöttem, mennyire különbözöm (ez a jól ismert ufo-jelenség), azóta ezerrel azon dolgozom, hogy ki ne tűnjek, észre ne vegyék rajtam. És inkább nem lettem az, ami lehettem volna, helyette más lettem, és így vagyok a helyemen :). És mindig érdekelt, mások miért akarnak kitűnni, mások lenni, rivaldafénybe kerülni. Mikor harmadjára hívott volna a szerkesztő valami reggeli tévés beszélgetéses rettenetbe, és harmadjára is mondtam neki, hogy legyen szíves, hagyjon engem békén, közölte, hogy vegyem tudomásul, mások még fizetnek is, hogy bekerülhessenek hozzájuk, és nem fog többet hívni. Megköszöntem neki :).
KedvelésKedvelés
Gondolkodtam ezen.
Szerintem ha valaki így gondolja, akkor nem tehetséges igazán, nem elhivatott. A jó képesség valamihez, még nem minden, a tehetség az szerintem, ha ehhez meg tudja teremteni a feltételeket. (Ez persze háttértől függően lehet könnyebb, vagy nehezebb).
Ha ez nincs, attól még hobbi szinten lehet vele foglalkozni, de nem érdemes bánkódni miatta, hogy nem erre tette fel az életét, valószínűleg nem véletlenül alakult így.
Azt gondolom, hogy az igazi tehetség előbb-vagy utóbb utat tör magának. De talán nem csak a tehetség működik így, hanem a hivatás is.
KedvelésKedvelés
a tehetség és az elhivatottság nem ugyanaz, amennyire tudom. az meg, hogy miből élsz meg, pláne nem. 😀
amúgy miért kellene egyetlen dologra feltenni az életünket?
KedvelésKedvelés
Huuuuuuu, ez szamomra egy nagyon izgalmas tema. Munkambol adodoan -emberekkel foglalkozom tizensok eve- rengeteget gondolkoztam ezen. En arra a megallapitasra jutottam, hogy oly egyformak vagyunk, de megis kulonbozoek. Nem hiszem, hogy a tomegbol ki lehet szakadni….. Ugy ertem, hogy ha kiszakadok a “szurke” tomegbol azzal, hogy cimlapra kerulok, beszelnek rolam, gazdag leszek stb, akkor automatikusan bekerulok azok koze, akik ugyanugy elnek. Ergo ismet egy leszek a sok kozul…. ott ismet “szurke” leszek es nem fogok kitunni. Itt jon a kepbe az, hogy, de megis mas. Peldaul, ha iro vagyok, akkor ugyan az irok tomegehez tartozom, de olyat valoszinuleg senki nem fog alkotni, mint en, tehat megis kulonbozo vagyok. Nehez kerdes ez…. 🙂
KedvelésKedvelés
De van egyedi hang is, és az elég annak, akié. Nem egyetlen akar ő lenni, vagy legjobb, leghíresebb, nem celeb, csak egy a különlegesek közül. Nem a különlegesek közül akar kitűnni, hanem a közönségesek közül. Sőt, talán ki se akar tűnni. Varró Dániel például tökre nem akart, zavarja is, csak írni akart. Az a benyomásom Ferenczi Györgyről is, hogy alapvetően introvertált ember, csakhogy nincs más választása, mert szól belőle a zene, és színpadon sem érdekli semmi más, csak a zene. Nem azért hallgatjuk, mert híres akart lenni, ezért a 2. és 3. kérdést ne keverjük, a 2. viszonylag új jelenség, egy széttöredezett világ magasra emelt ingerküszöbének szomorú megnyilvánulása, válságtünete, a másik meg a Művész (vagy a Tudós), aki az, nem akaratból, mert nem is akarás kérdése: úgy születik. És nincs más választása, mert folyton fest/zongorázik, belülről vezérelten, követi a hajlamait, van füle, szeme rá, magba szívja.
KedvelésKedvelés
Donna Summer annyira emberien tudta elmeselni, milyen oriasi aldozat es kinszenvedes volt szamara felvallalni azt az utat, amire a tehetsege ot kenyszeritette. Szegyellte es megszenvedte, szabadulni akart tole, de egyszeruen nem tudott. Nem volt valasztasa.
KedvelésKedvelés
Hihi, harsány kacagás megvolt! 😀
KedvelésKedvelés
🙂
KedvelésKedvelés
Onnan közelítenék, hogy ne a “kitűnjek” vagy a “nehogy kitűnjek” határozza meg, hogy milyenek lehetünk.
KedvelésKedvelés
Attól függ, ki vagy és honnan jössz. Például Galgóczi Erzsébet, a parasztcsaládból származó író nagyon érzékletesen írja meg ezt a sorskérdést a Vidravasban. Asher Lev is ilyen. És… én is. Ez fontos. Nem a kitűnés miatt, hanem mert dübörgött bennük, bennem a MÁS.
KedvelésKedvelés
Azon túl, hogy én is csak magamból tudok kiindulni, keresem az ideálisat. Vágyom arra a világra (és benne elég erős magamra), ahol egy saját tulajdonság, vagy helyzet elfogadását nem befolyásolja, a kitűnés kérdése. Mert nem baj, ha kitűnünk és az se, ha nem.
