ez a mi kutyánk

Ez a mi kutyánk, ez a Tappancs kutya, akiről nem nagyon írok, ez most bilétáját csörgeti így hajnaltájt, nem találja a helyét, pedig luxuságya van szőrméből, magas peremmel.

Ez a Tappancs 2009 júliusának elején, nyolchetesen került a birtokunkba Magyarpolányban apám, anyám és János sűrű tiltakozása ellenére. Fekete, helyes szemöldökkel, lábai cserszínűek, igen pofás jószág. Fehér nem jutott bele, csak egy kicsike folt a szegycsontjatájt, mint ló homlokán a csillag. Anyja ágán szépséges beagle, láncon tartott, szökős, falusi változat, apja ismeretlen, de bizonnyal nagyobb testű és fekete, hat testvérét ásóval végezte ki gazdája, a híres magyar író nevét viselő, borzongatóan pókhálós konyhájában örökké maga termelte rossz bort ízlelgető és érthetetlen újságkivágásokat mutogató agglegény.

Két kutya maradt, és mi visszatértünk egy héttel később, a gondolkodási idő letelte után és immár Jánossal a kiszemelt jószághoz. Addigra már csak ő volt, elbolhásodva, sanyarúan. Hazahoztuk. Én nem akartam kutyát, de a váratlan helyzeteket és döntéseket kedvelem, és ez a kutya ott volt, prókátorai lettünk, Lőrinc meg én. Lőrinc a vonaton volt vele boldog, és a távolságtartóan együttműködő, az egész projektet elvileg ellenző, drága János egészen elérzékenyült (cserélne vele — akkori szexuális intenzitásunkat tekintve ez érthetetlen), amikor látta, hogy első éjjel én meg a mellkasomon altatom a reszkető lényt.

Akkor még a szüleim tetőterében laktunk — később a kutya bizonyult költözési oknak, a szüleim benne testesítették meg minden irántam való ellenérzésemet, de beszédes elírás, tehát: ellenérzésüket –, így az átvételkor már Tappancsnak nevezett kölyök a teraszon szobatisztátalankodott, rágott, ott veszett össze fekhelyén, a kis fonott kosáron vele akkor egyéves leányom.

IMG_0827A kínos, hogy János egyáltalán nem akart kutyát. De a mi gyerekes döntésünket tudomásul vette, és mindezt soha fel nem hánytorgató, bár tartózkodó gazdája lett a kutyának. Szerettem benne, ahogy rámordult: megvolt az aranyfedezete hozzá, nem használta a kutyát játszmaeszköznek, korrektül bánt vele. Míg én egy gyulai panzióban szoptatok (Ildi!), ő hajnali sétára indul, kakit szed, és megiszik a bódészerű korcsomában egy pálinkát. János tudott élni. Pedig amióta a kutya hozzánk került, az orrában elkezdett érezni valami furcsa szagot, amitől megutálta a kávét is. Valami orrsokk volt ez neki.

Én szeretem Tappancsnak azt a jó otthonos szagát, elmentem mellette most pisilésből jövet, és megcsapott. Elöntött valami atavisztikus biztonságérzet, és János emléke ugyanakkor.

Sok cipő és szép tárgy esett aztán az áldozatául. És sokat, de sokat sétáltam vele hajnalban, nem akart jönni, de én sétáló kutyává neveltem. És vittük aztán elképesztő helyekre, vonattal, nyaralni és busszal bevásárolni, szoptatós sétára a Margitszigetre és párterápiára, meg anyósomhoz minden vasárnap, két átszállással. Csodálta mindenki.

Lassan kialakult, hogy miféle kutya való nekünk, és rengeteg összetűzésünk volt a világgal ezügyben. Nekem két, később három, nemegyszer hisztis gyerekkel meg a kutyával kellett buszra szállnom. Nekem ágyra, kanapéra mászó kutyám nem lehetett. A tipegő kezéből a kiflit kienni nem lehet. Szökni is bajos. Ne ugasson. Minderre megoldást kellett találnunk.

Amikor tízhónapos korában ivartalanítottuk, állatetikai okokból — nagyot nézett az állatorvosnő: hát nem szuka? micsoda önös korlátoltság ez egy állatorvostól! –, rettenetes volt a feszes tökűből hirtelen csonkává, elesetté váló kutya látványa (gallérjával: űrkutya! Lajka!), én meggyűlöltem akkor, miközben szántam nagyon. A primer iszony, megvetés ereje meglepett. Lassan, de gyógyult ez, az ő szőre is kinőtt, és nyugodtabb lett, miközben megmaradt játékosnak. Viszont hízékony és falánk, mint egy sorozatfüggő eunuch.

cropped-img_5169.jpgCsipet is kapott, összességében rendkívül européer egy kutya, még bűzmirigyének tartalmával is rendszeresen szemen spricceli magát a kozmetikus.

Szóval, ki kellett találni valami rendszert, ami a sokak által javasolt Kutyapszichológia helyi — és nyilván teljesen félreértett — verziója. A kutya falkaállat, és nem működik vele a demokrácia. Kell egy főnök, és jaj annak, akinek a kutyája lesz az.

Így aztán bevezettünk szabályokat. Hogy ne húzzon a pórázzal, mellettem menjen, ne előttem és ne is keresztbe, ne szaladjon át az úton, ne pisilje telibe az ismerős csizmáját (de kínos volt), és ne egye meg az adókártyámat.

Tappancs — felszólításra, gesztusra, úgynézésre — leül, és vár, amíg az emberek kimennek az ajtón, és ez minden nyílászárónál (“te csak egy kutya vagy”). Az utcára előbb — másik kutya, teherautó — én lépek ki a kapun is. Ülve vár akkor is, ha gazdái felszállnak a buszra, kiszállnak a baráti autóból. Az egész rituális, kívülállók számára kényszeres és idegesítő, de én tudom, hogy milyen lesz, ha ezt hanyagolom: a fejünkre nő és folyton akar valamit, leveri a heves farokmozgással a huszonötös cipőket a polcról, és egész nap toporzékolva nyüszög (noha ez a nyüszögés is fontos dolgokra figyelmeztet).

Tappancs a táljába kap enni, étkezési időben, előtte leül. Sokáig reggel-este kapott, ma már csak reggel, és lehetőleg az előtt eszünk mi. Bejön az étkezőbe (ez de hülye szó), és ott félrehajtott fejjel, remegő szüggyel, de tisztes távolból nézi, ahogy mi a carbonara spagettit esszük, de elzavarom, ne nézze ki a számból, mert az anyját eladná egy kiflicsücsökért, és én így nem tudok enni. Mondom is neki. Akkor elmegy a helyére. Nem egy jellem.

Ne egyen a földről semmit, soha. Húztam már ki belőle a másik végén nagy teszkós nejlont, csoda, hogy megúszta gyulladás, bélcsavarodás nélkül, és a Beregszász tér környékén, ahová anyáméktól költöztünk, volt nem egy kutyamérgezéses eset. Nagy dráma, amikor győz a falánksága, azt igen teátrálisan kiszedem a torkából, és mostanában engedélykérően rámnéz, aztán otthagyja a szemetet. Mostanában éhes, lefogyasztottam, csinos. Nekem nem lesz dagadt beagle-öm, azért letöltendő szabadságvesztés járna, ha egy napig én lennék a belügyminiszter..

