Arra szeretnélek kérni a nők lázadásának napján, amire nem megyek, mert rendet rakunk és tanulunk közös fiunkkal,

hogy ha te fele-fele beosztást szeretnél a közös fiunkkal, mit szeretnél: ha ezt erőszakoltad évekig, fenyegetéssel, nyomásgyakorlással, ordítozással, akkor oldd meg. Akkor legyél otthon ama hétköznap délutánokon, amelyeket a te egyetlen fiaddal tölteni oly nagyon akartál, és ne kelljen “sajnos” negyvenfős tanulószobára bízni az egyetlen fiad, már csak azért se, mert a nálam töltött heteken biztosan nem fog oda járni: hozzám hazajöhet délben vagy bármikor, a te heteiden is, de ilyen “egyik héten így, másik héten úgy” tanulószoba nincs, az már kiderült.

Ja, hogy én gyesen vagyok, nekem könnyű. Igen, ez már csak így van: én a gyerekeimhez igazítottam az életemet, ennek minden anyagi, karrierbeli következményével, bár újabban az itthoni munkából szépen és vidáman megvagyunk, nyaralni meg nem mentünk.

Ellentétben veled, a lassan nyugdíjas korú, szabad munkabeosztású, tehetős férfiúval (a keresetben legalábbis ez állt). Döntsd el, hogy mi a fontos, különösen, hogy megteheted, van miből: sok-sok estére emlékszem, amikor még épp ovis korában, esténként is megfizetted a bébiszittert a “te heteiden”, inkább, mint hogy velem lehessen, hiába kértem.

Nekem nem baj, ha ifjú és szimpatikus élettársad van otthon délután, ő ad ebédet, címkézi a füzeteket és tölti ki a szakköri lapot, bár ennek is van azért valami bája. Én becsülöm őt, de amikor beszélni szerettem volna vele, elzárkózott tőle, vajon miért, én vagyok-e megint olyan, akivel nem lehet beszélni, vagy esetleg te tiltottad meg ezt neki, továbbmegyek: teremtettél a számára egy, hogy is mondjam, alternatív valóságot velem kapcsolatban…?

Ha te a fiunk iskolaváltásakor, amit én intéztem, én harcoltam meg, és intéztem a kemóra járó férjem és két további gyerekem mellett, utószezonban az élettárssal nyaralsz két hétig előttem ismeretlen helyen, akkor olyan nagyon ne legyél felháborodva tizenhatodikán, hogy mi hogy lett a suliban, tanulószoba, milyen szakkörök, ebédbefizetés, edzés, ilyesmi.

Így lett, ahogy lett, mert most én jövök, és mert veled nem lehet egyeztetni, mert minden szavaddal, a kötőszavakkal is lenyomni akarsz, hülyeségekről beszélsz (amikor megtudtad, hogy a legkisebbet várom, akkor is ezt tetted) — jobb, ha nem kezdünk bele. Mostantól az életünket az fogja irányítani, hogy én mit tekintek a gyerekünk érdekének, és megmondom, miért: mert téged nem ez irányít, és évekig mégis az mehetett, csakis az, amit te mindenféle érdekeid és kényszereid eredőjeként akartál, kisebb, ám rendszeres dühöngésekkel tarkítva.

Amellett a közös, lassan tizenegy éves, önállóan közlekedő fiunk se szeretne tanulószobás lenni és margarinos kenyeret uzsonnázni: tavaly az akkor még napközinek nevezett, jóval alacsonyabb létszámú intézményről már bebizonyosodott, hogy leckeírásra, tanulásra nem alkalmas, bár a tankönyveket onnan haza sem hozzák, viszont a fényes nevű kövér osztálytársnak kitűnő alkalom, hogy döbbenetesen ostoba mondataival a fiunkat piszkálja. Minderről te nem tudsz, mert nem meséltük el neked, de nagyjából ez határozta meg a második félévet közérzetként. A leckenemírásnak és a kövérnek lett a következménye az iskola iránti lelkesedés meglehetős lohadása, és ebből következett az is, hogy most másikba jár.

Tehát a fiunk négy évig volt napközis a te akaratod szerint, holott én itthon voltam, vártam haza, a tanítónő is kifejezetten a hazajövetelt támogatta, és a szülői felügyelet éppúgy közös, mint amikor még együtt éltünk.

Lement ez a műsor már: te nem járultál hozzá, hogy mint egyedülálló étkezési kedvezményt kapjak az iskolában, mert ugye sehol ne keltsük azt a látszatot, hogy én nevelem a gyereket, mert ez téged sértene. És volt képed a drága étkezési díj felét kifizettetni velem.