KedvelésKedvelés
Éva, én olvastam, nem is olyan régen Asher Lev-et! Annyira bátor. Honnan az erő? honnan a tudás? Honnan, hogy akar valamit? És az anya még egy talány nekem, de te talán majd megmondod nekem, hogy ő pozitív vagy inkább nem neked ebben a történetben? Elkanyarodtam, bocs. De úgy fellelkesültem ezen a példán.
KedvelésKedvelés
Nekem Sinka István jutott eszembe, egyik kedvenc könyvem A fekete pásztor, remélem, jól emlékszem a címére. Ő is szenvedett, hogy eljöjjön, “kiragyogjon a kórusból”.
KedvelésKedvelés
Remek téma, nekem sokáig okozott fejfájást. Azt szoktam mondani, hogy én viszont leszek a szürkék hegedőse. Tudom magamról, hogy vannak kiemelkedően jó képességeim, és, hogy ezeket felhasználni (akár mások érdekében) jó és kiteljesító dolog. Tudom azt is, hogy pár dologban meg átlag alatti módon béna vagyok, ott pedig azokat használom ki (ha mondhatom így), akik abban a dologban jók. Nekem, nagyon leegyszerűsítve, ez így működik, és ebből az is következik, hogy nem akarok kikapaszkodni, mert én a láncba akarok becsatlakozni, és ott hegedőlni, mások meg, nemtom, csellóznának közben, meg tubáznának. Jó kis képzavar lett, de gyorsan kell írnom, mert közben dolgozom.
A másik dolog, hogy mindig húztam a számat pl az olyan daloktól, amelyek arról szóltak, hogy mennyire nagyon cool az énekes, és mennyire nagyon különbözik mindenki mástól. Szerintem ha valaki cool, akkor az cool, és kész. A görcsös bizonygatása annak, hogy én mennyire menő és más vagyok, csak abban erősíti meg a többieket (vagyis engem, beszéljek már csak magamról, igaz?), hogy az illető csak szeretne olyan lenni, de nagyon. Az olyanság az csak úgy van, magától, nem lehet formálni, mert úgyis kilóg a lóláb, erőltetett lesz az egész, meg affektálás. olyan is van, hogy valaki nagyon jól el tudja adni azt a képet, amit másokban kelteni szeretne, de nem is tudom… szerintem csak kiderül. (Azért vagyok ilyen rohadt okos, mert többek között ezen is túl vagyok, a nagyon-ilyennek-meg-olyannak-akarok-látszani-korszakon, és emlékszem még élénken, hogy milyen szar volt este a tükörbe nézni: na, ma is jó nagy hülyét csináltam magamból.
KedvelésKedvelés
Nagyon jó kérdés. Volt idő amikor nagyon ki akartam tűnni, tanulásban, élményekben. Külsőségekben annyira nem különösebb módon, csak éppen jó nőnek akartam kinézni, hat tonna smink, szexi csípőfarmer, bizsuk… Úgy nézhettem ki mint egy karácsonyfa időnként. Látszani akartam, azthittem ha majd a környezettől kapok elismeréseket akkor jól leszek. Merthogy az volt az alapélményem, hogy nem vagyok elég jó. Állandóan pörögtem, mindig többet akartam, néha ‘lementem a térképről’ is csak az a tátongó űr a lelkemben na az nem akart eltűnni… Amióta rendebn vagyok magammal már megengedhetem a szürkeséget. De nem tudodm másoknál ez hogy működik.
KedvelésKedvelés
Nálam ugyanígy.
KedvelésKedvelés
nahát! 🙂
KedvelésKedvelés
De jó téma!
Az én megközelítésemben különbözni nem önérték, hanem ugyanolyan természetes, mint a különböző hajszínek. Nálunk ritkább a természetes vörös, rá is csodálkozunk, deugyanolyan termeszetesnek látjuk, mint a szőkét.
A mesterségesen gerjesztett különbözőség szerintem csak és kizárólag a fogyasztói szemlélet eredménye. Észrevettétek, hogy ez a fajta erőltetett, zajongó különbözés sosem céloz meg ingyen elérhető dolgokat, belső értékeket?
Asher Lev. Igen.
A tehetség, az alkotóvágy sok- sok emberben ott van szerintem, de nem mindenkinél társul bátorsággal, kitartással és ügyességgel. És persze nem mindenki érzi a feszítést, hogy ezzel kell foglalkoznia, boldog nélküle is. Ez így van jól. A férjem azt mondja, hogy azért lett festő, mert nem lehet más.
Így boldog, az árát megfizette (és bizonyos értelemben fizetjük most is), de ez valójában lényegtelen
KedvelésKedvelés
Az jutott még eszembe, hogy minaddig amíg ki akarok tűnni a tömegből, addig a környezethez mérem magam, az ő milyenségük, szabályaik vagy szabálytalanságaik mentén próbálok valamilyen lenni. Valami külső viszonyítási ponthoz képest határozom meg magam. Így viszont, hogy jövök rá, ki is vagyok, mit akarok igazán? Mert szerinte az alapvetően belül érdemes keresni. Mit gondoltok?
Mondjuk azon is érdekes lehet elgondolkodni, hogy mit várunk a különlegesség státuszától? Hogy majd akkor másként süt ránk a nap? Akkor majd minden fényesebb lesz az életünk egén?