Kínosan vigyázunk a táplálék minőségére és a szénhidrát alacsonyan tartására: életvitelszerűen Acanát eszik, ami a kutyagasztronómia Michelin-csillaga, száz kilójával rendeljük, és így egész jól kijövünk, meg házhoz is hozzák, de kap csontot és zsíros maradékot, gyümölcshéjat is.

Nem jöhet be a szobákba, a parkettára, és a konyhába csak a lélektani határig, úgy a cirkóig (amely, jelzem, megint nem működik, unom). (Most, este, begyújtottam, halleluja.) Ott ül, néz. Visszanézek. szemem sem rebben.

Nem engedem, hogy ugráljon, és nem is ugrál. Aztán jön valaki, úgynevezett kutyabarát, aki rendkívül sajnálja, amiért így bánunk vele. Jaj, miért nem jöhet be a konyhába. Tappancs felugrál, érzi a gyenge ellenfelet. Én rászólok, és akkor azt mondja az illető: ó, hát nyugodtan. De nem, nem nyugodtan, az legyen, amiben megállapodtunk, Tappancs. Ugrálni nem lehet senkire, ez dominanciakérdés. Elég furcsán néznek rám, de én egy olyan kutyával, aki ugrál, meg nyaggat, meg de cuki, hogy két díszpárnán nyugtatja a fejét egyszerre, nem tudnék létezni. Nekünk kutyánk van, nem kutya alakú bálványunk.

Ugyanígy nyugtatnak meg a kakaóscsigaevők is, hogy nyugodtan megeheti, őket nem zavarja — miből gondolják, hogy őmiattuk aggódom? –, én pedig hörgök, mert amit felépítettem három év alatt, ím, leomlik reggelre. Az elveim!

Általában véve igyekszem nem beleesni a mániákus állattartók nagy hibájába, hogy a rajongástól elvakultan azt hiszik, mindenki imádja a kutyát-macskát, mindenkinek öröm, ha a sáros orr megböködi a lábszárukat, mindenkire ráerőszakolható témaként vagy jelenlétével a kutya, és természetesen bocsánatos bűn, sőt, remek sztori a feldöntött orchidea, leborított meggyes piskóta. Én nem tételezem fel ezt a világról, udvarias vagyok, visszafogott, és felelősségemnek érzem, hogy a kutya ne okozzon kellemetlenséget, galibát.

Egyre kevesebbet viszem magammal, mert nem bírom idegekkel, egy gyerek fölötti kislény-létszámmal rángógörcs leszek amúgy is. Folyton beszólnak, minősítgetnek, hogy állatkínzó vagyok, amiért kikötöttem a bolt elé, meg otthagytam a futtatón (úsztunk kétórás úszójeggyel), tényleg nem nézik özvegy kényszereimet, csak annál jobban bámulnak és terelgetnek. A minap meg odapisilt a dög a cébéá bejáratához, de negyven perc séta után ám, és hatvan centi átmérőjűt. Én eredetileg bűnbánó és készséges voltam, valódi jóvátételi szándékkal, de amikor kifelé menet lecsapott rám a lesben álló biztonsági őr, kiabálva, hogy akkor én ezt most felmosom!, tornatanári hangsúllyal, akkor elküldtem a picsába, hogy én volnék a törzsvásárló, engem a bajszos figura nem fog megalázni. Megvártam az üzletvezetőt, akit ő hívott egyébként oda, és aki nagyon letolta a kiskirályt. Ez milyen abszurd, hogy ha itthon hagyom egyedül, amit nagyon utál, nyüszít sokat a szomszédok szerint, akkor nincs konfliktus a külvilággal, nem vagyok állatkínzó, nem szól be senki.

A birizgáló a másik típus. Aki kedves, tetszik neki a jószág, hívogatja, dögönyözi, és ezt nekem értékelnem kéne, időt, figyelmet szánnom rá, mert ő annyira odavan, és ha nem örülök ennek, hát én vagyok a paraszt. Ez valami olyan trükkös önzés, hogy hihetetlen: a kutyát látja, elvárja, neki is jár belőle, a gazdát nem (gyerekkel-szülővel is szokták csinálni). Hogy nekem doboz törött tojás, két gyerek és póráz van a kezemben, és így rohanok a busz után, neki édesmindegy. A legdühítőbb a Párisi utcában, a Szamos kiülős székein volt egy kövér, önelégült úr, aki Tappancs kölyökkorában csettintgetett, hívta magához, elégedetten pocakos pózban, tekintet nélkül arra, hogy hozzám volt a kutya rögzítve. Én meg csak nem megyek csettintésre oda. És igenis, nekem fogadjon szót. És igenis, behívom, ha nagyon rárohan valakire, ez a főszabály, mert nem tudhatom, nem rémül-e meg, nem félti-e nagyon a ruháját. Hülyének néznek jellemzően, nem baj.

Szóval nem vagyok egy babusgatós gazda, nagyon kevés időnk jut rá, hallgatom is, hogy Feri morog, tudjátok, aki alattunk lakik, és eltörte az anyja csigolyáját, hogy én milyen vagyok, soha az ő kutyáját (vagy az enyémet?) meg nem simogatom. Viszont ivartalanítottam, pajtás, meg összeszedem a szarát, de még a tiédét is, kényszeresen, és nem engedem a virágoskertbe, mert a simogatásnál az ilyesmi jobban jellemez egy gazdát. (Ők a kis kedvenc negyedik alomját pusztítják épp el, hiába harcolt a Szent Erzsébet-szomszédasszony, ami világosan látszik a szuka újra meg újra tejelni kezdő emlőiből.)

Nem fotózom, nem produkáltatom, nem cirógatom, nem mesélem a sztorijait életvitelszerűen, és hosszú séta se jut minden nap. A gyerekeknek természetes kísérő, ha ráérősen megyünk ki a kiserdőbe vagy fel a hegyre, de nem különösebb szenzáció. Szeretik egyesével dobálni a száraz tápot neki, Tappancs ilyenkor cirkuszi kutya, szaltózik.

János életének utolsó évében kifejezetten irritált az egész kutya, akkor mondjuk felfedezték a szomszédaink (Szent E. és co.), és sokat vitték magukkal a kirándulásaikra. És én is futottam az erdőben vele sokat, meg mentem vele bevásárolni, remekül tud bicikli mellett úttesten átrohanás nélkül, átkelés előtt járdaszegélyen ülve várakozva közlekedni, én így vagyok a gazdája. De a szomszédék azért rendszeresen megkérdezik, főleg, ha itt tetőz a káosz vagy a bánat, hogy ne keressünk-e neki másik gazdát, és valóban, nem biztos, hogy való nekünk. Van hová fejlődnöm, de van és marad. Néha szökik a hatszáz méterre lakó Lizához, mindig ugyanoda, nem vagyok boldog. Néha a teraszra kakil, de mostanra megszokott minket, és mi is őt. Ha Lőrinc itt van, ő viszi ki reggel, sokszor este is, és mindig meg lehet kérni szépen (…), adjon neki vizet.

A legnehezebb hetekben unokatestvéremnél, az etológus(kutyakutató)–biológus házaspárnál időzött, és aztán, néhány nappal János halála után, elkezdett hiányozni. Visszahozták, én pedig időnként fellobbanó, újfajta gyengédséggel viseltetem iránta. Sokszor simogatom, és sokkal türelmesebben pattognak a vezényszavak. Jobban értem őt, mi mozgatja. Nagy mámor neki az erdő, az ezerféle szag, a vaddisznók nyoma. Gyönyörködöm benne. Nézem, néz, néha azt képzelem, belé költözött János lelke. Az Úristennek jó humora van.

