Ezen gondolkodom most, mert nem akarok nagyon a lecsóba csapni. Inkább megértően eltűnődöm azon, hogy aki ennyire bizonygatja a homlokegyenest ellenkezőjét annak, amit én mondok, az vajon honnan veszi. Mi az az élményanyag, tapasztalat, kiknek a történetei és honnan, miféle meggyőződések, prekoncepciók, ami miatt azt mondhatják,

a nők terrorizálják a férfiakat

minden körülöttetek forog, a lábatok előtt heverünk

miattatok, beteg lelkű emancipuncik miatt tart itt a világ

Honnan vannak az információink?

A maga történeteit ismeri mindenki, a családjáét, egy-két tucat barátét jól, és még néhány százat hallomásból.

Mást lát az, akinek a szakmája emberekkel kapcsolatos, azon belül is mást egy pszichológus, mint egy ügyfélszolgálati munkatárs vagy egy hostess, és mást, aki mikroszkóppal, és mást, aki bitekkel foglalkozik.

Aztán, olvasunk újságot, regényt, nézünk filmeket.

De ez már projekció. Mert amit meghallunk, amilyen cikkre rákattintunk, amelyik fimet megnézzük, abban már a korábbi, kész lényünk dönt. Sőt, talán a magunk életét is így értelmezzük: azt vesszük észre belőle, ami beleillik… mibe is? Ez a nehéz, én szocializációnak hívom, de afelől akár észre is vehetnénk, mi történik, viszont az is a szocializáció része, hogy tartsuk normálisnak, tolerálhatónak vagy legfeljebb egyéni problémának, ami cseppet sem az.

És ott van az értékrend, ideológiák, érzelmi azonosulás, iszony más jelenségektől, és akkor ahhoz igazítja ki-ki, amit átél, hall, megtud, aszerint dönt az élete fordulópontjain.

Szerintem a tabumentes megismerés, a kritikus gondolkodás az, amivel közelíteni érdemes a világ jelenségeihez, alapértékeim pedig a társadalmi egyenlőség, szolidaritás, humanizmus, tolerancia, méltányosság, őszinteség, szembenézés. Mindenféle érdekel, és nagy örömet lelek írásban, olvasásban, filmekben, színházban. Azt tapasztalom, aki nyitott a művészetre, nem feltételenül a szórakozást keresi benne, az sok mindent másképp lát, mint enélkül látna, és talán akkor nem is ütközik meg annyira az emberi lét sokféleségén. Nem élhetünk örökké biztonságban, a jól ismert közegünkben, egyféle emberek között. Néha felháborodunk, néha csodálkozunk, máskor sikerül felülemelkednünk magunkon. Én most, túl a döbbeneten, próbálom megérteni, miért mondanak ilyeneket és mást is, még sokkal durvábbakat.

Aztán, nevel még az élet. Amikor a határokhoz érünk. És egyrészt szétzúz, másrészt meg összeszed. Keményít és lágyít, egy komplett kenhető margarin vagyok már. Én talán már sosem fogok az utca emberén, egy-egy örökké néma diákomon, a reménytelen kapcsolatához ragaszkodó, abba újabb gyereket szülő asszonyon megütközni, mert alapélményem lett, hogy nem tudhatom, mit élt át. Rólam sem tudják, hülyén is viselkednek sokan.

Amúgy meg újságíróagyam van, ami annyit jelent, hogy folyton nagyon figyelek, gyűjtök, értelmezek, és erősen a nyelvi kifejezésmódhoz, szavakhoz, fordulatokhoz kötődöm. Viszonylag szűk élményanyagom volt úgy huszonöt éves koromig, nem buliztam, nem utaztam, nem pasiztam, akinek a történetét ismertem mondjuk, abban volt meredek is, de semmi halál, homoszexualitás, prostitúció, és drog, alkoholizmus se, ún. (de szoktátok ezt szidni) budai értelmiségi élet, de ez sem egészen igaz, mindegy, viszont pont más értékekkel, mint amiben ma hiszek, mára már nagyon nem értjük egymást. Aztán kinyílt a világ. Nagyon sok embert megismertem, tanítottam, barátkoztam, civilek közt dolgoztam.

És fórumon olvastam még többet. A legérdekesebb, amikor más téma kapcsán elszólják magukat, és egyszer csak, amikor nagyon hasonlóakat írnak mások is, kiderül, hogy ez tipikus. Ezt nevezem jelenségnek mindig. Hogy ugyanúgy megy ezer meg ezer családban. Hogy például a gyerek nyűgös, és apa ingerült, nem bírja ezt, és anyát hibáztatja, amiért a gyerek nyűgös, ki is megy cigizni, és anya sajnálja a gyereket, elege van az egészből és bent marcangolja magát, hogy nem jól csinálja, sem a gyerek, sem apa nem jelzi vissza, hogy ő kompetens — csak épp nélküle megállna az élet. Semmi hibáztatás, értelmezés nincs ebben, tehát akik ilyesmiről számolnak be, azok nem gondolják, hogy apa könnyen megy ki és könnyen hibáztat, csak az élmény hasonló. És hogy a nők állandóan úgy érzik, egy kalap szar, amit ők csinálnak. Hogy kaotikus az élet, és nem beszélget velük senki, nincs idő, lepusztult a ruhatáruk és a szókincsük, apa türelmetlen, nem jó a szex. Igen, ezek a panaszkodók, de a nagyon tipikus panaszokból összeállt valami. Ilyen apróságokból rengeteg. És én sem hibáztatok, de ezt észreveszem, és lesz itt valami, és akkor arról írok, és azt azért ki kell hogy mondjuk, hogy dühösen kimenni baromi könnyű.

Aztán, beszélgetések sokakkal, akik hasonló cipőben járnak. Segítő csoport, és annak a szemléletformálóan aktív négy éve, útkeresés együtt, jó száz nő fordult meg ott. Néhány alapolvasmány: okosak, pontosak, sokszor linkeltem már őket, most nem teszem, A vágy csendje, Mérgező szülők, Hétköznapi hímsovinizmus.

Én innen veszem, amit mondok, illetve ez volt az alap, és most már látom az apró jeleket is, és azt gondolom, nagyon nagy baj van. Kivagyok a magazinok eufemizmusaitól, és szeretném, ha az egész, ami férfi és nő között megy, igazságosabb, kölcsönösebb, derűsebb lenne. Nem a feminizmus alapműveiből veszem, amit mondok — kényes vagyok a saját utamra,gondolataimra, és nagyon utálom, amikor olyasmit tulajdonítanak nekem, amit nem mondtam –, hanem a szemléletem, kérdéseim hasonlóak, és abban biztos vagyok, hogy nem szükségszerű hogy a nők ennyit szenvedjenek.

És alapélmény még, de időrendben utolsó a férjem, aki igazságos, kölcsönös és derűs volt volt, azzá lett, megértette ezt, boldog volt velem sok nehézség közepette is, és büszke volt rám.

Nekem oké, ha ti mást láttok, fiúk. De ismerjétek meg ezt, a nők valóságát, ne szóljatok le a második mondatnál, és arról utána beszélgessünk. Hogy például hogyan szeretnénk élni, mitől jó a szex, mi hiányzik az életünkből. Mi sem vagyunk egyformák persze, de úgy értem, most ne a férfiak vágyairól, ábrándjairól, a normákról meg a fehér faj megmaradásáról beszélgessünk, hanem arról, ami van. És meséljetek ti is a férfivalóságról. Őszintén.