KedvelésKedvelés
és ‘kedvenc’ reklámom..
http://api.ning.com/files/Go8V7otnxpQEBGK6aZvyj2dOqaa7-VXyD*EBKK9iqCAKtsAy3xEDNqihS8JROnBcAoHApFfkSoxfm*wgQDmKIm5OmPh9sObL/000014.jpg?width=737&height=532
KedvelésKedvelés
Azt gondolom, hogy mindenki külső viszonyítási ponthoz méri magát, csak nem mindenki veszi észre magán. Szeretjük baromira függetlennek gondolni magukat.
KedvelésKedvelés
Azt hiszem, a különlegesség státuszától önbizalmat remélünk.
KedvelésKedvelés
A tehetség fogalmát boncolgatnám. Mit jelent az, ha valaki tehetséges? Hogy valamilyen tevékenységben sok elismerést nyer? És aki semmilyen elismerést nem kap, de tudja, hogy egy dologban jó? Ez a tehetség is nagyon társadalom függő: tetszik, amit csinálsz, tehetséges vagy. Nem tetszik az, amit csinálsz, nem vagy tehetséges. Vagy elég az, ha egy ember vonzalmat érez agy bizonyos tevékenység iránt és azt csinálja nem várva elismerést, fejlődik benne és élvezi a saját munkája örömét? Lehet, hogy a siker váratlanul is egyszer megérkezik. És ha nem? Akkor értelmetlenül élte le az életét? Az utóbbi időben egyre inkább azzal szembesülök, hogy a sikert pénzben mérik, a tehetséget is. Aki a munkáját el tudja adni, az tehetséges, aki nem tudja, mert éppen ahhoz nincs tehetsége, az nem az. Ha van pénzed, barátaid is vannak, ha nincs pénzed, akkor nem vagy értékes ember. Mit szóltok ehhez?
KedvelésKedvelés
Természetesen ez rám nem vonatkozik az utolsó mondat, mert nekem pénzem is van, kevsebb, mint elég, de van és barátaim viszont annál értékesebbek és mi jobb annál, mint a bizonyosság, hogy nem a pénzemért szeretnek ? 🙂
KedvelésKedvelés
Ezeknek a tehetségeknek van hagyománya, más tehetséges emberek alkotásai, és aki tehetséges, annak illik ezeket ismernie és ezek kontextusában elhelyezni magát, a maga új hangját, szemléletét. Bajban vagyok a levegőbe tehetséges emberekkel, szerintem hiányzik belőlük az alázat. Aki figyel másra, és tényleg tehetséges, annak mások fogják visszajelezni, hogy valóban az, és mindehhez kell még egy kis szerencse is. Aki meg csakúgy magának tehetséges, hát, nem tudom, lehet, de sosem derül ki, tényleg az-e. Az ember mások visszajelzéseiből érti meg, hogy — és hagyjuk a tehetséget — amit csinál, arra van igény, az segíti mások szórakozását, megértését. Addig csak gyanú, hogy ő tud olyat, és a visszajelzés eszméletlen inspiráció lesz. Nagy a közönség szerepe. Attól még tudhatja, hogy jó, élvezheti, amit csinál, de kiderülhet az is, ha mondjuk elkezdi szerkesztőségekbe beküldeni a verseit, hogy ez a házi tehetség, ez kevés.
KedvelésKedvelés
Köszönöm Éva a nagyon részletes választ 🙂 Természetesen nem értek egyet azzal, hogy kell ismernie más alkotók munkáit, mert ez már azzal is járhat, hogy a saját hangja beleolvad a már elismert alkotók zenéjébe. Ha egyedül szólal meg, akkor csak a saját hangját hallja. Kicsit nárcisztikusan hangzik, de lehet, hogy éppen arra az egy hangra van szüksége. Lehet, hogy neki éppen az tetszik, amit hall. Engem pl. zavart, amikor a sofőriskolában az oktató mindenképpen meg akarta mondani, hogy mit hogy kell, hogy jól legyen. Tudom, hogy két hónap alatt intenzív gyakorlással egy udvarom egyedül is megtanulnék vezetni. Ugyanez a helyzet a tehetséggel is. Sajnos nincs statisztika arról és semmilyen tanulmány, hogy egy iskolarendszer mentes világban, ahol a tanítás kis létszámú osztályban (mondjuk 5) egy tanárra, (aki profin képzett) és a tanterv gyerek önállóságára és érdeklődésére lenne bízva, milyen dolgok születnének. De az iskola, a kényszerített tanterv a gyerekek gondolkodási és megvalósítási kedvét kiöli. Az, hogy ismeri-e más alkotók munkáját, ismét relatív, mert egyáltalán érdekli-e? Nem lehet festegetni anélkül, hogy valaki hallott volna életében Da Vinciről? Igazán nem értek hozzá, csak ez az, amit látok. Meg egyszerűen a tehetség nem minden körülmények között kell megnyilvánuljon a közösség előtt. Miért ne lehetne az tényleg, hogy valaki csak a saját örömére tesz dolgokat? A tehetségekből meg miért kell mércét csinálni? Ez nagyon sok kisebbségi komplexus forrása… A másik kérdésem, hogy az, hogy valaki tehetséges, az már azt jelenti, hogy emberileg több, mint az, akinek még nem derült ki, hogy miben tehetséges? és mi van, ha soha nem is fog kiderülni, vagy kiderül, hogy nem tehetséges semmiben? Akkor az ne szaporodjék? Tudom, hogy nem erre gondoltál, csak ebben a tehetség dologban is érzek olyant, mint a sportolóknál, hogy ha valaki kiemelkedik, akkor mindjárt mindenki összefog érte és elnézzük gyorsan a gyarlóságait. Ezek a kérdések forognak a fejemben. Én nem gyúrok arra, hogy tehetséges legyek. Elég, ha amit csinálok, azt használják. Az biztos, hogy jól esne, ha visszajeleznék, hogy jó vagyok, de a visszajelzések hiányában sem megyek tönkre. Elég, ha én tudom, hogy jó vagyok, nem ? 🙂
KedvelésKedvelés
Szerintem nem különb ember, csak most épp a tehetségről beszélgetünk. A tehetség kibontakozásának feltétele: érettség vagy támogatás.
