a susan boyle-jelenség

A Britain’s Got Talentnek kedves hagyománya, hogy a szigetország széleiről szalasztott, csúf nímandokat, titkos tehetségeket emel az egekbe. A mobiltelefoneladó álruhájába bújt tenor tehetség, a kövérkés, kusza fogazatú, dél-walesi Paul Potts 2007-ben nyerte meg a kategóriáját.

A másik szimbolikus hős se törzsökös angol: a skót Susan Boyle szereplésével 2009-ben a közönséget olyannyira sikerült meglepni és meghatni, valamint a jelenséggel egy olyan általános tündérmeseigényt sikerült megragadni valódi értékekre éhező korunkban, hogy Susant azonnal felkapta a sajtó, és a legtöbbet letöltött zenei produkció lett a youtube-on, na jó, Britney Spears után, végül második lett, nagy csalódására, a Diversity tánccsoport mögött, így  nem ő léphetett fel a királynő előtt (micsoda érthetetlen monarchikus tempó: a fődíj a fellépés a királynő előtt! Mint a reneszánsz idején).

Susan egy csoda. Betipegett az ügyetlen ruhájában, egy közhelyparádé, egy nyálas regény hősnője, a rút kiskacsa: oxigénhiányosan született, tízgyerekes, komoly katolikus családba. Bukdácsoló diák, aztán állástalan szociális munkás, jótékony egyleti vénlány, konyhásnéni, rettenetes frizurával.És ott, Glasgow-ban, 2009 januárjában, mint aki mindig is ezt tette, megzengette a profi musicalhangját.

A zsűritagok, az élet e nyertesei fölényesek voltak. Ki voltak osztva a szerepek a két férfire és az egy nőre. Simon Cowell, a tévés, producer “is known for his blunt and often controversial criticisms, insults and wisecracks about contestants and their abilities”. Amanda Holden brit méretekben híres, szépséges, negyvenegy éves, hibátlanul arányos arcú színésznő. Piers Morgan újságíró, tévés az intellektuell a trióban, humánusabb és visszafogottabb is Simonnál. Meglehetős unottsággal, fintorogva fogadják az elődöntőst. Minden gesztusuk a közönség (különösen a tévénézők) reakcióinak megelőlegezése, kiprovokálása, leképezése és szintézise, körülbelül olyanok, mint a nyúl a futóversenyen, húzzák a többieket. Biggyesztik a szájukat, néznek kétkedőn meg nevetnek nagyot, hogy aztán másfél perccel később, egy fortissimo kétvonalas dénél rázzák meghatottan a fejüket, és könny szökjön a szemükbe, de csak ha őket veszi a kamera. Egy mondatukon áll vagy bukik hónapok reménykedése, ők a fotózható, előnyös külsejű profik, akik már bizonyítottak.

A dal végén a következő párbeszéd zajlott le Susan és a zsűri között:

Hello?

Hey, come back here!

Mert hogy Susan rájuk se nézett, végzett, és javában kifelé masírozott. Úgy állította le a melegedőben, vagy hogy hívják ezt, a két fickó.

Stay there! Stay there! Stay there!

Thank you very much, ah, Susan. Piers.

PIERS Without a doubt, that was the biggest surprise I’ve had in three years on this show. When you stood there with that cheeky grin and said I, I want to be like Elaine Page, everyone was laughing at you. No one is laughing now. That was stunning. An incredible performance. Amazing! I’m reeling from shock. What about you two. But … I can’t believe it.

A korrekt, szerethető, gyanúsan feszes halántékú-szemhéjú Amanda az erkölcsi tanulságot fogalmazza meg, ha nem értettük volna, mire megy ki a játék:

AMANDA I am so thrilled because I know that everybody was against you. I honestly think that we were all being very cynical, and I think that’s the biggest wake-up call ever. And I just want to say that it was a complete privilege listening to that. It was … brilliant.

Simon, a rettegett, a gúnyos, a helyi Puzsér (ér röhögni):

SIMON Susan, I knew the minute you walked out …

SUSAN Oh, Simon!

SIMON … on that stage we were going to hear something extraordinary. And I was right.

Tündérmese. Középkorú asszonyok milliói érzik egy kicsit jobban magukat, és az éjkirálynőt éneklik a zuhany alatt. Nemzetközi karrier. Egy csoda. Meg idegösszeomlás is.

De ne ítéljünk felületesen. Hát csakugyan olyan semmiből tűnt elő ez a klimaxos Cilike?

Nézzük csak meg, hogyan reagál Susan arra, hogy már az I dreamed a dream második sorába beleujjong-hujjog a fülsiketítő közönség. A szeme sem rebben, semmi változás a hangjában. Tudja, várja. Vagy nézzük meg a fogsorát. Abban ugyanúgy nincs hiba. Figyeljük meg, milyen bátran cseng a hangja, amikor az életkorát kérdezik. Milyen hetyke, provokatív a mozgása. Milyen halálosan nyugodt, mennyire tisztában van azzal, hogy kinevetik, mennyire nem fél.

