Még azt mondják, hogy mi itten a férfiakat szidjuk, őket hibáztatjuk a házasságok válságáért. Hát mi nők talán tökéletesek vagyunk? Sosem hibázunk? Miért kell mindenben az egyenlőtlenséget látni, miért nem lehet, hogy szeretettel, türelemmel, hiszen talán csak rossz napja volt… talán mi is hibáztunk.
És honnan tudom, hogy ezek a nők, akik nekem mesélnek, igazat mondanak, honnan tudom a férj verzióját?
Nem tudom. És, őszintén szólva, nem is érdekel. Nem ez a kérdés. Ez az a hely, ahol nem ez a kérdés. Ahol nem újabb vádakat fogalmazunk meg. Én nem bíróság vagyok, nem igazságot akarok tenni.
De a nők történetein, kommentjein és még inkább az e-maileken átdereng az UGYANAZ. Sok-sok ilyen történet ismerete után, magam is egykori érintettként, most már boldogító összehasonlítási lehetőségben élve írom, amit írok.
Nem vagyunk tökéletesek, és nem is ez a kérdés. Az a kérdés, hogy mennyi energia kell a család működtetéséhez, az a kérdés, hogy dönthetünk-e, és hogy van-e egy lélegzetvételnyi időnk, amikor jól érezzük magunkat.
Mi sem vagyunk tökéletesek: ez a megállapítás csak arra jó, hogy elterelje a figyelmet a valódi bajról.
Én csak azt mondom itt a blogon, hogy teljesen érthető, hogy azok a nők, akik az egyenlőtlenség-témákban a saját életükre ismertek, nincsenek jól. Jogosan vannak elkeseredve, és nem, nem ők gondolják rosszul, nem, nem az ő tökéletlenségük a baj itt, és pont hogy ne rágják örökké magukat mindenért, mert nagyon sokat rágták már magukat eddig is. Számtalanszor olvasták a mindenféle újságokban, honlapokon, hallották az idősebb barátnőjüktől, a lelkésztől, a pszichológustól és a stílustanfolyamokon, hogy mit kellene nekik tenniük, hogy a konyha tisztább, a szex élvezetesebb, a gyerekük békésebb, a férjük kedvesebb, türelmesebb legyen. Ezt kiabálja az arcukba a társadalom: ők a hibásak, rajtuk múlik, csakis.
A nők eleve magukban szokták keresni a hibát, sokuknak bizonytalan, kétkedő, önmarcangoló, “milyen legyek a kedvedért?” az énjük, akkor is, ha korábban erősek és sugárzóak voltak. Olyan visszajelzéseket kapnak, hogy folyton úgy érzik, velük van a baj. Nem tudják, mi a baj, és belül káosz van: kézenfekvő, hogy akkor biztos velük. Nem csak a belső bizonytalanságból, a teljesíthetetlen feladatözön okozta zavarból alakul ki ez az önhibáztatás, hanem abból is, ahogyan a világ működik: a férj munkaideje, a gyes, az ovi-bölcsihelyzet, aztán ilyen üzenetek érkeznek innen-onnan, fölényes és rém elégedett férfiaktól, anyakirálynő-jellegű anyósuktól, mintaháziasszony sógornőjüktől, és legfőképpen a partnerüktől, aki egyrészt nem érzi át, mi baja az asszonynak, másrészt meg ellenérdekelt abban, hogy komolyabban odafigyeljen, mert az macerás: sok munkával, lemondással jár, merőben más értékrendet kíván, esetleg a korábbi hiedelmeivel ellentétes.
Azok a nők, akik nekem meséltek, megpróbálták kedvesebben, szexisebben, türelmesebben, másképp, próbálták jobban szervezni az életet, és talán látványos bajuk nincsen, de az a gyomortájtól kúszó rossz érzés, a kiégés, a motiválatlanság ott van akkor is. Nem, nem lehet a működő kapcsolat csak az ő felelősségük. Ebben gyötrődik ezer meg ezer társuk, ebben sorvadnak el.