Magyartanárként nem egy magát tehetségesnek gondoló írópalánta jött hozzám, és pont ez az alázat hiányzott belőlük. Egyszerűen olvasni lusták voltak, még a klasszikusokat is, írni könnyebb. Én arról írok, aki Művész szeretne lenni, és még némely féltehetségű művészek vádjáról, hogy miért kell a kánonhoz viszonyulni, miért nem lehet csak úgy, külön nagyot alkotni. Azért nem, mert a művész az értelmiségi, és az értelmiségi az figyeljen a világra, benne az alkotótársaira, különben korlátolt és öntömjénező lesz, és felfedezi a spanyolviaszt. És azért, mert a befogadó nem csak őt fogadja be, hanem mindenféle más alkotást is, és a befogadónak kell tudni újat mondani. Lehet persze a sufniban szobrászkodni, fióknak írni, oké, én arról beszélek, amikor a művész kilép a világ elé. Teszem azt, egy Hajnali részegség című verssel, mert az olyan szép — hát, szép, igen, de kínos. Az olvasó ezt Kosztolányi-parafrázisként fogja olvasni. És az iparművészet megint más téma. Lehet, persze, képzettség nélkül, vannak naiv festők, meg autodidakták, de ha valaki művész, tudnia kell, mit csinál más. A legjobb írók sokat olvasnak, és mindenfélét, és ez nem torzítja a hangjukat.
Amúgy elég, ha csak te tudod, ha ez jó neked, de ez olyasmi, mint hogy “nekem van a legszebb gyerekem”, ennek az elfogultsága és gőgje elég vicces. Különösen ha közben fitymálva nézi mások alkotását, miközben ő maga nem vállalja a kockázatot, hogy kilépjen a világ elé. Gyenge lelkek sportja ez.
KedvelésKedvelés
Köszönöm, és főleg a türelmedet, hogy elmagyaráztad. Ez tényleg kérdés volt számomra.
KedvelésKedvelés
Ehhez még kapcsolódik az, hogy sokszor kapom azon magam, hogy a lányaimra mindig úgy tekintek, hogy még kérdőjel számomra, mit érnek el az életben és mint lehetőséget tisztelem őket. Mert lehet, hogy az én szemeim nem elég élesek ahhoz, hogy meglássam a tehetségüket, de ott van bennük. Ha már nem tudom kiaknázni belőlük, legalább ne fojtsam vissza. Amikor középiskolás voltam, egy nagyon gőgös, cinikus tanár tanította nekünk a könyvelést. Mindig azt mondta az osztály flancosabb diákjainak, hogy nem lesz belőlük semmi. A sors úgy hozta, hogy őt előléptették ugyan aligazgatónak, de félév után alkohol problémák miatt elbocsájtották. Azóta többször látom kukászni. Sajnálom. Csak jó példája annak, hogyan lesznek az elsőkből utolsók.
KedvelésKedvelés
“Volt valami Sándor
Nem lehet ezt bírni
Nem olvastam, ‘sz nem is tudok
Olvasni, csak írni”
Na, aki ezt írta, azt tényleg nagy tehetség volt.
KedvelésKedvelés
Jaj de jó írás ez is! Igazad van, hogy mindig másokhoz képest határozzuk meg önmagunkat. Sokat töprengtem ezzel kapcsolatban, hogy van-e igazából saját személyiségünk, vagy amit megszilárdultan az énünknek hiszünk az is valójában szociális konstrukció, csak mondjuk gyerekkorunkban kaptuk. Arra jutottam, hogy a személyiség része valószínűleg örökletes, például a kitartásomat egy vagy két nagyszülőtől hozhattam (szüleim egyike sem a konokul akaró és csakazértis megcsináló fajta), de erre erősen rakódik, rakódhat a másoktól érkező visszajelzés, ami befolyásolja, hogy mit gondol az ember magáról.
Nekem gyerekkoromtól az ment, hogy te kis csodagyerek, fantasztikus élet vár rád, te különleges vagy, blablabla. Egyrészt én nem így éreztem és zavarban voltam az egésztől, a kitűnők és versenyek ellenére, másrészt nem tudtam rájönni, hogy miben lehetek tehetséges. Folyamatosan olvastam és állandóan kapcsolatot kerestem a különböző tantárgyak, illetve a jelen, múlt és jövő között. Most pont ezt tanulom az egyetemen, csak már neve is van, ebben jó vagyok, de nem tudom, tehetségről lehet-e beszélni.
