Tudniillik: szörnyű ez a bántalmazás meg az elnyomás, de azért a nő is felelős azért, hogy idáig fajul a helyzet, ennek bizonyára voltak jelei, hát miért nem vette észre, miért hagyta, melyik az a pont, amikor ki kellett volna lépnie.
Nos (tételmondat): nincsenek jelek, ha vannak is, nem olyanok.
A legtöbb bántalmazó az elején egyáltalán nem gázos. A férfiak változnak, a körülmények és a viszonyok is. A nők is.
Az elején minden rendben van, hiszen azért is házasodnak össze, mert annnyira szeretik egymást. Gyerekszületés, betegség, krónikus stressz, munkanélküliség, öregedés, kiégés, depresszió, függőség, szellemi hanyatlás hozza el azt a magatartást, amilyet el sem tudtunk volna korábban képzelni az emberünkről. A nekem nem kell annyira-ba is bele lehet tunyulni. Vagy, és ez nagyon gyakori: a nő elégedetlensége, öntudatra ébredése, sikere a munkában, vagy az új barátai, hobbija, kivirulása indítja be a partnerében a szoftvert. A Hétköznapi hímsovinizmus című könyv komplett fejezetet szentel ezeknek, és úgy hívja: A válsághelyzetben alkalmazott hétköznapi hímsovinizmus. A férfi, ha a szokásos, számára kényelmes rend érvényesül, rendes férj (olyankor inkább az unalom szól bele a kapcsolatba, “nincs elég szex”), de ha bármi borul, ha a nő saját időt kér, mást szeretne, szül még egy gyereket, rájön, hogy ő mindig is diszkoszvető akart lenni, akkor előkerülnek a manipulatív technikák, a szankciók, mert a férfi veszélyben érzi a helyzetét és az előjogait. A szankció lehet bűntudatkeltés, a nő bírálata, némaság, agresszió, egy kis iddogálás, elmaradozás, flört vagy új partner is akár.
Van, hogy vannak jelek, például a nőt a kezdetek kezdetétől elszámoltatják az idejével, vagy a férfinak dühkitörései vannak. De az ilyeneket egyrészt férfiasnak tartja a közvélekedés (a kontrollt és az erőt általában), másrészt a szenvedélyes szerelem jeleként interpretálja a maga eufemizmusaival, tulajdonításaival, pátoszával. Hát ennyire szeret, hogy mindig eléd jön a sulihoz! Érthető, hogy nem örül, hogy már megint azzal a busszal mentél, amit a Lali vezet. És a nők bizony megmagyarázzák maguknak, hiszen az egész környezetük is magyarázza nekik, meg azt is, hogy nincs tökéletes kapcsolat. És gyereket szeretnének, majdnem minden áron, így lesz a lúzerből is királyfiféleség.
Olyanok is kapnak pofont, akik nem hitték volna. Előtte mi van? Előtte például a legjobb ízű beszélgetésben is egyszer csak azt mondják a barátnőnek: te, most már mindjárt jön a Tomi. Tomi ilyen, nem szereti a vendéget. Fáradt, ideges, kettesben akar lenni velem, azt szereti, ha rend van. Utána mi van? Döbbenet. Magyarázatok. Bocsánatkérés is talán. Mert ez nagy, szimbolikus határ ám, ez mindenkinek feltűnik. És mégis maradnak. A remény miatt, hogy egyszeri alkalom volt. Kétszeri alkalom miatt nem rúghatom fel a családomat, és ez a negyedik pofon nem is fájt annyira! Ő csak kimerült/beteg, nem bántalmazó! Amúgy is én idegesítettem fel…
De általában nincsenek markáns jelek: ha lennének, a nő az első, harmadik, tizenhatodik randi után lezárna a kapcsolatot, meg nem bútorozna össze. De a nő örül, hogy megvan a párja, és a rejtett összefüggéseket nem veszi észre. Nem segíti őt a környezete sem, meglepően elmagányosodnak a gázos kapcsolatok nőtagjai. Mindenki hallgat, mert neki régi jó barátja a Dénes, meg aztán ez magánügy. A Juli meg lelkizik folyton. Majd ha gyereke lesz a Dénesnek, megkomolyodik.