Ha sűrű az élet, és sűrű, akkor egyre inkább a kényszerek irányítanak, és összeomlanak a korábbi tervek és normák. Nem marad energia változni, fejlődni, kedvesnek és kisimultnak lenni. Azt csináljuk, amit muszáj, amire rá vagyunk szorítva. Szeretünk a tíz óra stressz után otthon már csak meredni magunk elé? Szeretünk éjjel fülfájástól üvöltő gyerekkel fel alá sétálgatni? Nem szeretünk. Vagy minestrone és lazacsteak helyett vajas másnapos kenyeret vacsorázni? Ragacsos konyhapadlón rimánkodni a zokniban toporzékoló kétévesnek, hogy csak ezt a kávét hadd főzzük meg? Hónapszám fodrászhoz el nem jutni, átélni a mélységes ápolatlanság napi élményét, és emellett a megjegyzéseket hallgatni, hogy más nők milyen csinosak? Szeretjük egyharmad bevételünket elhibázott bankhitelek törlesztésére fordítani? A családi ebéden azt hallgatni, hogy más nők bezzeg milyen jól intézik a dolgaikat? Szeretünk este, mint a zsák, és végre, bedőlni az ágyba? Ezt éppen szeretünk, de azért emlékszünk még, hogy vannak ennél jobb programok is.
Az öröm egyre inkább kiszorul a nők életéből. És folyton igazodniuk kell.
A férfiak létezését is kényszerek irányítják, de mindaz, ami az ő dolguk, mégse ennyire monoton és reménytelen. Sokkal több döntés van a kezükben, meg lehetőségük és mentségük is van, hogy az otthonukon kívül megtalálják a feltöltődést, hogy kivonuljanak, lelépjenek. Különösebb bűntudat nélkül méregethetik a kolléganő fenekét, és kattinthatnak oda, ahová nem szégyellnek. Nem vigyázza őket a környezet szigorú szeme, nem nekik tesz szemrehányást a tanítónő meg az anyós.
Bizony, nem vagyunk tökéletesek. Aligha lehetünk ilyen körülmények között.
Viszont a férfiakon sem a tökéletességet kérjük számon. Ez az alapvető érvelési hibája a “jó, de a nők is” típusú kommentek íróinak. Hanem egy kis megértést, szembenézést, komolyanvételt, támogatást, érzelmet. Hogy bűntudat nélkül megélhessük a saját valóságunkat: hogy kimondhassuk, dacreakcióktól nem félve, hogy ez most sok nekem, nem megy, segítséget kérek. Hogy nem akarok mindenért felelős lenni, folyton keresni a bajok okát és a megoldást, és mindig azt élni át, hogy én vagyok a tökéletlen. Ebben segíts, te, aki szeretsz engem, hallod?
Egy kis lélegzetvételt szeretnénk csak, azt, hogy ne legyen ennyire nehéz, és ne legyenek ennyire pofátlan aránytalanságok. Hogy, például, egy szombat délelőtt mi is nyugodtan mondhassuk néha a gyereknek, hogy most nem érek rá, ne haragudj, és legyen, aki ráér, és valóban odafigyel, és ne érezzük, hogy ezzel zavarjuk apát a pihenésben. (Hányan, de hányan meséltek e rút játszmáról, hogy ilyenkor, mintegy bosszúból, a férj figyelmetlenül vagy egyenesen rosszul bánik a gyerekkel, bőgeti, ingerült vele, és így zsarolja ki az anyából, hogy félbehagyja, amit csinál, és megint őneki kelljen rendelkezésre állnia.) És akkor marad energia, és tudunk megértőek lenni, akkor nem zavar annyira sem a magunk, sem a másik tökéletlensége. Mert akkor a másik tökéletlensége nem a legelemibb igényeinket sérti, nem a felbukó alapkérdéseinket hallgattatja el.