Közben 36 lettem, és a szülői visszajelzések annyira erősek voltak, hogy csak 6 éve jöttem rá, hogy azt tanultam, amit az anyám nekem kitalált, mert az passzolt az ő értékrendjéhez. Ma már mások visszajelzései szerint tájékozódom.
Asher Levet pár éve olvastam, nagyon tetszett, viszontláttam benne a családi viszonyainkat több szempontból is.
A kitűnésről egyrészt Guy Debord A spektákulum társadalma illetve a flâneurök jutnak az eszembe mindig. 🙂
Szerintem nem önérték a különbözés, mivel a szó valódi értelmében átlagember, azaz teljesen egyforma emberek nincsenek, mindenki különbözik a másiktól valamiben. De ez nem egyenlő azzal, amit próbálnak elhitetni velünk, hogy ez azt jelentené, mindenki tehetséges valamiben, és mindenki el tudja érni a céljait. Tavaly nyáron egy önellátó közösség vezetője egy beszélgetés során arra kereste a választ, hogy mit mondjon azoknak, akik nem tehetségesek. Szerintem erre nagyon nehéz válaszolni pont a spektákulumokká merevedett társadalom miatt, amiben már nemcsak mi magunk vagyunk látvány, hanem a státuszunk, a foglalkozásunk, a javaink is. Elég-e jónak lenni valamiben? Ügyesnek? Inkább tehetségesnek? Van-e társadalom igazán, vagy csak konstruáljuk?
Pont Thatcher halála kapcsán néztem kicsit utána, hogy mire is gondolt, amikor azt mondta, olyan nincs, hogy társadalom. Egészen pontosan ezt mondta:
“I think we’ve been through a period where too many people have been given to understand that if they have a problem, it’s the government’s job to cope with it. ‘I have a problem, I’ll get a grant.’ ‘I’m homeless, the government must house me.’ They’re casting their problem on society. And, you know, there is no such thing as society. There are individual men and women, and there are families. And no government can do anything except through people, and people must look to themselves first. It’s our duty to look after ourselves and then, also to look after our neighbour. People have got the entitlements too much in mind, without the obligations. There’s no such thing as entitlement, unless someone has first met an obligation.”
Ide hogyan fér bele az esélyegyenlőség? És én mivel tartozom a társadalomnak?
KedvelésKedvelés
A tarsadalom fogalma absztrakcio eredmenye, csak logikai uton letezik, es mivel sokaknak nehezukre esik megbirkozni az egyszeres vagy tobbszoros absztrakcioval, a tarsadalomhoz vagyis a kozhoz tartzo penzek rendre eltunnek, a koztulajdonok pedig ujra es ujra megrongalodnak. De hat mit tegyunk, ez a tarsadalom marcsak ilyen, egyszeruen nem bir lenni. Meg Thatcher szerint sem. Ez azert jo, mert ha tarsadalom nincs, akkor tarsadalmi szolidaritas sincs es kollektiv tudat sem, a kollektiv felelossegrol mar nem is beszelve. Ez meg azert jo, mert akkor vegre kelloen individualistak lehetunk. Ennyi akart lenni Thatcher maga is, individualista, es ennek akarta latni az embereket is, individualistanak. Hogy miert veszelyes az individualizmus, azt most meg nehez latni, vagy nehez objektiven megitelni, ugyanis benne figyelunk a kellos kozepeben.
Nagyon erdekes, hogy pont par napja linkeltek itt egy cikket a Heti Valaszbol, interju Utasi Agnes szociologussal, a cim pedig: Az individualizmus nagy vesztesei a nok. Szerintem az interju teljesen korrekt (egy helyen kotekednek max), masok szerint nohibaztato. Szerintem eleg komoly felvilagosito torekves van abban, ahogy Utasi azt piszkalgatja, rendben van-e, hogy ha az uj szeleket megprobalod befogni a vitorladba, mivel tarsadalmi szinten nem latszik megteremtodni az eselyegyenloseg, nem vered tovabb a tamtamot, a nyakadba veszed a boldogulasod egesz terhet, es megprobalsz kizarolag az egyeni kvalitasaid reven meg jo adag szerencsevel felemelkedni meg kiteljesedni szepen. Es akkor te, a hatarozott kis terminatorlany, masirozol szepen elore, talan sikeres leszel es ha valaki mintat akar maganak, majd jol elovesznek, lehet rad ujjal mutogatni, lam neki is sikerult, csak egyeni erofeszites kerdese. Ezzel szepen el is tereltuk a figyelmet a kollektiv felelossegrol, miert is ne tennenk, hiszen leszogeztuk, kollektiv felelosseg nincs is. Ne adja neked az eg, hogy te a nagy kiteljesedesben elakadj, mondjuk elvalj, vagy eleve kuszkodj a parkeresessel, emiatt hangosan ajvekolni meg vegkepp eszedbe se jusson, a tarsadalomnak nem felelossege neked melto partnert szocializalni az iskola vagy csalad keretein belul, vagy szamodra kovetheto mintat adni parvalasztasban, ugyes terminatorlany vagy te, megoldottad eddig is, majd megoldod ezutan is. Azokkal a keszsegekkel es keszsegekkel, amikkel a munkadban olyan jol boldogulsz (hogy boldogulsz? sirva? vagy lubickolsz a nagy eselyegyenlosegben, mert az a munkahelyeken eleve ott van, ott hatalmi jatszmakrol meg hirbol se hallottak? nem is lenyeges, a tarsadalomnak kollektiv felelossege itt sincs, be se engedik a tarsadalmat a munkahelyekre, meg hogy ma’ ,hat be se ferne) majd azokkal kene operalni a tarskeresesben is. Igy lesz a nagy individualizmusbol egy rohadt nagy fiasko, latszolag a szabadsagunkert valasztjuk mi magunk, csak megint nem szolt mar senki, hogy megint csak ket szar kozul valszthattunk: regi rend vagy individualizmus. Amig mi lelkesen individualistaskodunk, addig senki nem veri am a tamtamot a kozossegi ertekekert meg az eselyegyenlosegert. Ahogy Thatcher karrierje is peldazza, az egyeni sikertortenet nem teremti meg a tobbi nonek az eselyegyenloseget.
