paplánynak

bár előbb írtam

Ne vedd komolyan. Ne nézz oda. Ne menj sötétedés után az utcára. Legyen nálad gázspray. Hagyd figyelmen kívül. Ne pazarold rá az idődet. Az elején állítsd le. Rázd le egyszerűen. Ne vegyél kivágott ruhát. Ne szólj vissza. Ne írj neki. Ne kiabálj, előbb szabadulsz. Ne vedd a szívedre. Ne vedd észre.

Komolyan vetted? Odanéztél? Kimentél utána? Nem volt nálad? Nem hagytad? Pazaroltad? Nem állítottad? Vettél? Visszaszóltál? Írtál neki? Kiabáltál? Szívedre vetted? Észrevetted? Így jártál. Ne csodálkozz. Hát mondtam neked.

Minden férfi ilyen. Majd megszokod. Jobban jársz, ha nem ugrálsz. Egy kicsit perverz. Hát istenem. Hóbortos. Vannak fura dolgai. Viszont doktorált teológiából, én nagyon becsülöm. Nem kell minden bokorban bántalmazást gyanítani. Örülj, hogy érdeklődik irántad. Gyakran buknak az ilyen fiatal nőkre. Ez normális, nem? Látod, tetszel a férfiaknak. Ő egy kicsit szókimondóbb. Mindig is ilyen volt. Szerintem ez nem zaklatás. Szerintem te rosszul akarod érezni magad. Te ezt élvezed. Ki akarod csinálni szegényt. Mondjak egy viccet? Szalad a bennszülöttek után a nő, hogy erőszakolják már meg. Hahaha! Most ez tényleg ennyire bánt? Nincs ennél nagyobb problémád? Vedd bóknak. Csak viccelt. Nincs neked humorod. Hogy bánthatna, ha húsz kilóval kevesebbet nyom nálad? Mindenhol vannak pszichopaták, vigyázni kell. Ő nem fog megváltozni, neked kell védekezned.

Amikor valaki elpanaszolja, hogy piszkálják, megtámadták, kellemetlenkedett valaki, akkor a jóakarók soha nem az agresszorra koncentrálnak, ellenben készségesen értelmezik a helyzetét, elemzik a történtekben vállalt szerepét, és tanácsokat osztogatnak, de reflexből. Ami azt is jelenti, hogy kétségbe vonják, hogy az illető, aki panaszkodott, adekvát módon felismeri, mi van vele, hogy képes eldönteni, mi lenne neki a jó, hogy nem túloz, és hogy joga van a negatív érzelmeihez is: lehet baja, nem ő csinálta magának. Végső soron arra figyelmeztetik, hogy maradjon a helyén, ne feszegesse a struktúrákat. Azt sugallják ezzel, hogy vele van a gond. Mindig az kap tippeket, aki szól, ezzel az ő felelőssége körébe tolódik a dolog, és nem az ellen lépnek fel, szimbolikusan sem, aki a visszaélést elkövette. Ő adott, mozdíthatatlan, nincs vele mit tenni. Bajod van? Hát tegyél ellene. Pletykaként az áldozat terjed el, nem az elkövető.

Az áldozat, ha szól, nem azért szól, hogy megmondják, ő nem érzi jól, meg feladatokat adjanak neki. Ez nem is méltányos, és ami fontosabb: nem hatékony, elkeni a valódi problémát, sőt: veszélyessé hizlalja. E mintázat mögött kirajzolódik az erőhöz való vonzódás, az opportunizmus és a cinizmus. És aztán, ha tragédia történik, lehet mondani, hogy ki hitte volna, meg miért nem szólt… Szólt, szólna, de ti süketek és részvétlenek vagytok.

A valódi probléma az, hogy az agresszor mindazt, amit tesz, viszonylag biztonságban, szankciók nélkül megteheti. Mindig a társadalmilag kevesebb hatalommal bíró csoport tagja: a munkavállaló, cigány, diák, nő, beteg, ügyfél az, akit efféle rendszerjellegű abúzus ér (ez önmagát magyarázza: attól gyengébb, hogy rendszeresen ki van téve a visszaélésnek vagy annak lehetőségének). És ő, az aki nagy néha szól. (Ezek csak példák, el tudom képzelni, hogy van olyan szerencsés szegmens, ahol az ügyfél az erősebb.) Az ő panaszait szokás relativizálni. Vagy azt gondolni, hogy ha öntudatos, amit az bizonyít, hogy szólt, akkor nyilván nem is gyengébb, sőt, ő az erőszakos. A másik, az erős fél pedig ezen erőviszonyok fedezékében teheti meg ennyire nyugodtan, ami neki előnyös.