IMG_6940(este teszek fel még kutyaképeket a másik gépről, de anyósomhoz megyünk, aki ma 98)

72 thoughts on “ez a mi kutyánk

  1. Ez nagyon szíven ütött: “Gyönyörködöm benne. Nézem, néz, néha azt képzelem, belé költözött János lelke. Az Úristennek jó humora van.” Tiszta meleg őszinte érzések születtek bennem. Nagyon köszönöm.

    Kedvelés

  2. Pici koromtól vonzottak a kutyák, de sose laktunk olyan helyen, hogy lehetett volna. (Vagy a szüleim elviselték volna.) Aztán kiköltöztünk falura, és egy este leültünk megbeszélni, hogy akkor fél év múlva, ha már anyósék is ideköltöznek, tehát lesz, aki vigyázzon rá, mikor mondjuk nyaralunk, akkor veszünk egy cuki kis fajtatiszta magyar vizsla szuka kölyköt. Két nap múlva megjelent a kertkapuban egy végsőkig leromlott, kábé másfél-két éves német juhász kan. Utcabeli ismerős látta, mikor kirakták egy szép nagy autóból, egy jó hónappal azelőtt. Sok ilyen kutya kószál mifelénk. Egy hétig ott feküdt a kapu előtt, mire meggyőztem a családot, hogy sajnos nincs választásunk, nem fog elmenni, vagy elpusztul, vagy befogadjuk.
    Behoztuk, megetettük, megitattuk, felhívtam a helyi állatorvost, hogy mi a helyzet, jöjjön már ki és oltsa be, meg főleg a féregtelenítés, három hat év alatti gyerekkel a háznál. Közölte, hogy ő nem jön ki befogadott kutyához, majd ha már biztos, hogy kedves, szelíd jószág, addig nem. Sebaj, felhívtam a *** kutyaotthon alapítványos embert, hogy ez a helyzet, vihetjük-e a kutyát. Hát persze. Kicsit nehéz volt szegényt az autóba tuszkolni. Ott senki se félt tőle, mondta a doktor, hogy szerinte fajtatiszta, ha kikupálódik, gyönyörű jószág lesz, és pont annyi idős, amennyi idősen panelban karácsonyra kapott cuki kiskutyákat ki szoktak tenni. Megkapott minden oltást, féreghajtót, ingyen. Ennek 12 éve. Még mindig gyönyörű, igaz, hogy süket már és majdnem teljesen vak, de még mindig védőpozícióban mozog, ha a gyerekekkel együtt sétálunk a dombon. A legkisebb lányom a szépséges sörényébe kapaszkodva állt fel először.
    Volt, hogy egy macska után póráz végén szó szerint hason csúszva húzott végig három galagonyabokor alatt, de akkor még nem volt ennyire szociális.

    Kedvelés

  3. Szigorú vagy, de/és igazságos: kétségtelen, hogy nem a könnyebb végét fogod meg a dolgoknak. Inspirálsz.
    (emlékszel.. először felhúztam az orrom. De mára értelek.)

    Kedvelés

      • Van egy kedves barátom, aki amúgy kutyakiképzők képzőit képzi. Első számú utasítás: a kutya nem ember, hanem farkas. Kell neki falkavezér. Ha nincs, akkor szenved. A családtagok közül bárki felvállalhatja ezt a feladatot, de az legyen következetes, akkor is, ha a többiek szemében g**inek tűnik. Kettes utasítás: kaja egyszer egy nap, ha kiemeli a fejét a tányérból, el kell tőle venni. Legközelebb majd jobban figyel, és addig eszik, amíg jut. Hármas számú: a falkából kizárás az a halál. Ha rosszalkodik a kutyuli, elég egy órácskára kizárni a területén (ajtón/kapun/réten stb.) kívül, egy józanabb és bölcsebb kutya fog visszatérni.

        Kedvelés

      • Jaj, de örülök a kommentednek! Talán mert a családból nekem kellett felvállalni a g**i státuszt. Időnként nagyon elegem van bellőle, viszont cserébe, én vagyok a szemében az isten.

        Kedvelés

      • Szüksége van rá, hogy valaki isten legyen neki, valakinek fel kell vállalni. Ha senki nem vállalja, akkor ő lesz a falkavezér. Extrém esetekben ebből lesznek a néniket megevő pitbullok, amiről sosem a kutya tehet, de nem a gazdit altatják el.

        Kedvelés

      • Nem tudnám olyan kutya pártját fogni, aki már valami felindulásból ölt embert. És emberét sem.

        Kedvelés

      • Én meg attól vagyok a g**i, hogy nem akarok kutyát. És ebből az is következik, hogy én nem szeretem az állatokat. Pedig az is állatszeretet, ha azt mondom, nekem jobb, ha nem lesz. A nagy állatszeretők meg épphogy megtűrik az egyetlen macskánkat. Aki amúgy szuper, mert épp csak etetni kell, minden mást remekül megold maga.

        Kedvelés

      • Ez mint általános igazság, nagyjából megállja a helyét, ugyanakkor kutyafajtánként és egyedenként is eltérő az állatok vérmérséklete, természete, és van olyan kutya, akivel nem kell folyton izmozni, mégis remekül együtt lehet élni vele, és olyan is van, akivel szinte naponta meg kell harcolni a rangelőnyért.

        Kedvelés

      • Ebben is teljesen igazad van, fajta- illetve egyedfüggő, hogy melyikkel lehet könnyebben együtt élni, de az antropomorfizált kutya, tökmindegy, hogy bullmasztiff vagy csivava, az boldogtalan.

        Kedvelés

  4. ó ez nagyon finom, érzékeny, okos és csillog a humor.

    kutyatartóktól származtatom magam. mindig volt kutya. kutya kell, kutya nélkül nem élet az élet. a kutyának telepatikus képessége van. a kutya hazaszagú. a kutya a legjobb tükör, rossz kedved van kutya? éhes vagy kutya? szeresselek kutya? üljünk ki a kertbe és nézzük a diófán a madarakat? kutya, most csöndben legyünk! és úgy vagyunk akkor. egymáson legeltetjük a lelkünk.

    Kedvelés

  5. Nekem egy kutyám volt, a Csiga, a második nálunk töltött napját az ölemben töltötte, és átvitt értelemben véve ott is maradt. Sosem hittem el, amit szoktak mondani, hogy a kutya átveszi a gazdája tulajdonságait, egészen addig, amíg el nem kezdtem felfedezni az összes kamaszos szorongásomat, a stresszeimet, bizonytalanságomat a kutyámban. Zárkózott, hangulatfüggő, megközelíthetetlen volt, ugyanakkor teljességgel végletes az érzelmeiben, vagy robbant a boldogságtól, vagy rá sem szabadott nézni. Próbált mindig a háttérbe húzódni, senkinek nem a terhére lenni, de ha nagyon akart valamit (általában labdázni), akkor azt erőszakos rohamokban akarta, és megsértődött, ha nem kapta meg. Pontosan, mint én. Egy nyáron hetekig dolgoztak mindenféle munkások a tetőn, attól annyira kiborult, hogy tél közepéig nem engedte magát megsimogatni, csak melléülni lehetett, és akkor esetleg ölbe mászott. Az ölbe mászást az utolsó pillanatig csinálta. Azt sosem bocsátotta meg teljesen, hogy elköltöztem otthonról. Úgy hagyott itt minket, hogy egyszer csak eltűnt. Kész, vége, nem találtuk meg a testét sem, pedig apukám az egész kertet felforgatta, elszökni pedig nem szokott. Nem akart gondot okozni még ezzel sem. Most új kutyájuk van anyukáméknak, ő felszabadult, boldog, gondtalan, csupa életöröm, hát hiába, nem az én kutyám. Semmilyen értelemben. Nekem a hülye, depresszív, reszketeg Csiga kéne. Jó, mi?