Abban biztos vagyok, hogy a nők általában jobbak, tökéletesebbek, igyekvőbbek, mint a férj általi megítélésük, vagy a nagyobb család és különösen mint az önmaguk általi megítélésük. És abban is, hogy a tökéletlenségük nem valami alapvető jog, hanem leginkább a nagy gyaluban szükségszerűen lehulló forgács.
Gyávaság és vakság nem megérteni, hogy mi történik a panaszkodó nők családjában. Nekem sok-sok szeret a férjem, de… történet megismerése után meggyőződésem, hogy e történetek nem egyediek, hanem nagyon is sok közös jellemzőjük van, és hogy a résztvevők viselkedését nem annyira egyéni jellemzők, inkább nagy összefüggések, normák, hiedelmek, szerepek irányítják.
Ez nem valami vérgőzös ideológia táplálta torz harciasság, ami olyannyira ellentétes a mosolygós feleség figurájával. Nem arról van szó, hogy szeretjük-e a férjünket, mert akárhogy is szeretjük, az sem jelenthet a határainkon túli teljesítményt. Nem arról van szó, hogy erőszakosan követelünk valamit, ami lehetetlen.
Arról van szó, hogy mi van a fejünkben, hol keressük a bajok okát, és a tét az, hogy méltósággal élhessünk. Hogy jusson erő a túlélésen kívül másra is. A gyerekekre és a saját személyes fejlődésünkre. Örömre és a másikra, aki nem kényszerű körülmény, hanem valóban a másik felünk, akivel szeretünk együtt lenni.
amikor még
Egyébként hol a határ, mit jelent, meddig terjed a tökéletesség? Ma sem mosogattál? Ma sem hoztad ágyba a reggelit? Ma sem nézted jó szemmel, hogy megint lelépek focizni, mikor itthon a legnagyobb zűrök vannak? Vagy: na, még az az anyajegy nem tetszik a melleden? Kinek vagyunk, legyünk mi tökéletesek?
Tökéletes mi? Cseléd? Szexpartner? Társ?
Mi a tökéletesség: az, hogy megfelelek annak, amit elvárnak tőlem, az, hogy az én munkám, erőfeszítésem révén működik az élet mindenestül, lesz bölcsi a gyereknek, jelmez a farsangra, fő meg a vacsora, tiszta az ágynemű, és voltunk a dédinél is?
Tökéletes ÉN?
Ami annyit tesz, hogy minden nehézség mellett, ellenére alapvetően jól érzem magam, kompetens vagyok, nincs bűntudatom, Hogy vannak terveim, céljaim, van kedvem valami sosem hordott színt felvenni, eszembe jut, hogy van nekem az a körtés rágógumira emlékeztető parfümöm. Tudok csak úgy nézelődni, csavarogni a városban, egyedül lenni a gondolataimmal, van időm és kedvem beszélgetni, olvasni, filmeket nézni, horgolni, naplót írni, bármi. Nem mindig magamon spórolom meg, amit a többiek kérnek. Marad energiám, és szívesen adok belőle. A szemébe nézek annak, akit szeretek, örülök neki, nem a kényszerek tartanak egyben.
Én ez utóbbira szavaznék. És ez tökéletlenség, mert bizony, ragad a padló, de ha tudjuk, ez nem okvetlen a mi felelősségünk, az nagyon felszabadító.
Akit szeretnek, az igenis hibázhat! Annak nem kell tökéletesnek lennie, nem hányják folyton a szemére, mit vétett, nem kell félnie.