És hát a férfiak hazudnak, a nők meg jóhiszeműek, igen gyakran. Időről, pénzről hazudnak a férfiak. Van, hogy csak évek múlva derülnek ki a csajozások meg a zavaros üzelmek. Addigra a nő bele van betonozva a kapcsolatába. Mit mondanánk a barátnőnknek? Gyanakodjon, nyomozzon? Ne higgye el, hogy megint túlórázik a drága? Mindjárt itt az esküvő amúgy is… Nem, a nők valami hihetetlenül bíznak és átszínezik a harmonikus vízióikkal, reményeikkel a valóságot.
Meg aztán van, hogy le is zárja sokszor a kapcsolatot a nő, jó okkal, de aztán a szünet, a nagy hiányok, a bocsánatkérések után kibékülnek.
A mesterségesen felhabosított, túlcukrozott szerelem, esküvő, ásó-kapa víziója is felelős azért, hogy a nők belemennek olyasmibe, amibe nem kellene. Nagyon durván, hazugul romantizáljuk ám társadalmilag a párkapcsolatokat, az igaz szerelmet. Veszélyesen, önpusztítóan. Hát még ahogy reflexből mindenki azt gondolja sikernek, ha egy pár “együtt marad”, “kitart egymás mellett negyvenhét éven át”, és nem azt, hogy addig maradtak együtt, ameddig működött a kapcsolat, mert akkor jön a “sajnos, ma már mindenki lecserélhető” reakció, és firtatják: meguntad, más kellett?
És aztán a kényszer is nagyon erős, sok nő tényleg nem tud hova menni, és alig van biztos jövedelme. Meg aztán a gyerekek. “Nem szakíthatom el őket az apjuktól!” Egyszerűbb elhitetni magunkkal, hogy másnak is rossz, a párkapcsolat nem habostorta (vö: minden kapcsolatban vannak hullámvölgyek), de mi inkább a jót nézzük, a múltkor is hozott Ferrerót a névnapunkra, és amúgy is biztos mi vagyunk túl kövérek, rendetlenek, jelentéktelenek, frigidek.
Végül azt kérdezem: ha nem szólt a környezet, hogy ez így nem lesz jó, hanem megideologizálta Nők Lapjával a hóna alatt az elnyomást, hogyan várhatjuk el, hogy a nő magától felismerje, és lépjen, a gyerekeivel, az egész többéves múltjával, identitásával? Annyian maradnak — nem lehet véletlen, valami nagy törvényszerűség lesz ott.
csak az olvassa. én szóltam 
Kimaradt az ezoterikus ipar. Az igazi eljövetelének az alátámasztása számokkal (ő tizenegyes, én huszonkettes vagyok, ez több, mint véletlen egybeesés), jelekkel (a Vénuszom az ő hatos házában áll). Azért az több, mint gyanús, ha egy pár a megismerkedésük félszületésnapját egy párkapcsolati terapeutával tölti, ahogy az én valahai legjobb barátnőmék… de rá is vezette őt a nagy igazságra: neki is változnia kell.
KedvelésKedvelés
Nekem is nagyon fáj az, hogy nyilvánvalóan nem lesz úgy, ahogy elképzeltem, hogy majd 100 évesen is egymás kezét fogva sétálunk a férjemmel, mint Tuba s Tubáné, neki meg még jobban fáj, neki még sokkal fontosabb ez a családkép. És hihetetlenül jól esik, és felszabadító nekem az a gondolat, hogy addig tartson egy kapcsolat, amíg működik.
Nekem pl. érdekes az a gondolat, amit – nem kimondva, de éreztetve – érzékelek néha a férjem felől, hogy de hát így is egészen jól elvoltunk, miért kellett nekem belerobbanni ebbe az új szerelembe… (Sírjatok velem kicsit, úgy néz ki, vége amúgy. De most már van bizalmam abban, hogy jöhet másik.) Én meg majdnem beledöglöttem az érzelmek, érintések hiányába.
Azt gondolom, a férjem lelkileg, vagy verbálisan sokszor bántalmazott engem. De én is őt, sajnos ezt most meg kell látnom.
