Amikor valamire nagyon készülsz, nagyon várod, akkor a nagy izgalomban leginkább mindenféle bonyodalom van, kavarodás, zsákutca és falak, időnként a lehetetlenség kőfalán töröd véresre koponyád, már feladod, már beletörődsz, de akkor jön valaki, valami, segít, fordulat, nagy Mégis, és megint tovább, fel és le, új akadályokig, bagatell bosszankodásokon át a majdnem csődig,

de aztán ott állsz mégis,

az államvizsgán,

a diákszínpad premierjén,

a gőzölgő könyv mellett a nyomdában,

az újszülötted fölött,

az új, bántalmazótlan otthonodban,

a Kolozsvári Állami Magyar Színház előtt,

a beled lóg, remeg a szemhéjad, a ruhád rongyokban cafat, a szemspirálod nem Clinique (!!!), de ott vagy mégis, isten kegyelméből, és akkor és később sem, egyszerre nem számít már a sok macera, és mintha elfújták volna, anekdotává nemesül, ahogy alkohollá a szőlőcukor, csak az a lényeg, hogy ott vagy, el is felejted az egészet, a sok idegeskedést, keserűséget, reménytelenséget, csak az marad, annak a véglegessége, hogy: igen, érdemes volt.

Ezt mondjuk kár lenne törölni, mert ez akciófilm volt. Szóval mi lekéstük a vonatot, és megkíséreltük utolérni vízen-földön-levegőben, sokat mulattunk, még többet aggódtunk, nem hittük volna, de valahogy mégis itt vagyunk, mert odahozta, arra járt, beletaposott, értette, repült, és végül csak bevont engem a Nya bácsi című előadás sara, nyála, vére, ja, az nem onnan (menstruálok), és megrendültünk a merőben más színházi nyelven, a groteszknek ható szenvedélyen, ami itt normális beszédmódnak tűnik, meg hogy miféle eszközeik vannak, és abban mennyire máshol van a szó, az arc, hogy mi minden van a kívülről tudott Csehovban, milyen szívszakasztóan romlott Jelena, milyen szép a csúnya Szonya, és miféle kurafi a fess Asztrov (vert a szívem, amikor belépett), a járás térképe meg, ha júniusban leveszik végképp, az én falamon legyen csakis.

Én nem járok Pesten kívül sehova, és nagyon rosszul teszem: én 2001-ben (március 9.) az Amadeust láttam Szolnokon, és azóta csak a főváros, pedig csoda a mi komolykodó, vértelen és dizájnos színházainkban ritkán terem, és hiába válhatna a kolozsvári színház vécéje egy-egy haldokló novoszibirszki kórház becsületére, rám itt freccsen a sár, itt dől az étkezőasztal, itt szagolom Szerebrjakovot öt centiről, és ha úgy élhetnék, ahogy nem élek, én mást se csinálnék, hetente vonatoznék Kolozsvárra, Sepsiszentgyörgyre, Berlinbe, Bécsbe, Bukarestbe, na jó, oda biciklivel (bambus), én csupa nyál és sár lennék mindig, én odalépnék a regionális művész urakhoz, hogy én értük jöttem oly messziről, csakis, én furcsa kávécukrokat raknék zsebre, én tudnék németül és románul, de rendesen, én ott zokognék hetente és nevetnék bele a nagy csöndekbe, mert így kell nézni, rebbenni, állni és csattanni, létezni.

Hálásan köszönjük Balázsnak, Gyulának, Szerénának, Norbinak, Andinak, Katinak, hogy lehetővé tette, mert nélkülük sosem, és még Lőrinc türelmét is! Ma ennyi, mert este pódiumbeszélgetés, és még álmodnom is kell egy hosszút.