És ti, akiknek egy kicsit jobb, gondoljatok arra, hogy ezer meg tízezer nőtársatok folyamatosan azzal gyötri magát, hogy hogyan lehetne jobb anya és feleség. És mentegetik a férjüket, akit még mindig nagyon szeretnek és remélnek és várnak, és elmondják százegyedszer (őszintén szólva nem egészen értem, hogyan képesek erre).
csak az olvassa. én szóltam 
Hogy ez mitől szürke, meg széles, nem értem, a szerkesztés button is tök máshol van. Nektek is szürke? Ilyen őskori, kurblival hajtható a gépünk.
KedvelésKedvelés
Én az elejét még jó szélességgel látom, és utána lesz a szöveg túl széles. A hiba is ott rejlik, legalább is a html forrást megnézve. Az a baj, hogy nem az egész bejegyzés szövege szerepel a tag-en belül, hanem csak a jó szélességű rész. De, hogy ez miért alakult így arra tippem sincs. Sajnos megoldást se tudok, nem tudom, hogy működik ez a wordpresses blogcsinálás.
KedvelésKedvelés
Na, erre pont a lényegi rész nem ment át. Mondjuk gondolhattam volna, hisz a kommentelő ablakban a html tag-ek általában megengedettek így persze hiába írom be a hibás nevét.
Szóval az oldal html forrásából annyi látszik, hogynem az egész bejegyzés szövege szerepel a <div class=”entry-content” > </div> tag-en belül, hanem csak a jó szélességű rész.
KedvelésKedvelés
Igen, szürke. A színétől is, másként is. Fájóan szürke.
KedvelésKedvelés
Igen, sajnos én is így érzem. Most olvastam el az elmúlt három bejegyzést. És fáj. Fölkavarja a gondolatokat.
KedvelésKedvelés
Hüpp…
KedvelésKedvelés
köszi!!!!
KedvelésKedvelés
en is ezt latom, <div class=”entry-content” > . ha jol ertem akkor lemaradt a cikk vege? latni valahol az egeszet?
KedvelésKedvelés
nagyon jo latni hogy te ilyen erthetoen es osszeszedetten el tudod mondani amit en is kozolni. ezt az irasodat elolvastatom a ferjemmel is.
KedvelésKedvelés
ezt most megkönnyeztem
KedvelésKedvelés
igen igen igen, jajj baszki ezt tanítani kéne a tizenéves lânyoknak… És hât nekünk fiús anyâknak h milyen példât adunk ât. És még tudnék irni, nem teszem. Alig vârom h írd a napi penzumot köszi
KedvelésKedvelés
már akartam kérdezni,csak mindig elmaradt,hogy a szeret a férjem,de… csoport amit indítasz-erről mit lehet tudni?hogyan működik majd?vagy email-ben kérdezzem?köszi!
KedvelésKedvelés
Igen, e-mail!
KedvelésKedvelés
Már nem szürke.
KedvelésKedvelés
szürkén jött át csak igazán… pont úgy érzem magam mostanában 😦
KedvelésKedvelés
Szerintem ez a kulcsmondat, illetve kulcsmondatok: “Akit szeretnek, az igenis hibázhat! Annak nem kell tökéletesnek lennie, nem hányják folyton a szemére, mit vétett, nem kell félnie ” Ezt a férjem mellett tanultam meg, tényleg így van… De nem mindegy, hogy szeret az ember. Anyám nagyon kemény, szigorú asszony volt, nem kétlem, hogy szeretett minket, a belét is kidolgozta értünk, hogy tanulhassunk, kitörhessünk onnan, ahova születtünk, de szeretétének lényege az örök elégedetlenkedés és zsörtölődés volt. Vagy nevezzük ezt inkább nevelési elvnek? Szerinte a gyereket állandóan fegyelmezni, lökdösni, szidni, macerálni kell, soha nem hagyni neki békét, sokat követelni tőle, elvárni hogy minden menjen tökéletesen már elsőre. Ha valami jól sikerül, ötöst hoz, meglesz a nyelvvizsga, az az alap, az a természetes, azért nem jár semmi különös, de ha valami nem sikerül, nyúlós lesz