KedvelésKedvelés
Egy választ a kérdésre megad ez a könyv: http://books.google.hu/books/about/Stop_Walking_on_Eggshells.html?id=PJXvqRRkDFkC&redir_esc=y
KedvelésKedvelés
http://wangfolyo.blogspot.hu/2012/01/doktor.html
KedvelésKedvelés
Egy ismerősöm egyetemi nőtársai között felmérést végzett: ki tűrné el a pofont, és ki hagyná azonnal faképnél a férfit. Nos, 10 nőből 7 eltűrte volna, és megmagyarázta volna, hogy szeretetből történt.
Az én anyukámat minden élettársa verte, így nőttem fel. Most hozzáment valakihez, aki korábban vasvillát tartott a torkához. Most meg csodálkozik, hogy a házasság mégsem változtatta jó emberré azt a gané alakot. És mikor mondom neki, hogy a házasság nem hoz helyre semmit, akkor azt mondja: na de azért nem kellene pokollá tenni a másik életét. Számon volt, de nem mondtam neki: csak annak az életét lehet pokollá tenni, aki ottmarad, aki hagyja.
KedvelésKedvelés
ez az első poszt, mait elolvastam, és úgy örülök, hogy itt vagyok!
KedvelésKedvelés
Lám, lám. Erre is ráakadtam. Te is azt mondod, hogy menni kell a bántalmazó kapcsolatból. Hogy addig kapcsolat, amíg működik. Utána meghal. Értem én, hogyne érteném. De… mit mondunk a gyerekeknek? Miért váltak el a szüleik? Csak? Mert nem működött? És nem jogos tőlük a kérdés, hogy miért nem harcoltunk? Miért szartunk az életük közepébe? Mert nem működött? Ez tényleg ELÉG válasz? Nap mint nap látom a fiam és a lányom gyászát és fájdalmát. Nyolc és ötévesen gyászolnak, mint én kilencévesen az apámat. De ő legalább meghalt. Én nem haltam meg, és mégsem vagyok otthon. Más férfi van ott. Belőlem tizenkét nap egy hónapban. Mit mondjak nekik? Százszor megkérdik: miért váltatok el? Mert nem működött? Ennyi? Elég válasz ez? Elég lesz ez nekik minden szorongásért, minden szarért, sikertelenségért, ami vár rájuk az életben? Azt mondják, akinek elváltak a szülei, már átélt egy igazi válást. Ezzel tömjük be a szájukat? Ez kárpótolja őket? Csak? Nem működött? A másikkal jobban működött? Újra működött? Nem értem, baszd meg, nem értem.
KedvelésKedvelés
Hogy nem működött, és akkor legyen vége, az nem azt jelenti, hogy szartak bele. Megszenvedték azt. Nyugodtan lehet ezt mondani a gyerekeknek: nem voltunk boldogak, nem működött, minél kevesebb hibáztatással, és a tizenkét napokon kitalálni valami újfajta apaságot. A gyerekeket nem a tények viselik meg, nem is a fájdalom, hanem az acsarkodás, a düh, a másikra mutogatás. Vigyázz a lelkükre. Neked van ezzel problémád, és azért van nekik is. Dolgozz rajta, ne konzerváld a haragot.
Jól sejtem, hogy ha papellenes, akkor ő eleve nem is gondolt úgy a házasságra, ahogy te reformátusként?
Az, amiért érdemes együtt élni, olyan, mint a virág, van neki gyökere is, de ha a szirmok, a bibe megsérülnek a mindennapi szélviharban, akkor vége van. Arra jó az elejétől vigyázni. Hogyan? Úgy, hogy elsősorban elfogadjuk a másik érzéseit, valóságát.
KedvelésKedvelés
Szakszerű segítséget kértetek? A gyerekeknek és magadnak/magatoknak? Pszichológus, egyéb segítő szakember (nem az ezoterikus hályogkovácsokra gondolok itt).