    Kedvelés

  6. Na, én a kutyákkal elég furcsán vagyok.
    Gyerekkoromban nagybátyámnak volt egy nagyon okos kutyája, nem kiskedvenc volt, hanem házőrző kutya, és úgy is volt tartva. Régi falusi kutyatartás… Olyan dolgokat kapott enni, amit ember már nem evett meg, és mivel nagyanyám nem volt válogatós, ez se sok nem volt, se jó. Ha bolhás lett, petróleummal öntötték nyakon. Mégis egy teljesen falkacentrikus kutya volt, határozottan szeretetet lehetett látni a szemében ha nagybátyámra nézett, vagy ránk a húgommal. Amikor leléptünk a határt járni, mindig jött velünk, jókat lógtunk hármasban.
    A szüleimnek lett egy szobakutyájuk, miután tényleg mindegyik lány véglegesen elköltözött otthonról. Kislányneve van. Mindenhová felmehet, a párnájukon alszik éjjel. Rengeteg plüssállata van, amikor megérkezünk, a gyerekeknél mindig megpróbál bevágódni azzal, hogy odacipel nekik egyet. A gyerekek nem bírják, ahogy nyomul. Apám úgy kényezteti, mint az unokáit, falatkákat ad neki, játszik vele, amikor akarja a kutya, és leviszi sétálni, ha az az igény. Persze szigorúan csak pórázon, el ne szaladjon. Ha elmennek valahová kutya nélkül, mindig sietnek haza, ne legyen sokat egyedül. A lakótelep kutyáit név szerint ismerik, a gazdikról ugyanezt nem lehet elmondani.
    Nyáron költözünk, lesz lehetőségünk majd kutyát tartani. Én ellenállok. Nem akarok egy újabb nevelnivalót, szobatisztaságra nevelni valót, orvoshoz-fodrászhoz elhordandót. Nem bízok annyira egy kutyában sem, hogy egyedül merjem hagyni egy kisiskolás gyerekkel az udvaron
    és nem akarom, hogy ez korlátozhasson. Ha mindezekkel nem kell foglalkoznom, akkor lehet kutya. Úgyhogy soha nem lesz, gondolom.

    Kedvelés

    • Nekem egy volt problémás a kutyatartásban, hogy a kertben naponta fel kellett szedni a kakit, nehogy a gyerekek belelépjenek. Aztán kitaláltam, hogy csináljunk egy kutyavécét. Mint egy kis 50*50-es homokozó, hetente kiszedve belőle a terméket. Minden hozzáértő kiröhögött, hogy pont a német juhász, amelyik a kakival is területet jelöl, soha nem lehet rászoktatni. Két hétig tartott, míg látványosan lapáton a kakit, meg mellé pórázon demonstratíve a kutyát is oda kellett vinni a kutyaklotyóhoz. Tíz éve, nem azt mondom, hogy mindig pont bele, de mondjuk egyméteres körzetébe sikerül, az már az én reggeli minigolfpartim, hogy belepöcköljem.

      Kedvelés

  7. ó istenem, ez nagyon szép. bár egyben nagyon munkás is, és macerás, és idő, de persze megvan az eredménye. nem mindennapi darab egy ilyen jól nevelt kutya. bár a kutya kicsit mindig mutatja a család idegállapotát. a miénk most már tizenöt éves, töksüket, tökhülye, bár fiatalon is tökhülye volt. a méltóságos öregedés totálisan hiányzik belőle, és rohadt büdös is. de barátságos, bár teljesen neveletlen, fiatalkorában boldog-boldogtalanra felugrott, ami, ha két lábra állva embermagasságú állatról beszélünk, nem az igazi. bár hordtuk kutyaiskolába, igazi következetes türelme senkinek sem volt, hát csak nőtt, mint a dudva, és az ajtót is ki tudja nyitni, pedig csak karácsonykor jöhet be, meg tűzijátékkor/petárdázáskor, és -5 fok alatt. roppant idegesítő állat, de nagyon szeretem, nekem amióta elköltöztem, hiányzik, mert a miénk, és mert olyan jó kis tömött bundája van /airedale terrier és német juhász keverék, magyarán német juhász színű és méretű, kockapofával, drótszőrrel, nagy szakállal/, é az ember úgy el tudja mondani neki a bánatát, és tudja, hogy akkor hogy kell viselkedni. biztos hogy nem sok van neki hátra, és néha nagyon elszomorodom ettől.
    most otthon macskánk van, ami roppant szórakoztató, de az nem hallgatja úgy meg az ember bánatát. az is nő mint a dudva, letarolja a szobanövényt, de már tudja, hogy melyiket nem szabad, és hogy a kajámba nem eszik bele. de macskát különben sem nevelünk. összecsiszolódunk.

    Kedvelés

  8. Nekem 3 van, adoptalt, sokat szenvedett mind. Kemeny munka volt ilyenne nevelni oket, mi mar erezzuk egymast. Azt folyton megkapom, hogy miert nem gyereket szulok helyettuk, hat amiert mas nem szereti a kutyakat, en ugy a gyerekeket nem, es imadom, hogy most ezert senki sem fog kovekkel dobalni 🙂 Foleg, hogy ennek ellenere 2 evig viselkedesproblemas kamaszokkal kutyas terapiaztam.
    Azt meg ugy szeretem latni, amikor valaki nem kutyas berkekben mozog, nem a mindennapja a mikrochip meg az ivartalanitas es megis van olyan intelligens, hogy belassa, mikent jo oket tartani 🙂 Sok ‘ertelmisegi’ ostoba elleti ugyanis a szukajat es szaporitja a menhelyen parvoban elpusztult kiskutyak szamat (allatgondozo 2 evig szinten, borzaszto egy dolog ilyet vegigasszisztalni). Egy szo, mint szaz, aki tartja, gazdagabb, aki nem, az mashogyan az. ‘Csak jo legyen. ‘ 🙂

    Kedvelés

    • A legkisebb lányom “kutyaidőben” kábé egyidős volt a Fülöppel, mikor hozzánk került. (Mármint a kutya.) Nagyon sokat voltak együtt, és nekem hihetetlen érdekes volt látni, hogy kábé ugyanakkor csináltak/tanultak dolgokat, együtt szocializálódtak nagyon sok mindenben, és a fejlődésük gyakorlatilag akkor vált ketté, mikor a gyerek elkezdett mondatokban beszélni. Persze Füli már fiatal felnőttként került hozzánk, érdekes lenne kipróbálni ezt egy kölyökkutyával, de csak ezért nincs kedvem szülni egy negyedik gyereket.
      Hányan tartanak kutyát, akik nem is szeretik igazán a kutyákat, és hányan tartanak gyereket, akik…

      Kedvelés

  9. Mindig voltak kutyáink, leginkább több. Volt egy bernipásztor, birkatürelmű jószág (vakvezető kutyák sajátja) simán hagyta hogy még öltöztessem is mindenféle pólókba, kalapokba amikor gyerek voltam. Még a szánkót is húzta. Most nincs kutyám, csak anyáméknál. Hiányoznak nagyon.