a nokedli, hármast hoz, nem tudja rendesen felrakni a kazalba a szénát, vagy elrakni a faházba a fát, akkor itt a világ vége. Mindenben mindig hibát talált, semmi sem volt soha jó neki, amit csináltam, sőt még az is az én hibám volt,a miről nem is én tehettem. Soha nem felejtem el, elcsúsztam az iskolában a folyosón, kitörött az első fogamból egy darab – mikor hazaértem, és anyám meglátott, majdnem agyonütött a kezében lévő nagykalapáccsal, öregapám szedett ki a keze közül. Utána közölte, hogy eddig se voltam szép, de most végleg csúf lettem. Később felnőve küzdöttem ez ellen az érzés ellen, és hiába tudatosítottam magamban, hogy nem kötelességem mindenkinek megfelelni és igenis, le kell szarni, mert a saját érzéseim és életem fontosabb, minthogy anyámnak és másoknak megfeleljek, és nem lehet minden az én hibám, igazán csak a férjem mellett tanultam meg, hogy lehet hibázni, és nem bűn, és senki sem haragszik rám, ha megbetegszem, és pár napot itthon töltök ágyban fekve…
KedvelésKedvelés
fájdalmasan sok igazságot írtál le ebben a bejegyzésben… utólag visszagondolva fáj, hogy sok mindenben házasságbeli magamra ismerek… már nem vagyok benne… és esély sincs visszacsinálni… az egyoldalúság az, ami bánt… mi férfiak sem vagyunk tökéletesek… annyi mindennel kell nekünk is megküzdeni, és nem igaz, hogy könnyebb nekünk… legalábbis nem attól, hogy kiléphetünk bűntudat nélkül (nem is léphetünk ki bűntudat nélkül) és bátran kattintgathatunk ide-oda… nekünk veszélyeket kell vállalni, küzdeni, harcolni… komoly és kemény döntéseket hozni… aztán megint harcolni… dipomatikusnak lenni… figyelmesnek lenni… aztán megint harcolni… azokért kihez fordulhatunk?… egy valaki volt, aki tökéletes védelmet jelentett… az anyánk… de azt ti utáljátok (tisztelet a kivételnek)… és nem akartok mammonek lenni, mint az olasz nők… pedig ahogy PSZ megírta a blogjában az alapvető igényünk a szeretgetés… attól működünk… attól érezzük, hogy társ van mellettünk… és ha elmarad… attól érezzük magunkat qrvára magunkra hagyottaknak… amíg igazából magunkra hagyottak nem leszünk… de nekünk akkor is “könnyű”…
Bocs… ez így kontrollálatlanul kiszaladt belőlem. Nem akarok a blogodba rondítani… egy pasi.
KedvelésKedvelés
Nem rondítottál, köszönöm, örülök, hogy írsz, beszélgessünk.
Arról, hogy nem könnyebb a férfiaknak:
de bizony könnyebb, minden mutató ezt igazolja.
Olvasd el ezt:
https://csakazolvassa.wordpress.com/2012/08/03/a-nok-tovabb-elnek/
https://csakazolvassa.wordpress.com/2012/08/07/a-nok-tovabb-elnek-2-es-jobban-is/
és ezt:
https://csakazolvassa.wordpress.com/2012/09/24/de-tenyleg-miert-a-nok/
Dönteni, kockázatot vállalni stb. az ambíciózus, kreatív, felelősségteljes állásban levő öt-tíz-kitudjahány százaléknyi férfinak kell. Mert mit csinál a magyar férfi? Kényszervállalkozó. Kollégiumi nevelőtanár. Tetőfedő. Állástalan festő és művezető. Ne vicceljünk már. És a nők szerintem sokkal szívesebben szeretgetnek, mint amennyire a férfiak adekvátan reagálnak, vagy szeretgetnek viszont. Szeretgess — ahogy nekem jó. Minden más gyanús, az önálló elképzeléseid, hobbid, kívánságaid, a barátnőid, mert kifele visz a hagyományos patriarchális házasságból. És a férfiakat sokkal több minden igazolja, bármerre járnak, bármennyire idegesek, szótlanok vagy csapodárak.