Ó, nem, nem a tehetsége biztonságában nem fél (nagyon azt akarják, hogy ezt higgyük), hanem azért nem, mert túl van egy elődöntőn már, és ő kellett a műsor készítőinek, belefektettek egy csomó energiát. Erre az országos szereplésre alaposan felkészítették, ki van itt minden találva, beleértve a béna haját is — csakis biztosra mehettek, és meg is becsülték előre a nézettséget és a hirdetési bevételeket. A zsűri is rég tudta, hogy ő nem akárki (akárki nem kerülhet adásba), pontosan tudták, hogy ő lesz a csúf csoda: a reakciójuk műbalhé. Ahogy Simon forgatja a szemét az életkora hallatán, és ahogy Susan erre reagál! Profi, megrendezett és jól begyakorolt jelenet. És hogy szól rá Simonra itt az idézett részben, amikor nem tudni, mit fog Simon mondani (avagy, ezt nem tudom eldönteni, nem bírja már, ahogy húzza az időt).

Bármelyik jó alakú, magabiztos huszonéves csajt belökdösnénk oda, azt se tudná, hová nézzen, elcsuklana a hangja, még a kérdéseket se biztos, hogy értené. Susan, ha szellemileg sérült is, igazi profi, és nem 2009-ben kezdte.

Ezzel a kommentárral értek egyet:

“[…] ha egy kicsit megállnak és meggondolják: ő nem az a kifejezetten emlékezetes személyiség. Nem neki van a világon a legjobb hangja, és nem is az ő arca a legcsúnyább. Menjenek csak ki az utcára, és hasonló nőt láthatnak minden buszmegállóban. A rükvercbe kapcsolt, szerepléscentrikus kultúránk és a nyíltan manipulált felvételek viszont nevetséges vesztest faragtak belőle. Susan Boyle szereplése hamar az idegesítő népek első számú beszédtémájává vált. Az egész egy szakadék szélén táncoló televíziós műsor píárfogása, és ami történt, nem is akkora durranás. Csak azért lett olyan nagy történet, mert mi csodának tekintjük, hogy a közízlés szerint nem éppen vonzó nők is fel tudnak valamilyen tehetséget mutatni.”

Charlie Brookers, Episode 6, Newswipe with Charlie Brooker, BBC Four, 2009. április 30. 6. epizód, 1. (én a magyar wikipédia-szócikkből magyarítottam)

Eszter is érdekeseket ír a jelenségről (és majd szól, ha valami adatban, összefüggésben tévedek, hát reggel óta írom ezt, odaég a gyerek és beszart a süti is).

8 thoughts on “a susan boyle-jelenség

  1. Nem vagyunk mink bunkók a zasszonnyal! Vótunk a téesz busszal tízezeré a pólpoccson. Meg a mágazolit is szeressük a tévébe. meg a princsesztet. A 300 forintos karzatjegy pedig sok a rendes koncertre, operára a helyei kultúrba.

    A gyereket lekaparod, jó lesz az a vendégeknek, a sütinek meg mosd le a seggét a slaggal.

    Kedvelés

  2. Még 2007-ben, röviddel a BGT indulása után kb. fél évvel találkoztam egy brit médiamunkás kollégával, aki mesélt egyet s mást a műsor hátteréről. (Persze 2009-re kinőtte magát a show, addig változhattak dolgok.) Például azt is tőle tudtam meg, hogy a tévés felvételekig nem a zsűri foglalkozik a delikvensekkel, hanem egy profi háttércsapat., akik aztán ugyan írnak forgatókönyvet a gazdag és szép zsűrinek, de a Cowell-ék reakciói hitelesek, még ha eltúlzottak is (meglepetésről szó nincs, tudják, hogy a “csúnya, de tehetséges karakter jön”, viszont nem tudják, mit hoztak ki a kollégák a figurából a tévéfelvétel idejére, és az hogyan sül el nagyközönség előtt, élesben). Tehát azért van valódi döbbenet is a mozdulataikban, még ha vágják is, hogy hol vannak épp a hangsúlyok. Ennek a módszernek két oka van: ezek a figurák milliókat kapnak minden percükért, a kamera nélküli időért pedig nem akar fizetni a csatorna. Plusz nem árt, ha a nem színészi háttérből érkező figurák álla is hitelesen zuhan a mélybe a kellő pillanatban…
    Amúgy a britek NAGYON profik, a forgatókönyvet pedig szigorúan tartják, és soha nncs kétségük, melyik mimikájuk látszik majd a tévé képernyőjén…

    ps.: Jó, hogy belinkelted, tele van sajtóhibával, majd javítom… 😀

    Kedvelés

  3. Igen, ez felmerült a mostani X-faktorral kapcsolatban is, hogy megrendezett az egész. (de legalábbis bizonyos dolgok) Nem lennék meglepve… Miután egy csomó tehetséges embert kiszórtak és maradtak az “átlagosabbak”, de ugyanakkor más szempontból “ütősebbek” el is ment a kedvem attól, hogy nézzem. Most már maximum csak mazochizmusból nézem, ha egyáltalán.
    Emellett meg olyan cikkek jelennek meg (akartam egyet linkelni, de nem találom), aminek az a tartalma, üzenete az olvasó felé, hogy “ja, te olyan kis naiv voltál, hogy azt hitted, hogy ez egy tehetségkutató? Nem, ez egy showműsor.” Ha showműsor, akkor nekem nem kell, köszönöm.