KedvelésKedvelés
Ez a különbözni önérték nagy liberális jogelméleti állítás(nak tűnik nekem), arról van szó, hogy a másikat nem azért becsüljük, mert teljesített valamit, amit mi gondolunk teljesítménynek, hanem a tőlünk való különbözése miatt is, csak úgy. Tehát nem a tehetséget, munkát, érdemet, hanem a sokféleséget önmagában. Hogy gyönyörködtet-e minket, hogy ennyifélék vagyunk, vagy szeretnénk, ha mindenki Olyanabb lenne, Valamilyen, amilyet mi értékesnek tartunk. Végső soron aza kérdés, elfogadjuk-e, hogy mások mást tartanak fontosnak, vagy uniformizálnánk, hogy az a becsületes, aki…, az a szép, aki… stb.
De idehívom Dézsát, megkérdem, ő hogy értette. Szőröshónalj-ügyben merült fel. 😀
KedvelésKedvelés
Szerintem a kulturális sokféleség lehet érték közösségi szinten, pont a kultúra miatt, még akkor is, ha egyes kultúrák az én kultúrám kontextusából nem látszanak elsőre annak. De egyéni szinten ilyesmiről nem lehet beszélni, ott a teljesítménynek kellene legyen szerepe.
Arról, hogy optimális esetben hogyan nézne ki a világunk kulturálisan sokfélén de élhetően, arról zseniálisan ír Iain Banks a Kultúra-ciklusban.
http://sfmag.hu/2013/04/16/a-kultura-ciklus-25-eve-avagyuropera-iain-m-banks-modra/
illetve az írásban említett novella:
Click to access rprnts.omelas.pdf
KedvelésKedvelés
hali! 🙂 a 2. és 3. pontról nem igazán van véleményem, viszont az 1.-hez, és azon belül ahhoz, h a különbözés tényleg önérték, továbbra is tartanám magam (bár rendkívül kevés, magát liberálisnak mondó emberrel találkoztam eddig, aki következetesen ennek megfelelően viselkedett volna, szóval elképzelhető, h ezt nem feltétlenül a liberalizmushoz kéne kötni, nem tudom…).
azt gondolom, hogy az „átlagember” nem egy olyan fogalom, ami itt kifejezetten fontos lenn ahhoz, hogy ennek a dolognak legyen értelme.
pl. biológiában a génszintű diverzitás értéknek számít, és nem (csak) azért, mert izgalmas vagy szép élőlényeket eredményez, hanem azért, mert lefordítódik arra, hogy különböző egyedek különféleképpen reagálnak külső hatásokra. társadalmi szinten ennek a megfelelője talán az lehet, hogy különböző (adottságú/élethelyzetben lévő/kultúrájú/orientációjú stb.) emberek különböző nézőpontokkal és élményekkel rendelkeznek, és ennek nyomán különböző megküzdési mechanizmusaik vannak. mindkét esetben a különbözés vagy diverzitás hozzájárul az adott rendszer (életközösség, társadalom) stabilitásához, rezilienciájához. ebben az elgondolásban nem az a releváns kérdés, hogy milyen egyed vagy ember számít elvileg átlagosnak (amúgy ha már itt tartunk: az átlagolással kialakított fogalmak/értékek nagyon sokszor sem valós, létező élőlények stb. jellemzőiről szólnak, ez nemcsak az átlagember fogalmánál van így…), hanem pl. az, hogy mennyire széles a különbözésnek tartománya, vagy, hogy a tartomány melyik részén hány ember/egyed van.
szerintem egyéni szinten is lehet a különbözésnek értéke, például azért, mert segít abban, hogy magadat, vagy a körülötted lévő dolgokat jobban megismerd más emberek különbözősége és eltérő nézőpontjai által. ez a része szerintem nem is liberális, sokkal inkább tágabb értelemben vett demokratikus alapelv, H. Arendt-nek van erről egy idézete, amivel azonosulni tudok (http://dezsa.tumblr.com/post/46701921255/in-the-common-world-of-the-public-realm-it-is).
plusz azt is gondolom, hogy nagyjából bármilyen feladat megoldásakor érték az, ha minél többféle szempontból különböző ember van a munkába bevonva, és ilyen alapon egyének különbözése is érték, mert minden személy a sajátos szükségleteit és nézőpontjait adja a közösbe, és ha mindegyik tud érvényesülni, akkor egy sokkal szélesebb csoport igényeire lehet reagálni.