Ellenben egyetemi tanáraim és közös ismerőseink kérdezik meg tőlem még mindig, hogy akkor én szoktam-e találkozni a fiammal. Mert te viszont, miután megfenyegettél és zsaroltál, lánykértél (öngyilkosság, gyerek külföldre vitele; ha maradok, nem jelentesz fel könnyű testi sértésért, házassági ajánlat és: lakásrámíratás! ez már júniusban volt — nagy erők működhettek, hogy ez, a te végső szempontod, kincsed, legfőbb jód: a vagyon is kijött a szádon mint cserealap), tehát mindezt bevetetted, hogy maradjak, és hírbe hoztál egy bizonyos színésszel, akivel semmilyen kapcsolatban nem voltam, és akinek én a telefonszámát sem tudtam soha, ma sem, de szerinted össze akartam vele költözni,

mindezek után

te remekül elterjesztetted, de széltében-hosszában ám, engem becsülő ismerőseink körében is, hogy én elköltöztem, mert volt valakim, és otthagytam a gyereket neked. Mármost, abban a világban, amelyet a hozzád hasonló férfiak, vargaistvánok, tőkéslászlók és meggyestamások, valamint a ti érdekeitek rendeztek be, egy nőnek ez a legnagyobb szégyen, és pontosan ezért csináltad: bosszúból. Ti tettétek ilyenné a világot, és ti játsszátok ki ezt a kártyát mindig.

Valóban nem lakik velem, ami annyit jelent, hogy nem voltál hajlandó engedélyezni, hogy az én címemre bejelentkezzen, mert állításod szerint a fiad állandó lakcíme, mint azt a lakcímkártyája is bizonyítja, a te lakásod, QED: ő a tiéd, továbbá nálad kell elhelyezni azért is, mert fiú (?) és katolikus (a te akaratod szerint, ámen) — ezt mondtad azon a tárgyaláson, amelyre felhúztad és felmutattad a jegygyűrűdet, amelyet egyébként soha nem hordtál.

És az említett lakásból én készségesen kijelentkeztem, miután erőszakosan, a gyerekünket a kezemből kitépve kitaszigáltál az ajtón, amit a fiunk azóta is, nyolc éve emleget, és lecserélted a zárat, mert ezt tanácsolták neked, miközben én mindvégig elismertem a jogaidat, és a rettegésem ellenére próbáltam korrekten viselkedni. Később képes voltál a nyomorult családi pótlékomat firtatni, épp mert tudtad, mennyire egy szál pendelyben jöttem el. Nem vagy eredeti, ezzel szokta az összes bántalmazó zsarolni az anyákat: olyan helyzetet teremt, amelyben a nők dolgozni nem vagy alig tudnak, hiszen gyereket nevelnek, pénzük pedig a puszta élettársi kapcsolat és vagyonszerződések következtében nem lehet, aztán pedig megvádolják őket, hogy a gyerekneveléshez, lám, nincs meg az anyagi hátterük.

Tartásdíj persze nincs, azt én fizetnék neked, tanári fizetésből, gyesből, albérletben, egy fillér és vagyonmegosztás nélkül, ha te (a sok láthatás fenntartása mellett) a szülői felügyeleti jogot kiperelted volna a patriarchális társadalmunkhoz méltó tisztelt bíróságból, és ha, újabb feltétel, az igazságügyi orvos szakértői vizsgálattól olyan igen vissza nem riadtál volna, és annak előestéjén, szokásos Xanax- és whiskyadagod magadhoz vétele után, le nem beszéltél volna a per folytatásáról, mert te is tudod, hogy mindenki tudja: alkoholista is vagy, nem csak bántalmazó.

És hogy egyezzünk meg, abban, amit te akarsz, és én nem: fele-fele, a költségek is, és örökös megjegyzések, filozofálgatási rohamok, amelyekből az derül ki, hogy én nevetséges és ostoba vagyok, és a fele-fele az úgy fele-fele, hogy olimpia alatt nem, mert te, mint írtad, nem tudnád akkor ellátni, valamint te elutazhatsz két hétre, te átpasszolhatod a gyereket, ha neked épp nem jó, mindenben alkalmazkodtunk, nekünk mindig minden jó volt.

A blogom gyógyító, és eztán másképp lesz.

Maradok, de még üdvözöllek is

gyermekünk anyja, önmagam.