Nekem gyanúsak a szemét nőkről szóló beszámolók: a történet nagyon gyakran az, hogy a férfi ismerkedett, majd molesztálta a nőt, aki egy ideig barátkozott, aztán visszautasította (“húzta” — ???), vagy valami képtelen (hagyományos, jogfosztott) szituációba akarta belevinni a nőt, kilóra megvette, cselédnek-szeretőnek használta (“mindene megvolt”), durván magára hagyta, nyakra-főre csalta, vagy nyaggatta, érzelmileg bekebelezte, a nő meg ezt egy ideig elviselte, aztán félrelépett vagy le. És egészen biztos vagyok benne, hogy a nők átlagosan sokkal súlyosabban ostorozzák magukat, a férfiak meg jobb véleménnyel vannak magukról, mint ami a valóság*. Hiszen amihez viszonyítanak, az eleve egyenlőtlen. Aszerint a férfi veszi üldözőbe a nőt, ő vágyik (vágyhat) változatosságra, őneki van több pénze, mehet többet külföldre, konferenciára, vadászni stb., a nő dolga az éjszakázás a gyerekkel, a konyha, a megértés, sejtelmesség, empátia, betegápolás. És még meg is kell magyaráznunk, hogy mi ezt szeretjük, nekünk ez való.
A kórház, ahová naponta járok, kicsiben modellálja ezt: az ápolónők nők, a főorvosok férfiak, az egyetlen adjunktus doktornő, ha belép, és leesett a vesetál, felveszi és kimossa. És ő az, aki nem fogad el borítékot.
Haldokló férfi, ágya körül első felesége, második felesége, szeretői, lányai — kibékülnek a kedvéért. Haldokló nő: mellette a saját anyja, vagy a lánya. Miért ápolják mindig nők a betegeket? Nekik jobban megy? Az emelgetés is? A vér, a kaki, a szag???
Á, bőgök, bocsánat.
*valóság: ha megmérnénk szépen, türelmesen, kinek mennyi jövedelme, munkája, kötelezettsége, szabadideje van, hobbija, baráti kapcsolata, üres órája, szava, joga.
KedvelésKedvelés
Ez mind rendben van. Csak azt nem tudom, hogy miből gondolod, hogy a férfiaknak van idejük bármire is? A legtöbben húzzák az igát, lelkileg és testileg kikészülve, fizetik a házkölcsönt, sokszor éveken és évtizedeken keresztül tök egyedül, ezzel a hátukon cipelve nemcsak a gyerekeiket, de az állandóan panaszkodó feleségüket, akinek semmi nem jó, semmi nem elég, és olyan szánalmas problémái vannak mint a kozmetikus vagy fodrász. Holott sok apának nem a fodrászhoz való eljutásra nem jut idő, hanem enni, inni, eljutni a WC-re, vagy fél órára látni a gyerekeit, akiért ezt az egész eszement hajszát csinálja… Nektek iszonyatosan nagy ajándék, hogy a gyereketekkel tölthetitek a legfontosabb éveket, amiről mi lemaradunk. És ezt fel sem fogjátok. Szerintem kicsit el vannak sokan itt tájolva…
KedvelésKedvelés
Nekem nagyon nem tetszik ez a kifejezésmód, hogy cipeled a hátadon a folyton panaszkodó asszonyt, meg hogy el vagyunk tájolva, egy kicsit olvass még, és ne ajtóstul, ha kérhetem (lásd fent az itt a bejárat menüpontot).