    Kedvelés

  10. Én félek a kutyáktól egy gyerekkori eset miatt.
    Ezért nem nyugtat meg amikor a gazdik póráz nélkül sétáltatják a kutyát, ott ahol én is vagyok, és amikor tőlük úgy 20 méterre lévő kutya közeledik felém, csak odakiabálnak, hogy nem bánt. Hát köszi, engem ez nem nyugtat meg!

    Általában ha ismerős/barát jófej kutyájáról van szó, akkor előbb-utóbb összebarátkozom vele, meg is simogatom! 🙂 De jellemzően, ha társaságban vagyunk, és mindenki imádja a kutyát, és játszik vele, én meg csak távolról teszem ezt, akkor a kutya kitalálja, hogy engem kell meghódítani, és juszt is nekem hozza a labdát! 🙂
    Alapvetően biztos az a baj velem, hogy egyszerűen nem tudom kódolni a kutya jelzéseit, számomra nem értelmezhető fogalom a “játékból morog”.

    Egyik ismerősnek van egy fiatal kutyája, aki maga a kiszámíthatatlanság, teljesen váratlanul morog és ugrik, nekem ez nagyon félelmetes. Nem is nagyon simogathatja meg senki, csak a gazdi. És nem értem a gazdáját, miért nem neveli meg, miért nem szigorúbb vele (én mindig szívbajt kapok, amikor morog a kutya, úgy hogy van a társaságban kisgyerek is….) Úgyhogy, Éva, le a kalappal, hogy te ilyen következetes falkavezér vagy!

    Kedvelés

    • Fúúú, van olyan hely, ahol én is elengedem a kutyát, de alapvetően át tudnám harapni annak a torkát, aki az ugrálós, morgós, ugatós kutyájával való konfrontálódást rákényszeríti másokra. Pláne nem gyerekekre. Ha sétáltatni megyek, nyilván játszós naciban, és már előre tudom, melyik rottweiler fog nekem rohanni, átölelni a vállamat és szájon csókolni, de hogy örülök neki, az túlzás. (Titokban ilyenkor szegény ugrálós kutyáknak rá szoktam lépni a hátsó lábukra, csak egy picit, de azért fájjon, általában utána nem ugrálnak rám. Amerya, nagy hülyeséget csinálok ezzel? Sose volt még belőle baj, se kutya, se gazdi részéről…)

      Kedvelés

      • Amellett, hogy közterületen törvényileg is tilos póráz nélkül. Viszont kutyát meg biciklin pórázzal tilos, ezt oldja fel nekem valami rendőrjogász, hogy akkor kutyázni ÉS biciklizni teljesen tilos? Az nagy Armageddon volna nekem.

        Kedvelés

      • Mi ilyet használunk. Biztonságos, a rugónak köszönhetően, ha megugrik a kutya akkor sem ránt el, valamint az sem hátrány ha mindkét kézzel tudom fogni a kormányt. Nekünk nagyon bevált.

        Kedvelés

      • Ösztönösen jól csinálod. Nevelés szabály, hogy az ugrálós kutyának ki kell lökni a hátsó lábait úgy, hogy elveszítse az egyensúlyát. Az nem fáj neki, de kellemetlen, így leszokik az ugrálásról meg a feltámaszkodásról. Te majdnem ezt alkalmazod a rálépéssel.

        Kedvelés

      • Köszönöm, akkor ezentúl ezt csinálom majd. Engem általában tényleg nem zavar, ha bármiféle kutya rám ugrik. Az is ritkán fordul elő, hogy olyan ruhában legyek, ami egy-két sáros praclinyomtól veszít a varázsából. De tudom, hogy egy gyerekben esetleg egész életére kutyafóbia alakulhat ki ettől, mint apukámban, aki képes volt a Körúton átmenni a túlsó oldalra (2*2 sáv + a sínek), ha meglátott egy tacskót pórázon.

        Kedvelés

    • Akik félnek a kutyáktól, azok sokszor úgy viselkednek egy állat jelenlétében, hogy a kutyák idegesek lesznek tőle. Simán előfordulhat, hogy egy tök jámbor kutya nekiugrik valakinek, aki fél tőle, pedig általában megbízható és nyugodt. Egyébként is a kutyák érzik a szagunkon, ha félünk, és ez is agresszívvé teheti őket. Pont ezért én nagyon haragszom, ha valaki ezzel a “nem bánt” szöveggel jön, mert igenis előfordul, hogy mégis támad egy kutya. Mellesleg ezek a szabadon engedett, “nem bánt” típusú kutyák általában elég fegyelmezetlenek, szóval ha mégis morog, vagy sunyul a kutya, nem fog feltétlen hallgatni a gazdájára.
      Ebből az is következik, hogy aki fél a kutyáktól, annak sokkal több rossz tapasztalata van a kutyákkall, mint másoknak.
      Gyerekkoromban én is féltem. Nem tudom, mikor, de aztán valami megváltozott bennem. Azóta egész másképpen viselkednek velem a kutyák.
      A “játékból morog” meg kamu. Teljesen megértelek!

      Kedvelés

      • Igen, a “nem bánt” dolgot én is utálom, meg azt is, hogy amit leírtál, miszerint a kutya megérzi, ha félnek tőle, és azért támad(hat), ezt elég sokan mintegy mentségként emlegetik fel a kutyák mellett (úgy gondolom, te itt nem, nem azért hoztam fel). Mintha mindenkitől elvárható lenne, hogy leküzdje a félelmét, és fegyelmezetten viselkedjen. Például egy gyerektől is. Én a szüleimmel is vitatkoztam egy időben, amikor láttam, hogy hagyják az amúgy kistestű kutyájukat odaszaladni egy kisgyerekhez. Futtatópórázon, de akkor is… Merthogy a kutya hogy szereti a kisgyerekeket, és nem bánt. Na persze, mit érez közben a gyerek, arra nem gondoltak.

        Kedvelés

      • Igen, erre az aspektusra is gondoltam, jó, hogy hozzáfűzted. Ez is egy hülye társadalmi elvárás, hogy a kutyát szeretni kell, aki nem szereti, vagy fél tőle, az nyilván defektes, és csak magának köszönheti, ha torkonharapja egy rotweiler.
        Most eszembe jutott egy hülye párhuzam: a kutya az ember barátja, mindenkinek szeretni kell. Az viszont ha valaki nem szereti a macskákat, az teljesen elfogadható. Sőt jogos, hiszen a macska olyan öntörvényű. Ha valaki légpuskával fenékbe lövi a girhest miközben becserkész egy szegény verebet, az meg mulatságos csínytevés. (Mellesleg a kutya férfi, a macska női jellem.)