    Boglárka (már tudjuk egymás nevét, mostantól így fogok jelentkezni 🙂 Látom most van mit olvasni, kár, hogy kevés az időm, de igyekezlek figyelemmel követni.)

    Kedvelés

      • Azért összehasonlítva az első sorozattal, (Volt már az kb. 10 éve is, hogy bejött pl. a Megasztár, igaz?) , erőteljesen van szakmai színvonalbeli és show elemekbeli (mondjuk így) különbség. Méghozzá ellentétes arányban: egyre több a hatáskeltés és egyre kevésbé fontos a tehetség.

        Most a példa kedvéért, itt még ki ülhetett Schmidt Vera egy szál gitárral: (itt még talán a ruhája is a sajátja volt és nem raktak mögé 10-20 táncost, stb., stb.)

        Kedvelés

  4. Úgy látszik itt az alkalom, hogy lassan kilépjek az olvasói mivoltomból a blogon és kommenteljek is. 🙂 Sziasztok!

    Mint magyar “médiamunkás” hozzászólnék, volt alkalmam pár valóság- és félvalóságshowban dolgozni itthon. Igen, ez egy műfaj, ami ki van találva előre. Profin, jó esetben. Meg van írva úgymond. A showműsor pláne, műfajukban ilyen szempontból a félvalóságshowra emlékeztetnek leginkább, ahol a szerkesztők csak félig avatják be a szereplőket a forgatókönyvbe, félig pedig váratlan szituációkba teszik őket a hitelesebb reakciók kedvéért. A jó szereplő pedig gyorsan kapcsol ezekben a szitukban és tudja mi a szerep. Ebben volt pl. “nagyon jó” ripacs Győzike, szinte lehetett látni amikor “leesik neki” és onnantól, mint a gép hozta a szerepet a saját repertoárjából, ami amúgy nem túl széles, összeveszem-kibékülök Bea asszonnyal, felháborodok stb., de évekig megbízhatóan hozta a 40-50% körüli nézettséget. A zsűri is, igen, már a kiválasztásnál egyértelmű számára is, mi a szerepe a csapatban, és ha nem, hát hamar beletanul, pár hét után szinte már mondani sem kell neki, mikor mi a forgatókönyv, tulajdonképp ránéz a szereplőre akit elé gurítanak és hozza magától… A szerkesztők, rendezők összedugják a fejüket, meetingelnek, kitalálják és a gyár működik.
    Kell a bevétel, kell a nézettség, az adott műsorsávban értékesíthető reklámidő ára ettől függ, és az nagyon sok pénz. Azt viszont tudni kell, hogy az sms-es szavazás, ami a másik nagy buli a reklám mellett, az viszont nem szabályozható, egyszerűen akkora a lebukás vonzata, hogy senki nem kockáztat (kb. le is húzhatja a redőnyt az adott csatorna, erkölcsileg és anyagilag is).
    Tehát a közönség a felkínált forgatókönyvekből választ….

    Ezt az egészet lehet szeretni, meg nem szeretni és nem nézni. Én pl. nem nézem. Csinálom ha muszáj és nincs más, bár mostanában már azt sem..

    De igen, meg is kell írni! Magyarország tanulja ezt. Messze van egy olyan típusú profizmustól, mint a britteké. Ez a tehetségkutató műsoroknak néha az előnyére válik. Nagyobb az esély, hogy nincs kiherélve annyira az egész, az eredeti cél, a tehetségkutatás még tisztábban tetten érhető. A valóság- és félvalóságshow-knál viszont kifejezetten undorítóvá válik sokszor számomra ez a fajta megíratlanság, felkészületlenség. A menet ugyanis az, hogy ha nincs jól megírva, ha a szereplők nincsenek érdekes szituációkba téve, akkor unalmassá válik a dolog. A legtöbb esetben pedig semmi más mentőövet ilyenkor nem rángatnak elő, legkésőbb a vágószobában, mint ‘a tegyük szánalmassá, nevetségessé, bénává, cikivé, vulgárissá a szereplőt’… még amúgy érdekesnek induló félvalóságshowt (pl. híres emberek, főznek-esznek) is le lehet ezzel annyira aljasítani, hogy végül már szereplőt is nagyítóval lehet csak hozzá találni, aki még hajlandó egy kis hírértékért az arcát adni…

    És a nagy kérdés ugye, ez kell a népnek, vagy ezt kapja?

    A legemlékezetesebb számomra: beugrottam a Nagy Ő-be, és miközben épp Noszály Sanyit kell nevetséges kis hülyére vágnom, Nyikita Mihalkov filmekről beszélgetünk a frissen megismert rendezővel…. Akkor most MI VAN? Hol vagyunk? Mit csinálunk? Miért? Kinek? Kell? Ez?

    Kedvelés

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.