Nem számítva a pszichopatákat és a gyilkosokat, néhány tabut: a pedofilt, a pofozkodót, a világ nem ismeri el, hogy sokféle módon lehet valakit megalázni, zaklatni, privát szférájába tolakodni. A finom húrokat pengető, biztonságos agresszor valószínűleg belövi, mi az, ami már a közízlés szerint is túlzás, és például nem trágár szavakkal, konkrét ajánlatokkal, fizikai támadással jön, hanem sokkal nehezebben tetten érhető, ügyesen becsomagolt módokon él vissza a másik bizalmával. Amit tesz, nemes eszmékbe öltözteti: ő lovagias, érzelmes, őneki rabul ejtették a szívét, ő a női nem nagy hódolója, ő csak segíteni akar.

Miért olyan kínos, mért rút hálátlanság kimondani, hogy a segítőkészség is lehet csapda, az ajándék is tud tolakodás lenni, a bók is lehet sértés (például mert a másik akarata ellenére szexuális közeget teremt)? Hogy a jóindulatú, kedves férfiak, hivatalok, szülők is átlépnek olykor fontos határokat? Hogy akkor is megálljt kérhet, visszavonulhat, meggondolhatja magát az illető, ha korábban neki ez a viszony nem volt ellenére, vagy elfogadott korábban ajándékot vagy előnyt a másiktól — pont ezzel szokás sakkban tartani például a pedofília áldozatait vagy a nevelőintézeti lányokat.

Aki kapott szeretetteljes gesztusokat is, az nem hálátlan vagy számító, ha terhessé válik neki a másik. Az integritásba atyáskodva sem lehet belegázolni. Miért olyan hiábavaló, ahogy jelezzük, hogy ez nekünk nem jó, miért nem elég jel az sem, ha figyelmen kívül hagyjuk a tolakodó közeledését? Miért kell gázspré, miért kell kiabálni? Miért mi leszünk nevetségesek? Miért értelmeznek az agresszorok minden reakciót a maguk igazolásaként igennek, sőt, provokációnak? Miért tudnak ennyire piócák lenni? Miért ilyen erős érdek, hogy a visszaélés áldozatának módja se legyen felismerni, hogy mi történt vele, és miért nem lehet kimondani, hogy nem, nem érdemelte ki, és hogy ki a felelős? Miért megy ugyanez a családtól a gyülekezeten és az interneten át a bíróságig mindenhol?

A másik, akinél a kontroll van? Neki jó. Nem szól. Lapít. Vigyorog. Les a sötétből. Meggyőz, hogy igazából neked jó, neki rossz. Te aláztad meg őt. Te vagy a bántalmazó. Rágalmazod. Soha, soha nem ismeri el, hogy amit tett, erőszak. Ha szólsz, ellened fordítja, amit megtudott rólad, gúnyolódni kezd, megkérdőjelezi a józan eszedet, hisztérikusnak nevez, állítja: imádod magad áldozatnak látni. Magához ragadta annak eldöntését, hogy hogyan kellene érezned magad, jogos-e, ha eleged van, hogy mi számít tolakodásnak. A közvélemény letéteményesének, a normális magatartás reprezentánsának tartja magát, ezekre hivatkozik. Úgy gondolja, te a postás köszönését is zaklatásnak vennéd, a rossz érzéseidet magadnak köszönheted.

És a többiek, akik sose tennének ilyet, hallgatnak, és rólad lesz meg a véleményük. Tudják, és végignézik, ahogy a testnevelő fogdossa, mustrálgatja a diákokat. Nem tartják visszásnak, ha tizenéves csajokat nézeget az interneten a negyvenes, ha lelki terrort vet be az edző, ha az iskolaigazgató fölényeskedik a szülővel, ha fenyegetőzik az erős apuka. Nem hisznek annak, aki szól. Félnek az erősektől ők is? Fel sem fogják, mi zajlik? Véletlen esetnek tartják? Sima empátiahiány, erkölcsi érzéketlenség ez? Azt hiszik vajon, ők biztonságban vannak?

Tele van ilyen leselkedő, tenyerét dörzsölő alakokkal a világ. Lesnek a gyerekedre is. És a gyereked nem fogja neked elmondani, ha hajlamos vagy mindenért, ami vele történik, őt bírálni. Ez nem a felelősségre való figyelmeztetés, hanem áldozathibáztatás.