        Kedvelés

      • Köszi! 🙂 Igen tudom, hogy megérzik. Sokat fejlődtem az utóbbi években, próbálok mindig pozitív gondolatokat küldeni a kutyus felé, hogy ne a félelem domináljon. Többé-kevésbé sikerül. Persze nem én vagyok az, aki egy idegen kutyussal először barátkozni kezd. Valaki írt itt a bernipásztorokról, velük nekem is nagyon jó tapasztalatim vannak: nagyon finoman közelednek az emberhez, a gyerekekhez meg különösen.

        Kedvelés

  11. Volt valaha egy spánielem. Az a kutya akkor került hozzám, mikor még szingli voltam. Járt velem kutyasuliba, futni, mindenfelé. Kirándultam vele. Aztán férjhez mentem, és a kutya kiszorult az ágyam mellől, majd a gyerek érkezése után a lakásból is. Ám mindig jött velem mindenhová. Gondolhatod, milyen okos kutya lett. Pisszre értett mindent. A babakocsit őrizte a gyerekkel. Egyre távolabb került tőlem, de ő kitartott és elfogadta a helyét. Aztán lett már x- edik gyerek is. Egy napon sétálni mentem a gyerekekkel és a kutyával. A kicsi alig totyogós volt, a másik pár évvel nagyobb. Velünk a kutya, aki szabadon futkosott. Nagyon csendes utcában lakunk, így a kicsit magam elé engedtem. Ekkor váratlan dolog történt. Lakott tőlünk nem messze egy háznál kettő rotweiler, akikről köztudott volt, hogy életveszélyesek, és gyűlölik a gyerekeket. Ismertük őket, mert nap mint nap láttuk, milyen haraggal ugrálnak a kerítés mellett, mikor arra járunk. Most azonban kivágták a kaput, és kirohantak az utcára. Valaki nem jól csukta be a kaput, és ezt a két kutya tudta. No, kirontottak és rohantak az egyéves gyerek felé. Az egész olyan volt, mint egy álom. Lassítva láttam mindent a rémülettől. Ám ekkor a kutyám betört a rotik közé, és ezzel a figyelmüket elterelte. Már nem a gyerek volt a lényeg, hanem a még kisebb- a kutya. Elkapták és vadul rázta egyikük, míg a másik ugatta. Én persze odaugrottam, rugdostam és a kezemmel próbáltam leszedni, de hiába. Addig őrjöngött, míg eltörte a gerincét. A kutyám úgy halt meg, hogy engem nézett. A gyerekem így maradt életben.

    Most is van kutyám. Terápiás kutya. Lélekbeteg gyerekekkel van 🙂

    Nekem az a fotó a poszt végén- az nagyon szép.

    Kedvelés

      • ???
        Miért hazudnék? csak annyira ideillett éva okos kutyájához. amúgy a kutyát- mint tömeget- ki nem állom. a szomszédaim éjjel ugatós, csavargós, kertemet pusztító kutyáit, vagy ezt a kettőt, akik ilyen tragédiát okoztak. vannak azonban különleges állatok, akik összeszimbiozálnak velünk, és hősökké válhatnak. ez a fentebbi egy különleges történet. a fiamnak alaposan bele van vésve az eszébe- hisz emlékei nincsenek róla- hogy hálával tartozik egy kutyának.

        Kedvelés

      • Nem feltétlen hazugságra gondoltam, inkább színezésre, vagy valami más történetmódosításra, mert nekem nem igazán jön össze a történet. És ha nem lenne igaz, nyilván akkor sem írnád ide, hogy “na jó, nem így volt”. Nem is ez a lényeg.

        Kedvelés

      • Velünk is történt hasonló, három kisgyerekemmel voltam, és megtámadott (volna) minket egy ott azon a környéken mindig szabadon engedett kuvasz. Fülöp háromszor vitte le a földre, mire a kutya megértette, hogy jobb, ha hazasiet. Ott sem a kutyára haragudtam, hanem a gazdáira, akik hagyják szabadon kódorogni. Este azért átmentem hozzájuk, és szóltam, hogy a kutyájukon levő sérüléseket a Füli okozta, ne aggódjanak, be van oltva. Persze azóta is szabadon mászkál, hozzánk értelemszerűen azóta nem jön közel.

        Kedvelés

  12. Milyen az élet?! Ez a bejegyzés éppen most?
    Tegnap el kellett altatni a kutyánkat. Hét éves volt. Fagyállómérgezés. Két nap, rohamosan rolmó állapot. Leállt a veséje. Végül már csak lélegezni tudott.
    Panellakásban kényeztetett falkavezér volt, saját fotellal, mikor nem tudták tovább tartani, és hozzánk került falura. Még nem volt két éves, de sosem tudott beletörődni a kényelem és irányítás elveszésébe. Kicsit mindig hisztis primadonna maradt.
    Azt hittem nem is szeretem igazán, de most, hogy nincs, hiányzik.

    Kedvelés

  13. rettenetesen érdekes ez a poszt, ez a már-már katonás hozzáállás… puritán, protestáns vonal a buja életműben. Főleg így két posztnyira a “tanulságos mesék”-től.
    de tetszik a kutyás attitűdöd!

    Kedvelés

  14. Bizony kell a rangsor. Szabályok nélkül nem lehet együtt élni egy kutyával. Hát még többel. Érzelmi kapcsolatban álltam a kutyáimmal. Mindig véletlenül lettek, jöttek maguktól, vagy hozták őket. Kerítés és lánc híján szabadon “dönthettek” arról, hogy velem élnek-e. Olyan világvége paradicsomhelyen laktam, hogy ez nem bántott/zavart másokat. Benő, róla írnom kell, mert minden meggyőződésem és általam hozott szabály ellenére utolsó napjaiban a saját ágyamban melengettem a felére fogyott, reszkető, valamikori erős, disznópofacsontot kettéharapó, nagytestű német juhászt, és az állatorvos a szívébe szúrta a nagy tűt, hogy haljon meg, ne szenvedjen tovább gyógyíthatatlan betegségétől… őt hozták ifjan, mert “kibírhatatlan” szökős volt egy lakótelepi panelből, a leghumortalanabb kutyám volt, sokat tanultam tőle ( a kajáját odatolta a hat napig tartó szerelmének, aki szintén nálam élt és napokig kísérgette, két méternél messzebb nem ment tőle, óvta, még tőlem is azt a “cafkát”, hogy úgy mondjam, ha nem látom, nem hiszem el :D) Minden kutyának más az egyénisége. Pl. volt, aki bolondult az autóért, és búskomor volt, ha egy hétig nem vittem el sehova, a másik meg akkor se volt hajlandó autóba szállni, ha a fejem tetejére álltam. Védtek meg betörőtől, csavargótól, vaddisznótól és szomorúságtól. Mikor elveszett a “paradicsom”, meg kellett válnom tőlük (is). Jó helyen vannak, de… Még egy érdekes dolog: évekig nem jöttem rá, hogy hova járnak szükségüket elvégezni, ugyanis az nagy hatalmas telken soha sehol egy kupacka nem jelezte, hogy itt kutyák is laknak. Gondoltam, valahova a közeli erdőbe.. Majd egyszer egy távoli szomszéddal tereferélve, megjegyezte, hogy el nem tudja képzelni, miért van annyi kutyakaki a körtefája alatt… Ott irultam pirultam nagy zavarban a felismeréstől… nesze neked erdő, kényelmes képzelgés… körtefa alá.. a fene távoli szomszédhoz… Elhebegtem neki, hogy szerintem miért is, jót nevetett, nevettünk, ittunk egy pálinkát, béke volt.