KedvelésKedvelés
Igen, kértünk. Válásunk előtt két évig jártam terápiára, mert állítólag velem volt a baj. Amikor belezúgott a másikba, elmentünk családterápiára, ami annyit ért, mint a halottnak a csók. Nem tudom, mit érhetett volna, mikor egy percre nem volt hajlandó abbahagyni a másikkal való viszonyát. Aztán terhes maradt, és beadtuk a válópert. Addig nem akartam, és mindent kitaláltam, csak ne kelljen válni. A fiam járt pszichodrámára. De a gyász terápiával nem kezelhető, max. ha krónikus. A többi munka, azt végig kell csinálni. Én azóta is járok terápiára. A tényeken nem változtat, max. segít elviselni őket. Beleszartunk a gyerekek életébe. Most már hiába porcukrozzuk. A szarszag átüt keményen. Soha nem élhetnek úgy, mint az egész családban felnövő társaik. Szorongók, sérültek lesznek, kevesebbet fognak keresni, gondjaik lesznek a kötődéssel, egész életükben valami miatt szenvedni fognak. Nem hiszed? Nézz utána a statisztikáknak. Soha nem lesz olyan az életük, mint kellett volna. és én pusztulok bele a gondolatba, hogy ez lett a sorsuk, és hogy ebben nekem is részem volt. De nemcsak nekem. Én még harcoltam volna. Akkor is, amikor már autoimmun betegség kínozott, lefogytam húsz kilót, és majdnem kimúltam a világból, akkor sem váltam el. Ló…t sem ért.
KedvelésKedvelés
Csineva! Azt írod: “Szorongók, sérültek lesznek, kevesebbet fognak keresni, gondjaik lesznek a kötődéssel, egész életükben valami miatt szenvedni fognak.”
Ezt hogy érted? Mitől lesznek ilyenek? Attól, hogy elváltatok?
Tudod, azoknak az embereknek van legnagyobb gondjuk a kötődéssel, akiket nem szerettek a szüleik, akik nem érezték, hogy elfogadják őt olyannak, amilyen. Nem attól, hogy a szüleik elváltak. Az együtt maradó szülők, “egyben lévő család” messze nem garancia arra, hogy a gyerek ne szenvedjen semmilyen lelki sérülést.
Én hatéves voltam, a húgom három, amikor a szüleim elváltak. Vannak problémáim nekem is, de felnőtt ember a démonai többségén túl tud jutni, döntés, tudatosság kérdése. Ha ezen görcsölsz folyton, hogy tönkreteszed a gyerekeidet, akkor ők tönkre is fognak menni: pont attól, amit éreznek/látnak rajtad, hogy gyötrődsz, kétségbe vagy esve. A gyerekek irtó rugalmasak. Értelmesek is. Azzal teszed a legjobbat, ha elmondod nekik az igazat (úgy, hogy nagyjából ők is értsék), mert ha nem mondod, mondjátok, attól még érzik a feszültséget és a bizonytalanságot, és ez árt nekik, nem az, hogy a szüleik nincsenek együtt.
KedvelésKedvelés
szívszorító erről olvasni.
közben eszembe jut erről- és a többi hozzászólásaidból körvonalazódó életedről-, hogy egy kicsit mintha beleültél volna a másikat hibáztató, egy okot, egy bűnt kiáltó szerepbe.
ez tévút. sok-sok ok, sok-sok körülmény, sok-sok összetevő járult hozzá a mostani helyzethez.
nem, nem egy az ok (a feleséged és az ő új pasija)
ennek volt előzménye és a sebek nyalogatása nem visz sehova.
a buta segítő könyvek azt mondják: előre nézz!
most lehet ez tényleg segít. nem?
és a gyerekeknek hányszor nem mondunk semmit és amikor ott vannak az adott élményben már nem is nyafognak (ez egy mindennapos példa, hogy valahova indulunk, nem akar menni a gyerek – általában oda nem akar, ahova a felnőtt éppen indulna, a konkrét esetben az erdőbe sétálni;
nem válaszolok, kikészítem a ruhát, indítom az autót;
indulunk, megérkezünk. kérdése: mi ez a ház itt? hát mi lenne? egy erdei kastély! na, most sem akarsz erdőbe menni kirándulni? dehogynem!)
ezzel azt akarom mondani, hogy a mindennapos teendők, a tevékenységek elfedik az alap bánatot (az alap konfliktust) és ez a gyerekeknél hatványozottan működik.
nem inkább az dominál ebben, hogy TE AKARSZ erről beszélni? és ezt érzik és kérdezgetnek? a te bánatod fonja be az együttléteket? nem inkább ez a helyzet?
má
at is olvastam
KedvelésKedvelés