Nem tudom, mitől cipelés: volt valami döntésed neked, hogy családot akarsz, nősülsz, és neked meg az utódodat szülte meg az asszony, jóval kevesebb döntési lehetőséggel, megalázó bérezéssel, függéssel és soha véget nem érő teendőkkel. Nem tudom, mi a szakmád, milyen a munkahelyed, munkarended, és mire költötök, mi viszi a pénzt, de nagyon sok férfit ismerek, aki igencsak ráérősen, munkaidőben csetelgetve, facebookozva, mindent elköltségelve, remek kocsival nyomja a melót, munkaidőben kilóg a kettes számú nőhöz, és mégis ugyanígy panaszkodik, menekül otthonról, mert a gyerekes lét valósága nem tetszik neki. Azt sem tudom, mi a baja a feleségednek (vagy azoknak a feleségeknek, akikről mint jelenségről írsz), de itt találhatsz néhány tippet, például az egyenlőtlenség formái sorozatban, valamint őt (őket) is megkérdezheted. Én is írok arról eleget, hogy mi torzíthatja el a nők viselkedését (szexügyben nézz bele az amiért a nő nem 1-2-be), mi minden teheti terméketlenné a reakcióikat, de hidd el, hogy nőnek lenni általában sokkal rosszabb.
Ezek, hogy sport, fodrász mondjuk az én és a hozzám hasonlók problémái, de mi — mondjuk ki — a középosztály biztonságos életét éljük, megtakarítással, értelmiségi (amúgy nem túlfizetett) szakmával, ennek megfelelő gondokkal. Egy nőnek a fodrász, különösen ahogy a kinézetüket meg szokás ítélni, olyan, mint neked egy cipő, és olyan helyzetben merül fel, amikor már leszakadt a talpa.
KedvelésKedvelés
De köszönöm, hogy felhoztad, ez egy igen jól megírt, fontos bejegyzés (a többségükről nem vagyok ilyen jó véleménnyel). Ebben hogy sikerült a fodrászvágyat meglátnod, pláne a kozmetikust… van ott fülfájástól üvöltő gyerek is, meg nagy-nagy némaságok. Nincs rendben, rohadtul nincs.
KedvelésKedvelés
Nagyon örülök, hogy kimondtad azt: fájdalmas, hogy sok férfi valóban lemarad a gyermekei első éveiről. És hogy ez tud fájni a férfiaknak.
De múlik sok a nőn is, mennyire engedi be a férfit az első évek tapasztalatába. Én igyekeztem hagyni, hogy a gyermekünk legyen az apjával is, biztosítottam a férjem arról, hogy kompetens, jól csinálja, s nem kell félnie (nem ejti el a gyereket pl. 🙂 Persze kellett, hogy ő is elhiggye. És pont mindketten ott voltunk, amikor az első lépéseit megtette a gyerekünk 🙂
Szerintem ám minden év fontos….. jó, ha nem csupán az első évekre helyeződik a hangsúly, jó, ha fizikailag s főképp akkor is lélekkel jelen van mindkét szülő minden gyermeki életkorban, s ráhangolódik, hogy épp mire van szüksége a gyereknek.
KedvelésKedvelés
Kerestem, hova linkelhetnem, nemreg olvastam. Bar talaltam benne jo gondolatokat is, rengeteg olyant is amitol hanyingerem lett. Megerne egy kritikat: http://bookline.hu/product/home.action?id=117020&type=22&_v=Dr_Almasi_Kitti_Hutlenseg_es_ami_mogotte_van
KedvelésKedvelés
ó, de, ó, de tetszett!
KedvelésKedvelés
Szombat délelőtt … ezen elméláztam. apa nálunk ÜBERKREATÍVAN játszik ( TÉNYLEG!!!!), ha és amikor kedve van gyerekezni. Közben én pucolok, hámozok, zajongok háztartási gépekkel — néha ezt kedves férj bizony szememre is veti.
Egyre többször érzem,m hogy ez így cseppet sem buli. Neki persze az, de nekem???
KedvelésKedvelés