    Kedvelés

  15. Egész életemben féltem a kutyáktól. Amikor megszületett a nagyfiam, és totyogós korú lett, nagyon tudatosan, bár “remegve” demonstráltam, nem, nem kell félni a kutyáktól, nem bánt. Ő zárkózottabb amúgy is, de sosem volt/lett valami nagy kutyabarát. A lányom, aki egy örökmozgó kisgyerek volt, 3 évesen a járdaszélén ült szinte mozdulás nélkül egy órát, mert egy kölyök puli elaludt az ölében. Miatta lett végül a kutyánk, mikor kész volt a tetőtérbeépítés is. Lányom akkor volt 14 éves, elmentem vele az Illatos útra, onnan választottunk egy kölyköt. Szerencsénk van/volt vele, nagyon jó idegrendszerű, jó természetű, hálás kutyus. Szerencsém van vele, néha úgy érzem, ha nem lenne, már rég megbolondultam volna. Ő az, akit meg lehet simogatni, el lehet neki mondani, mennyire tele van a hócipőm. Lányom szerint: anya, te a kutyával beszélgetsz legtöbbet, ami majdnem igaz. Három felnőtt gyerek, nem mindig igénylik sem a szavakat, sem az érintést (legalábbis nem tőlem :)), igen, a kutyus valamit pótol.
    Tökéletesen kevert vérvonalú kutya, anno az állatorvos kerekítette ránk a szemét, mikor vittük csipeztetni (volt vmi akció): ma ő az első keverékkutya (este, munka után voltunk). A családban a közös nevező a kutya: őt mindenki szereti. Nagyon finom, tartozkodó jószág, nem rombol, nem lopkod, csak leül elénk, mikor eszünk és NÉZ. Nagyfiam szerint egy éhinségtől sújtott városban sem halna éhen… Ha a nézés hatástalan, következő fokozat, hogy a mancsát, vagy a kobakját finoman az ember térdére helyezi.
    Szereti a töltött káposztát, a kelkáposztafőzeléket, és néha bennem is felmerül, anyám született benne újjá, hogy ebben a formában segítsen “túlélni”.

    Kedvelés

  16. Nálunk is van egy Bubikutya, alias Buborék. Zsemle színű labrador, 1 éves. Hihetetlen lelkülete van: amikor a férjemmel együtt foglalkozunk vele, akkor ő a “rossz” kölyök kutya, kajla, csahos, hisztis, szófogadatlan. Amikor a négyéves fiammal játszanak, akkor a kutya lesz a nagy testvér: gyengéden dugja az orrát, hagyja, hogy húzza a farkát a gyerek, ha az csempehangon visít a kert végéből, hogy “Bubikám, gyeje máj!”, akkor rohan…. Amikor nekem nem fogad szót, akkor elég csak arra gondolnom, hogy milyen tiszta szeretet van a két “gyerek” között és mindjárt megenyhülök. Na jó, azért olyankor kiakadok, amikor összehányja a konyhát, vagy kipöcköli a postaládából a levelet és a friss bankkártyámat szétrágja 🙂

    Kedvelés

  17. Én és a lányom nagy kutyabarátok vagyunk, noha az én az évek múlásával finnyásabb és kicsit óvatosabb lettem, mint hajdanán. A fiúk mind tartanak a kutyáktól. Nagyon hálás vagyok minden gazdának és kutyának, akik alkalmi találkozásaink során hajlandók arra, hogy lányom kiélje rajtuk a mániáját, a fiúknak meg oldani lehessen a szorongását. Sok jó élményünk van, Tappanccsal is, de nagy kedvencünk a környékbeli kerekes kutya, egy hatalmas, dús szőrű, hajlott kora és mozgáskorlátozottsága ellenére is méltóságteljes németjuhász, aki épp oly nyílt szívű és türelmes, mint a gazdája. Türelemsen viseli a lány nyomulását, a fiúk hol tétovább, hol hebrencsebb barátkozási kísérleteit. Természetesen nem várom el senkitől, hogy rendelkezésünkre álljon ebben az ügyben, a gyerekeimet pedig mind a gazdával, mind a kutyával az udvarias és hatékony kommunikáció irányába terelgetem.
    De van, amikor kiakadok. Az általunk gyakran használt bicikliút mellett kutyafuttatók vannak, és ha a fiúk bicikliznek, van, hogy megtorpannak egy kósza eb miatt. Az esetnél az apjuk volt jelen, aki szintén tartózkodó a kutyákkal, de felnőttként azért jól kezeli. A nagyfiam azonban pánikolt, mikor egy szabadon mászkáló kutyához közel ért. A gazda nem reagált. A férjem visszament a gyerekért, próbálta demonstrálni, a kutya nem veszélyes. De a gyerek nem oldódott. Erre a gazda már észbe kapott, odajött és magyarázni kezdet, hogy “Nem szabad félni a kutyától, mert akkor megérzi a gyengeséget és támad!” Persze csak úgy általában gondolta remélem, nem a sajátjára vonatkoztatva… Hogy lehet azt parancsolni valakinek, különösen egy gyereknek, hogy ne féljen, miközben kicsit még ijesztgetjük, fenyegetjük is? A férjem csak ordított, hogy akkor is fogja meg a kutyát, mert ez bicikliút, de nekem utólag – ahogy ez lenni szokott- eszembe jutott egy frappáns megoldás , hogy le kellett volna pattania mind a száz kilójával a bicóról, megindulni az okos gazdi felé, miközben közli vele, hogy ő általában nagyon nyugodt, de ha félelmet érez, az agresszívvá teszi. Nem éppen erőszakmentes kommunikáció, de azért vicces lett volna.

    Kedvelés

  18. megint döbbenet, épp a hét elején vittünk menhelyre 4 kiskutyát, szerelemgyerekek, de a 7ből csak 3 maradhatott a szüleimnél- remélem, megtalálják az így szerető gazdájukat, lehetőleg hamar

    Kedvelés

  19. Nagyon tetszik ez a következetesség, ez a kitartás. Irigylem, én még nem vagyok ilyen.

    Azt gondolom, hogy így szabad kutyát tartani, ahogy te írod.

    Nekünk nincs kutyánk, és ha rajtam múlik, nem is lesz. Habár… talán öregkoromra. A lányom folyamatosan presszionál, lesz-e kutya, és mikor lesz. Hiába mondom, hogy nem lesz, én nem vagyok rá képes, hogy együtt éljek vele egy lakásban. Mondja, hogy majd ő mindent megcsinál! Persze, és mi lesz azzal a kutyával, fel fog kelni ötkor, fél hatkor azért, hogy reggel kivigye? Mi lesz kéthetente apás hétvégeken, és mi lesz amikor nyári tábora megy? Lett egy nyuszink, törpe, az nem ragadozó. Annyira aranyos, és annyira nagy öröm nekem, hogy nem félek tőle (hát minden állattól tartok egy kicsit), de még ez is teher néha, naponta almozni, etetni. A lányom csinálja, de nem minden nap, muszáj néha segítenem.