a tehetség ebből a szempontból irreleváns: ha az a célod, hogy egy olyan rendszert hozz létre, ami mindenkinek az igényeit befogadja és érvényesnek ítéli, nemcsak kevés, kivételezett helyzetű ember igényeit, akkor nem jó szelekciós kritérium az alapján kiválasztani embereket feladatok megoldására, hogy mennyire tehetségesek, mert a tehetség eleve egy olyan kategória, ami az adott társadalmi berendezkedés értékrendjét tükrözi, és ez az értékrend általában nem a befogadás és az egalitárius megközelítés értékrendje (nálunk sem az), hanem az elnyomásé. ha kizárólag tehetség alapján szelektálsz, akkor pontosan ezt az elnyomást és az azt eredményező értékrendet termeled újra.
KedvelésKedvelés
De jó, hogy ezt megírtad, mert én is csak tapogatózom!
KedvelésKedvelés
csak aztán számít az is, hogy ki az, aki jónak gondol… nekem pl. a saját tehetségesnektartottságommal az volt a fő gondom, hogy mellettem olyanok is megkapták a hasonszintű elismerést, akik messze nem voltak ugyanaz a nagyságrend, mint én – és akkor mennyit tud érni az elismerés és kitől? például az irodalomban vagy tudományban (én ezektől riadtam vissza anno) hány százalék könyöklés meg marketing, és hány százalék valódi teljesítmény az, ahová helyeznek?
KedvelésKedvelés
“Ezeknek a tehetségeknek van hagyománya, más tehetséges emberek alkotásai, és aki tehetséges, annak illik ezeket ismernie és ezek kontextusában elhelyezni magát, a maga új hangját, szemléletét”
Úgy gondolom, hogy nem csak illik ismernie, hanem ha valaki képzetlenül is kezd bele, de komolyan foglalkozik valamivel, legyen az írás, szobrászat, akkor előbb-vagy utóbb olyan is problémába ütközhet, amit első nekifutásra nem tud megoldani, és akkor, ha nem teljesen hülye, akkor kézenfekvő lesz, hogy megnézi, hogy a nagy mesterek hogyan oldották meg, és akaratlanul is képezni fogja magát.
KedvelésKedvelés
” a sikert pénzben mérik, a tehetséget is. Aki a munkáját el tudja adni, az tehetséges, aki nem tudja, mert éppen ahhoz nincs tehetsége, az nem az.”
Van benne valami, ne felejtsük ki a hivatalos elismerést is, ha kapsz, rögtön leszel valaki.
KedvelésKedvelés
Az én életemben meghatározó volt a 15 perc hírnév. Sok-sok év mosogatás, pelenka, orrtörlés után egyszer csak ott állni a reflektorok között, és – még ha manipuláltan is – de, átélni, hogy én magam vagyok, és épp nyerhettem is volna akár 25 milliót, akkor is megérte, ha végül szimplán lepaffantam. Azóta érzem, hogy újra élek, ami még akkor is jó, ha a változás fáj, meg a környezetem sem ünnepel folyamatosan. Néha meg sokkal jobb belesimulni a tömegbe, és úszni az árral, középen kevesebb a szikla, meg ilyesmi-.
KedvelésKedvelés
És míg visszaolvastam, rájöttem, hogy nem, nem a fények kellettek, hanem a visszajelzés, hogy jó vagyok, meg érdekes, meg kellek, és nem csak az elején felsorolt praktikus dolgokhoz.
KedvelésKedvelés
A különbözés önérték. Ugyanakkor nem mindenki akar kitűnni. Aki pedig ki akar tűnni a tömegből, az sem feltétlenül állandóan szeretne kitűnni. Olyan is van, aki mindig a figyelmet keresi, de ez szerintem ritka. Mindannyiunk életében vannak helyzetek, vagy pillanatok, amikor ki akarunk tűnni – például egy vicceset mondani-, máskor pedig épp hogy láthatatlanná akarnánk válni és ugyanolyanok akarunk lenni, mint bárki más.
Mindenkiben van valami, amivel kitűnik. Banálisan hangzik, de én nem gondolom annak. Sokszor csodálkozom rá emberekre, hogy az egyik milyen tehetséges, a másiknak milyen lélekjelenléte van, a harmadiknak abszolút hallása van , a negyediknek eszméletlen kézügyessége…..
Az eredeti kérdésre visszatérve, én nem hiszem, hogy ez az értékrend csúcsa lenne. “Te is más vagy, te sem vagy más.”