    Én félek a kutyáktól. Már nem úgy, mint gyerekkoromban, de egyszerűen nem szeretem, ha jön, szagol, nedvez, ugrik. Az borzasztó, mikor szembe jön egy kutya, és nem látom a gazdáját, és jön. És néha ugat, vagy áll és morog, és moccanni sem merek, csak kiabálok, hogy kié ez a kutya, hívja vissza. És ijesztő, amikor hívja, és kutya nem megy, csak morog. És dühít, amikor csak odaszól, hogy ne féljek, nem bánt. Aha, akkor miért morog és ugat így? Nem vagyok hülye, én is tudom, hogy más egy vidám, játékos kutya, meg egy ellenséges viselkedése.

    Az a furcsa, hogy azért az évek teltével egyébként megszoktam ezt, hogy kutyák is vannak a világon. Ismerősök kutyáit, ha félve is tartom néha szemmel, de elviselem. Némelyik jó fej, bájos és elbűvölő, kedves. A fejét, a hátát szívesen megsimogatom ha szép és nyugodt, ha kicsi kutya ugrik rám, már nem kapok frászt. Némelyik ahogy jön… Valami olyan van a szemükben, mintha belepusztulna, ha meg nem simogatnám. Akkor na jó, legyen, ilyen kiszolgáltatottságot nem lehet szívtelenül elnézni. Miféle kiéhezettség ez törődésre, szeretetre? Pedig jó gazdái vannak. De ezzel úgy együtt tudok érezni. (Csak én hiába nézek bárkire, azt nem veszik észre az emberek….) Szóval néha azt gondolom, hogy ha kölyökkorától nálunk lenne egy kutya, és lenne időnk és pénzünk kutyaiskolába vinni, akkor azt az egyet, a miénket tudnám szeretni.

    Az jutott még eszembe erről a bejegyzésből – bár elnézve a sok kutyás hozzászólást, lehet nem egészen ide illik – hogy van itt egy kis hasonlóság a gyerekneveléssel. Vannak okos emberek, akik kritizálnak, hogy miért így vagy miért úgy bánsz azzal a kutyával, aztán meg azért kritizálnak, ha az a kutya nem megfelelően viselkedik. Ahogy olvastam, az jutott eszembe, amikor arra próbáltam nevelni a lányomat, hogy távolabbi rokonokat, barátaimat, munkatársaimat magázza. Köszönjön úgy, hogy jó napot kívánok, szólítsa Anna néninek. És akkor Anna kikéri magának, ő még nem olyan öreg (akkor is, ha amúgy öreg), és különben is a gyerek még kicsi, mondja csak hogy szia, és hogy Anna, és tegezze nyugodtan. Beleszólnak, meg nem akarják a magázást, és évek múlva én kapom a kritikát, hogy a gyerek mindenkit tegez. Én meg csodálkozom, eddig senkinek nem volt fontos, hogy magázzon. Ők miért csodálkoznak? Én feladtam, engem is úton és útfélen letegeznek akkor is ha én nem, akinek ez most még fontos, az kérje meg, hogy vele úgy beszéljen. Amúgy tudja hogy kell, mert tőlem hallhatja, meg sokat olvas, csak nem volt módja gyakorolni.

    Kedvelés

    • A saját kutya sok mindent megváltoztat. Volt kolléganőm hasonlóan állt a kutyákhoz: kint a helyük, tőle lehetőleg távolacskán.
      Mindaddig, amíg a már felnőtt fia be nem szerzett valahol egy staffit, és rá nem bízta az anyjára, mert ő ment dolgozni külföldre. Ekkor kezdődött a nagy szerelem, kiskutya a lakásban, sőt: az ágyban, kézből etetni, kutyasuli, stb. 🙂

      Igen, a kutya és a gyerek egy kategória, ami a beleszólásokat illeti. Mindig mindenki okosabb a gazdinál/szülőnél.

      Kedvelés

  20. Szerintem jól csinálod a kutyával, igen, kell neki a falkavezér.
    A beagle különben is okos jószág és kifejezetten falkakutya (falkavadászatokon használták eredetileg), tudnia kell a helyét a rangsorban.

    Én amúgy kicsit kutyabolond vagyok, kettőm van, mindegyik keverék, nem a külcsínre hajtok .-)
    Egyik már 15 éves és ehhez képest jól tartja magát. Kicsit süket, kicsit vak, legalábbis már nem az igazi a szeme meg a füle sem, viszont még mindig jövőmenős, játékos. A mozgása már merevebb, a hátsó lábai gyengébbek kicsit.
    A másik kb. feleolyan idős, ő ivartalanított szuka, már így került hozzám, utcán találták, németjuhász keverék. Lusta disznó, kicsit kövér is, mert eleszi a kaját a másik elől, aki csak nézi, hogy a Liza tömi a fejét. Amikor rájön a bolondóra, körbenyargal párszor a kertben, mint egy tank, kicsit se kecses a mozgása .-)
    Bejárnak mindenhová, kivéve az ágyamat és a konyhát, fürdőszobát, ezek a tabuhelyek. Mindig ott vannak, ahol én, társak. Nem eszünk egy asztalnál, koldulni tilos, Pórázon vontatnak, viszont egy szóra bespuriznak a garázsba – amiben már több éve nincs kocsi, lomtárként funkcionál -, ha jön vagy távozik valaki.

    Majd ha egyszer elmegyek a blogtalálkozóra – idén nem, mert nekem több idő kell megmelegedni valahol – és az is nálad lesz, megdögönyözöm a kutyádat, akkor is, ha nem tetszik, mert én meg olyan vagyok. De nem adok neki falatkát, nem hívom magamhoz, ha ellenkező utasítást adsz neki, általában véve igyekszem nem rombolni a nevelési eredményeidet 🙂

    Kedvelés

  21. nekünk mindig volt otthon kutyánk, de azok olyan falusi kutyák voltak. kint, mi bent. valahogy amúgy is tartottam az állatoktól. kb. 2 éve sokat beszélgettünk róla, milyen lenne kutya, én mindenképp kicsit akartam, lett egy tacskó-havanese, vagy mi, keverék, bár mi szálkás szőrűnek vettük, dehát nagyon kicsi volt. nekem bejött cesar millan, testmozgás-fegyelem-szeretet, de nálunk mindenhol ott van, óráim alatt ül szépen, vagy eljátszik az asztal alatt, bár … jaj, nem akarok belemenni történetekbe, én vagyok az, aki, amióta kutyás lett, órákon át mesélne, ha nem fogná vissza magát, így csak magamnak szoktam. amit le akartam írni, hogy gyerekkorom óta visszatérő álmom volt a kutyatámadás. sosem támadott meg kutya, de kicsit féltem tőlük, és ehhez kapcsolódva nehéz időszakokban mindig előjött a kutyatámadós álom. nagyon félelmetes volt, és nem ritka. amikor megjött a mi kutyánk, az álmok átváltoztak. úgy kezdődött, hogy az álomkutyák jöttek, és elmentek mellettem. aztán legközelebb hozzájuk értem. nemrég, egy nagyon húzós időszakban jött a kutyás álom, két óriási kutya jött, megszagoltak, és együtt indultunk el, egymás mellett sétáltunk lassan. soha többé nem álmodok kutyatámadást. (helyette gyakoribb lett a másik, autóban ülök, rohan, nem tudom vezetni. kíváncsi vagyok, mi váltaná, ha szereznék jogsit…)

    Kedvelés

  22. Visszajelzés: én leszek a belügyminiszter | csak az olvassa — én szóltam

  23. Visszajelzés: a háziállatok és én | csak az olvassa. én szóltam.

csak okos-jóindulatú írhat ide

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.