(Ja és FarkasViki volnék, csak már elrontottam az előbb is, úgyhogy maradok Viki most már)
KedvelésKedvelés
Lehet, hogy most nem ahhoz szólok hozzá, amihez igazából kellene, de azért írom, ami eszembe jutott a témáról. Tehát. Kitűnni nem szeretnék. DE. Eltűnni sem! Mégpedig úgy nem, hogy nekem nagyon fontos volt, hogy alkossak valami maradandót. … és nem, nekem nem volt elég, hogy “folytatódom a gyerekemben”, valami más is hajtott belülről, hogy legyen valami nyoma a világban, a történelemben, az emberiségben, stb., stb., hogy én léteztem, erre a nagyon rövid pillanatra. Nem csinálok látványosat, nem fognak rám emlékezni – de azzal, ami a szakmám, generációk, családok és egyének sorsába nyúlok bele, fordítok egyet rajta, mintákat helyezek át, az eddig középen lévő puzzledarab most szélső helyzetbe kerül és fordítva, vagy éppen most áll végre össze a kép. Mélységes elégedettséggel tölt el ez az egész. Az elégedettségemet nem kevesen, hanem inkább sokan, nagyon sokan elviselhetetlennek tartják, de én nem tudom letörölni ezt a boldog mosolyt az arcomról.
KedvelésKedvelés
bocsánatok. nagyon magamról fogok írni.
mikor a jó Isten vagy micsodákok rám szabadították az írásnak kényszergését, és én még a buszon ülve is csak fogalmaztam, és addig mintáztam a mondatokat, addig kínoztam – Ő az én nagy szerencsém – szerkesztőmet, míg minden hibámra gyógyír akadt. míg kacsaimat egyenként le nem törték, keltő fájdalomban. ebben telt úgy két esztendő.
aztán megjelent az első irodalmi jelen, lapban.
mit mondhatnék. összeszartam magam. másfél, két évig nem is írtam semmit. úgy semmit, hogy semmit se. a nevemet a postásnak.
én tudom amikor sikerül, akkor tudom amikor kész, behúzódik gerinctájon a férc. megfeszül a szívem. de. összeszarom magam minden alkalommal mikor más azt mondja ez szép. jó. fényképezzük le, adjunk neki oklevelet, díjat, kenjük a kalácsra és harapjunk belőle.
KedvelésKedvelés
Ű de velős ez az utolsó mondat!
KedvelésKedvelés
ezeket már biztos vagy kétszer linkeltem ide, csak annyira zseniálisnak tartom és most ide is nagyon tartozónak is. tehetség, kitűnőség, hagymán legbelüliség témában:
és még vicces is, plusz maga a faszi is egy kitűnőség véleményem szerint.
KedvelésKedvelés
beidézek tőle valamit. egy kiemelkedően tehetséges kislánnyal kapcsolatosan mondja ezt:
” Ő kivételes, de nem gondolom, hogy kivételezett a gyerekek összeségében. Itt egy elképesztően elszánt személlyel van dolgunk, aki megtalálta a tehetségét. A véleményem az, hogy minden gyereknek félelmetes tehetsége van. És mi eltékozoljuk, elég kegyetlenül.”
KedvelésKedvelés
koszi a linkeket, jokor jottek..
KedvelésKedvelés
Ken Robinson nagyon nepszeru a TEDtalks-szal, de a konyveit mar tobb kritika eri, keves gyakorlati fogodzot ad, nehol ellentmondasos vagy leegyszerusit. Visionary man, nagyon lehet szeretni a felvilagosito munkaert, amit csinal es nem is hiszem, hogy a gyakorlati, intezmenyes valtozasokat egymaga kellene korvonalazza akarmelyik konyveben, de a forradalom erdeklodes vagyis gazdasagpolitikai erdekek hianyaban sajnos elmarad.
KedvelésKedvelés
http://index.hu/belfold/2013/06/06/nok_fizikai_munkavegzesre_nem_oszthatoak_be/
Ma négy órát bírtam zsákolni, aztán tényleg elég volt, úgyhogy másik három órát inkább kentem a zsírosdeszkákat. Ha alulról is víz van, meg felülről is, az hamar kiveszi a kemény macsókból is az energiát, láttam. Nem azok a legények/leányok a gáton, akiket a tévében mutogatnak lapáttal a kezükben.
KedvelésKedvelés
hol folytassam? mondjuk itt. Hogy nincs tarsadalom, meg az egyeni felelosseg es szolidaritas mellett ne letezne tarsadalmi/nemzeti szinten felelosseg es szolidaritas, azon tul is, hogy neha ranyitom a szomszedra az ajtot, hat az meg nem is tudom, hogy mifele science-fiction. A nemzetnek kollektiv tudata van, ott jegyzodnek a piros meg a fekete pontok, a pirosak a talalmanyokert, Nobel-dijakert, olimpiai ermekert, a feketek pedig a terhek, bunok formajaban, holocaust, gyarmatositas, apartheid.
KedvelésKedvelés
évtizedekig görcsöltem amiatt, hogy most hogyan kell: kitűnni, szerénynek lenni, elismertnek lenni, alázatosan meghúzódni, bölcsen és csendben figyelni…
mostanra eljutottam oda, hogy minél több helyzetben szeretnék önmagam lenni, ovációk és ítéletek nélkül. lássák, értsék, amit hozok — mindnyájunk és az egész anyaszentegyház javára.
KedvelésKedvelés
Kösz, hogy megfogalmaztad! Nagyon pontos és fontos!
A mai napig alapelvárás egy nőtől, hogy bármiben jó, értsd:
munka, gyerek, háztartás, önmenedzselés, lekvárfőzés, wc-
pucolás, stb., csak szerényen elhárítani illik az elismerést,
különben egy beképzelt hülye picsa, aki a férje/anyja/kormány
segítségével volt képes egyáltalán valami értékelhetőt alkotni….
KedvelésKedvelés